Történt egyszer a középkori Japánban, hogy egy gazdáját vesztett szamuráj megbolondult és tébolyultan kezdte keresni a megváltást a lelki fájdalmaira.
Ahogy halászfaluról halászfalura vándorolt, meghallotta, hogy él valahol egy Zen tanítómester, aki minden kérdésre választ tud adni. Elindult hát megkeresni őt.
Hosszú vándorlás után megtalálta a mestert és türelmetlenül rontott be a kunyhójába.
A mester éppen meditált, lehunyt szemmel. Az őrült szamuráj rárivalt a mesterre:
– Azonnal áruld el: mi a pokol és mi a mennyország!A mesternek szempillája sem rebbent és folytatta a meditálást.
Ekkor a szamuráj elővette kardját és így kiáltozott: – Megöllek, ha nem válaszolsz!
– Egy olyan ostoba szamuráj, mint te, úgy sem fogná fel a magyarázatot! – szólt csukott szemmel, nyugodtan a mester.
Erre a szamurájt elöntötte a düh, haragra gerjedt és meg akarta ölni a mestert. F
elemelte kardját, hogy lecsapjon vele, mire megszólalt mester:
– Ez a pokol.
Ebben a pillanatban a szamuráj hirtelen megértette, hogy a pokol csak az ő fejében létezik, és hálát érzett a mester iránt, aki életét is kockáztatta azzal, hogy magára haragította őt csak azért, hogy megérthesse, mi a pokol.
Elméleti okoskodásból nem értett volna a szamuráj.
– Ez pedig a mennyország – mosolyodott el a tanítómester.
A szamuráj (szaburai 侍, jelentése „közelben szolgáló”) japán harcos, eredetileg nemes. Japánul gyakran használatos a busi (武士), és a buke (武家) elnevezés is. William Scott Wilson szerint a kínai 侍(si) eredeti jelentése “várakozni, személyi kíséret“, amely főleg a társadalom felsőbb rétegeiben volt elterjedt, azonban ennek az eredeti japán változata a szaburau (szolgálni valakinek az oldalán). Mindkét országban a szó jelentését főnevesítették, (a nemesség közeli szolgálói) illetve a japán kiejtés saburau-ról saburai-ra változik. Wilson állítása szerint korai utalás található a “szamuráj” szóra a Kokin Vakasű (905–914) című könyvben, amely a 10. századi első császári versgyűjtemény.
pozitív gondolatok, írások, idézetek 