Richard Hendrick OFM Cap.: Lezárás

Richard Hendrick OFM Cap.: Lezárás

Igen, itt van a félelem.
Igen, itt az elszigetelődés.
Igen, itt a pánikszerű felvásárlás.
Igen, itt van a betegség.
Igen, itt van még a halál is.

De,
Azt mondják, annyi zajos év után Vuhanban
Újra lehet hallani a madarak énekét.
Azt mondják, alig pát hét nyugalom után
Az eget már nem borítja sűrű füst,
Hanem kék lett, meg szürke, meg tiszta.
Azt mondják, Assisi utcáin
Az emberek egymásnak énekelnek,
Áténekelnek az üres terek fölött,
A nyitva tartott ablakból,
Hogy akik egyedül vannak,
Azok is halljanak családi hangokat maguk körül.

Azt mondják, hogy Írország nyugati részén egy szálloda
Ingyen ételeket és házhozszállítást nyújt az otthonukhoz kötötteknek.
Ma egy fiatal nő, akit ismerek,
kis szórólapokon saját telefonszámát osztogatta
az egész szomszédságban,
Hogy az öregeknek legyen valakijük, akit felhívhatnak.

Ma a templomok, a zsinagógák és a mecsetek
arra készülnek, hogy üdvözöljék
és befogadják a hajléktalanokat, a betegeket, a megfáradtakat.
Az emberek az egész világon lelassítanak és elgondolkodnak,
Az emberek az egész világon új szemmel néznek a szomszédjukra,
Az emberek az egész világon egy új valóságra ébrednek,
Arra, hogy igazából milyen nagyok is vagyunk,
Arra, hogy mi is fontos igazán.
Szeretetre.

Úgyhogy imádkozunk, és emlékezünk arra, hogy
Igen, itt a félelem.
De nem kell itt legyen a gyűlölet.
Igen, itt az elszigetelődés.
De nem kell itt legyen a magány.
Igen, itt van a pánikszerű bevásárlás.
De nem kell itt legyen a szűkmarkúság.
Igen, itt van a betegség.
De nem kell itt legyen a lélek betegsége.
Igen, itt van még a halál is.
De mindig itt lehet az újjászülető szeretet.
Ébredj rá, hogy mit választasz, hogyan élj most.

Ma vegyél nagy lélegzetet.
Hallgasd csak: a félelmed dübörgése mögött
Újra énekelnek a madarak,
Az ég kitisztul,
És jön a tavasz.
És bennünket mindig körülölel a Szeretet.
Nyitsd ki lelked ablakait,
S noha nincs módodban megérteni valakit az üres téren át,
Énekelj.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: katolikus.ma

Richard Hendrick OFM Cap saját blogja angol nyelven itt.

Richard Hendrick OFM Cap egy ferences kapucinus szerzetes, aki többnyire Írországban él.

kapucinus rend (OFM Cap.) a ferences rend ún. obszerváns ágából kiindult reform eredményeként született. Megalakulása Matteo da Bascio testvér nevéhez fűződik, aki társaival együtt vissza akart térni a teljes szegénység eredeti eszményéhez, még külsőben is utánozva Szent Ferencet.[2] Az új rend jogi alapját VII. Kelemen 1528-ban kelt bullájával fektette le, a közösség végleges önállóságát azonban csak 1619-ben nyerte el. E reformág tagjai szakállt és csuklyát, azaz caputium-ot viseltek – innen származik a kapucinus elnevezés. Nagyobb hangsúlyt kapott életükben a csöndes, imádságos visszavonultság, ugyanakkor – ha a körülmények úgy kívánták – működtek mint betegápolók, tábori lelkészek, népszónokok és hittérítők is.

Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem 

Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem
“Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
számuk sincsen, – utolértek bűneim, 
amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
a fejem hajszálainál, – és a 
szívem is elhagyott engem.”
Zsoltárok könyve 40. 13
Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyob nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.
Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.
Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.
Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy símogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.
Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.
Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: “Ezerannyit adjon…” –
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!
És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.
Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.
Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, –
Szeretni akarok.
Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.