Majtényi Erik: Virágének

Majtényi Erik: Virágének

Megyek utánad, jössz utánam,
csupasz a vállad, csupasz a vállam,
s akár a bőrre tapadó inget,
cipeljük pőre kétségeinket,
meg azt a terhes, meg azt az áldott,
azt a keserves bizonyosságot.

Szándékot szándék félve kerülget,
karjatárt árnyék lopva feszül meg,
szólsz botladozva, szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg, didergő félszek.

Szempillád néha nyugtalan rebben,
mint lüktetés a kötözött sebben,
s szavunk a semmi rácsához koccan
kétemeletnyi hűvös magosban.

Valami lomha időtlenség
süketen kongja ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtönodvából feltör.

Feltör dübörgőn az a parázsló,
magát veszejtő, meg nem bocsátó,
el nem eresztő, eszelős
fojtott kényszerűség,
vérünkbe oltott védtelen hűség.

Az a sikoltó, láncokat oldó,
borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,
emberi szóval nevezhetetlen,
amitől félsz és amitől félek,
amiért élsz és amiért élek.

96 éve, ezen a napon született Majtényi Erik romániai magyar költő, író, műfordító, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Majtényi Erik (eredeti neve: Mann Erik) (Temesvár, 1922. szeptember 19. – Bukarest, 1982. január 22.) romániai magyar költő, író, szerkesztő, műfordító.

Juhász Gyula: Anna örök

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen

Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.) magyar költő. A 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője, József Attila előtt a magyarság sorsának legjelentősebb magyar lírai kifejezője.

Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész. A nemzet legnépszerűbb színészeinek egyike, sokan úgy is nevezik: „a Színészkirály”.

seb.

Ha az ember megszúrja az ujját és az vérezni kezd, akkor a szervezetünk azonnal kitermel olyan anyagokat, amik a vérzést elállítják, s a sebet begyógyítják.
Másnap már nem érzünk belőle semmit. Na most a lelki sebeinkkel is így vagyunk, sőt tulajdonképpen még cifrábban.
Mert nemcsak hogy begyógyulnak azok a sérelmek, bukások, balszerencsék, pofonok emlékei, amelyeket elszenvedtünk az életben, hanem működik bennünk, a szervezetünkben valamilyen megszépítő indulat, valamilyen olyan erő, ami átkölti a rajtunk esett szégyent, vagy azt a kudarcot, amit vallottunk.

106 éve, ezen a napon született Örkény István, magyar író, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Örkény István (Örkény István GyörgyBudapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. június 24.) Kossuth-díjas írógyógyszerész, az Újhold társszerkesztője; a világirodalmi rangú magyargroteszk próza megteremtője. Radnóti Zsuzsa Kossuth– és Jászai Mari-díjas dramaturg férje.

dal-ról.

Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy.

A bennünk továbbrezgő dallamok és foszlányaik olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre.

Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk.

51 éve, ezen a napon halt meg Kodály Zoltán magyar zeneszerző. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten nyugtassa békében őt.
 Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja.

Horváth István : Tornyot raktam

Horváth István : Tornyot raktam

Künn a jégfogú télsárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt: babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
És ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
— Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
Majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
,,Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
De hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
— A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

Horváth István (Magyarózd, 1909. október 9. – Kolozsvár, 1977. január 5.) erdélyi magyar költő, regényíró, elbeszélő. Álneve Náci Pista, a család falusi ragadványneve után. Panek Kati nagyapja.

Kértem Istentől.

Kértem Istentől erőt, hogy újra fel tudjak állni…
Kaptam súlyt a vállamra, megtanultam mászni..
Kértem időt, hogy ne törhessék össze a szívem
Kaptam több fájdalmat, ezáltal megerősödtem
Kértem barátokat, akiknek a vállára borulhatok
Kaptam ellenségeket.. már nem fájnak a pofonok
Kértem hitet, hogy bízni tudjak újra az emberekben
Kaptam még több csalódást… megváltozott az életem
Kértem, hogy teljesüljenek a féltve őrzött álmaim..
Kaptam akadályt, bátor lettem, vezetnek a vágyaim..
Már tudom… hogy mindent azért kapok az Élettől
Hogy próbára tegyen.. ki tudok-e mászni a gödörből..
Megerősít a fájdalom.. a könnyektől lettem az aki vagyok
Őszintén élem az életem.. s míg élek, ez az ember maradok.

Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent.

Bibliai Olvasmány Izajás próféta könyvéből, Iz 50,4-7
Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak, de tudom, hogy nem vallok szégyent.

Izajás így jövendölt a Megváltóról: Ezt mondja az Úr Szolgája:

„Isten, az Úr tanította nyelvemet, hogy az igével támasza lehessek a megfáradtaknak. Reggelenként ő teszi figyelmessé fülemet, hogy rá hallgassak, mint a tanítványok.

Isten, az Úr nyitotta meg fülemet. S én nem álltam ellen és nem hátráltam meg.

Hátamat odaadtam azoknak, akik vertek, arcomat meg azoknak, akik tépáztak.

Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek.

Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent.

Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem.

Ez az Isten igéje.

Ézsaiás vagy Isaiás vagy Izajás vagy Jesajá(héber יְשַׁעְיָהוּ sztenderd: Yəšaʿyáhu, tiberiasi Yəšaʿăyāhû; görög: Ἠσαΐας, Észaiasz ; arab اشعیاء, Asíja) az i. e. 8. században élt judeai próféta, a bibliai Ézsaiás könyve fő alakja, akit hagyományosan a könyv szerzőjének gondolnak.