Petőfi Sándor: Magyar vagyok

Petőfi Sándor: Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest, 1847. február)

Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Közel ezer verset írt rövid élete alatt, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország újkori történetének egyik meghatározó eseménye, a nemzeti identitás egyik alapköve. Társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója, önvédelmi harcával a nemzeti mitológia részévé vált. Szerves része volt az 1848-as európai forradalmi hullámnak, azok közül viszont lényegében egyedül jutott el sikeres katonai ellenállásig.[4] Eredményességét mi sem mutatja jobban, hogy csak az Orosz Birodalom katonai beavatkozásával lehetett legyőzni. Gyakorlatilag az 1848–49-es szabadságharc egyben a magyar nemzet történetének leghíresebb háborús konfliktusa is.

Jézus követése

† Evangélium Szent Lukács könyvéből, Lk 9,51-62

Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy.Követeket küldött maga előtt.

Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott.

Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?”

De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse.” Ezután másik faluba mentek.

Történt pedig, hogy útközben valaki így szólt hozzá: „Követlek, bárhová mégy.”

Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.”

Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.”

Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.”

Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.”

Ezek az evangélium igéi.

Lukács evangélista (? – 84 körül) a négy evangélista egyike. A keresztény hagyomány szerint a harmadik evangélium és Az apostolok cselekedetei című kanonikus bibliai könyv írója. A szíriai Antiokheia városában született.

Szabó Balázs Bandája : Bájoló

Szabó Balázs Bandája : Bájoló

Szabó Balázs (refrén):

Rebbenő szemmel ülök a fényben,
Rózsafa ugrik át a sövényen,
Ugrik a fény is, gyűlik a felleg,
Surran a villám, s már feleselget.
S már feleselget, fenn a magasban,
Fenn a magasban dörgedelem vad,
Dörgedelem vad, dörgedelemmel,
Dörgedelemmel, s kékje lehervad.
S kékje lehervad, lenn a tavaknak,
Lenn a tavaknak, s tükre megárad.
S tükre megárad, jöjj be a házba,
Jöjj be a házba, vesd le ruhádat.
Vesd le ruhádat, már esik is kinn,
Már esik is kinn, már esik is kinn.
Vesd le az inged, mossa az eső,
Mossa az eső össze szívünket.

FankaDeli:

Én hiszek Istenben, bár tudom ez nagy balgaság,
És csak neki zenélek, mégis mások hallgatják,
Talán engem ki sem szúrt a több milliárd közül,
Talán amíg ki nem szúr, talán addig örül.
Én hiszek benned, még mindig, bármit mondtam,
És igaz, ami igaz, mikor adtam is csak loptam.
Elvettem tőled mindent, minden csepp reményed,
Már te is csak áhítod, tudod, a lelki szegények.
Én így születtem, látok, de a vak nyelvét is értem,
Azért beszélek így, mert hazudni mindig féltem.
Hogy a mennybe jutok kétlem, mert árnyékod íve
Ágyékom kigáncsolta és visszalőttem a szívre.
Én hiszem, hogy van Isten, mert mi mástól lehetne,
Hogy mindazt amit láttam végül mégis nevetve
Mesélem és karjaid mégis újra ölelnek,
Hogy álmaim a sárból minden reggel fölkelnek.
Én hiszem, hogy a sorsom sajnálja a sorsát,
Hisz’ ki taposna szívesen tövis nélküli rózsát?
Én hiszem, minden egyes ember angyalnak születik,
És Isten arról álmodik, hogy nem mindig csak követik.
Hanem egy szép napon majd utolérik páran,
Akik rendet tesznek itt lent ebben a világban.
Én hiszem, hogy Te lehetsz az, ki felvezet a csúcsra,
Hisz’ nálad van az ajtó, tessék, itt a kulcsa.

Szabó Balázs (refrén):

Rebbenő szemmel ülök a fényben,
Rózsafa ugrik át a sövényen,
Ugrik a fény is, gyűlik a felleg,
Surran a villám, s már feleselget.
S már feleselget, fenn a magasban,
Fenn a magasban dörgedelem vad,
Dörgedelem vad, dörgedelemmel,
Dörgedelemmel, s kékje lehervad.
S kékje lehervad, lenn a tavaknak,
Lenn a tavaknak, s tükre megárad.
S tükre megárad, jöjj be a házba,
Jöjj be a házba, vesd le ruhádat.
Vesd le ruhádat, már esik is kinn,
Már esik is kinn, már esik is kinn.
Vesd le az inged, mossa az eső,
Mossa az eső össze szívünket.

ember. a görög mitológiában.

Platón szobra Delphoiban

Platón szerint a teremtés kezdetekor az ember nem olyan volt, mint ma.

Nem léteztek férfiak és nők, csak egyféle lény létezett: alacsony volt, egy teste volt és egy nyaka, de a fején két arc volt, az egyik előre nézett, a másik meg hátra.

Mintha két teremtményt összeragasztottak volna a hátuknál fogva.

Ennek a lénynek két neme volt, négy lába és négy karja.

De a görög istenek féltékenyek voltak, mert látták, hogy egy négy karú lény sokkal többet tud dolgozni, hogy a két arc mindig mindent lát, ezért nem lehet rajta ütni, a négy láb pedig sokáig tud gyalogolni, vagy egyszerűen talpon maradni.

És ami a legveszélyesebb: egy ilyen kétnemű lénynek nincs szüksége másra, csak hogy szaporodni tudjon.

Akkor azt mondta Zeusz, az Olümposz legnagyobb ura:

“Tudom, mit lehetne csinálni ezekkel a halandókkal, hogy ne legyenek olyan erősek.”

És egy villámmal kettéhasította őket, megteremtvén ezzel a férfit és a nőt.

Ez jelentősen megnövelte a föld népességét, de ezzel egyidejűleg nagyon meg is gyöngítette a lakóit.

Mert most mindenkinek újra meg kellett keresnie az elveszített másik felét, hogy átölelhessék egymást, és ebben az ölelésben visszanyerhessék régi erejüket, hogy ellen tudjanak állni a támadásnak, hogy újra bírják a hosszú menetelést, a fárasztó munkát.

—–

Platón (görögül: Πλάτων), (régiesen Plátó, eredetileg: Arisztoklész; Kr. e. 427, Athén vagy Aigina – Kr. e. 347, Athén), ókori görög filozófus, iskolaalapító. Hatása jelentős volt az ókori és a középkori filozófiára, művei manapság is viták és filozófiai vizsgálódások tárgyát képezik. Munkásságának nemcsak társadalomtudományi, hanem irodalmi értéke is nagy jelentőséggel bír.

Egy Alfred North Whiteheadtől származó szállóige szerint az egész európai filozófia nem más, mint egy sor, Platónhoz fűzött lábjegyzet.

Karl Jaspers szerint egyike volt az ún. tengelykor (Kr. e. 800 – 200) meghatározó gondolkodóinak.

Zeusz (ógörögül: ZεύςgörögülΔίαςolümposzi isten, az istenek és a mindenség királya a görög mitológiában, az ég és a villámok ura. Gyakran nevezik Zeusz Kronionnak, vagy Kronidésznek: mindkettő azt jelenti: Kronosz fia.