Balassi Bálint: Kegyelmes Isten

Balassi Bálint: Könyörög Istennek, hogy bujdosásában viselje kegyelmessen gondját, s terjessze is reá újabb áldását

Kegyelmes Isten, kinek kezében életem adtam,
Viseld gondomot, vezéreld utamot, mert csak rád maradtam.
Gyermekségemtűl fogván egyedül csak tetőled vártam,
Mint Atya után fiú kiáltván könyörögvén jártam.

Most is csak benned reménségemet, Uram, helyheztettem,
Magam rád hattam s rád támaszkodtam, te alád vetettem.
Mi hasznod benne, hogyha veszélre jutok kétség miatt,
Kit fiad által hozzád váltottál mint fogadott fiat?

Hallgass meg azért te nagy nevedért én könyörgésemben,
Mutasd meg jódot, sok áldásidot az én szerencsémben.
Add meg énnekem én reménségem szerént való jódot,
Áldd meg fejemet, ki bízik benned, viselled gondomot.

Az szép harmatot, miként hullatod tavasszal világra,
Sok jódot Uram, úgy hullasd reám, te régi szolgádra.
Hogy mind holtomig szüvem legyen víg, téged magasztalván,
Mindenek előtt s mindenek fölött szent nevedet áldván.
Ezeket írám az tenger partján Oceanum mellett,
Kilencvenegyet mikor jedzettek másfélezer felett.

465 éve, ezen a napon született Balassi Bálint magyar költő, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Báró gyarmati és kékkői Balassi Bálint (eredetileg Balassa vagy Balássa, Balázsa; Zólyom1554október 20. – EsztergomSzentkirály1594május 30.) magyar költő, törökverő nemes. A magyarországi reneszánsz második korszakának nagy alakja. A magyar nyelvű költészet első kiemelkedő művelője, a magyar irodalom első klasszikusa.

Szentimrei Jenő: Pünkösdölő

Szentimrei Jenő: Pünkösdölő (elmondja: Marosán Csaba)

Mi van ma? Mi van ma?
Piros pünkösd napja,
Annak is, annak is
A legelső napja.
Babarózsa-bimbók
Fesledezésének
örvendj hát, örvendj hát
Búbánatos lélek.
Ámulj el, ámulj el
Zöld selymén a fűnek,
Kék selymén az égnek,
Vakságán a bűnnek.
S körülfog az ünnep
Zengő ragyogással,
Megszáll a Szentlélek
Galambszárnyalással.
Akarj hát, akarj hát,
Megriasztott ember,
Ünnepelni végre
Ünneplő víg kedvvel,
Elszorult szívednek
Szűnjön remegése,
Tekints a határban
Zsendülő vetésre.
A búza, az árpa
Kalászát kihányta,
Hűsével elhívogat
Ifjú erdők sátra,
Tüdődről a rozsdát,
Szívedről a szennyet
Most letakarítja
Egyetlen lélegzet.

Lépj hát ki, áradj ki
Fogoly-önmagadból,
Mint patak medréből,
Mint sugár a napból;
Lengesd meg, lengesd meg
Béna lelked szárnyát,
Gondjaid felhőin
Galambként cikázz át.
Nyíljanak, nyíljanak
Eldugult füleid,
Halld meg Tanítványok
Tüzes beszédeit.
Közelget, közelget
Mennyeknek országa,
Mindenki beléphet,
Aki méltó rája.

Leszakadt lakatok,
Megoldódott nyelvek,
Befogadó szívek
Együtt ünnepelnek.
Fák, füvek, virágok
Ékes madárkarral
Versenyt énekelnek
Iszonyattal, bajjal.
Túlharsogják mindjárt,
Ha mi is beállunk,
Ha már egyszer mi is
Hangunkra találunk,
Ha megszólaltatjuk
Pünkösdi nyelvünket,
S fejünk megalázván
Kitárjuk szívünket.
Mi van ma? Mi van ma?
Piros pünkösd napja.
Megoldódott nyelvek
Áldott csodanapja.
Megváltás adatik
Zsidónak, pogánynak, –
Ki Jézusban meghal,
Krisztussal feltámad.

Szentimrei Jenő (született Kovács Jenő) (Arad, 1891. december 14.– Csucsa, 1959. szeptember 2.) erdélyi magyar költő, író, drámaíró, kritikus, színháztörténész, színházigazgató, az helikoni közösségben fejlődött és vált ismertté. Szentimrei Jenő Medgyes Lajos unokaöccse, Szentimrei unokája Szabó Bálint építész, műemlék-restaurátor és Lengyel László közgazdász.

Petőfi Sándor: Magyar vagyok

Petőfi Sándor: Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest, 1847. február)

Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Közel ezer verset írt rövid élete alatt, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország újkori történetének egyik meghatározó eseménye, a nemzeti identitás egyik alapköve. Társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója, önvédelmi harcával a nemzeti mitológia részévé vált. Szerves része volt az 1848-as európai forradalmi hullámnak, azok közül viszont lényegében egyedül jutott el sikeres katonai ellenállásig.[4] Eredményességét mi sem mutatja jobban, hogy csak az Orosz Birodalom katonai beavatkozásával lehetett legyőzni. Gyakorlatilag az 1848–49-es szabadságharc egyben a magyar nemzet történetének leghíresebb háborús konfliktusa is.

Kányádi Sándor: Ballag már

Kányádi Sándor: Ballag már

Ballag már az esztendő,
Vissza-visszanézve,
Nyomában az öccse jő,
Vígan fütyörészve.

Beéri az öreget
S válláról a terhet
Legényesen leveszi,
Pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul
S mikor éjfél eljő,
Férfiasan kezet fog
Múlttal a jövendő.

Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. május 10. –) Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Ady Endre: Az eljátszott öregség

Ady Endre

Ady Endre: Az eljátszott öregség

Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.

Ez az én két vén szemem
Habár sok szépet látott,
Mosolygós öregúrként
Nem látja a világot.

Nem fogok bocsánattal,
Víg arccal tündökölni
S fiatal vétkek fölött
Pálcát tréfásan törni.

Emlékezni se fogok
Kedvesen zsörtölődve,
Ősz hajjal, piros arccal
A régi jó időkre.

Heves, ál ifjusággal,
Óh, ezerszer jaj nékem,
Megöltem jövő magam,
Az én szép öregségem.

Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.

137 éve ezen a napon született Ady Endre, magyar költő. E bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Ady Endre, teljes nevén: diósadi Ady András Endre (Érmindszent, 1877. november 22. – Budapest, Terézváros,1919. január 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője. A magyar politikai újságírás egyik legnagyobb alakja