Arany János : Családi kör

Arany János : Családi kör

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is – bogarászni restel –
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb… a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,… s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög… vagy ha nem, hát… kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, –
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb –
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
(1)Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is – szemei könnyben úsznak –
Kikkel más hazába bujdosott… koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
(2)Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” – rimánkodik szépen.

„Nem mese az gyermek,” – így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle… testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van… a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, – egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát…
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

(1851. ápr. 10.)

203 éve, ezen a napon született Arany János magyar költő, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, a Kisfaludy Társaságigazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára.

Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült Toldi tette.

Csuja Imre (Hajdúnánás, 1960. július 11. –) Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész.

családban marad.

Családban marad. Mátéfi család.

László Csaba: Mátéfi Csaba és Mátéfi Zita laudációja

Mátéfi Csaba és Mátéfi Zita. Kacsó András díj Erdélyi magyar néptánckultúránk megőrzése és minőségi művelése érdekében kifejtett előadói, oktatói, együttes-vezetői tevékenységükért

Táncos időket élünk! Vagy mégsem? Gondoljunk csak bele: valamiképpen mindannyian táncot járunk, akarva-akaratlanul végig kell azt járnunk. Ha pedig valaki új táncba kezd, mindig megfontolja. Visszatekint, a múltat tükörként szemléli, hogy végig tudja járni, még akkor is, ha közben mások is meg akarják táncoltatni, még akkor is, ha sokan ellenzik ezt a táncot – akik egyébként táncbarátok – még akkor is… még azért is! Táncba – és dalba is – önthetjük örömünket, bánatunkat, büszkeségünket, megmutathatjuk benne erőnket, belerejthetjük gyöngeségünket, kifejezhetjük általa szerelmünket, gyűlöletünket, egyéniségünket, hovatartozásunkat és együvé tartozásunkat. Így settenkedünk a régi, táncos idők nyomában, hogy megtalálhassuk, eltanulhassuk öreg táncosok lépéseit és újrateremtsük azokat színpadon és színpadon kívül, helyet adjunk neki mánkban.

Mátéfi Csaba és Dónát Zita immáron házastársként is huszonegynéhány éve ezt a szolgálatot vállalta fel, hogy színpadi táncosokként, oktatókként vagy éppen csoportvezetőként néptánc-mozgalmunkat erősítsék. A kezdetek egybeesnek a Pipacsok Néptáncegyüttes alapításával, a középiskolás évekkel, amikor Székelykeresztúron az utóbb Orbán Balázs nevét felvevő gimnáziumban toborzódnak az első Pipacsok. Itt szeretik meg a néptáncot, tanulják motívumait, ízlelgetik jellegzetességeit, táji stílusait, s miután a néptáncvírus végleg megfertőzi őket, s bekövetkezik a nagy történelmi változás is, rászánják magukat a nagy lépésre, hogy hivatásosként is kipróbálják magukat. Ott vannak 1990-ben Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Táncegyüttes alapításánál. Három éven keresztül tanulják a színpadi néptánc fortélyait, koreográfiákat, műsorokat, és korán megmutatkozó tehetségük következményeként gyakran kapnak szóló táncosi szerepeket: a Napkeletről napnyugatra, A tánc ünnepe, Apám tánca című műsorokban. Az élet azonban nem könnyű az otthontól távol. Szoktuk is mondani viccesen: nemes a mi munkánk, de nem es fizetik, így a sors újra hazarendeli őket Székelykeresztúrra, Alsóboldogfalvára, ahol családot alapítanak és visszatérnek a kezdetekhez, vagyis a Pipacsokhoz. Ez idő tájt virágzik fel újra a Pipacsok és készülnek el olyan műsorok, mint az Idegen földre ne siess, a Katonák vagy a még ma is műsoron lévő Együttélésben, amelyek hosszú időre megalapozzák a Pipacsok hírnevét. 1998-ban új út indul: „fölvillámlik a valótlanságban / egy elfelejtett pipacsrobbanás” – mondaná a költő Király László. A profizmus lehetősége nyílik meg újra azáltal, hogy Székelyudvarhelyen megalakul az Udvarhely Néptáncműhely. Tagjai ekkor nagy többségében Pipacsosok. Itt találjuk Mátéfi Csabát is, aki az előadásokban többnyire szólótáncos és koreográfus munkatárs is. Annak ellenére, hogy sok szép és értékes előadás készült Székelyudvarhelyen: Táncos idők, Tragédia, Százlábú kaland, Székely sorsképek, Király nemből méltóság, Lámpások, Zeng a lélek, az épp uralkodó korszellem, az együttes létezési körülményei sosem voltak ideálisnak mondhatók. Így vált a profizmus csalódássá sokunk számára, Mátéfi Csaba számára is, minek következményeként ott hagyja az együttest 2006-ban. Az elsajátított tudás, a hivatás önzetlen gyakorlása, mozdulatnyelvezetünk olyszerű művelése, ami az irodalomban a vershez vagy a szépprózához hasonlítható, teszi igazán profivá a táncos Mátéfi Csabát. Erdély talán legnagyobb néptáncművészét tisztelhetjük benne, hisz úgy újjáteremteni a táncot ízeiben, rögtönzött formaiságában és oly gazdag változatosságában, ahogy azt ő teszi, ma a Kárpát-medencében nem sokan tudják. S hogy a dicséret elsősorban a táncos férfit illeti, az csak azért van, mert a mi népi tánckultúránknak megvan az a sajátossága, hogy a férfi táncol, a nőt táncoltatják. Nem kisebb szerep azonban a nőé sem. Kiváló táncos mellett kiváló táncospár. Így jellemezhetjük Mátéfi Zita szerepét ebben a párosban, ami maga a harmónia, az egység táncban és életben egyaránt. Zita 1998-tól a Székelykeresztúri Tanulók Klubjának néptáncoktatója, és Csabával együtt nevelik az újabb táncos lábakat Székelykeresztúron, de ha kell Segesváron, Kolozsváron, vagy éppen a nyári tánctáborokban Felsősófalván, a Gyímesekben, Borson vagy Szászcsáváson. A székelykeresztúri utánpótlás nevelés eredményeként a tehetségesebb gyerekekből megalapítják a Mákvirágok gyerektánccsoportot, így biztosítva folytonosságot az immáron több mint két évtizede működő székelykeresztúri táncos hagyománynak. Néptáncosokként az első szerelmükhöz, a Pipacsokhoz hűségesek maradtak és kitartanak mellette jóban, rosszban egyaránt. Ezekben az újabb időkben jöttek létre a Mátéfi-házaspár közreműködésével az Örökség, az Újabb táncos idők, és a Paraszt Dekameron című előadások. A hívatásos szakmával sem szakadt meg Mátéfi Csaba kapcsolata, hisz mind a Nagyvárad Táncegyüttesnél, melynek alapításánál 2003-ban szintén ott találjuk közreműködőként (táncos és koreográfus munkatárs a Só útjában), mind a Háromszék Táncegyüttesnél vállalt és jelenleg is vállal táncosi vagy éppen koreográfusi szerepet. Az előbbinél a Rendes feltámadásban, az utóbbinál a Csávási balladában és a Gyöngyszemekben.

Zárszóként mit mondhatnék, mit kívánhatok útravalóul a díj várományosainak?

A népzenének, a néptáncnak egyéniségformáló, nevelő szerepe van. Értékrendet, identitástudatot alakít, ugyanakkor tartalmas szórakozást nyújt. Fontos hogy legyenek mesterek és tanítványok, akik ők maguk is mesterré válva tanítványokat neveljenek, hogy továbbéltessék ezt a kultúrát. Övezze ezt a munkát az egymás iránti tisztelet és a szakma iránti alázat.

Forrás: muvelodes.ro

az élet szép.

Az a gyáva,
Ki, amit érez, elrejti magába,
És ami benne gyönge, emberi,
A másiknak föltárni nem meri.
Mért várod őt, ha nem ezért?
A boldog élet vágya nem kisért?
Galambok közt, virágos szigeten,
Békés, családi kör, parányi házban.
Az élet szép… Tenéked magyarázzam?

62 éve, ezen a napon halt meg Heltai Jenő magyar író, költő. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten nyugtassa békében.

Heltai Jenő, 1913-ig Herzl Jenő (Pest, 1871. augusztus 11. – Budapest, 1957. szeptember 3.) író, költő, újságíró, producer, dramaturg, Herzl Tivadar politikus, publicista és író unokatestvére.

család.

A család az a legelső ősi közösség, melyből az emberiség élete fakad. (…) Korunk romló szelleme azonban ezt az élethordozó intézményt is megtámadta.

A teremtő Isten félreérthetetlenül meghatározta törvényeit, de a modern ember hangzatos jelszavakkal, kifelé a tudomány és az egyéni szabadság nevében, valójában pedig mérhetetlen önző lelkületből, kikezdte és megvetette ezeket.

A következmények előtt lehetetlen szemet hunyni.

Mióta a házasság törvényei meglazultak s célja és tartalma kezdett elsikkadni: virágot fakasztó tavasz helyett levelét hullató őszben járunk, az emberiség életfája szuvas; a szeretetközösség helyett, melyben a legboldogítóbb és legdúsabb emberi viszonyoknak kellene fejlődniük, a csalódott, egymásra unt, ideges és bánatos, állandóan szétinduló vagy már szétment házasok tömegével találkozunk; egészséges lelkű gyermekek helyett pedig fészekből kiesett, didergős madárfiókákat látunk, elvált szülők gyermekeit, akik szerető gondoskodás és felelős nevelői hatás irányában fázós lélekkel, megedzetlen jellemmel nőnek fel.”

A fenti gondolatot kifejtő Márton Áron beszéd teljes egészében itt olvasható: http://www.romkat.ro/?q=node%2F4196

123 éve született Márton Áron az erdélyi katolikus egyház püspöke.

Forrás: Márton Áron Múzeum Csíkszentdomokos.

Márton Áron (Csíkszentdomokos, 1896. augusztus 28. – Gyulafehérvár, 1980. szeptember 29.) az erdélyi katolikus egyház püspöke.

A bőrönd

A bőrönd

Egy férfi autóbalesetben vesztette életét. Amikor “felfogta”, hogy halott, hirtelen megpillantotta Istent egy bőrönddel a kezében.
– Fiam, elérkezett az időd…indulnod kell – szólt az Úr.
– Most? Már? De annyi tervem volt még – mondta a férfi.
– Sajnálom, de indulnod kell! – válaszolta Isten.
– Mi van abban a bőröndben? – kérdezte a férfi.
– A te javaid – felelte Isten.
– Az én javaim? Tehát a ruháim, a pénzem?
– Azok nem te a tulajdonaid, hanem a földi javaid részei – közölte Isten.
– Akkor az emlékeim vannak a bőröndben? – érdeklődött a férfi.
– Azok sosem voltak a tieid, azok az Idő birtokát képezték mindig – mondta az Úr.
– Akkor a bőrönd mélyén a tehetségeim rejtőznek?
– Azokat is a körülményeknek köszönheted – mondta Isten.
– Akkor a családom, a barátaim vannak benne?
– Ők sem képezték a tulajdonodat, ők az életutad részei voltak – szólt Isten.
– Akkor mi van benne, a testem? – próbálkozott tovább a férfi.
– A tested a Földé, így őt illeti – felelt Isten.
– Akkor csak egy dolog maradt, a lelkem…
– Tévedsz, a lelked az enyém!
A férfi félve kinyitotta a bőröndöt, és nagy meglepetésére az üres volt. Könnycseppek gurultak végig az arcán, majd azt kérdezte:
– Nem volt soha semmim?
– Nem, soha nem volt semmid – közölte Isten.
– Akkor, mégis miért éltem?
– Az apró pillanatoknak, örömöknek kellett volna élned, azok mind a tieid lettek volna, és itt lennének a bőröndben – mondta Isten.

A tanulság:

Az élet mindössze egy nagy pillanat, ami csak a miénk. Az, hogy ezt a pillanatot miként éljük meg, ez dönti el, hogy végül mi kerül bele abba a bizonyos bőröndbe.

Éppen ezért:

Éljünk most!
Éljünk meg minden egyes percet!
Tegyünk boldoggá másokat!
Semmi anyagi javat, tárgyat nem vihetünk magunkkal a túlvilágra, mert nem ezek a legfontosabbak az életben!
Szeressünk magunkat, fogadjuk el magunkat, vigyázzunk a lelkünkre!

siker. kudarc. szempont.

Popper Péter halála előtt nem sokkal ezt nyilatkozta:
„Ez az egész családprobléma nagyon nehéz história – mondta a professzor. – Régen mindig volt a közelben egy nagymama vagy egy nagybácsi, akinek a vállán el lehetett sírni az embernek a baját. Ma az emberek többségének rengeteget kell dolgoznia ahhoz, hogy az anyagi lecsúszást lassítsa, és nincs a közelben senki. Jön tehát az a modell, hogy kívülről kell segítséget kérni, amiben én nem hiszek.

A klinikán, ahol dolgoztam, az egyik doktornő egyszer körbevezetett, és azt mondta, hogy az ott fekvő gyermekek többségének csak az a baja, hogy cirókahiánya van, azért vannak ott, mert nem kapnak elég odafigyelést és törődést. És ezt nem csak a gyerekekről lehet elmondani. Azt gondolom, hogy baj van az emberi kapcsolatokkal.

Annyi kompromisszumot hoz valaki élete során, annyifelé kell alkalmazkodnia, hogy otthon már nem akar, viszont enélkül meg nem lehet együtt élni, így fel is borulnak a kapcsolatok. Nálunk a házasságok fele tönkremegy, elválnak, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az emberek szeretnének újra hinni benne, meg is próbálják megint, újraházasodnak, de nem megy, mert ahhoz sok lemondás kell.

Mert végül is mi a szeretet? Az, hogy a másik ember jó érzése, öröme fontosabb nekem, mint a sajátom. Vagyis az ő öröme nekem is öröm. Ez a dolog lényege, de ez nagyon könnyen sérül. Sikerre nevelünk, de arra nem, hogy kudarcok is jönnek az életben.

Ez utóbbiakat rettenetes traumaként élik meg az emberek. Mérei Ferenc, a neves pszichológus szerint a sikeres élet titka nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni.
El kell fogadni, hogy vannak a vereségeknek, a bukásoknak, az életnek olyan szempontjai is, amelyeket az ember csak akkor láthat meg, miután kiütötték, és a földön fekszik.”

Popper Péter (Budapest, 1933. november 19. – Budapest, 2010. április 16.) pszichológus, klinikai gyermek-szakpszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár.

szigor mögött.

„Az én apám szigorú volt a gyermekeihez. Áldja meg érte az Isten haló porában is! Mivel mindig jó azt tudni, mi mögött mi van, én is kerestem, mi van a szigor mögött. Elkerültem már a háztól, amikor rájöttem.

Szent Péter és Pálkor mint gimnazista hazatértem, az egész család az útbaeső családi szőlőben várt rám.

Az apám odavezet egy fiatal cseresznyefához, amelyen pár szem cseresznye piroslott:

»Te kóstold meg először az első termést; ez a te fád, te ojtottad!«

Úgy tettem, de adtam a kevésből egy-egy szemet a szülőknek és a testvéreknek is. Azonban nem egészen értettem a dolgot.

Az apám, ahogy édesanyám súgta, megvette azt a 11 ojtványt, amelyeket a faiskolában, mint elemista tavasszal én ojtottam, de már rég elfelejtettem őket; átültette a családi birtokra.

Most napok óta gyermekektől, tolvajoktól, madaraktól őrizgette a fát és termését az ojtó számára.

A fák megnőttek, elterebélyesedtek, a gyümölcs egyre több lett, de évről-évre érintetlen maradt hazatértemig.

Érettségiztem, újmiséztem, ezüstmiséztem.

Sok minden változott körülem, de az apám változatlan hűséggel őrizgette a fát.

Édes volt a gyümölcse, hisz az én fám termette.

De a legdrágább gyümölcse mégiscsak az apám és a család finom figyelme és szeretete volt; ahol a fámat úgy becsülik, mennyire szeretnek, értékelnek, mint magamat.

Az apámat azóta kidöntötte a halál, az én régi fámat a vihar; de a fa virága, tanítása kísér életutamon.”

Forrás: https://www.mindszentyalapitvany.hu/products/vallomasok/

44 éve, ezen a napon halt meg Mindszenty József bíboros. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, isten nyugtassa békében őt.

Tiszteletre méltó Mindszenty József, eredeti nevén Pehm József (Csehimindszent, 1892. március 29. – Bécs, 1975. május 6.) Esztergom érseke, Magyarország utolsó hercegprímásabíboros. Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás, esztergomi érsek utóda. A magyar katolikus egyház egyik legnagyobb 20. századi alakja, üldözték a nyilasok és a kommunisták egyaránt. Életútja bebizonyította, hogy a Rákosi-korszak és a nyilas diktatúra természetéből adódóan az egyház csak elvtelen, erkölcstelen és megalázó kompromisszumot tudott volna kötni, ennek pedig a bíboros sziklaszilárdan ellenállt.