Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem 

Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem
“Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
számuk sincsen, – utolértek bűneim, 
amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
a fejem hajszálainál, – és a 
szívem is elhagyott engem.”
Zsoltárok könyve 40. 13
Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyob nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.
Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.
Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.
Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy símogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.
Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.
Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: “Ezerannyit adjon…” –
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!
És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.
Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.
Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, –
Szeretni akarok.
Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

lábnyom.

Miután az ember meghalt, egy tengerparton találta magát Istennel az oldalán, aki így szólt hozzá:
– Látod ezeket a lábnyomokat? – mutatott a homokba.
– Ezek a tieid, ahogy jártad az utad.
– És kié a másik lábnyom, mely az enyém mellett halad? – kérdezte az ember.
– Azok az enyémek – felelte Isten.
Az ember megnézte a nyomokat, s észrevette, hogy néhol a lábnyomok csak egyedül haladnak tovább.
Megkérdezte Istent, mit jelent ez?
– Azok a nehéz időket jelzik.
– Miért hagytál el engem ilyenkor? – kérdezte csalódottan az ember.
– Nem hagytalak el – mosolygott rá Isten.
– Olyankor a karjaimban vittelek tovább.

érzelem. élet, szó.

A gyűlölet kitagadja a fényt szemünkből.

Az élet nem tréfa. Azzal keményen szembe kell nézni. Az nehéz valóság, és könyörtelen.
Ha sok a szó, baj, ha kevés, kár.

65 éve ezen a napon halt meg Nyírő József, erdélyi magyar író. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten nyugtassa békében.

Nyirő József (Székelyzsombor, 1889. július 28. – Madrid, 1953. október 16.) erdélyi magyar író, kilépett katolikus pap, politikus, újságíró. Újságíróként és országgyűlési képviselőként németbarát volt, és többször elismerően szólt a Harmadik Birodalomról, illetve antiszemita kijelentéseket tett. 1944–45-ben a nyilaspuccs után a nyilas csonkaparlament (Törvényhozók Nemzeti Szövetsége) tagja volt, ő volt Sopronban a Szálasi-kormány utolsó sajtótermékének, az Eleven Újságnak a főszerkesztője, és a Nagynémet Birodalomba is követte a kormányt.

Isten.

A sorsunk rettegés, minden nézet szerint,
s olyan, mit biztosan hihetnénk, semmi sincs,
És a természetet kár is kérdezni, néma:
Isten kell, hogy legyen, ki szól is hozzánk néha.

240 éve ezen a halt meg Voltaire, francia író, költő, filozófus. E bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Voltaire [vɔlˈtɛːʀ] eredeti nevén François-Marie Arouet [fʀɑ̃ˈswa maˈʀi aˈʀwɛ] (Párizs, 1694. november 21. – Párizs,1778. május 30.) francia felvilágosodás kori író, költő és filozófus volt.

Radnóti Miklós : Két karodban

Radnóti Miklós : Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Radnóti Miklós (született: Glatter; egyéb névváltozatai: Radnói, Radnóczi) (Budapest, Lipótváros [ma Újlipótváros],1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.) magyar költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője, oklevelet szerzett magyar-francia szakos középiskolai tanár. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése.

régi magyar áldás

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

Az áldás a hitéletben és a teológiában cselekmény, jót előidéző szó és gesztus, az átok ellentéte.

az Úr jobbja. arcának fénye.

Albrecht Dürer: Imádkozó kezek

Introitus Évközi V. vasárnap.

Kelj fel Uram, miért alszol?
Kelj fel s ne űzz el végleg,
Miért fordítod el arocdat?
Segíts és szabadíts meg minket.

Istenünk a saját fülünkkel hallottuk,
Atyáink beszélték el nekünk,
Amit napjaikban a régmúlt időkben tettél
Hogy nem az Ő karjuk szerzett nékik győzelmet
Hanem a Te jobbod és arcodnak fénye.

Kelj fel Uram, miért alszol?
Kelj fel s ne űzz el végleg,
Miért fordítod el arocdat?
Segíts és szabadíts meg minket.