“Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek számuk sincsen, – utolértek bűneim, amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak a fejem hajszálainál, – és a szívem is elhagyott engem.” Zsoltárok könyve 40. 13
Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyob nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.
Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.
Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.
Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy símogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.
Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.
Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: “Ezerannyit adjon…” –
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!
És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.
Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.
Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, –
Szeretni akarok.
Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.
Karol Wojtyła: Invokáció, vagyis kiáltás az Emberhez, akiben testet ölt a történelem
Hozzád kiáltok, Ember, Téged kereslek – akiben
testet ölt az emberi történelem.
Hozzád megyek, és nem mondom: „jöjj”,
csak egyszerűen „légy”,
légy ott, ahol nem látták meg az emberben az Embert,
hogy lelke, szíve, vágya van és szenved és akarni tud,
ott, ahol elnémították az érzelmeit és égett a legszentebb szemérem –
légy te örök Szeizmográfja annak, aki láthatatlan, s mégis Létező.
Ember, akiben együtt van minden emberi mélység és emberi nagyság,
akinek bensejében nincs semmi teher és homály, csak szív.
Ember, akiben mindenki megleli a legtisztább szándékot
és saját tetteinek gyökerét: élet és halál gyújtópontját az emberi sorsban,
Hozzád – Ember –, Tehozzád érkezem a történelem sekély folyamán,
közel minden emberi szívhez, közel minden emberi gondolathoz
(a történelem – gondolatok szövevénye és szívbénulás).
Az egész történelemben keresem a Tetted,
kutatom mélységedet.
(Forrás: A bennem növekvő ige – Karol Wojtyła (II. János Pál pápa) válogatott írásai, Zrínyi Nyomda Kiadója, 1990, ford.: Balássy László)
99 éve, a napokban született Szent II. János Pál pápa, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.
A legáldottabb kéz a földön,
A te kezed jó Anyám
Rettentő semmi mélyén álltam
Közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt a mentőm
S a fényes földre helyezett.
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Ez a kéz áldja, szenteli meg
A napnak étkét, italát
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette értünk nappalokká
A nyugodalmi perceket.
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld.
Hányszor csordúlt a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
Mely csupa szeretet. –
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Ha megkondult az est harangja
Keresztvetésre tanitott,
Felmutatott a csillagokra,
Ugy magyarázta: ki van ott;
Vasárnaponként kora reggel
A kis templomba vezetett.
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Lábam alól, ha néha néha
EI is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod a vétek szörnyü rút! –
Ne hidd Anyám, ne hidd, hogy
Egykor feledni birnám ezeket!.
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Oh, hogy igy drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég;
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett! –
Add ide, – csak egy pillanata, –
Hadd csókolom meg kezedet!
112 éve ezen a napon született Dsida Jenő, erdélyi magyar költő, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.
Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.
Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.
Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok –
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.
