Juhász Gyula : Isten kezében

Juhász Gyula : Isten kezében

A júniusi napnak záporában,
Mely aranyat nyilaz álmatagon,
Lyukas nadrágban és kehes kabátban
Öreg csavargó alszik a padon.

Körülötte az élet dele forr, zúg
És robognak a ringó gépkocsik,
Ő lógó fejjel más világba fordúl
És egy boldog májusról álmodik.

Elnézem én gyöngéden és irígyen,
Az élete és padja oly kemény,
De ő most végtelen puhán, szelíden,
Bizton pihen az Isten tenyerén.

136 éve, ezen a napon született Juhász Gyula magyar költő, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.) magyar költő. A 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője, József Attila előtt a magyarság sorsának legjelentősebb magyar lírai kifejezője.

Sárhelyi Erika Az én csendem

Sárhelyi Erika Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.

Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.

Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.

Sárhelyi Erika (Budapest, 1965. szeptember 19. –) magyar költőnő.

Sárhelyi Erika saját blog itt.

 

régi magyar áldás

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

Az áldás a hitéletben és a teológiában cselekmény, jót előidéző szó és gesztus, az átok ellentéte.

legkisebb fény. végtelen sötétség.

Amióta a világ a betlehemi kisdedet látta, és hisz benne, azóta tudja, hogy a legkisebb fény is nagyobb valóság, mint a végtelen sötétség…

Márton Áron (Csíkszentdomokos, 1896. augusztus 28. – Gyulafehérvár, 1980. szeptember 29.) az erdélyi katolikus egyház püspöke.

Puskás Peti : Csillagok

Végtelen az ég, s oly aprónak érzem magam itt lent,
Egyetlen társam most a csend, egy ismerős idegen.
Szótlan ma az éj, választ nekem egy csillag sem ígér,
Mégis hív az ismeretlen a távolba, otthonomból az álmomba,
mert én…

Veled úgy szállnék, végtelen éjben,
Bújjunk el csillagok közt most, kérlek!
Semmi se számít, csak a sorsomat átírd,
Bújjunk el csillagok közt most, kérlek!

Oly hideg a lét, bőrömről szakítsd le sorsomat,
Szívemben őrizd meg múltamat, rég elfelejtett szavak.
Átölel a fény, bújj közel, hogy tisztán láss,
Kérlek súgd meg nevét, ki engem most visszavár,
A sötéttel sodródva vágyom rá… érted…

Veled úgy szállnék, végtelen éjben,
Bújjunk el csillagok közt most, kérlek!
Semmi se számít, csak a sorsomat átírd,
Bújjunk el csillagok közt most, kérlek!

Szállnék szabadon, hallod értünk sírnak a csillagok,
Úttalan utakon talán látlak téged,
Ismeretlen szavakon végre hozzád szólok, s érted néma szívem,
Ne engedj kérlek, látod már nem is félek.

Veled úgy szállnék, végtelen éjben,
Bújjunk el csillagok közt most, kérlek!
Semmi se számít, csak a sorsomat átírd,
Bújjunk el csillagok közt most, kérlek!

Veled úgy szállnék, végtelen éjben,Pusk
Bújjunk el csillagok közt most, kérlek!
Semmi se számít, csak a sorsomat átírd,
Bújjunk el csillagok közt most, kérlek!

Veled úgy szállnék, a végtelen éjben,
Bújjunk el csillagok közt most, kérlek!
Semmi se számít, csak a sorsomat átírd,
Bújjunk el csillagok közt most, kérlek!

Puskás Péter (Budapest, 1984. december 16. –) magyar énekes és színész, Puskás Tivadar színész fia.

Szeptember 28. A hallássérültek (siketek) világnapja alkalmából írt dal.

Reményik Sándor: Egy lélek állt

Reményik Sándor: Egy lélek állt

Egy lélek állt az Isten közelébe’
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a “miért”,
Mikor az Isten intett neki: “Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

S szólt a lélek: “Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

És szólt az Isten szigorún: “Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!”

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: “Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
“Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

127 éve, ezen a napon született Reményik Sándor magyar költő. E bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

Kosztolányi Dezső : A jó élet

Kosztolányi Dezső : A jó élet

Én csüggedt lelkem, én csüggedt szívem,
Daloljatok és mondjátok: igen.

Hurrázatok e nyári hajnalon,
S ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

Korán keltem. Felhúzom a rolót,
A nyári nappal együtt lángolok.

Most kikiáltom, élni, élni szép,
Boldog, ki él és boldog, a ki lép.

Boldog a tánczos és a sánta is,
Az élet jó még ő iránta is.

Mert minden jó. Éhezni s enni jó.
Áldott az éhség s áldott a czipó.

Szomjazni is jó s ha a fény zizeg,
Meginni egy pohár jeges vizet.

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
Elszívni a díványon egy szivart!

Ó július, aranyos a ködöd,
Torzult ajakkal tüzet gügyögök.

A vörös nyár zúgása bátorít,
Én, élet atlétája állok itt.

Szaladni tudnék s nem tudom hová,
Szeretnék élni végtelen soká.

Száz évig, míg a testem megtörik,
Szeretnék élni, élni örökig.

Az arczom mostan csupa-csupa fény,
Az isten karjaiba szálltam én.

Mint egykor anyám köténye alá
És úgy tekintek félve-bízva rá.

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
Más vágyam nincs, tartson soká a föld.

Jó emberek ezt kéri társatok,
Csak talpalatnyi földet adjatok.

A végtelenben egy kicsi helyet,
Hol meghúzódhatom és élhetek.

Bánffy György, született Hunyadi-Buzás (Budapest, 1927. június 19. – KorfuGörögország, 2010. szeptember 3.Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színészérdemes és kiváló művész. Édesanyja Pápay Klára színésznő (1900–1984) volt.

Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső, teljes nevén Kosztolányi Dezső István Izabella (Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze, a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja. Csáth Géza unokatestvére.