vershit. Kányádi Sándor.

Vershitet nem cseréltem. Soha! – Ferenczes István beszélgetése Kányádi Sándorral –

Kányádi Sándor

– Nagygalambfalva, 1929. május 10.

– Hivatalosan május 11.

– De akkor is 10-én születtél. Milyen himnuszt énekeltek akkor hivatalosan Galambfalván?

– Május 10-e a román király születésének napja és hivatalos nemzeti ünnep volt, az őrmester is be volt rúgva, be akartak jelenteni a községházán, le is ment édesapám, de azt mondták, azt nem lehet. Egy bángyin nem születhet e szent napon, és így 11-re könyveltek be. Korán meggyűlt a bajom a hivatalok packázásival…

– Első gyerek voltál?

– Első gyerek voltam, utánam a húgom következett, igen, 7 év múlva született a húgom. Születésem napján meghalt egy öregasszony, úgyhogy valószínű az ő lelke…

– …költözött beléd – ha hiszünk a Tamási-féle lélekvándorlásban.

– Lehetséges. De tudod mi történt? Kinyílott a finnugor rózsám! Mégpedig egy nevezetes napra. Tudod, mikor nyílt ki? Mikor Putyin a finnugor kongresszuson találkozott rokonainkkal és elmondta az üdvözlőbeszédét: megköszönte a finnek, az észtnek, a magyarnak azt, hogy támogatják a mi keleti rokonainkat ösztöndíjakkal – több száz ösztöndíjast támogatnak ezek az országok –, és ápolják a rokoni kapcsolatokat, védnökei a fogyó, kicsi testvéreinknek. Nos, arra a napra kivirágzott itt, Hargitafürdőn az én fagyálló, Észtországból hozott és mordvin földbe ültetett rózsafám, pont akkor nyílt ki! És tudod miért tette jelenését Putyin? Mert anyai ágon vepsze, bizonyára az első szavakat ezen a finnugor nyelven hallotta.

– Melyik az az első vizuális- vagy hangélmény, amelyikre emlékszel, 2-3-4 éves korodból? Gondolkodtál-e ezen?

– Nem gondolkodtam sohasem, megmondom őszintén. Most az egészre úgy egyvégtében emlékszem.

– Azért, mert nekem a hó volt első, amire világosan emlékszem. Nagyapám vezet a méteres hótorlaszok között – s a csizmái: ez az első, amire emlékszem.

– Én ilyen pontosan nem emlékszem. Lehet, ha még egy kicsit élek (mert ahogy vénül az ember, egyre a régebbi dolgok merülnek fel a tudat aljáról), ezek is bejönnek. Élénkebb emlékeim, mondjuk, már óvodás koromból voltak…

– Galambfalván volt óvoda?

– Volt óvoda, méghozzá román óvoda. Tudniillik Galambfalvára a 18. század elején 50 román zsellércsaládot telepítettek be, szép román templomot építettek, de ott is megtörtént az, amit általában a többség kisebbségbe való beolvadásának neveznek. Az történt velük, ami Ausztriában a mostani magyarjainkkal, vagy Dél-Erdély némely helyein: beolvadtak a nagygalambfalvi románok is.
– Én is ismertem egyet közülük, a felsőloki Sârbut, aki néptanácsi titkár vagy jegyző volt ott, tőled tudtam meg, hogy román ember. Én nem is tudtam, hogy román.
– A felsőloki?

– Igen.
– Sârbu! Az én gyerekkori barátom! Őróla még lehetett tudni, hogy román, de a bátyjáról már nem. Nagyon érdekes – az UNESCO-nak ebben igaza van –, hogy egy nyelvet még a legmodernebb segédeszközök birtokában, sőt az együttéléssel sem lehet anyanyelvi szinten megtanulni. Az emberiség 75%-a nem képes erre. Az, hogy kitűnően beszél valaki egy másik nyelvet, még nem elég, mert előbb-utóbb csak kibújik a szög a zsákból, szűkösebb a szókincse, észre lehet venni, hogy nem az az anyanyelve. Azt hiszem, 5% van, amelyik meg tud tanulni két „anyanyelvet”. Ennek a felsőloki jegyzőnek a bátyja ehhez az 5%-hoz tartozott: úgy beszélt magyarul, mint Tamási Áron, sőt – mert a faluban is vannak, tudod, utcánként tájszólások – ő a dukadombi „lusta” tájszólást beszélte: „Igen, elmöntem”, mondta. Bubis volt a barátom, aki nálamnál egy vagy két évvel fiatalabb volt, de Bicis is az volt. Nem is tudtam soha meg, illetve csak temetéskor, hogy az egyiket Romulus, a másikat Ovidius névre keresztelték. Mi Bicisnek és Bubisnak szólítottuk őket. S így beszéltek: „Bicis, mi van a buzonárodban?” Bubist nemrég sirattuk el. Meghalt, én is lementem Hargitafürdőről a temetésre. Ott volt a román pap, az egész falu ott volt, Bicis nyakamba borult, s azt mondta: „Látod-e, Sándor, Bubis is itt hagyott minket!”. Soha semmiféle probléma nem volt.

– Nagygalambfalva egyfajta modell volt az együttélésre, nem? Úgy tudom, hogy sírkövet állíttattál a Holokauszt áldozatainak, zsidók is voltak, cigányok is Galambfalván.

– Hát… a cigányok most egyre többen vannak. Gyerekkoromban egy cigánycsalád volt a faluban bentlakó.

– Ez szinte általánosnak mondható, minden székely falu eltartott legalább egy cigánycsaládot. Régebb.

– Igen, és azonkívül volt a gyepmester, az künn lakott a falu végén. Most, kérlek szépen, az elemi alsó osztályok 60%-a cigány… Sok a gond az én szülőfalummal. Itt járt a tegnap a tisztelendő úr, a tiszteletessel és egy Tóth Levente nevű, egyetemet végzett kutatóval – doktorátusra készül –, és arról beszélgettünk, hogy meg kellene adni a falunak a „fazonját”. Létrehoztak egy alapítványt, ez jó, de ha már összejött, nem azzal kellene kezdeni, hogy tartjuk a markunkat. A polgármester nem tudott eljönni, de most, hogy önállósult a falu, visszanyerte községi rangját, akkor kell támogatást kérni, ha valamit már fel tudsz mutatni. Rendbe kéne szedni a falu ábrázatát. Gyerekkoromból nem arra emlékszem, amire te – úgy látszik, én egy közszolgálatra elhivatott ember voltam már akkor is –, nem ilyen költői dolgokra emlékszem, hogy milyen volt a hó, hanem arra, hogy a sánc ki volt takarítva, kövekkel ki volt rakva, különben a román csendőr büntetett. Nagygalambfalván, emlékezetem szerint – öt-hat éves lehettem –, a Nagypatak hídkarfáján virág nyílott, mint Ausztriában. Ezeket kellene visszaadni, sőt, azt is, amit a szocializmus összetákolt, mert például a járdákat is ellopták, elcsúsztatták. Olyanok a nagygalambfalviak is, mint a lövéteiek: már a harmadik házat építik a vendégmunkából, egyet itthon, egyet már ott, amiben laknak, és a harmadikat eladásra a bennszülötteknek, de az utat – pedig ha a kapun kijönnek, a kocsitengely eltörhet –, azt nem csinálják meg!

– Egy emberöltőnyi élet alatt, amit én leéltem, teljesen megváltozott a Székelyföld. Megbomlott a rendtartó falu egysége. Annakidején nem kellett ösztökélni az embereket, természetes volt, hogy vasárnap reggel vagy szombat délután megseperik és fellocsolják az utcát!

– Megszólták, aki nem csinálta ezt! Jól emlékszem erre én is! Ezt kellene elölről kezdeni, mert a falu teljesen megváltozott. A földműveléssel nem foglalkozik senki: nem érdemes. Egy év alatt feketemunkával Magyarországon megkeres annyit, ami az évi kenyérszükségletet biztosítja. A mezőn már csak azért gürcöl, hogy a kicsi pityóka, kenyérgabona megteremjen, esetleg tart egy disznót. Van egy pékség a faluban, amelyik munkát ad nyolcvan embernek, kenyeret ad, nagyon jó sütöde. (Addig, ameddig nem kap olcsóbb munkaerőt a kapitalista, s nem viszi tovább a cégét.) Na most, mit lehetne csinálni? Két jó fényképészünk van, egyikük a Felekiek leszármazottja, ezeknek kötelességük tenni valamit a faluért, mert Feleki Miklós, a nagy színész Nagygalambfalváról származott, a Nemzeti Színház örökös tagja volt, az ő serlegéből isszák a galambfalviak úrvacsorakor az italt. Azonkívül színműveket is írt és fordított. Azt írta róla Jászai Mari, hogy Feleki távoztával hatalmas űr támadt a „Petúr bán”-i szerepkörben. A Szinyei-féle irodalomtörténetben három vagy négy oldal van róla. Ezt kellene föleleveníteni, ez a két fényképész csináljon egy albumot Galambfalváról, és ebben legyen benne az, amit Orbán Balázs ír a faluról, legyenek benne a Feleki Miklós-vonatkozások, legyen benne Pál mester, a deák, aki az első tanítónk volt 450 éve, legyen benne az Árpád-kori templom…

– 450 éves az oktatás Galambfalván, ha nem még előbbi…

– A templomot most javítottuk fel, ott van a freskó Árpád-házi Szent Erzsébetről. Én azt szoktam mondani – egyszer a Duna Televízióban volt egy ilyen sorozat –, hogy a magyar történelem tulajdonképpen itt kezdődik Nagygalambfalván, de ha egy kicsit jól megnézzük, a világtörténelem is, mert én a Sínai-hegy lábánál születtem és Mózestől tanultam a betűvetést. De hát minden valamire való táj azt tartja magáról, hogy minden ott kezdődött. A világ születése és a magyarság megmaradása is. Jöttek a nehéz időkben a magyarországi kétségbeesettek, a viták az első, második, harmadik honfoglalásról, egyebekről… Azt kérdik tőlem egyszer: „Sándor bácsi, tessék mondani: a székelyek eredetét illetően mi a helyzet?” Mire én azt mondtam – ha már lúd, legyen kövér alapon –: „Mi több mint 5000 éve a Nagyküküllő mentén lakunk, és azóta is egyvégtiben magyarul beszélünk, aki nem hiszi, járjon a végére”. Vallom is, hogy valahogy így van. A mi egész eredetünk és származásunk, a honfoglalás nem úgy volt, hogy Árpád apánk, ez a török bejött, ide menekült, hanem amikor bejött ide, akkor itt már magyarok éltek, akik nem úgy menekültek ide, állandóan szivárogva, mint a zsidók Máramarosba… Tehát amikor bejöttek, itt magyar anyákat kellett találniuk. Erre mondta egy szovjet tudós az ’50-es években, hogy ugye itt szlávok voltak, amikor mi érkeztünk? „Akkor most maguk miért nem valami szláv nyelvet beszélnek, mint a bolgárok?” – kérdezte. Tudniillik a bolgár-törökök is török nyelvet beszéltek. És nyelvet cseréltek, de itt nem kellett nyelvet cserélni, mert ezek a kalandozók jöttek, fölcsinálták az itt talált menyecskéket, s amire hazajöttek Bizáncból, addigra már a gyermek mondta, hogy „édesapám”! Mert az anya erre tanította. Amikor én Izsekszben voltam, vittem az édesanyám kelengyéjéből, hozományából egy törülközőt, ilyen keresztszemes törülközőt, amit az ablak fölé szoktak tenni, azt a törülközőt könnyes szemmel vette el az osztják nő, és cserébe nekem adta a maguk szőttesét. Hasonló! László Gyula bácsi azt írja, hogy a honfoglalás kori sírokban a nők finnugor öltözékben vannak, olyanban, amit most is viselnek az obi-ugorok, a többiek, a férfiak pedig törökben voltak. Én úgy emlékszem, hogy: „Hallgatag lovasok poroszkálnak / valahol egy homályló erdő alján, / dombok, hajlatok szelíd / hulláma ring utánuk. / Nyoma veszett a gímnek, s tán örökre. / Jól tudják mind, de megfordulni / már nincs erő. S hová is fordulnának? / Hány tavasz s hány nép virágzott el / a nyomukban, mióta jönnek! / – Majd eladjuk a nyerget, gondolja a vezér, / hogyha a szükség úgy hozná magával, / s végül a lovakat is, ha nem lesz más kiút, / de a gímnek nem szabad az emlékezetből kivesznie. / Majd népet toboroz, történelmet teremt / magának ez a szép áltatás, melyet / jószerével magam is inkább vélek / álomnak, mint valónak. Talán fölbukkan egyszer, / s ha nem, még jobb. – Itt megszállnánk – fordul / társai felé fáradtan –, falunk is valamit, / aztán virradattal – tovább. Alkalmas helynek látszik, / meglehet, hogy a gím is itt valahol a bozótban / éjszakázik. Forrást is gyanítok a közelben. / Hozz vizet, sámán, ha úgy lenne. / Ujjongva hozza a sámán a tömlőt: / – Jól sejtetted, vezér, ott a nyom, nemrég ihatott. / Vidáman lobban föl a tűz, s a reménytől / nem érzik már a fáradtságot.” Nem is tudom másképpen elgondolni. Nem tudom, honnan van ez az érzés. Nem tanultuk iskolában. Nem tanultuk sehol. Ez így öröklődött.

– Térjünk vissza születésedhez! Édesapád hogyan fogadott?

– Édesapám? Nem tudom, miként fogadott. Az őrmester fogadott.

– A családi legendárium szerint az elsőszülött fiút miként fogadta az apa?

– Ó, nem csinált nagy dolgot belőle. Szemérmes dolgok ezek! Vett nekem egy lovat. Úgy történt, hogy egy napon születtem egy kancacsikóval és egy kutyakölyökkel. Ezt kaptam ajándékba. A szomszédban megkölykezett Kádár Feri bácsiéknál a kutya. Nálunkfelé szokták – ezt meg is írtam –, hogy a kutyakölyköket vízbe ölik vagy elevenen eltemetik. Mielőtt kinyílna a szemük. Akkor azonban egyet meghagytak nekem, ez lett az én Purdé kutyám. Édesapámnak már volt egy kiscsikós kancája, egyhetes lehetett a csikó, de meghallották, hogy Dobóban, a szomszéd faluban május 10-én született egy kiscsikó, és ellés közben elpusztult az anyja. Ezt táplálták egy darabig kanállal, cumival, s egy hét múlva elhozták a csikót, hogy Kányádi Miklósnak van egy kiscsikós kancája, és alá vette apám. 6 véka veresbelű körte áráért. Mert a dobóiak köztudomásúan körtével, gyümölccsel kereskednek. Elhozták a csikót, az árvát. De élelmes volt! Hároméves lehettem én is, úgy emlékszem, amikor apám feltett a hátára. A másik, a tejtestvére szelídebb volt, ez volt az élelmesebb, a hátrányát, az árvaságát élelmességgel pótolta. Amikor mentünk a mezőre, az erdőbe, a két csikó jött utánunk, s ha megálltunk, mondjuk, egy kaptató előtt pihenni, a kicsi árva abban a pillanatban ott volt, és már kezdett szopni, mindig elszopta a másik elől a nevelőanyját. És felnőttek és társakká lettek. A Sárga és a Szürke. Eléggé sötétszürke volt. Öregkorára kifehéredett, mint mostanára én. Édesapámtól kérték, cserélje el, de ő nem nagyon cserélgetett, feleséget se cserélt volna, hogyha meg nem hal édesanyám.

– Mikor halt meg édesanyád?

– ’40-ben. Borzasztó volt, és sokszor gondolok arra, hogy nekem is épp olyan fejfájásaim vannak. Fájt a feje, mondtam, édesanyám, menjél orvoshoz. Emlékszem, karácsony szombatján, ’40-ben, már megszitálta a lisztet, hogy süssön kalácsot, aztán lebújt, letérdelt az ágyra. „Jaj-jaj!” Azt mondja: „Menj, hívd ide Irma nénit!”. Irma néni bejött, megdörgölte, azt mondja, orvoshoz kéne menni. „Hát menjél orvoshoz!” Apámmal kimentünk, mert szalmát kellett elővenni, bevinni a csűr háta mögül az ünnepre. Aztán bementem még egyszer, mi már délre ettünk volt valamit, azt hiszem, hideget ettünk, és akkor kimentünk megint, édesanyám ott térdelt tovább az ágyon. Egyszer azt mondja édesapám: „Menj, nézd meg, mi van anyáddal!” Bemegyek, ki volt nyúlva…

– László Juliánna hány éves volt?

– 35.

– Elég korán maradtál árván!

– 11 évesen.

– Akkor jöttek be a magyarok is.

– Igen. Ó, nagy ünnepség volt! Még a kormányzó előtt is meghajtott zászlóval meneteltem Székelyudvarhelyen. Még iskola sem volt. Nyáron, szünidőben jöttek be, Udvarhelyre csődült az egész vidék

– Tehát az óvodát románul kezdted. Maradt valami abból a romántudásból?

– Szinte semmi. Nem tudom, valami énekeket kellett megtanulni. Két óvodában is, két helyen is jártam. Még mind a kettőnek megvan a helye.

– Az iskola viszont felekezeti volt?

– Az iskola felekezeti volt, de előtte már tudtunk olvasni, mert a tiszteletes úr megtanított olvasni. Írni pedig a Mózes bá kövén tanultunk. Azt a követ még ki fogom ásatni! Ott van a mi utcánkban, ahol a kaptató van, a Fölszögben, ott volt egy nagy kerek kő, ezért mondom, hogy kőről tanultam írni-olvasni. Bartos Mózsi bá kapuja előtt állott az nagy kő. Ezen tanultunk írni. Ezért mondom, hogy a Sínai-hegy alatt születtem – ez a neve a falu fölötti hegynek – s Mózes kövén tanultam meg a betűvetést.

“Átellenben üres kert és / szegydeszkákból rossz kerítés,// három fűzfa, térdig nyesve, / vigyázgat a verebekre.

A fűzfáktól kicsit fönnébb, / ahol már a végét hinnéd, // érkezvén a mi kapunkba, / megszusszan a keskeny utca.

Onnan aztán jobbra kaptat, / két kapu és három ablak // útját állja, s mondja: vissza. / Nem zsákutca: csak tarisznya.

Nem is módos, inkább szegény / (jaj, de nagyon szeretem én). // Innen csak indulni lehet, / s aki indul, visszajöhet.

Tisztesség dolgában mindig / tanulhat itt, el a sírig. // Becsületből, akit innen / tarisznyáltak, azt egykönnyen

nem fogja az élet piszka, / mert itt még a sár is tiszta. – // Nem is értem, az a pózna, / lenn a sarkon várakozva,

miért nem mer fönnebb lépni, / lehet, hogy a fényét félti.”

Ezek az én bibliás történeteim…

– Mind megírtad…

– Ezt ’56-ban. A szülőházról mit mondjak? Akkor a pózna is már egy éve várakozott lent, de a villamosítás még nem kezdődött meg a faluban, amikor én Kolozsvárról hazavittem a harmadosztályú fülke csomagtartóján kinyújtóztatva a bergmanncsöveket. A faluba bergmanncsövet én vittem először. Ott állt rozogán a házunk. Én újat akartam a helyébe. Egyetemre én, ugye, furcsán jártam, a félév után otthagytam a színművészetit, mert éreztem, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Nem tudok énekelni, és az én szememben az éneklés a színészmesterség alfája. „Szeretném látni, mint hány bukfenceket” – hogy Petőfit idézzem. Prózai színészeket neveltek, mozgásgyakorlatok közben a nyolcadokat meg a tizenhatodokat kellett lépni, s mindég felhangzott: „Kányádi! Elvétette!”. Ezt szégyelltem. Otthagytam, de az is közrejátszott, hogy édesapám nem állt be a kolhozba, ezért elvittek mindent – ahogy mondják: „Lesöpörték a padlást!” –, a húgom már akkora volt, hogy szerettem volna a rabságból kiszabadítani, semmit nem tudott szegény, mert állandóan dolgoztatta a mostohaanyám, télen bugyi nélkül járatta. Szegény, mikor férjhez ment, egy gyereket is olyan nehezen tudott szülni… És akkor én segíteni akartam rajta…

– Ki volt a mostohaanyád?

– Bodó Ágnes. Maradi vidékről való volt.

– Nem munkálkodik benned valamilyen féltékenység a mostoha iránt?

– Talán nem munkálkodik, mert… Elmaradt, félreeső vidékről, a Solymosokból való volt, ahol – ahogy édesapám mondta – „nem sok hajszál hullt ki a tudomány javára”. Mostohaanyám élvezettel rakta rá a tejeslábost a könyveimre, a füzeteimre! Kényszerített, hogy egyem meg a tejes puliszkát forrón. A tejet utáltam. És akkor közben, ugye, jött a háború, a háború alatt már olyan kamaszodó voltam, és akkor az ember mindennek ellentmond.

– Térjünk vissza édesapádra! Édesapád világháborús leveleire…

– 1940-ben vonult be, a leveleit ’46-ban írta, a hadikórházból.

– A nagyszülőkre emlékszel-e?

– Egyre emlékszem, illetve kettőre, édesanyám édesanyjára, László anyóra, aki hét gyermeket nevelt fel és hadiözvegy volt az első világháborúban. Édesapám apja, Kányádi nagyapám az első világháború után pár évvel a háborúban szerzett betegségben halt meg. Nem emlékszem rá. Volt egy mostohaanyja édesapámnak is. Kiváló néni volt. Ő a Kászonokból való volt, és úgy is beszélt, olyan kászoniasan, de ő nagyasszony volt, kérlek szépen, Bukarestben vendéglőt tartott. Sok emlékiratban említik a Kányádiné, özvegy Kányádi Sándorné – mert a nagyapámat Sándornak hívták – vendéglőjét: olyan kliensei voltak, mint Bakk Elek bácsi, Tudor Arghezi.

– A Sándor név gyakori volt a családban?

– Dehogy. Dédnagyapámig nagyjából tudom a neveiket, nagy a rokonság, nagy családok, 6-7 gyermekkel mindegyik, nem nyomoztam ilyesmi után…

– Családfát nem kutattál?

– Azt tudom, hogy ezerötszázhatvan-nem-tudom-hányban, még a tordai zsinat idején, Galambfalván iskola volt, és följegyzik a Székely Oklevéltárban nemegy helyen, hogy Kányádi lófő, András deák – egyik ősöm tehát írástudó volt – öt köböl zabot ígért és megadta. Benkő Samu azt mondta, hogy olvasott egy olyan peres iratot, amelyben az áll, hogy Kányádi Mihály a fehér agár farka alatt tartja a becsületét.
– A tordai országgyűlésről, a felekezeti villongásokról Nagygalambfalván vannak-e emlékek? Hogy zajlott le a reformáció? Székelymuzsnán például elmesélték, hogy karddal hitvitáztak, egyik vasárnap a reformátusok mentek a katolikusokra s kergették ki őket, a másik vasárnap pedig fordítva történtek az események. Galambfalván volt-e ilyen?

– Galambfalván nem voltak katolikusok. A galambfalvi katolikusok Borbély Gábor esperes számlájára írandók, illetve az esperes családjára, aki szegről-végről rokonom… Drága ember! Az ő nővérével, Bözsével együtt jártam a református felekezeti iskolába, és első elemista koromban természetesen szerelmes voltam belé…
– Borbély Gábor, a volt csíkszeredai főesperes, aki a legnehezebb időkben a deszkatemplomban tartotta bennünk a lelket. Nagyon szerettük.

– Gábor fiatalabb nálam egy évvel, ’30-as. Katolikus család, molnárok voltak, malomtulajdonosok, már inkább polgárnak számítottak, úgy származtak a faluba. Harmadik-negyedik unokatestvérek vagyunk Gáborral. Buzgó katolikus lett. Amikor Sztálin elvtárs meghalt, jött utána a triumvirátus: Hruscsov, Bulganyin, Malenko („Tűzzel is irtsd a hibát, mondta Malenko” – írta Hajdu Zoltán). Én azt mondtam, hogy most megújul a világ. Gábor pedig azt mondta: ezek is éppen olyan véreskezű gazemberek, mint Sztálin volt. Igen, ezt mondta Gábor Nagygalambfalván, ’53-ban. „Te őrült, többet ilyet ne mondj, mert úgy szájon váglak, hogy kiköpöd a fogad” – mondtam én. Gábor soha életében nem említette ezt, aztán én is elszégyelltem magam, nem a későbbi események miatt, amelyek őt igazolták, hanem mert nem lehet ilyesmit mondani. Gáborról tudni kell azt, hogy ő ’49-ben végzett, én csak később, mert ötödik elemiből mentem gimnáziumba, a háború alatt egy évet kimaradtam. Huszonegy éves voltam, amikor érettségiztem, Gábor már teológus volt, és Márton püspök úrnak a nagyosztályába tartozott. Ő vezette az osztályt. A püspök urat letartóztatták, s akkor a harminckét tagú évfolyam úgy, ahogy volt, testületileg otthagyta a teológiát. Nem voltak hajlandók fölesküdni a békepapságra. Otthagyták. Gábor vízvezeték-szerelő lett, majd munkaszolgálatos katona. Mikor a püspök urat kiengedték háziőrizetbe, a harminckét férfi megjelent, kettő bocsánatot kért, hogy ők időközben – úgy hozta az élet – megnősültek, de hát ők továbbra is hívő katolikusok… Ilyen dolog a teológiák történetében ritkán fordul elő. Harmincan újból indultak, elkezdték újból a másodévet, és három év múlva harminc papot szenteltek. Mindegyikből pap lett. Általában úgy történik, hogy elindulnak harmincan vagy hányan, a végére aztán lemorzsolódnak hatra-hétre. Ezek viszont mind elvégezték. Ők lettek hát az én „katolikus pályatársaim”. A reformáció rég volt, és valószínűleg simán ment a dolog, szász hatással is magyarázható. Semmi ilyen történet nem élt Galambfalván, lehet, hogy akkor is történhettek konfliktusok, de elmosta az idő… Tudod, ki a legnagyobb ferencesetek? László Polikárp. László Polikárp, nékem a rokonom.

– Anyai ágról?

– Apai ágról! Édesapám anyai ágáról. Úgy járt a szerencsétlen nagyapa, mint én – ő is katolikus fehérnépet vett el –, egy katolikus nőbe, egy csíki, megátalkodott, csíki katolikus fehérnépbe lett szerelmes, el is vette, az pedig azt mondta, hogy csak akkor megy hozzá, ha reverzálist ad, és katolikusok lesznek a gyerekeik. Mit csinálhatott volna ez a szerencsétlen László Miklós? Reverzálist adott. És így született László Miklós, a fiuk, aki aztán Polikárp néven a legnagyobb ferences lett. Galambfalvi! Mert Galambfalván, ha nem tudnád, van római katolikus imaház.

– Tudom. Most már van.

– De ezt most csinálta Gábor. Most, hogy kényszerrel nyugdíjazták és hazaköltözött. Ő szokott innen hazafuvarozni engem. Azt mondja a jómúltkor, hogy megvette Imre unokatestvére házát. „Jól megy a papoknak!” – mondom. Azt mondja, nem magának vette meg. „Hát kinek vetted meg?” „Imateremnek.” „Kígyót melengettünk a keblünkön” – mondtam. Mire azt mondja: „Nézz ide, Sándor: Dobóból meg a környékről annyian benősültek, hogy van vagy harminc katolikus”. S most fölavatta Szent Erzsébet kápolnáját, van rajta egy emléktábla Szent Erzsébetnek – mert ott volt a freskója, ugye, meg az Erzsébet kútja is –, László Polikárpnak, a meghurcoltaknak, a második világháború és a kommunizmus áldozatainak emlékére pedig keresztfát állított! A református falu határában ott van a keresztfa. Ott van egy nagy keresztfa, s mi van a középgerendára írva? „Békesség istentől.” Gábort dicsérték. Így oldódnak meg nálunk a dolgok, kinőtte magát, hál’istennek a katolicizmus, elsorvadt viszont az ortodoxia…
– Sándor, ortodoxok vagy görög katolikusok voltak a nagygalambfalvi románok?

– Ez még mindig vitatott, mert éppen arról volt szó, hogy ’19-ben ők görög katolikusok akartak lenni, s aztán valahogy elmismásolódott. Ott volt Sârbu, ennek a Bicisnek az apja. Azt odahozták, ő volt a pap, az iskolaigazgató, minden. És képzeld el, aztán bejöttek, átvonultak a magyarok a falun. És föl volt húzva már az iskola udvarára a magyar zászló, álltunk ott Bubis barátommal, s néztük. „Én szeretem – mondja –, szép színe van, az is szép, de a román zászló is szép, szép.” Nekem már kokárdám volt, ugye, három szalagból állt, azt mondja: „Sajnálom, hogy el kell menjünk”, és hát nagyon érzelmesen elbúcsúztunk, aztán négy év múlva visszajöttek. Visszajött a pópa a családjával, kár lett volna, hogy tönkremenjen a papilak, még zsúptetős volt, nehogy tönkremenjen egy faház, és ott laktak, de hívük már nem nagyon volt. És mi, legényecskék együtt szórakoztunk. Emlékszem, ’46 őszén Bubis is velünk legénykedett, és akkor Bubist befektettük az ablak alá – alacsony volt az ablak, nyár volt, a pópa aludt a házban –: „Itthon vagy-e, oláh pap?” – kiáltotta a pap fia. Akkor láttam először hálósapkát. Hálóingben s hálósapkában kijött a pap: „Ismerlek én, gazember, hogy melyiknek a gyermeke vagy, megmondalak az apádnak, kitekeri a nyakadat!” S mi röhögtünk ezen. Szóval ilyen volt ez a viszony. Szinte sose volt otthon Bubis apja: átjárt Erkedre tanítani, ezért nem volt otthon, ő tanító is volt, pap is volt.
– Szászerkedre a Sínai-hegyről át lehet látni?

– Hogyne. Két ága közül a nagyobbról.

– A szászok fele milyen volt a faluban a viszony?

– A szászokkal nem volt élénk a kapcsolat. Rendkívül tiszteltük őket, mesterséget tanulni oda mentek az emberek, két nagybátyám, egy asztalos és egy kovács nagybátyám ott tanulta a mesterséget. János bátyám ma is él. A másik, Feri bátyám meghalt, hat gyermek maradt utána, asztalos volt. Ezenkívül a leányaink Segesvárra jártak szolgálónak. Nem azért, mert rá voltak utalva, hanem rendet tanulni. Rendet tanulni, főzni, mosni, varrni ésatöbbi… A szász nálunk mérce volt.

– Az Egy kis madárka szól vala című szász népköltészeti antológiád ma is mérce. Kitűnő fordítások!

– Édesapám szerint nálunk a szász mérce volt. Ezenkívül édesapámnak katonatársa volt a gyepmester, Gyura Sándor, a cigány is, Kohn Elek bácsi, a zsidó boltos is, vele komámurazták is egymást, tegeződtek is, mert katonatársak voltak. S ha Gyura Sándor, a gyepmester hozzánk jött, s éppen künn az udvaron valamit dolgoztunk, édesapám azt mondta: „Sándor, menj be, a gyepmester úrnak hozz egy széket!”. És hoztam a széket: „Letörülted? Nem akkor kell letörülni, mikor elmegy, hanem mielőtt leül!” A szász, az mérce volt. „Szászosan töltsd azt a bort, te!”. Tudod, mit jelent ez? „Mert aki kapálja a tövit, az megbecsüli!” A magyar azt mondja: „Ne sajnáld, ha ki is csordul”. A szász ujját emeli: eddig! Szászosan! A pohár karimája alatt egy ujjnyira.

– Ha ilyen jó volt a viszony, akkor ’20-ban mégis miért fordultak a szászok ellenünk? Mert gyakorlatilag nagyon kitoltak velünk. Én tudom a történelmi magyarázatát. A kiegyezés utáni tanügyi törvény kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását a nemzetiségi iskolákban is. A szászoknál is. Ők ezt autonómiájuk megsértésének tekintették. Ezt nem tudták megbocsátani…

– Ó, nem. Ők a románok között éltek. Az olcsó munkaerőt nekik a románok adták. Ez az egyik dolog. A másik dolog, hogy Trianon után, Gyulafehérváron azért álltak melléjük, mert azt gondolták, velük könnyebben lehet majd boldogulni… Egyszerű üzleti számítás volt… Ezt nekem szász barátaim mondták el! Nekik tényleg olyan autonómiájuk volt, amilyen nem volt Európában… Tudnék én erről is mesélni… Nekem mindenről van mit mesélnem, mert a történelmet csak a saját bőrünkön tudjuk megélni… A Napsugárban sok mesét írtam róluk: például A nagyságos fejedelem és a segesvári szászokat, akkor megírtam a Patkánysípot, arról, hogy hogyan jöttek ide a szászok, akkor a Farkasűző furulyát, azt a Duka dombja ihlette. A szomszédunkban élt Duka bá, nagy barátság fűzött hozzá, nekem egyik nevelőm volt. Úgy szerette volna, hogy juhász legyek, pakulár nála. Ő is mindig csak pakulárságig vitte, soha nem lett számadó juhász. Ő adta a Farkasűző furulya ötletét. Szép történet. És igaz is. És akkor itt van A bánatos királylány kútja, amely szintén Nagygalambfalva „szülötte”…

– Akkor zárjuk is le a szászok ügyét. Az a döbbenet, hogy egy nyolcszáz évig itt élő nép Ceauşescu alatt felhagyott egy anyagi és szellemi kultúrát,amely a maga nemében páratlan. Szerintem Erdély sorsa is másképpen alakulhatott volna, ’90 után is, ha itt vannak még…

– Tudod, mit szoktam mondani? Azt tanítják a biológiában, hogy az együttélés, a communitas, a közösség olyan, mint egy erdő, ahol különböző fák élnek. Ha onnan példának okáért kivágod a bükköt, a gyertyánt, akkor még a talaj összetétele is megváltozik. Erdély földje is így változott meg, még a talaj összetétele is. Nekem az a véleményem, hogy ha itt volna ötszázezer szász és kétszázezer sváb ott lenn, és itt volna kétszázezer-százötvenezer magyar zsidó, akkor velük együtt könnyebben tudnánk boldogulni. De a történelemben nem lehet a széllel szembe pisilni… A szászok elmentek, ezért örülök én a szebeni ügynek, ennek a kulturális fővárosnak . Látod, a szebenieknek van eszük: van még pár szász család és megválasztottak közülük egyet polgármesternek! Azt szoktam mondani, hogy nem kell kétségbeesni, mert abban az esetben, ha megéri magyarnak lenni, akkor magyarok is többen leszünk. Nézzük meg a románokat – minden megbecsülésem az övék, mert mint nemzet nagyon összefogtak. Össze sem lehet hasonlítani őket a miénkkel! Miért? Mert nemzetben gondolkoztak…

– A ’90 utáni erdélyi magyar politika semmit nem tanult tőlük. Amikor a XIX. század végén passzivitásba vonult az Erdélyi Román Nemzeti Párt a magyar parlamentben, Európa hangos lett ettől az akciótól. Rögtön rájuk figyeltek, hogy így elnyomják, úgy elnyomják Magyarországon a románokat. Apponyival a norvég külügyminiszter kezet sem fogott! Pedig abban az időben a norvégek is mintha még a lappokra lövöldözgettek volna…

– Igen. Ők is felküldték parlamenti képviselőjüktől az autonómia-tervezetet borítékban. Kulturális autonómiát akartak csak. Ki se bontotta a magyar parlament, hanem visszapöccintette! Ők alkotmányosan próbálkoztak. A románságnak, tudd meg, a kiegyezéskor 1200 iskolája volt állami és felekezeti, a Millenniumkor pedig 2200. A sváboknál pont fordítva történt: apadtak, mert beolvadtak a magyarokba. Akkor a következő történt: a Lex Apponyi előírta, hogy be kell vezetni az államilag támogatott vagy az állami iskolák két utolsó osztályába a magyar nyelv oktatását heti két órában. „Ezt a tanítók sem vették komolyan, én pedig fölöslegesnek tartottam ezt az érdeklődési területemtől távol eső nyelvet megtanulni” – írja Bécsben, magyar királyi ösztöndíjasként Lucian Blaga, a nagy költő, akit otthon még macedón dalokkal altatott az édesanyja. És akkor lemondtak egy csomó egyházi iskola állami támogatásáról, hogy ne vezessék be a magyar nyelvet.

– Viszont olyan autonómiájuk volt – ezt Jakabffy Elemér egyik tanulmányában olvastam –, hogy Krassó-Szörény vármegye közgyűlésén arról folyt hosszasan a vita: a magyar vagy a román legyen-e a közgyűlés első nyelve.

– Igen, és Déván a magyar tisztviselők is fölálltak, mikor énekelték, hogy Deşteaptă-te, române! Akkor is ez volt az ő Székely Himnuszuk. S kérlek szépen, ez így vegyesen volt, és mindig a hely szellemétől függött. Ne felejtsd el, Dél-Erdély a Horea–Cloşca–Crişan-féle lázadás után rettenetesen megritkult magyarokban, ötezer családot irtottak ki. És aki átállt, márpedig a jobbágyságból sokan átálltak ortodoxnak, azoknak megkegyelmeztek. Aztán ’20-ban végzetes lett ott a magyarok megritkulása, és ’40-ben is, amikor Észak-Erdélyt ideadták… Én abban bízom, hogy 50-60 év múlva körülbelül stabilizálódik Erdélyben a magyarság, s éppen a Székelyföld körüli tömbben – ha lesz autonómia, ha nem – stabilizálódik egymillióra. A magyarországi hét-nyolcmillióra. A finnek ötmillióan vannak… Az észtek egymillióan vannak!… Ennek kapcsán Arghezit tudnám idézni, hogy mit mondott ő, amikor rehabilitálták az ’50-es években és kivitték Bufteára, a filmstúdióba. Talán békeharcos ügybe rángatták, valami bizottságba is beválasztották, ráncigálták ide-oda. Miron Constantinescu megtudta ezt, s rákiabált az aktivistáira, hogy micsoda marhaságot csináltak, hogy ezt a nagy férfiút hagyták ide-oda hurcolni. És akkor megbeszélte, hogy kocsit küld érte. Másnap vagy harmadnap a Központi Bizottsághoz ment az öreg Arghezi, kiszállt a kocsiból, és azt mondja: „Késett a kocsi!”. „Pedig megmondtam a sofőrnek…” „Tíz évet késett a kocsi!” – válaszolta az öregúr. Na, elviszik Bufteára, mert ugye, „tablettákat” írt a Contemporanul első oldalán, s felkérték, hogy írjon Közép-Európa legnagyobb filmgyáráról. Titus Popovici várta mint filmforgatókönyv-író, ő írta a kommunista idők eposzait. Az öreg nézi, Titus cigarettázott, Kentet szívott, s azt mondja Arghezi: „Cum, Titus, tu scrii una şi fumezi alta?” De nem ez a lényeg Argheziról. Azt mondta a háború után: „’44-ben kiszállt Hitler a »vonatból« és a helyére beült Sztálin”. Hát ezt nem akarták neki megbocsátani. Azt kérdezte tőlem egyszer, hogy tudok-e románul. Mondtam, hogy tudok, tudogatok. „Én is tudok kicsit magyarul, emberek vagyunk, megértjük egymást, én is voltam franciák között, érted, nem tudok franciául, de megértettük egymást, az ember befogódzik egy nyelv igájába, s többé nem szabadul” – mondta az öreg…

– Térjünk vissza a születésedkor kapott csikóra! Mikor estek be a szakadékba? Ez már a Sörény és koponya ideje.

– Amire én 3-4 éves lettem, akkorra már szekér elé fogták. Mellé a Sárgát, a társát, a tejtestvére lett az igavonó társa, elemista koromig a Sárga és a Szürke volt mindenem. Azt hiszem, nagy vitája lehetett a farkasokkal valamikor, mert ha éjszaka farkassal volt vitája, akkor másnap nem lehetett megfogni. Nem volt az a kezes bárány. A farkasok tépték szét. Egyedül csak én tudtam befogni. Sokszor előfordult, hogy mondtam neki, hogy „Öreg, ne, öreg, ne, öreg, ne!”, ráztam az abrakos tarisnyát, jött felém, de aztán hátracsapta fülét, megfordult, s a szalmakalapot kirúgta a fejemből. Ravasz is volt, de nagyon becsületes is. Két kötőféket összekötöttem, egyiket a fára akasztottam, másikat felé mutattam, megállt, nézett. S amikor hozzám ért, felhúztam a szügyéig a kötőféket. Abban a pillanatban megállt. Odamentem, megsimogattam. Sportszerűen viselkedett, nagyon ravasz, okos és szabadságszerető állat volt, s ez lett a veszte. Elvezettem ki a csordába, elengedtem, ugye, ha napokig nem dolgoztunk vele, akkor kihajtottuk a csordába, ne egye a kóstot otthon…

– A Fától fáig időszaka…

– Igen. Az egész életemé, 17 éves koromig. Addig nem mentem iskolába, amíg meg nem abrakoltam. És akkoriban a zabot ki kellett rostálni, s dühös voltam, hogy kések el az iskolából – különösen akkor, mikor román osztályba jártam, mert egyet, a negyediket román osztályban jártam, semmire nem emlékszem negyedikből, minden reggel mentem egyenesen az osztálysarokba, mert késve érkeztem. Mert a ganét ki kellett hányni, a lovakat meg kellett etetni, s akkor mindig megintettek, és már álltam is be a sarokba mint elkéső. Semmit nem tanultam abban az évben, aztán következő évben már magyar idő volt, akkor már magyar iskolába jártam. De az ötödik elejét már betegen, kétoldali tüdő- és mellhártyagyulladással kínlódtam végig, nagyon keveset jártam iskolába. A tanítók – az eszemre való tekintettel – a betegségemre adtak olyan bizonyítványt, amivel beiratkozhattam a kollégiumba. A kollégiumba úgy kerültem, hogy kimustrált az élet. Vittek le Keresztúrra Gyarmati doktorhoz a szekér derekában, a sarjúban sínylődtem. Bementünk, megvizsgált a doktor, majd azt mondta – a spanyolfal mögött feküdtem, hallottam –: „Ez a gyerek hosszú ideig fizikai munkára nem fogható”. Kérdi apám: „Akkor mi lesz belőle, még a lovakat sem hajthatja ki a csordába?” „Azt sem.” Éreztem, hogy összeomlott a világ, hogy fölöslegessé váltam. Azt kérdi az orvos, hogy eszem van-e? „Hát, a tiszteletes úr azt mondja, hogy van.” „Akkor adják kollégiumba!” Jövünk hazafelé, a szekér derekában fekszem harminckilenc fokos lázzal. Egyszer apám hátrafordul: „Elmész-e kollégiumba?” Mondtam, hogy – még ma is látom az arcát – el! „Megállod-e a helyed?” „Meg.” „Na, jó. Négy sarka van a világnak, olyan pályát válassz, hogy szeressed, megkapd amire vágysz, engem ne átkozz, hogy ez is lehettem volna, az is lehettem volna, de volt egy buta apám, megakadályozott.” Így kerültem én a kollégiumba. A keresztúri út májusban történt. Ősszel vittek fel Székelyudvarhelyre a kollégiumba. Egy boldog nyár következett, ellógtam a zsidó, a román barátaimmal, ponyvákat olvastunk, cigarettáztunk titokban… Eddig tartott az én Fától fáig-korszakom, a lovakkal való együttélésem időszaka. Én hatéves korom óta annyit dolgozom, amennyivel magamnak kiérdemeltem a mindennapit, annyi értékűt legalább, amennyit magamra veszek s megeszem. Kezdődött a lóvezetéssel, amikor szántottunk, én vezettem a lovakat. Aztán őrizni is kellett őket… Nem maradtak el a pásztorjátékok sem, a mácázás, csülközés, ezek a játékok, de voltak egészen goromba ügyek is, mint amilyen az éjszakai bornálás.

– Az mi?

– Az egy nagyon kegyetlen játék. Rákötötték a kötőféket a lábadra, miközben aludtál – a tűz körül aludtunk –, s akkor a ló farkához kötöttek. S aztán megriasztották a lovakat… Ezzel a bornálással az történt, jól emlékszem, hogy amikor az egyiket rákötték a ló farkára, hatalmas tűz volt, épp pityókát sütöttünk, képzelj el egy akkora tábortüzet, mint az asztal, s ahogy húzták a tűzön át, a gyermek belemarkolt a parázsba. Üvöltött meg minden, én kiabáltam, átkozódtam, hogy szégyelljétek magatokat – de a ludasok már katonaviselt legények voltak, én meg csak olyan nyolc-kilenc éves. Aztán az történt, hogy rákötöttek engem is, s vonszoltak, én benyúltam a zsebembe a bicskámért, s elvágtam a kötőfékszárat! Irtó dühös lett a legény, mert a kötőfék drága valami volt, úgy pofán vágott, hogy ujjnyi vörös csík maradt az arcomon. Kijött édesapám. Én nem mertem hazamenni. S édesapám kijött, a nagylegény pedig – ezek katonaviseltek voltak – hosszú időre elbujdosott, aztán valahogy rendbejött ez a dolog. Aztán megtörtént, hogy belehemperegtem a tűzbe, „rókát fogtam”, kiégett a nadrágom, hideg volt, már ősz felé járt, én nagyon fázós voltam. Egy rossz paplannal jártam, alatta is fáztam, a többiek kiterítve aludtak, a hóharmat oda esett, de nem lett semmi bajuk. Ezért mondom, hogy engem kiselejtezett az erdő… És állítom neked, hogy örökletesek ezek a reumás betegségek. Mert hát van, aki Szibériában ágyban aludt s mégis bénán jött haza, a másiknak nem lett semmi baja. Ilyen világból sarjadt a Fától fáig…

– Azért is kérdezek rá, mert az én első erdőélményem egy kicsit hasonlatos ehhez, amit elmondtál. Először ’52-ben vittek az erdőre, amikor édesapám elbujdosott. A tehenek után küldtek, elbogároztak, elmentem utánuk, s a bükkerdőben úgy elbolondultam, hogy azt hittem, ott szakad meg a szívem. Nem tudtam, merre kell menni, leültem egy fa tövébe, ott zokogtam. Aztán édesanyám estefelé rám talált, ráadásul jól megvert – azt hitte, hogy eltekeregtem. Talán ezért értem annyira a Fától fáigban megelevenedő rettegést. De ennek ellenére is azt mondom, hogy ezek a nyarak egyfajta világképet is adtak, megtanították a világot, az életet.

– Mindent! Ó, én annyi mindent tanultam! Olvasom a Juhait kereső juhászt meg a többit, sokszor az az érzésem, hogy még plágium ez is, ez az én életem is, annyiszor ismétlődik a románoknál, mindenütt ez a motívum, hogy a gyerek keresi, fél s mégis él az erdőben. Nagyon érdekes volt,amikor én ezt megírtam, mert akkor a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola végzősei írtak egy levelet az Utunknak, hogy vagy ők, vagy a költő, valaki nem normális, mert nem lehet érteni ezt a verset. Aztán Márki Zoltán az Utunkban elemezte, megvédte a dolgot. Hanem ezek a marosvásárhelyiek meghívtak a Színművészeti Egyetem stúdiójába, mondtam is: az oroszlán szájába. Ott mondtam el nekik a verset – óriási sikere volt. Tudod, ki mondta ezt a versemet jól? Nem Illyés Kinga, nem. Egy harmadik elemista gyermek Kerekdombon! Leesett az állam! Harmadik elemista! S kérdem Móricz Klárit – nyugodjék békében –, a magyartanárnőt, hogy ki ez a gyermek, biztos faluról jött. Nem. Nem. Azt mondja, ez egy szegény gyerek, bukdácsol, hárman vannak testvérek, az édesapjuk meghalt vagy börtönben van, az anyja neveli a három gyereket, és abból élnek, hogy kihordják a tejet éjszakánként. Ő megy az édesanyjával mint a legnagyobb gyerek a családból, és hordja ott a külvárosi éjszakában a tejet, és ahogy mehetett kapualjtól kapualjig…

– Megélte az urbánus Fától fáigot…

– Igen. És azt mondja, hogy mindig kialvatlanul jő szegény gyerek, a tanárok két óra hosszat hagyják minden reggel, hogy padra bújva aludjék. Erre szoktam használni én a „megszenvedettség” kifejezést. Nagy Imre bácsi is annyiszor hangsúlyozta, mikor kérdeztem valakinek a kiállításán a véleményét. „Uram, nem komoly ügy, ez egy gép, egy automata gép, napi 24 órát ül, metsz, farag, metsz. Nézd meg a kezeit! Kéz az?! Hiányzik belőle a megszenvedettség.” Nem tudtam, hogy mi a megszenvedettség. Amikor megfestette a haldokló édesanyja képét, mert eljött az utolsó órája, megkérdeztem tőle, hogy hogyan tudta megrajzolni ezt az agonizáló képet? „Hát fiam – azt mondja –, az agyam megkocsonyásodott, de meg kellett csináljam!” S akkor jöttem rá, hogy mi a megszenvedettség. Ez az, amire gondolok, hátha én is így vagyok, így leszek, a versírás valamelyik pillanatában. Jugoszláviában egy menhelyen, egy gyermekmenhelyen dolgozatokat írattak. Verseket. És valahol Tolnai Ottóék idézték egy kilencéves gyerek dolgozatát. Vagy versét. Látogatás, ez a címe. „Vasárnap édesanyám meglátogatott, s azt mondta, hogyha nem viselem jól magamat, hazavisz.” Milyen lehetett az az otthon? Balsors, akit régen tép. Ezt akartam belevinni a Fától fáigba… Sok mindent összeírtak róla… Visszatérve a versekre: itt van például az Ove Berglund, a svéd fordítóm, akit bevittem hozzátok is, a szerkesztőségbe. Egy svéd, akinek szigete van, külön szigete! De nem volt mindig ilyen módos, egy szoba-konyhában nevelte őt és testvéreit az édesanyja, mint József Attilát, mosónő volt, azt hiszem, az apjuk eltűnt. Ez adhatta neki az indítást, hogy ő tudós, biológus legyen, ő vezetette be az AIDS-szűrést a svéd parlament megrendelésére… Mi lökhette arra, hogy elkezdett József Attilát fordítani, saját kiadót csinálni, egyáltalán: miért kezdett a magyar költészettel foglalkozni? Jó, a svédországi magyarok, Vánkiék, ezek az udvarhelyiek kezdtek neki nyersfordítani, meg aztán Veress Zoli írt egy dolgozatot – kérdeztem is tőle, hogy milyen volt a fogadtatása? „Elakadt az egész. József Attilával nagyon nehéz mit kezdeni, mert kötött formájú verseket írt.” Ove ezeket a kötött formájú verseket fordította, ezeknek pedig ma már nincs divatja, nem is szokás, a svédeknél talán nincsen is… Lásd a svéd gyermekverseket, ez a sláger mifelénk is, ez a menő. Ove ráharapott az én gyermekverseimre. Én azon gondolkoztam, hogy atyaúristen, talán mégiscsak kell legyen valamiféle kegyelme, hatalma a költészetnek. Vánki elkészítette a nyersfordításokat. Ove pedig eljött ide, Hargitafürdőre. Vizsgázott. Vizsgáztatott. Hogy mondjam azt a verset, hogy: „ahogy tenyered homlokodra / ellenzősíted meg-megállva / ahogy el-elmagányosodva / meg-megszállsz egy-egy éjszakára”, ez az egyes szám második személy, ugye, ugyancsak te vagy, ez önmegszólítás? Igen, jó, menjünk tovább. És ezért, ennyiért kiadót alapított a magyar költészetnek! Eddig kiadta Babits Jónás könyvét, kiadta József Attilát, újabban Balassit fordít. Úristen, gondoltam magamban, hogy merészeli! Elhűltem, mint az orosz fordítók esetében, de még jobban. Az úgy vagyon összeválogatva! Jó, Vánki lefordította azokat, amiket ajánlott, volt vagy ötven vers, amit mások is fordítottak, az is bele van vegyítve, de a „Hogy, hogy nem, de egyszer Kolozsvárra jövet / Elveszett az úton, el a török követ”, egyáltalán miként hangozhat svédül? Most ezt észtre is lefordították, s azt mondják, sikere van. Nyilván megtalálja az ott adekvát vikingre a rímet, vagy mit tudom én, mire. Úgy érzem, ez egy sokkal jobb válogatás, mint a Tarján Tamás-féle válogatott versek, ezt úgy csoportosították, hogy a Vannak vidékek tíz verse, ugye, magától értetődően egy ciklus, de ebben a svéd válogatásban szét vannak szórva! De nem csak ennyiről van szó: jó helyre vannak szétszórva! És ezt a munkát olyan szeretettel, olyan elszántsággal végezte, hogy csak bámulok, nyomdakészen áll. Ezt várom most, talán megérem a megjelenését, augusztusra ígérték. Semmi nagy reményem nincsen más hozzá, mert a József Attila-kötetről egy sor sem jelent meg svédül, magyar kitüntetést kapott érte, a Jónás könyvéről megjelent egy recenzió, interneten elküldték. Azért nincs, mert… Amikor megtudtam, hogy Veress Zoli írja az előszót, kicsit elment a kedvem tőle, Veress Zoli drága jó emberem, és meg tud írni egy előszót, de… Ez nem megy! Megmondom, hogy miért nem: itt összmagyar irodalmi dologról van szó: egy költészetről, egy portékáról, amit ha el akarunk idegenben adni, akkor az az igazi, ha egy idegen, egy ottani tekintély, aki megkóstálta, az vállal garanciát érte, annak van hitele, kreditje, ahogy Sohár Pali, kitűnő angol fordítónk mondaná. Már bocsásson meg a világ, de egy magunkfajta előszava nem mozgatja meg a svéd olvasót. Látod, hogy a svéd kötet kapcsán milyen bajba jutottam. Idejött ez a svéd, és én meg kellett hajoljak, kézzel-lábbal megmagyarázni azt, ahogy az „az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor”, meg kellett mutassam, mint térdel, hajlik a tűzrakáshoz… Meg kellett mutassam! Jó a Veress Zoltán előszava, s azt mondják, nagyon szép előszót írt, megírta azt, hogy amiként Bartók a népzenét emelte az egyetemes zenébe, úgy emeltem én be a költészetbe a magyar népköltészetet és a környező népek népköltészet;t a műveimbe. Itt elröhögtem magam. Megsértődtek, hogy Zoli nem tetszik nekem… Nem erről van szó! Legyen utószónak, ez nagyon jó, de az elején álljon az, hogy: „Hölgyeim és uraim, le a kalapokkal, egy költészetet van szerencsém bemutatni” – ennyi az egész, és egy svéd mondja el! Szegény Ove végigházalta az országot, volt olyan, hogy a svéd költőbarátja négy hónapig el se olvasta! Ez olyan, mint az Antologie de la Poesis Hongrois, amitől úgy odavagyunk, Gara László élete, vagyona, mindene ráment, feltette rá az életét, hogy az Ómagyar Mária/siralomtól egészen Csoóri Sándorig a java benne legyen. Mégsem törte át a falat, a francia közönyt! Itt van egy kötet, 1984-ben jelent meg, odaadom, neked adom, itt van egy magyarországi antológia! Már voltunk valahol, nekem például már megjelent a legsikeresebb könyvheti könyvem, a Fekete-piros versek. Nahát: keressél ebben a kötetben, testvér, egy határontúlit! ’84-ben! Jékely Zoltán sincs benne, Áprily Lajos sincs benne, Dsida Jenő sincs benne!…

– Apropó, ha már Bartók és a népdal szóba került. Tudom, hogy botfülű vagy, nem tudsz énekelni, de gyermekkorodban csak felszedtél a népköltészetből is valamit…

– A versért mindent meg tudok tenni, még énekelek is, ha kell.

– Nos, mennyire élt Nagygalambfalván a mese, a ballada, az ének, a népdal?

– Minden törökbúza-fosztáskor énekeltünk, szinte minden közös munkánál. Összefonódott, összefolyt az egész az életünkkel, a vérünkkel. De akkor az nem úgy volt, hogy ez népköltészet, az pedig nóta, része volt az életnek, mint az aratás, a kaszálás, a kenyérsütés.

– Mikor írtad meg az első verset?

– Amikor a találkozóimon megkérdezik ezt a gyermekek, akkor vissza szoktam kérdezni: te hány éves vagy? Nyolc-kilenc. Na, ennyi idős voltam én is, amikor elkezdtem verset írni, azt is megmondom neked, hogy miről írtam és hogy kiről. Hogy kiről írtam? Fiam, vagy leánykám, én nagyon szeretem a történelmet, tudod, kiről írtam? Damjanich Jánosról. Ki volt Damjanich János? Ki volt Damjanich János? Ne hagyjatok szégyenben! Ki volt? A jómúltkor Magyarországon 550 gyereket gereblyéztek össze tizenöt autóbuszon, hogy a Stadion nevű sportcsarnokban megtartsam nagyhírű találkozómat. Ott is megkérdeztem: „Ki volt Damjanich János?” Egy se tudta! Ne hagyjatok szégyenben! „Mi még nem tanulunk történelmet, kicsik vagyunk” – mondják. Valaki súgja: a tizenhárom… „Tanár úr – mondom –, ezt nem súgni, tanítani kell!” Eljöttem fel ide, Hargitafürdőre, itt, a dombon, kérlek szépen, harminchét gyerek játszott, tizenegy tanerőt fizetett a román állam, harminchét romániai magyar gyűl körém – most már bezárt a bánya, megszűnt az iskola –, rájuk kérdezek: „Ki volt Damjanich?” Az egyik nyújtja az ujját és megmondja. „Hát te ezt honnan tudod?” „Megtanította édesapám.” De visszatérve…

– …Bartókra.
– Bartók és a ragadozók. Nemcsak én tettem ezt! Hová tegyük akkor Gellért Sándor bácsit s a többieket? Tudod, mit mondtam volna el most, ha ott vagyunk a Domokos Géza temetésén, ha el tudtam volna menni? „A magyarnak mindig kell egy Bethlen Gábor, hogy ki ne lőjék a rongyos gubájából!” Ez volt nekünk Domokos Géza. Hogy be voltunk szarva, hogy kirostálják a Központi Bizottságból – hogy Hajdu Győző kerüljön be! Mi lesz akkor velünk? Nem lesz akkor Kriterion, Hédi Hausert fogják a Géza helyére tenni, és Hédi Hauser már nem fogja a mi érdekeinket képviselni, de Európa szemében jól fog kinézni, hogy egy német van helyette! De az Isten megsegített, kérlek szépen, mert Hédi Hauser leánya künnmaradt Németországban, s Ceauşescu nagyon dühös lett – így maradt a Kriterionnál Domokos Géza.

– Szerintem Géza már a Kriterion előtt, az Előrénél, már a Vasárnapi melléklettel felvállalta a rommagyar irodalom szolgálatát.

– Igen.

– Kitűnően szerkesztette. Azon csodálkozom, hogy Szilágyi Dezső, a hírhedt főszerkesztő, hogyan engedte Gézának kizárólag a saját szempontjaiszerint szerkeszteni azt a mellékletet?

– Megmondom, hogy miért. Mert Szilágyi Dezső sem olyan mumus volt, mint ahogy gondoljuk. Ő egy egyenruhás, a párttól küldött ember volt. De ott volt Albert Tóni, a főszerkesztő-helyettes, aki később Csíkban a megyei lapot alapította, egy húron pendültek Gézával. Mindketten székelyek, ezzel együtt volt valami betyárbecsület bennük. Szilágyi Dezső rájött arra, hogy a laphoz nevek, rangos szerzők is kellenek, odavitte Majtényi Eriket, ő pedig kitűnően csinálta. Nézz ide! Van nekem egy ilyen versem, az Összegyűjtött versekbe mindenképpen bele akarom tenni. Pesten szórakozásképpen már felolvastam: „Csak a zászlók pirosa nem fakul, / csak a párt nem öregszik…”

– Ez a híres Zászlóhajtás…

– …a Zászlóhajtás, és mondom: én erre a versre büszke vagyok, meg a születési körülményeire is. Akkor Géza még az Ifjúmunkás főszerkesztője volt. Telefonál nekem… – de érdekesebb, ha azt mesélem el, hogy mikor kerekedett ki ennek a versnek a története. ’73-ban ülünk a miami homokon, Amerikában, és azt mondja nekem Géza: „Tudja, hogyan lett, uram, maga ilyen híres? Emlékszik, amikor rendeltem egy verset?” „Igen. Azt az elhíresült verset, a Zászlóhajtást.” „Az történt, hogy a lapok főszerkesztőit felhívatták a Központi Bizottsághoz s megfenyegették: »Elég legyen a dilettánsokból, a másod-, harmadrendű költérekből!« A pártévfordulóra csak a legnagyobbaktól közölhetnek verset. Hanem repül az egész redakció, de azokat a lapokat, amelyek nem teljesítik ezt a feladatot, meg is szüntetik!” „De nekem emberéletről beszéltél Géza! Ha ezt elmondod, szinte biztos, hogy nem írom meg a Zászlóhajtást.”

– Amiből antológiacím lett később.

– Igen. De mint híresült el? Géza telefonon felhívott, nem is voltunk még akkor olyan jó barátok, s azt mondta: „Sándor, holnap délben fölhívlak, és egy pártévfordulós verset bemondasz a telefonba!” „Hogy gondolod ezt?!” – és elkezdek kiabálni, őrjöngeni, kinek képzel engem ez az ember. És azt mondja Géza nagyon csendesen: „Sándor, emberéletről van szó!” „A mindenit! Ki lehet az az ember…?” „Ezt telefonon nem lehet megbeszélni…” Leültem, és megírtam a verset: „Csak a zászlók pirosa nem fakul, / csak a párt nem öregszik”… Megjelent a vers, országos siker… Utána aztán minden pártévfordulón egyik vagy másik vagy harmadik lapban vagy ugyanabban a lapban százszor is újraközölték. A legjobb Bálint Tibike volt, aki egyszer azzal állít be a Napsugárhoz, hogy: „Látom, Sándor, te is beálltál a sorba. Nem rossz ez a vers, de olyan, mint a hal, amelyikről leengedték a vizet.”

– Nem mondanád el azt az általad fordított Arghezi-verset, amelyik először magyarul jelent meg? Engem az döbbentett meg, hogy nemcsak a saját verseidet tudod, de a fordításaidat is el tudod mondani kívülről…

– Arghezit az ’50-es évek végén rehabilitálták. Az öregúr a Mioriţa nevű villában lakott s – mint Németh Lászlóné – zöldséget termelt s a piacon árulta. Függetlenül ettől az öreg megírta versciklusát az 1907-es fölkelésről, azt mindjárt le is fordítottuk. Románul nem jelent meg, magyarul jelent meg közvetlenül a rehabilitálás után, és a kolozsvári magyar színház tartott egy matinét. Nem is jöttek el, nem mertek eljönni a román kollégák. Arghezi a fiát küldte el, én akkor láttam életemben először magnetofont. Hozott három, magnóra mondott verset. Az öreg mondta a verseit, az első vers, amit mondott, elhangzott a Béke-téri színpadon is .„Mi e sete, tânjesc până lete, mi e foame, mi e sete…” . Tovább nem tudom románul a verset… Hová, merre menjünk, mit csináljunk este a városban? Fiatal házasok voltunk, hát hozzánk mentünk. Páll Árpi irodalmi titkár is velünk jött, meghívtuk Liát, szólt a Grunding magnetofon, a háromszázötvenes jutaszőnyeget félrehajtottuk, és ott táncoltak. Mondtam Martinnak, hogy szeretném lefordítani ezt a verset (pedig nem is értettem egész pontosan). És elküldte nekem a kéziratot. Ez románul nem jelent meg. Mert hát azért az gyanús volt már, hogy mire szomjazik valaki. S a vers így van:

Szomjas vagyok.

„Tengődöm lassacskán, Ehetném, ihatnám,

De nem mondhatom mégse meg

Akárkinek,

Milyen étel, milyen manna

Táplálhatna.

Van kenyerem és van borom,

Telt kas az udvaron.

Gyümölccsel a kertem

Roskadásig telten,

Szinte nem fér a fán.

Tehenem csordaszám

S nehéz tőgyekkel:

Fejhetsz, ahány sajtárral csak kell.

És az árva méhes

Sem éppen szegényes.

Még tavalyi mézem

Is van, ha megnézem,

Tele kamráimban.

Mindenből elegem van.

Jóból és rosszból: kazlak.

Rád vagyok éhes, téged szomjazlak.”

Szóval az, hogy egy nyolcvanéves ember mire szomjas – csaknem a szabadságra? –, nem jelent meg románul, először magyarul jelent meg ez a vers. Erre büszke vagyok. „Milyen szép is volna – mondtam Benedek Lukácsnak –, ha a borvízkút fölé Homoródfürdőn fölírnánk ezt a verset, itt lesz a magyar televízió, olyan reklámot csapunk a Lobogónak, hogy le a kalappal! Ugorjunk Galambfalvára, oda is egy ilyen fogadó kellene a Bánatos Királylány Kútjához. Amikor azt az első hajlékot építettem, édesapám bekerült a korházba, rossz volt a ház, téglája még a magyar időből várta a házépítést, az egyetemet elvégeztem, szenet lapátoltam, bankkölcsönt vettem fel, az első kötet honoráriumából megépítettem a nagygalambfalvi házamat. Nem ez a lényeg, hanem megépítettem a házat, két szoba, konyha, összkomfort, szóval az akkori divat szerinti ház lett belőle. Én ástam az első emésztőgödröt, amilyent azóta sem ástak Galambfalván. Háromkazettás, tisztítókúttal, Kolumbán Gabi rajzolta le nekem. Két év múlva kezdték csak a villanyt vezetni, de azért már állt a pózna, lenn, a sarkon várakozva. A mostohaanyám a fürdőszobát lecementeztette, hogy budit nem teszünk a házba. Mindegy. Aztán abba is hagytam, de a barátaim lementek, és egyszer, amíg kapáltam, behúzták a vezetékeket s bekötötték a villanyt, mondom, milyen jó, villanyuk van! „Ezt is jól ideb…tad” – mondta mostohaanyám. Kétszer hazavittem a feleségemet, hogy mutassam meg, kit vettem el feleségül. Mire édesapám: „Menyemasszony, köszönöm, hogy hezzament a fiamhoz” – és ott kaptam az első nagy lefitymáló megjegyzést is. Cigarettáztunk, apámmal nagyon jó barátok voltak, azt mondja édesapám: „Szép szál legény, ugye, ez az én fiam?” „Inkább középtermetű” – mondta Magdi…

– Maradjunk egy kicsit az építő Kányádinál. Felépítetted a galambfalvi házat, aztán Kolozsváron is építkeztél. Ez a hargitafürdői hogy jött össze?

– Azt mondták nekem ’90 után, hogy építsek egy nyaralóházat, nem akartam, azt mondta a polgármester, László Pali: „Sándor bácsi, én is építek, Tulit is épít, a miénkkel egyszerre a magáé is felépül, és adjuk a kulcsot.” Amikor azt mondom például – Ferdinandy Gyurinak mondtam ezt –, hogy ez a ház irodalomból épült, akkor igazat beszélek. Nézett, csodálkozott, Miamiból jött, ez tényleg abból épült, és szerencséből.

– Isten segedelméből.

– Nem! Ezek rávettek, hogy felépítik a Tectumosok, s mire hazajöttem – Stuttgartban voltam, életemben egyszer ösztöndíjjal három hónapra –, a tó még nem volt elvezetve, de abba bele volt öntve 800 000 lej – ’92-ben! –, 800 000 lej beton az alapokba. Itt lesz a garázs. De nekem nem kell, nincsen autóm. És csúnya falat raktak! Szász Pista azt mondta, hogy azt nem lehet úgy hagyni, és ezért áll itt ki a kőfal – a finnugoroknál is így áll! Ezzel egymillió lej elment, Csomafalvának is lett munkája. Káromkodtam, hogy miből fogom ezt kifizetni, százezer lejem volt, a régi világban spóroltam, hogy ha bezárnak, akkor a gyerekeknek legalább egy évig legyen miből az asszony tejet, kenyeret vegyen… S akkor megjelent ott Márkos Bandi, a csíki képzőművész. Márkos Bandi ott élt Leonbergben, Stuttgart mellett, ismertem régebbről, és ilyen avantgárd bolondériái voltak. Kiváló barátai voltak: volt egy román is köztük, aztán a Bundsen-égő föltalálójának a szépunokája, Frederick Bundsen Amerikából, akkor Szabados Árpád, a magyar főiskola volt rektora, Sienkiewitz Robi, egy lengyel származású magyar – voltak vagy heten. Kiötölték, hogy illusztrálják avantgárd rajzaikkal az egyik versemet. Ezt a verset a mai napig sem értik. (Szerk. megj.: a Kuplé a vörös villamosról című versről van szó.) De komolyan mondom! Sehol. Azt hiszik, hogy az egy olyan választásikampány-vers, hogy visszajönnek a kommunisták… Bandóék ezt akarták illusztrálni. Mondom nekik, van nekem vagy negyvenöt versem, különböző idegen nyelvekre, németre, angolra, franciára lefordítva, mi lenne, ha ezeket illusztrálnátok? Mindenki más-mást. Negyven-negyvenöt vers magyarul–németül, magyarul–franciául, magyarul–angolul. S azt mondja egy tehetős ember, hogy neki tetszik a gondolat! Erre nekiálltak, és mindenki csinált két-két kőnyomatot, és így 14 kőnyomat díszíti a hatalmas nagy könyvet. Egy év múlva meghívnak engemet bemutatóra Stuttgartba. S hallom, hogy hatszáz márkát kapok. Azt mondja a kiadó: „Rosszul hallotta, Sándor, a könyv ára kétezer márka, ezerhatszáz ez alkalommal a kedvezményes ár.” S utána bemegyek Kalász Marcihoz, ő volt akkor a magyar kulturális intézet igazgatója. S azt kérdi tőlem Marci: „Sándor, ugye tízről volt szó?” Te jóisten, Bandó nekem tíz ilyen nagy könyvet hozott! „Folyószámlán akarod, vagy készpénzben fizessünk?” Mondom, nekem nincs folyószámlám. Erre egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz ezer márka. „Írd alá!” Aláírtam, hazajöttem. Mindenki meg akarta venni, ki akarta nekem fizetni a Tectumtól ezt a házat, abban a reményben építettek ide ekkora nagy házat, hogy soha nem tudom kifizetni. Hazajöttem, s kifizettem. Még Szelterszben is építettem egyet a feleségemnek, mert hozzánk annyian járnak nyaranta, hogy sokszor három ház sem elég. Magdi kitalálta – akit különben egy paplannal s két párnával vettem el –, hogy mondjuk azt, a nagynénjétől örökölte, hogy ne irigykedjenek. Róza is ezt a tippet adta, azt hiszem. És így Szelterszben is van egy házunk…

– Farkas Árpi szerint Kányádi Sándornak száz kilométerekként van egy-egy háza, belakta az egész Kárpát-medencét…

– A szelterszi egy betonház, betonlábakon, egy bontott pajtából rakták össze, ott rettenetesen nézett ki, és Lövétéhez tartozik, Pető Ida vejétől vettem meg. A gyógyszerésztől.

– Édesapádról sokat beszéltünk, de édesanyádról alig.

– Édesanyám, amíg élt, primadonna, a falu énekese volt, és népszínművekben játszott. Azt hittem, én is lehetek primadon. Éppen ezért a háború után kimaradtam az iskolából. Úgy lehet, szerelmes voltam… Leginkább azért maradtam ki az iskolából, mert mindenki azt mondta, hogy hagyom a mostohaanyámat egyedül dolgozni, én meg urizálok, iskolába járok. Édesapám azt írta a vöröskeresztes lapon: „Sándor fiam, ha tudsz, menj iskolába”. Kimaradtam egy évet, és hát akkor lendítettük fel a színjátszást Tóth János bácsival, aki Csóti Tóth János néven a magyar kommün alatt plakátkihordó volt a kabaréban Budapesten. Amikor jött a kommunista éra, akkor ő előlépett, és ő volt a színjátszó csoport vezetője; tőle tanultam ilyeneket, hogy szkeccs, meg nem tudom én, micsoda, ő tanította be a színdarabokat, szerepeltünk a darabokkal, még vendégszereplők is voltunk. És édesanyám, ugye, énekes volt, a Kányádiakkal ellentétben a Lászlók jó hangúak voltak. Azt gondolhatták, hogy én is az vagyok. Bonviván szerepet kaptam a Muskátlis ablakok című népszínműben. Kezdődött a próba, falusfeleim szerepét mind megtanultam, lesúgtam az egészet, ment is a próba, majd azt mondják, hogy jönnek a dalok. A dalokat mindenki tudta, mert az azelőtt való télen kocsmáról kocsmára szálltak. Rám került a sor, fősláger: A villanyfényes utcák során a járdán ballagok, virulnak előttem a behunyt szemű muskátlis ablakok, ezt kellett énekelni. Csakhogy nem ment nekem az éneklés: „Sándor, ne tréfálj!” A gimnáziumban derült ki, hogy nincs hangom, ott is kellett énekelni. Odatett a tanár, hogy énekeljek. Egy boszorka van, három fia van. „Hamis, hamis, hamis” – menekült az ajtó felé Kukucsi, a zenetanár, és azt mondta, hogy megbuktat. Aztán nem buktatott meg. Vissza. Jött a főpróba. A villanyfényes utcák során a járdán ballagok, virulnak előttem a behunyt szemű muskátlis ablakok. Egyre szomorúbban néztek. Aztán előintették Kányádi Jenőt, az unokatestvéremet, két évvel kisebb volt nálam, Jenő kieresztette a hangját, gyönyörű hangja volt. Utána kicsit már lámpalázasan, de újra elkezdtem. Mondják, hogy hagyjam abba, nem tudok énekelni. Egy világ omlott össze bennem! Kicsi korom óta én annyit énekeltem, még vers is van róla: „Hóharmaton mezítláb jártam, / ólmos esőben bőrig áztam, / éjjel az erdőn félelmemben hol sírtam, / hol meg énekeltem”… Ha én énekelni tudnék! A botfülem miatt írok olyan ritmikus verseket…

– Nem biztos, hogy egészen így van, lásd Babitsot, aki tényleg afon volt, József Attila annak idején szinte felujjongott, amikor megmondták neki, hogy Babits botfülű. „Azért ilyen ritmikusak a versei, de dallamtalanok” – mondta. Nálad viszont dallam is van verseidben, még a prózaversben is ott van egyfajta dallam!

– Igen, hát a belső ritmus… Én ezt így Tóth Gyula bácsitól tudom, ő mondta, s mondom most én vele, azért ilyen ritmikusak a verseim, mert tulajdonképpen kompenzálom, leplezni akarom az én botfülűségemet. Azt mondta Gyula bácsi: „Sándor, nincs ezzel semmi baj, tudod, hogy Petőfi is botfülű volt. Azért hagyta ott a színészi pályát, mert akkor mind musicaleket adtak elő, s nem tudott énekelni.” Hát ez így van, biztosan így van. A feleségem is ezt mondja, de ezt mondta volt a kicsi fiam is, aki Kodály-módszerrel tanult, a nagyobbik is, le vagyok tiltva a családban az énekelésről. Sándor fiamnak ha nem is abszolút a hallása, de jó fülű, Magdinak is van hallása. Egyszer nagyon udvariasan azt mondta Sándor fiam: „Édesapa, tudod mi a baj? Az, hogy te egyenes vonalban énekelsz, így kell énekelni, hullámosan, te mindig csak szürkét énekelsz, vagy kéket” – így magyarázták el nekem finoman a dolgot.

– Kodály szerint tényleg mindenkit meg lehet tanítani énekelni.

– Meg lehet, én a többiekkel együtt, kórusban tudtam, csak amikor egyedül kiállok, akkor válik kétessé a zenei sikerem… Volt nekem zenei sikerem is. A Szovjetunióban voltam ’56-ban, életem első s egyetlen hivatalos kiküldetésén…

– Akkor írtad az Aurórás verseket?

– Akkor írtam, Leningrádban, sajnos, most már lábjegyzeteket kell tenni, mondjuk az angol fordításban, meg kell magyarázni, mi az az Auróra. Elvittek Abháziába, Szuhomiba, ahol ünnepeltek engem, a repülőgép kényszerleszállással landolt. A bolgár delegációval együtt ment a román delegáció is. Elvisznek egy Georgij Gulia nevezetű abház származású íróhoz, annak az apja volt az abház nép legnagyobb költője, Dimitrij Gulia, Sztálin-díjas nagy költő volt. Leszállunk, elszállásolnak minket a laktanyában, Gulia elvisz az apjáékhoz, rögtön összevesztem vele a tolmács segítségével, amiért nem abházul, hanem oroszul ír. Az apja pedig a legnagyobb abház költő volt. És ünnepeltek engem mint rokont! Mert Levédiában annak idején összevesztünk, ott is volt jobboldal, baloldal, rettenetesen összevesztünk, és háromfelé szakadtunk. Egyik elment fel a Volga irányába, másik le a Kaukázusba, és a többiek idejöttek evvel a török vezérrel, nem is Árpáddal, hanem még előtte, Álmossal. Az abházok emlékeztek, hogy mi vagyunk a nyugati rokonok. Hát úgy ünnepeltek engem! És arra kértek, hogy énekeljek valamit magyarul. Ott voltak a románok, a bolgárok, s én egyszál magyarként. Olyan serlegekből ittunk, mint a Lehel kürtje. Elénekeltem, hogy Elindultam szép hazámból és nagy sikere volt! Utána két vagy három év múlva a szatmári színészek mentek kirándulni a Fekete-tengerre, és kikötöttek Szuhomiban. Van ott nekem egy öreg költő ismerősöm, mondtam nekik, hogy hívják fel! A nyolc színészt meghívta, kirándulni vitte őket, vacsorával várta őket, és kérte, hogy énekeljenek, mint én. Hát ezek tudtak énekelni! Énekeltek, de azt mondták. „Szép, szép, de nem olyan jó, mint a Sándor éneke!” Akkor ott, Grúziában mindenütt Petőfi-verseket mondtak. A Tienanmen-téren, amikor fellázadtak a kínai diákok, mivel mentek szembe a tankokkal? „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem!” Ezt mondták kínaiul, öt fordítása van különben, és többszázezer példányban jelent meg kínaiul Petőfi Sándor összes költeménye. Amikor a világban megkérdezik, hogy hova való vagyok, mondom, hogy Transilvania, Siebenbürgen, nem tudom micsoda, á, Budapest, Bukarest. De Petőfi nevére mindenki felujjong. Mert mi a magyar nemzet célja? A nyelv! Kellett lennie a nyelvünkben valaminek, mert az nem lehet a véletlen műve, hogy ezer év alatt olyanná vált, egységessé, mint a miénk, sokkal egységesebb, mint a német, a német a hochdeutsch, Luther nélkül nincsen. És nekünk nem Károli csinálta ezt az egységes nyelvet! Az Őrségben, és akár a csángóknál is egy nyelven beszélünk. Más-más dialektussal, de mindannyiunk számára érthetően. Három tulajdonsággal kellett rendelkeznünk, amikor bejöttünk a Kárpát-medencébe. Egy: a szervezettségnek olyan fokán álltunk a törzsszövetségnek köszönhetően, hogy száz év alatt be tudtunk illeszkedni Európába. Kettő: lennie kellett bennünk annyi szeretettöbbletnek, amely a krisztusi szeretet, a kereszténység befogadására alkalmassá tett. Három: kellett lennie egy nyelvnek, a sok közül egynek, amelyik a legfejlettebb volt, amelyik alkalmassá vált arra, hogy mindenki befogadja s most, ezer év után az Őrségtől Szabófalváig valamennyi magyar ezt az egységes nyelvet beszélje.

– Valami olyan integráló ereje lehet a magyar nyelvnek…

– Nem tudom, hogy mi, de valami csak van! Itt vannak a rokonaink, a vogulok, ötezren vannak csak, költőjük, Sesztalov szerint a vogul az alapnyelv, minden finnugor nyelv ebből fejlődött ki. Azt mondja nekem az észt fordítóm, hogy a legtömörebb nyelv a finnugorok közül az észt. Valóban így van, a finneknek, azt mondja, fejletlen a nyelvük, nincsen kultúrájuk, nézd meg a fővárosukat, Helsinkit, úgy néz ki, mint egy halpiac. Tallinhoz, Tartuhoz viszonyítva tényleg az. A legépebben megmaradt Hanza-város a 16 bástyás Tallin, ez dánok, németek, svédek, oroszok keze nyomát viseli, de észt ésszel és észt erővel épült! A nyelv! A maga nemében mindegyik tökély. De hogy van az, mitől van az, hogy nem volt se iskolarendszer, se magyar hivatalos nyelv, minden tíz faluban volt egy templom, latinul folytak a misék, mindent kiirtottak, szinte a nyelvet is már-már, hogy van ez?

„vajon ha koppány úr a győztes / fölnégyeltette volna-e/ vajkot ki ha magyari nőt vesz/asszonyául s nem hozza be

európát pannóniába / irtva már-már a nyelvet is / nem hittünk-e vajon hiába / ha bennünk az isten se hisz

ha folyton folyvást önerőből / kell újra s újra kezdenünk / ha minden áldozat kevés

vajon ha istván visszahőköl / akkor is fölfeszíttetünk / vagy mégis volna küldetés”.

Ezt annakidején írtam, Lőrincze Lajos emlékére.

„porában is áldott kiért / és ezerszer áldott ki által / akár a szív fölött a vért / szembefeszült a másvilággal

meg akkor váltódott e nép / és küldetését akkor kapta / mikor a röggel az igék / magyarul hulltak a halottra

hazánkká akkor lett örökre / ez a sokszor ege-se-földje / töredékes nyelvünk-honunk

s a jövendőbe glóriával / léptünk a nyitott síron átal / mondván por és hamu vagyunk”.

Mert az úgy lehetett, hogy mikor hazajöttek ezek a papok, akik Rómában tanultak, és mondták a misét a halott fölött, akkor ilyeneket gondolhattak: az új Istennek, az új Istennek sem lehet tetsző, hogy a magyari halott koporsója fölött olyan nyelven mondjuk, ajánljuk az Egek irgalmába, amit a végtisztességtevők nem értenek. S akkor így körmére vagy körmükre égő gyertyával egy cella homályában lefordítottak egy temetkezési beszédet, ez a Halotti beszéd. Ott dőlt el minden! A nemzet célja tehát az, hogy a nyelve megmaradjon. Mi, magyarok kiválasztott nép vagyunk! Várjál! A magyarok kiválasztott nép. Az írások szerint azt kellene mondanom, hogy a zsidók azok.

– Én nem hiszek a kiválasztott népek mítoszában.

– Várjál csak, várjál! A magyar kiválasztott nép, a román is kiválasztott nép, a német is kiválasztott nép, és minden nyelv kiválasztott nyelv. De mi lehet egy nemzetnek – s ez esetben a magyarnak – a célja? Hogy az Úristen által a csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség életének legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, éljen vele és benne, Isten nagyobb dicsőségére, mindannyiunk örömére. Ezzel szoktam megoldani ezt a gordiuszi csomót. És olvastam, persze, futurológusokat, olvastam harminc évvel ezelőtt olyan szerzőt, aki azt mondta, hogy 2500-ban három nyelv lesz Európában: egy szláv, egy angol–germán, még a latin nyelvek is benne lesznek, és egy harmadik, egy egzotikus nyelv, amit nehezen tudnak megtanulni. Ez lesz a miénk.

– Térjünk vissza oda, hogy Keresztúrról 39 fokos lázzal édesapád visz hazafele, s hátraszól, hogy hát akkor…

– „…elmész a kollégiumba Udvarhelyre.” A Református Kollégiumba, ami akkor indult újra, mert megszüntették a két világháború között. ’40-ben, azt hiszem, már újraindult, és én ’41-ben mentem oda a második első osztályba. Mert a nagyobbak már másodikosok voltak. Otthon, a falumban öt osztályt jártam. Hétéves koromban kezdtem az elemiben. Szeptemberben költöztem be Udvarhelyre. Akkor már tizenhárom éves voltam.

– Két év református gimnázium után…

– Három.

– …jött a nagygimnázium?

– Egy évig magántanuló voltam a háború alatt. Levizsgáztam az első évből. És akkor kimaradtam egy évet.

– A háború miatt?

– A háború miatt! Mert otthon mind gyötörtek…

– Édesapád akkor a fronton volt már?

– Apám a hadikórházban volt már. A hadikórházzal eljutott egészen Marienbadig. Megsebesült, ellőtték a lábát, és vitték a hadikórházzal. Előbb Veszprémig, Veszprémben találkozott Mindszenthyvel, aki meglátogatta a kórházat is, amikor volt a Mindszenthy-per, rendkívül föl volt háborodva. Azt mondta, az nagyon rendes ember volt, minden bajtársnak egy pakli dohányt hozott. És leült az ágya szélére… Egy riport is megjelent arról, hogy ül Kányádi Miklós sebesült honvéd ágya szélén. Képzeld el, édesapám hogy fel volt háborodva a Mindszenthy-per idején! Ő ’46-ban került haza, hazafelé jövet járt először Budapesten. Menet csak átutazott a városon a vöröskeresztes vagonban, Veszprém után Karlovi Vary-ban, Karslbadban, Koburgban hányódott, Koburgból eresztették haza.

– Tábori levelezőlapok innen érkeztek-e?

– Egy volt, amelyik nem tudom, honnan jött, de tudom, hogy szibériai és amerikai pecsét is volt rajta. Fél éven át jött, és annyi volt ráírva: „Sándor fiam, ha tudsz, menj iskolába!” Aztán ezt kommentálták a faluban! De amint bekerültem a kollégiumba, súlyos beteg lettem, 116 hiányzásom volt egy évben. Igazolt hiányzás!

– Milyen betegséged volt?

– Mellhártyagyulladás, kétoldali tüdőgyulladás, antibiotikum nem volt, csak a hidegborogatás. A betegszobában töltöttem a nagy időt. Hát olvastam, de sokszor heten is voltunk a betegszobában. A baj mindig az volt, hogy olvastam. A szilenciumon is így volt, kihúztam a fiókot, ha jött a tanár, és becsúsztattam a könyvet. Nagyon jó volt az iskolakönyvtár, új magyartanárunk, az osztályfőnökünk dr. Tóth Béla volt, aki Debrecenből jött. A régi kollégium a templommal pont szemben állt. Nem az újban laktunk, hanem abban, amelyiknek az udvarán ott áll Backamadarasi Kis Gergely obeliszkszerű szobra. A régi kollégium épületében laktunk. Először a hetesben laktam, lenn a földszinten, aztán fenn az utca felőli részben, akkor egy nagyobb szobában, ott volt a református gyakorló is, a tanítóképző. Tóth Béla volt az osztályfőnök. Nagyon jó tanár volt. Én olyan jó tanárral nem is találkoztam. Sok jó tanárom volt, de ő volt az, aki három gyerek mellett az udvarhelyi kulturális életben is részt vett, Tompa Laci bácsiról tanulmányt írt. A dolgozatjavításnál, a latin dolgozatnál azzal kezdte: kinek hibátlan, kinek nincs pirossal aláhúzva? Voltak többen. Ha volt egy hibátlan mondata, a leggyöngébb tanulót küldte ki a táblához, hogy írja föl, miként kell megoldani. És nem nyúlt soha senkihez egy ujjal sem, hanem azt mondta, leírod százszor, hogy óra alatt nem beszélgetünk. Ha a latin szót nem tudtad, vagy nem tudtad leírni, leíratta húszszor, ötvenszer. „Ez a kettősfogat, ez a négyesfogat, ez a hatosfogat” – mondta. Így osztályozott. Kolumbán Gábor szorgalmas, jó tanuló volt, Csíky Bandi meg mindig puskázott. Nagyrészt falusiak voltunk, néhány kiskereskedő gyermeke, egy jó muzsikusé, egy gyógyszerészé, egy papé, ennyi volt az értelmiségi. És hát tandíjat is kellett fizetni, meg internátusi díjat. Volt egy másik tanár: Tömöry.

– Tömöry Péteréknek az apja? Udvarhelyről származtak, majd felkerültek Kolozsvárra.

– Igen, svábok voltak, a család Magyarországról került Udvarhelyre. Földrajzot, történelmet tanított. Ez volt életem első nagy tragédiája, a szavak jelentésének nem ismerete, ami az iskolai szakzsargonban másként hangzik, mint otthon. Egy hete voltam kollégista, amikor Tömöry tanár úr földrajzból fölszólít felelni a nagy magyar Alföldről. Kimegyek, kerek, mosolygós képpel. Azt kérdi: „Készültél?” „Igen.” „Na mondjad!” Azt sem tudtam, hogy hol kezdjem el. „Készültél?” „Tanár úr, tisztelettel jelentem, készültem!” „Akkor mondjad!” „Készültem.” Azt hittem, azt kérdezi, hogy készültem-e a kollégiumba. Elkezdtem: „Édesapám elküldött Csomó Rózához, mert neki tettem volt zöld ágat, hogy tegyen bokrétát, mert vonulok be, és feltettük a szalmazsákot, a dunyhát a szekérre, és azon ültem, és úgy vonultam be bokrétásan a kollégiumba.” Lefelé fordította a köves gyűrűjét, supp, supp, „hazug disznó”, helyrepofozott. Én zokogtam, nem értettem az egészet. Egész óra végéig hüppögtem, ki is küldött. Aztán rájöhetett, hogy nem értettem meg a kérdését, mert én egész félévben – akkor félévben osztályoztak – minden órán tartottam az ujjamat, soha föl nem szólított, de félévkor jelest adott. Érted? Amikor Kolozsváron laktunk, találkoztunk és tisztáztunk mindent.

– A Református Kollégium tanítói képesítést adott?

– Nem. Ez gimnázium volt. A kollégium akkor nem csak bentlakást jelentett, olyan volt, mint a debreceni, mint a sárospataki, mint a kecskeméti, régi típusú kollégiumok, magyarországi mintára.

– A magyar világot édesapád, a család, a falu hogy élte meg?

– A magyar világot nagy eufóriában élte meg a falu. Csupán egy jegyző jött az új hatalommal, akit kirúgtak valahonnan, de a bíró, a kisbíró, mindenki galambfalvi maradt. Volt a régi bíró, Póra Mózsi bácsi, a román. Annak egy haja szála sem görbült. Jöttek a magyar csendőrök, mindenki örült, hogy újból magyarok lettünk. Feltettük a kokárdát, mint ami nekünk jár, természetes. És akkor az iskola hétosztályos lett, már mint magyar állami elemi iskola, a felekezeti megszűnt. És kezdődött mindjárt a nyomorúsággal. Szűk esztendők jöttek, kitört a háború, beszolgáltatás, két kiló lisztet kaptunk a boltból, be kellett adni mindent, jobban, mint a kommunizmusban, csak a vetőmagot hagyták meg. Az igaz, hogy elláttak jó minőségű vetőmaggal, a szegény családoknak adtak akciós teheneket. De az őstermelőnek nevezett középparaszti rétegnek olyan nagyon nem prosperált az az idő, ennek ellenére modernizálódtunk annyira, hogy a világháború alatt már utcánként vettünk egy-egy kukoricavető-gépet, gépkapát, szövetkezve vetőgépet, búzavetőgépet, mindenki átváltott volt már vasekére. Később a kolhoz mind elpazarolta ezeket. A magyar jegyzőnek olyan pártfunkciós feladata volt, jött egy üres bőrönddel, aztán el is ment. Azt mondták a falusiak, hogy egy üres bőrönddel jött és tele vagonnal ment. Elvitték a férfiakat, a legényeket, vidáman vonultak, büszkén mentek magyar honvédnak. Megalakult a Székely Határőrség, oda 18 évesektől negyvenvalahány évesekig mindenki bevonult. Édesapám negyvenvalahány évesen 18 éves legényekkel rukkolt be. A mi falunkból is egy szakasz, a többi faluból is, és ebből állt össze a Székely Határőrség, akiket mindjárt kivittek a Gyimesekbe, ott veszítette el édesapám a bal lábfejét, onnan vitték aztán hadikórházba, végül is így látott világot.

– Ahogy a túlélők mesélték, piszkos egy katonaság volt az. Apósom mesélte, hogy kikötötték őket, verték. Nem véletlen, hogy amikor áttörték az oroszok a frontot, akkor sokan, akik tehették, megszöktek, nem vonultak tovább a magyar hadsereggel. Tehát nem érezték eléggé magukénak.

– Egyáltalán nem érezhették magukénak. Ott van a mostani mezőgazdasági iskola Székelyudvarhelyen (szerk megj.: a Székely Támadt várban). Amit állami főreál tanodának épített Eötvös, most az ő nevét viseli, az mint állami iskola román állami iskola volt, és amikor a magyarok bejöttek, ode rendezkedett be a 27-es laktanya. A háború után egy ideig még románok voltak benne, de aztán a Magyar Népi Szövetségnek köszönhetően elmentek, ide szervezték meg a mi ipari iskolánkat, amelyik – Józsa Béla is abba járt – régebb ott volt a Petőfi utcában. Átköltözött, megkaptuk az egész várat, fémipari és villamosipari szakközépiskola lett, abban jártam én. Na most, annak a pincéjében, az alagsorában, ahol az ebédlő is van, az ólom-bádog ablaktáblára ilyenek voltak fölvésve: „Én, Székely Istán zetelaki közlegény, itt kötöttem föl magamot 1942-ben, mert nem bírtam a magyarországi tisztesek gazemberkedéseit”. És legalább tizenvalahány név volt oda fölírva! Jöttek ezek a kicsi, „otthon kenyér nincs”-tisztek, és megtették azt, hogy éjszaka bementek a laktanyába: „Na, ezt a hálót föl kéne mosni! Fogkefével.” Ezek az igazi légiós tisztek, pejoratív felhanggal mondták rájuk, hogy ezek az „otthon kenyér nincs”-tisztek. Ezek a továbbszolgálók voltak, a sommás cseléd származékok, zsíroskenyéren, lebbencslevesen élők, Veress Péter népe. És ezek aztán bekerültek a hadseregbe, bennmaradtak továbbszolgálónak, a legtöbb hősi halott közülük került ki. Hátulról kapták a lövést. A fronton. Ez a katonaság egy rossz emlék. A csendőröket mindenki respektálta. Rend volt a falvakban. Már a kakastoll is tiszteletet parancsolt, vittek el tőlünk is csendőrnek vagy hármat. Az egyik, azt hiszem, Kassán szolgált. Ezek az írni-olvasni szépen tudó férfiak lettek később oszlopos tagjai például a kollektív gazdaságnak. Nálunk például Máté Zsiga bácsi. Ők tisztességet tanultak, fegyelemre neveltek mindenkit. Emlékszem, őriztük a lovakat, kint háltunk az erdőn, tüzet gyújtani sem volt tanácsos, de azért gyújtottunk, mert mentek állandóan Tito szekerei. Mentek, vitték a Szovjetunióból a lőszert, az utánpótlást, messze fönt zúgtak azok a gépek, és dobtak le ezt-azt, olyan csokoládészerű dolgokat. Vigyázni kellett, mert robbant. A csendőrök járőröztek a határon. Jött a magyar csendőr, föltűrte a nadrág mandzsettáját, mert harmatos volt a fű, megoldotta az övét, mert enyhe volt az este, kigombolta, lazított az ingén. Amikor odaérkeztek a mi tüzünkhöz, letűrték a nadrágot, megigazították az egyenruhát, odajöttek: „Jó estét, fiúk! Megengeditek, hogy melegedjünk egy kicsit a tüzeteknél?” Utána: „Köszönjük!” Volt tartásuk! A jobbakat válogatták, az értelmesebbeket. Amikor aztán jött ez a népi demokratikus rendőrség, hogy azok milyenek rendetlenek voltak! A magyar időben nem voltak verekedések a bálban, megjelent az ajtóban a toll, megvillant, az is előfordult, hogy bejött, és táncolt. Letette a puskát a sarokba a másik mellé, és akkor táncolt egyet. Rend volt és tisztelet! Emlékszem, hogy ’46-ban a milicistának a géppisztolyát rákötötték a hátára, s azzal együtt dobták ki. De rövid ideig tartott a magyar idő. Galambfalvára betelepítettek a XVIII. század közepén ötven román zsellércsaládot. Ezeket próbálták kiváltani a magyar időben. A román időben román iskolát nyitottak nekik, az olyanok, mint Lukács, Sztojka, Duka román iskolába adták a gyerekeket, bírót is közülük választottak, de ezek a négy év alatt úgy elröstellték magukat, hogy mind reformátusok lettek.

– Következett a szakközépiskola.

– Ez fémipari és villamosipari szakközépiskola volt. Annyi történt, hogy a kollégiumban levizsgáztam negyedévből. Ott találkoztam először a francia nyelvvel, mert ott franciát kellett tanulni. Tompa Laci bácsi, illetve Szabédinak a felesége tanított magyarra, illetve vizsgáztatott magyarul a francia nyelvből, én pár nap alatt felkészültem a francia vizsgára: „Je suis sur la femme”. Valami ilyesmiket mondtam, aztán németül is tanultunk, azt kezdtük el harmadik gimnazista koromban, gyakoroltam a német katonákkal, amikor vonultak át. Miután édesapám hazajött, egy alkalommal Gyertyános sarkánál vágtuk a fát. Azt mondja: „Sándor, el kellene menjél kerekesnek. Mert a magad gazdája leszel: mindig utáltam, hogy nem tudok egy fejszenyelet sem megcsinálni, nagyon jó lesz, ha meg tudsz csinálni egy szekeret, és legalább a magad szükségletére dolgozol.” „Nézze, én arra gondoltam, hogy én visszamennék az iskolába.” Kiesett a könnye, és megállt a fánál. És másnap föltarisznyáltak, én pedig mentem az iskolába. Kisérettségit kellett volna tenni, hogy én a gimnáziumban folytathassam, de akkor vizsgáztam a negyedévből, s a kisérettségit már lekéstem, így kerültem az ipari iskolába, oda kisérettségi nélkül is bevettek, és én beiratkoztam. Ahol nem mutattam föl túl nagy talentumot. A műszaki rajzot a kollégáim megcsinálták helyettem, a vizsgamunkára egy kombinált fogót kellett elkészíteni. Én ebben annyira vettem ki a részemet, hogy közben mondtam nekik vicceket, esténként meg a meséket meg, azt hiszem, verseket is, megverseltem egyik-másikat. De a műhelyfőnök legnagyobb megelégedésére egy darab vasból elkészült a kombinált fogó is. Én vertem rá, a másik forgatta, Zsombori András, aki otthonról kovácsgyerek volt, ő segített. És így tettem le a vizsgát. Amikor aztán visszamentem egyetem után az ipari iskolába találkozót tartani, tiszteletdíjként egy kombinált fogót kaptam, azt mondták, ilyennek kellett volna lennie a vizsgamunkának is.

– Ekkor fedezte fel benned a költőt Páskándi?

– Írtam verseket a faliújságba, Páskándi az iskolánkban időzött és elolvasta azokat.

– Ezek milyen versek voltak?

– Békeharcos versek. Nem emlékszem pontosan, de tény , hogy híre ment: jön Páskándi elvtárs az Ifjúmunkástól. Ő már az Ifjúmunkásnál dolgozott, Majtényi Erik fölfedezte, 17 éves korától odavitte szerkesztőnek.

– Ti az Ifjúmunkást olvastátok?

– Sőt, terjesztettem is a lapot. Mentem falumunkára, és vittem Martonosba. És a görög szabadságharcosoknak gyűjtöttem. Őszintén, meggyőződéssel hittem, hittem, hogy ez a világ jót fog hozni. Mondják, hogy itt van Páskándi elvtárs, engem keres. Jön Géza, pattanásos kamasz, lóg egy cigaretta a szájából: „Szervusz, Páskándi vagyok, a költő, remélem, ismersz.” Ő tizenhét éves, én huszonegy. Azt mondja: „Az Utunkban futottam be – ezt a szót én akkor hallottam először –, és olvastam a faliújságban egy versedet, nagyon tehetségesnek tartalak, nem iszunk meg egy sört? Meghívlak.” Mutatja az igazolványát, hogy ő azzal engem ki tud vinni az iskolából. Mondom, nem szükséges, szolgálatos vagyok, szólok a helyettesemnek, és ki tudunk menni. Azt kérdi: „Szeretnél megjelenni a Költői próbálkozásokban? Én szerkesztem.” Mondom, én nem szeretnék megjelenni a tehetségtelenek közt, akiknek írnak egy-két biztató szót, megírják nekik, hogy olvassanak tíz sor Adyt, húsz sor Páskándit. Azt mondja Géza: „Az oldalamon, a kultúr-oldalamon szeretnél megjelenni? Én szerkesztem, jó, mi? Hát meglátjuk.” Három verset odaadtam neki, mondta, hogy küldjek még. Küldtem, s azt írta, hogy azt kell írni, az újat, újat, újat kell írni, a győztes újat, ahogy Ady mondaná, adott egy-két szempontot, és ajánlotta, hogy tőle olvassak többet, mert akkor jobban fog menni a versírás. Érettségi előtt egy héttel újból megjelenik Géza. Én vagyok megint a napos. A diákfelügyelő ellenőrizte a kollégiumban rendet: villanyoltás, lefekvés, ébresztés, a cipő tiszta legyen, minden. A konyhában terítettem neki, evés közben azt mondja, hogy kimegy a munkások közé Szentkeresztbányára, a bányászéletről szeretne írni egy ciklust. „Különben Kovács György – tudod, ki az a Kovács György, a színész – ő szavalta az egyik költeményemet.” Azt mondja: „Kellene egy aratási vers, te inkább falusi fiú vagy, tudnál-e írni egy olyan verset, háromszor tizenkét sor legyen, a szótagszámot valamint a rímképletet magad határozod meg, legyen benne az aratás, a békeharc, arról szóljon körülbelül, hogy a kardból ekét kovácsolnak.”

– Vagy sarlót.

– Vagy sarlót. Azt mondja, mire visszajön Szentkeresztbányáról írjam meg. Visszajön, ebédelünk, fuszulykaleves volt, s odaadom a verset. „Aratási vers? A cím jó” – mondja. Arról szólt, hogy a futóárkot benövi a búza. „Mi az a futóárok?” – kérdi. Mondom, a lövészároknak a mellékága. Kihúzza a futóárkot, s beleírja a lövészárkot. „Ne javíts bele a versembe! Az én versembe ne javítson bele senki!” „Tetszel nekem – azt mondja. – Hogy is mondtad? Futóárok?” Nem ismerte ezt a szót. Azt mondja: „Ez az úzus”. Ezt a szót is tőle hallottam először. Mondom: „Úzus ide, úzus oda, az én versembe ne javítson bele senki!” Ezt a szót, az úzust tanultam tőle, ő meg a futóárkot. És a vers megjelent az érettségim napján. Akkor az adminisztráció jól dolgozott, ez még a stabilizáció előtt volt, a pénzbeváltás előtt. Ezer lej tiszteletdíjat kaptam!

– Érettségi előtt.

– Ez huszonöt lejnek felelt meg utána. Tudod, mit lehetett venni érte? Huszonegyen voltunk az osztályban, mindenkinek vettem egy fél liter bort az érettségi banketten. Berúgtunk, a korondi sótartókat kidobáltuk az ebédlőből, mert ott tartottuk a bankettet a pincében, ahol a székelyek fölakasztották magukat, mi pedig célba dobtunk a sótartókkal. Másnap bementem a konyhára, és kifizettem a cechet.

– Mesélték, hogy akkoriban mesés honoráriumokat kaptak Szemlérék egy versért, három-négyszáz lejt, ami egy kisebb fizetésnek felelt meg.

– Hát, mondjuk, ők kaphattak. 330 lej volt, azt hiszem, a maximum. Volt A, B, C kategória, de a szerkesztőknek hatalmas keret állt a rendelkezésére, emlékszem, ’57-ben, mikor a Napsugár megindult, írtam egy verset az Auróráról – megjártam volt már a Szovjetuniót –, s Asztalos Pista bácsi azt kérdi: „Mennyit fizessek ezért a versért? Mit akarsz venni?” „Nem tudom – mondom –, egy ballonkabátot szeretnék venni.” „S mennyi egy ballonkabát?” „Ó – mondom –, nagyon drága, 600 lej.”

– Annyi volt egy tanítói fizetés.

– S odaírta, hogy C kategória plusz száz százalék, s Deutsch bácsi kifizette nekem a 620 lejt, s elmentem, és vettem egy ballonkabátot.

– Maradjunk Páskándinál. Ő fedezett fel, de utána is tovább tartott a kapcsolatotok, ’56-ban pedig őt bezárták.

– Halálig tartott a kapcsolatunk. Géza jött, amikor a görög szabadságharcosoknak gyűjtöttünk, mert kezdett járni Menyhárt Zsuzsához, a későbbi Gálpálnéhoz, szép leány volt, mind szerelmesek voltunk bele. S a mozgalomban egyszer Gálpál, ez a szép szál aktivista (még a pofája se tetszett) egyszer csak azt mondta: „Az elvtársnőt elveszem feleségül”. Zsuzsa vigyázzba állt, és férjhez ment Gálpálhoz. Az Irodalmi Almanach félévenként, aztán negyedévenként, aztán kéthónaponként, aztán havonként jelent meg. Annak a könyves sátrában árultuk a könyvet a görög szabadságharcosok javára, és Géza imponálni akart Zsuzsának, kezébe vette az az évi és az azelőtti almanachot, és azt mondja: „Azt hiszem, fogok írni egy esszét, Két almanach a mérlegen címmel”. Esszé! Ezt a szót akkor hallottam először. Zsuzsa sem tudhatta, hogy mit jelent. Felkerülök Kolozsvárra színművészeti főiskolára. Gézuka visszamegy Udvarhelyről. Nekem érettségi előtt biztatásul elmesélte az ő érettségijét. Hogy hát milyen bravúros, rendkívüli érettségivel érettségiztették le, mert Majtényi Erik főszerkesztő kiemelte az iskolából, s azt mondta, érettségiztessék le ezt a gyereket. Szóval hogy milyen simán és kitűnően, kilencedikes vagy tizedikes korában leérettségizett. Bukarestbe került Géza, én meg a színművészeti főiskolára, ahol félév után rájöttem, hogy nem tudok énekelni, nem tudok semmit sem csinálni.

– Rögtön érettségi után, egyből mentél az egyetemre?

– Igen. Lévai tanár úrnak vittem a levelét Kőműves Nagy Lajoshoz, aki a színház igazgatója volt. Lévai, a magyartanárunk – egy isteni ember – ajánlólevelet írt, hogy adjam oda Kőműves Nagy Lajosnak. Lévai tanár úrnak még darabját is mutatták be. Lupényban volt tanító, onnan jött Udvarhelyre. Szép leányai voltak, és egy fia, Zsolt, aki orvos Németországban. Lévai tanár úr azt mondta – Széchényit idézte nekünk –: „Egy szegény árva magyar fiú, pénz és taps nélkül a Himalája lábainál világhírnevet szerzett, Kőrösi Csoma Sándor példája lebegjen előttetek”. A kollégiumban ő volt a romántanárunk is, mert magyar időben a kollégiumban románt is tanultunk, én a legtöbbet ott tanultam. Kötelező tantárgy volt. És komolyan vették! Lévai tanár úr így kezdte (nekem azóta is ez az iránytűm): „Édes gyermekeim, évszázadok óta együtt élünk, együtt kell élnünk, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig élhessünk békességben ezen a földön.” Ezt mondta el órák elején! A B osztályban egy másik tanár tanította a románt, az azt mondta: „Az ellenséget a saját nyelvével lehet legyőzni: meg kell tanulni oláhul!” A változás után, ’45-ben Lévai tanár urat deportálták, s a másikból párttitkár lett. De aztán kiengedték az öreget. Ezek a magyar időből a legszebb emlékeim. Elmesélek még egy esetet Tóth Béla tanár úrral. Egyszer megütöttem egy gyereket, fölhasadt a fején a bőr, mert kiverte a lekvároskenyeret a kezemből, felkaptam a cipőkefét és hozzávágtam. Szerencsére nem az ablak ment ki, hanem a homlokán fölhasította a bőrt. Bejáró diák volt Décsfalváról, s nem tudott hazamenni, a betegszobába tették be, és akkor Johanna nővér a szilencium idején azt mondja: „Egy Kányádi Sándor nevű gyilkost keresünk.” Fölálltam, ő meg rám olvasta, hogy mit követtem el, milyen bűnt követtem el. Tehát nem ment haza a gyerek, másnap bejött az apja. Egyszer magyar- vagy latinóra közepén kopogtatnak, és a décsfalvi gyermek – Bartos Ernőnek hívták – jön bekötött fejjel: „Tanár úr, tisztelettel jelentem, azért jöttem, mert tegnap Kányádi Sándor meghajított a kefével. És össze kellett varrják a…” „Állj csak meg! Kányádi, hogy volt?” „Tanár úr, tisztelettel jelentem, úgy volt, hogy ebéd után eppeg kimenőre készültem, és a szekrény aljából, egy kicsi hazaiból megkentem egy lekváros kenyeret, ő a folyosói vízcsapnál mosta a szivacsot, amivel a táblát törülte le, és megtörülte az arcomat hátulról egyszer. Másodszor is. Dühös lettem, kikaptam a kefét és hozzavágtam, de nem az ablakot találtam el, hanem őt.” „Így volt?” „Tanár úr, tisztelettel jelentem, így.” „Akkor takarodj innen! Máskor – azt mondja nekem – ne légy ilyen ingerült!” Közben még az is előfordult a kollégiumban, hogy olvastam, olvastam, mással nem törődtem, matematikából nem voltam valami erős, ezért félévkor intőt kaptam. Az első intőmet. Egy keddi napon, mikor piac van Udvarhelyen, megjelenik Kányádi Miklós fehér harisnyában, csizmában – ünnepibe öltözik a székely, amikor a városba megy –, és bekopog a betegszobába, mert én ott voltam. Mutatja az intőt, s azt kérdi: „Ez mi, Sándor?” Én fölülök az ágyban. „Ó Kányádi bácsi, az csak egy intő!” – mondja egy másik diák. – Nekem kettőből is van.” „Nem erről volt szó! – mondja édesapám. – Öltözés, megyünk haza!” Szó nélkül öltözködtem, kimegyek, a szekrényből kezdek kipakolni. Tóth Béla tanár úr arra jön, s azt kérdi: „Te mit csinálsz itt, Kányádi?” „Tanár úr, tisztelettel jelentem, édesapám értem jött, mert az intő miatt haza kell menni.” „Hol van édesapád?” „Ott.” „Küldd csak be hozzám!” Beküldtem hozzá. Hogy mit beszéltek, mit nem, azt nem tudom, de apám kijött, s azt mondta, csomagoljak vissza, de többet ilyen elé ne forduljon! Így úsztam meg a pályamódosítást!

– Nem lett belőled kerekes.

– Nem lett belőlem kerekes. Meg aztán az is belejátszott, hogy én elég beteges gyermek voltam, sokszor olyan beteg, hogy majdnem felfordultam ásás közben, kiderült, hogy szívnagyobbodásom van,fölmentettek tornából meg minden nehéz munka alól, egyszer Tömöry óráján is elájultam. Kidőltem a padból, bevittek a betegszobába, magamhoz térítettek, s azt hitték, hogy végem lesz. Visszamegyek. „Jobban lettél? Mondjad csak a leckét!” Elmondtam. Azt hitték, szimulálok. Soha többet nem zaklattak. Néhányszor még megtörtént, hogy összeestem, de ilyen próbát többet egyszer sem kellett kiállnom.

– Ez nem valamiféle udvarhelyi szindróma? Tamásit is a csonka ujja mentette meg az irodalomnak, téged a betegeskedés.

– A fizikai munkából kiszuperáltak. Ennyi az egész. Mint amikor katonának nem vitték annakidején a legényeket. Maradt itthon két-három nyomorult. Ugorjunk. Három év után megalakult az ifjúmunkás szervezet, az UTR, a diákszövetség, abba Kolumbán Gabival együtt beválasztottak. Áldott jó barátom, tehetős családból származott, adtak akkor boldog-boldogtalannak, ’48-ban, a tanügyi reform után valami ösztöndíjszerűséget. Kolumbán Gábor azt mondta, neki ne adjanak, mert az apja elég tehetős ahhoz, hogy ki tudja fizetni az iskolát. Öntudatos ember volt. Aztán nem sikerült a mezőgazdaságira a fölvételije, elvitték katonának, elit alakulathoz, a tankosokhoz vitték, a Tudor Vladimirescu egységhez. Ő akkor már udvarolt Menyhárt Julinak, aki közgazdaságin járt, Gálpál Zsuzsának a húgáról van szó, mi pedig ott voltunk már diákok Kolozsváron, Gábor meg katona. Én mindig megkérdeztem Julitól, hogy van Gábor, és volt úgy, hogy eltávozáskor lejött Kolozsvárra. Ez már ’53-ban volt, én már szerkesztő voltam, a színművészeti után elvittek szerkesztőnek az Almanachhoz, Gabit tehát fogadhattam.

– Tamás Gazsi bácsi volt az Irodalmi Almanch főszerkesztője.

– Igen. De az Almanachot Hajdu Győző – mert megalakult a Magyar Autonóm Tartomány – levitte Vásárhelyre és Igaz Szó lett belőle. Engem is vitt volna, kétszobás lakást ígért.

– Akkor vitte Sütőt, Székely Jánost.

– Sütőt nem! Sütő még Bukarestben a Falvak Népe főszerkesztője volt, 23 évesen! Ezért mondom, hogy nemzedékünkből a legnagyobb kísértéseknek mindig Andris volt kitéve, de ő mégis megmaradt, ahogy szoktam mondani, becsületesnek, s ez nem kicsi dolog! Sütő később került Vásárhelyre, Művészet címen – valamikor ’55-ben vagy ’56 táján – indítottak egy új folyóiratot, amiből aztán az Új Élet lett. Ezt főszerkesztette. Győző vitte el az Almanachot, képzeld el, még a széket is elvitte az Irodalmi Almanachtól! Hogy kerültem oda? A sikertelen színi után engem átírattak félévkor a filológiára. Félévkor hagytam ott a színit, de még statisztáltam A második arcvonal mögött című szovjet darabban. Az volt a feladatom, hogy én mint amerikai katona két társammal kiszabadítsam Bara Margitot, a zsidó lányt a lágerből.

– Bara Margit akkor még Kolozsváron játszott?

– Persze. Egy nagy tábla facsokoládéval, füstös amerikai arccal belépek, ott strázsál az SS, supp, leütöm – Csíky András másodéves volt –, Margitot fölkapom, szaladunk, megölel, éreztem a mellét, odaadom a csokoládét, kitakarítom a lágerből. Függöny, megyek ki a színfalak mögé, s hát Bara Margit ott csókolózik az SS-szel, akit én azelőtt leütöttem! Egy világ omlott össze bennem.

– Csíky András, a volt osztálytárs.

– Igen. Bementem az öltözőbe, lemaszkíroztam, és lementem a színpadra. Onnan nem szabad a statisztának sem lemenni előadás közben, de én lementem. Már csöngetnek be, mert akkor három felvonással játszották a darabokat. Odajön Gazsi, s azt mondja: „Urak, följöttök a Párthoz! Megbíztak az Irodalmi Almanach főszerkesztésével”. Így, többesben mondta. „Mondták, hogy válasszak egy segédszerkesztőt; magát választottam, következő szünetig gondolkozzon!” Néztem tovább a darabot, amelyben már leszerepeltem, Orosz Lujzi negyedévet végzett akkor – Lohinszkyékkal együtt a nagy évfolyam! –, mondom neki: „Lujzika, képzelje, elhagyom magukat: meghívtak, Tamás Gáspár bácsi azt mondta, hogy legyek szerkesztő.” „Hát el kell menni, Sándor. Ott a dohány, ott biztos több!” „Nem dohányzom, de hogy a túróba lehet innen kimenni?” Igent mondtam, és jött a fordulat a nagy irodalmi életben. Az Irodalmi Almanach szerkesztőségébe megérkeznek Páskándi Géza bukaresti költőnek, az Ifjúmunkás szerkesztőjének a versei. És Gazsi azt mondja: „A kollegája: válaszoljon neki!” És én akkor megírtam, elmondtam Gézának, hogyan kell verset írni. Sommáson mondtam, de nagyon. Így változott az élet, a szerencse!

– Géza kötött formájú verseket írt, vagy már akkor is avantgárd volt?

– Ne, ne, ne. Akkor ő szabályos verseket írt, akkor nem volt avantgárd! Nekem már volt lakásom, albérletem, már ’52-t írtunk, és Géza egyszer somfordál, jön Bukarestből, és azt kérdi, nem tudnék-e segíteni rajta. Mert végül mégis le kell érettségizni, ha be akar iratkozni az egyetemre. Mert az érettségije – hogy is mondjam – nem volt elintézve. Szóval le kell érettségizni! El kell végezni még két osztályt. Na, meg is történt, aztán beiratkozott az egyetemre.

– A verseiből közöltél az Almanachban?

– Persze! Nem én, Gazsi bácsi, ő döntött. Én csak véleményeztem. Ekkor fordítottam életem első idegen versét, méghozzá kínaiból: „A Huang-ho vize megáradt” – így kezdődött a vers, aztán dojnákat fordítottam, ma sem tudnám jobban lefordítani Dan Deşliunak a máramarosi ciklusát, „Cât e flori pe Izea-n sus / Cu mândră le-am pus” – ez a mottója, 23 évesen már állami díjas volt, ami miatt nagyon… meghasonlott magával a vége felé. Tudod, hogy halt meg? Elment a Fekete-tenger partjára, levetette a ruháját, besétált a tengerbe, és nem jött ki.

– Eléggé sokat gyötörtek minket a középiskolában a máramarosi bányászokkal: „…édesanyám, édesanyám, / ahelyett, hogy engem szültél, / mért nem inkább fát ültettél, / vagy egy kutat ástál volna: / aki szomjas, ivott volna.”

– Ez egy dojna! Deşliu átdolgozásában, s én fordítottam!

– S nekünk vizsgázni kellett belőle. De a magyar irodalom, amit a középiskolában kellett volna megtanulni, még nehezebb volt!

– A tanár is olyan lehetett, ha nem tudta megtanítani.

– Unta!

– Ez nagy baj! Engem arra kértek Magyarországon, egy piarista bentlakásban a magyartanár arra kért: „Sándor bátyám, szerettesd meg Arany Jánost, mert ha elhangzik, hogy »Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, / tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta«, röhögnek a gyerekek. Nem értik. S amikor elmagyarázom, azt mondják, hogy tök sirály!” A nyelv őrült nagyot fejlődött. S aki most azt mondja, hogy koviubi – az unokám –, soha nem fogja többet azt mondani, hogy kovászos uborka, mint ahogy a magyar sem fogja többet azt mondani, hogy szilme és viszi, ahogy a finnek mondják, mert mi átestünk azon a nyelvi folyamaton, hogy a szóvégi rövidhangzó lekopott, és megnyúlt a szó. A nyelv állandó, borzasztó tenyészet, csuda a nyelv! Visszatérve Páskándihoz: segítettem neki, vizsgázott, látogatásnélkülin végzett, aztán beiratkozott a jogra. Magdi már ott volt, ugye, adtunk egy esélyt Gézának…

– Ő udvarolt Magdinak?

– Igen. Osztálytársak voltak!… Gézának Keresztes Ilonka volt a menyasszonya, állt feketében a tárgyaláson, Magdi gardírozta Géza mamáját. Én kellett megmondjam neki, hogy letartoztatták Gézát! Jött Erzsi néni, a kolozsvári vasútállomáson vártam. Borzasztó volt! Leszáll: „Mi van, mi van Gézukával?” Mondom: „Erzsi néni, legyen erős, letartóztatták.” „Ugye bezárták? Megálmodtam!” Az anyósom is feljött, egész éjszaka rendőr sétált a házunk előtt.

– Magdit is letartóztatták?

– Le, de nem akkor. Magdi kilenc hetet ült. És nem a Géza ügyében: Magdit az egyetem-egyesítés miatt, Gézáékat pedig ’56 miatt ’57 folyamán tartoztatták le. Öregem, olyan véletlenszerűen történt minden, és szerencse kellett hozzá, hogy kit ki tartóztat le, és mikor! Páskándi Gézát 1957 márciusában tartóztatták le. Jött hozzám Magdi, Knező Piri, hogy mi van Gézával, mire észrevettem, az én kézirataimból is elégettek egy csomót ezek a lányok. Akkor aztán mi, Fodor úrral, nekiindultunk Géza mentésére Bukarestbe, Miron Constantinescuhoz, Fazekas Jánoshoz, nem sok sikerrel.

– Páll Lajosékat is ekkor tartóztatták le?

– Géza után.’58-ban, azt hiszem. Géza, Balázs Imre, Dávid Gyula és Bartis Ferenc voltak együtt. Gézát letartóztatták, két okot hoztak fel, ami a tárgyaláson is elhangzott. Az egyetemi autonómiáról hivatalos engedéllyel tárgyalt a karon. De Géza, szokásához híven, elaludta az időt, mint egy rendes íróember, irigylésre méltó íróember: este berúgott, hajnalra kijózanodott és leült írni. Megírta a hozzászólását autonómia-ügyben, de elkésett a gyűlésről. A hozzászólását viszont odaadta, azt mondta: csatoljátok a jegyzőkönyvhöz. Ebből bizonyíték lett. Amikor letartóztatták, akkor a zsebében találtak egy verset. Ez a vers, most parafrazálom neked, valahogy így szólt: tanított már tatár tanár, török tanár, labanc tanár, román tanár, orosz tanár, tanítson már magyar tanár is. Ezért kapott hat évet! Elmentem, s azt mondta a vallatója, hogy hat évet fog kapni. Kérdem: „Hogyhogy? Hát van még Groza Péter is a világon!” „Lehet – azt mondja –, de példát kell statuálni.” Elmentünk Miron Constantinescuhoz, Fazekashoz Fodor úrral. Emlékszem, hogy János bácsinál kihegyezett ceruzák voltak egy csuporban, a nagy központi bizottsági asztalon, ceruzák.

– Akkor már központi bizottsági tag volt az öreg?

– Hogyne, harmincéves korától. Sejtettem, hogy sokra nem megyünk. Mondta már akkor, amikor belépett! S mi odaállítottunk, hogy beszéljünk Fazekas Jánossal Páskándi ügyében! Csak később tudtam meg: lehallgatják őt is! Fazekas csak annyit mondott: „Fogjátok be a szátokot! Ne ellenforradalmárkodjatok, menjetek a picsába!” Neki így kellett beszélni, mert otthon is lehallgatták! És ha nem ezt teszi, akkor nem hiteles nemzetiségi ügyekben…

– A Nagy Imre-ügyben Mogyoróssal ketten jártak ki Snagovra…

– „A disznyó, itt eszik nálunk a disznyó” – mondta.

– Ezt mondta?

– Cefet idők voltak azok, öregem. De gondolj arra, hogy Magyarországon sem volt egy ilyen magyar politikus, aki ennyire a nemzete, a népe mellett gondolkodott volna! Csakhogy ő tudta, mi a dürgés, mert ő látta belülről az egészet, az intrikáktól kezdve a lehallgatásokig! Király Karcsi azt mondta, utána 816 kazetta maradt csak az üzemből, ő mondta, hogy az utolsó politikai végrehajtó bizottsági gyűlésen, amin még ő is részt vett, kétszázmillió (!) dollárt szavaztak meg a legújabb lehallgató technika beszerzésére! „Sándor, képzeld el, azóta hány végrehajtó bizottsági gyűlés volt, és mennyit fejlődött azóta a technika!” Ilyen körülmények között képviselni nemzetiséget!
Most csak egy zárójel: én nem voltam párttag, pedig nekem kötelező lett volna. Feleségemnek is kötelező lett volna, mert pártlapnál dolgozott, lényegében mozgalmi lapnál, mert a nőbizottságé volt a Dolgozó Nő, a pionírtanácsé a Napsugár. Székely János, Fodor úr, Bálint Tibor, a feleségem és én, legalábbis a tágabb ismeretségi körből nem voltunk pártagok. Fazekas fölhívott valamikor Predealra. Hajdu Győző is, Sütő is ott volt, kimegyünk az erdőbe, s azt mondja: „Sanyika, azért gyűltünk össze, hogy megbeszéljük: neked be kell lépni a pártba. Csak úgy lehetne nemzetiségünkért többet tenni, ha bent vagyunk.” Mondom: „Nézze, Fazekas elvtárs, én magával egy pártba örömmel belépek. De a maga pártjában itt van ez a szarházi Hajdu Győző. Aki apámat megházkutatta, aki Székely János apját bezárattatta, azért, hogy utána kiszabadíttathassa…”

– Megíratta Székely Jánossal az Itthon vagyok ciklust. Édesapáddal mit művelt?

– Följelentette és megházkutatták. Kimentek és megházkutatták. ’57-ben! Ezért föl voltam függesztve fél évre, aztán egy évre is, nem közölhettem… Blénessy, Fazekas titkára hümmögött, azt mondta: „Van benne valami igazság!” S akkor azt mondtam: „Nézze, Fazekas elvtárs, nem kifizetődő a magamfajtával kukoricázni. Vegye tudomásul: én egytől tizenkét osztályig minden romániai tankönyvben benne vagyok, ha másképpen nem, nyelvtani példaként. Nincsen maguknak annyi pénzük, hogy minden könyvet újranyomtassanak!” „Jól van Sanyika, neked nem kell belépni, neked ebből kell megélni!” Amikor nála jártunk Páskándi ügyében, nézem, nézem, ott van egy nagy tégelyben egy csomó kihegyezett ceruza. Kinézek egy sárgát, és elteszem. Mikor jövünk le, mondom Fodor úrnak: „Hát sokat nem értünk el – de loptam egy ceruzát.” Azt mondja: „Te, észreveszik, te, meg kell gyónni!” „Egy nyavalyát, öregem! Ha egyszer letagadná, hogy itt jártunk, akkor előveszem a ceruzát.” S lőn! Újból meghív Tusnádra. Ott volt a másik Fazekas is, a Lajos, Páskándi már kiszabadult. Hajdu Győző, Sütő, mindenki ott van, még Albert Tóni, a Hargita főszerkesztője is. Várni kellett, amíg az elvtárs fölébred, mert hosszú volt előtte az este. S akkor láttam-tanultam meg, hogy másnaposságra tejszínt kell inni. Az a legjobb, azt ittunk. S amíg ott várakozunk, mondom, hogy milyen szépen összegyűltünk, de hogyha nem jön az elvtárs, akkor is ilyen szépen összegyűlünk, ha találkozni akarunk? Nevetés. Nyílik az ajtó, kicsi idő múlva kijön, s azt mondja: „Na, milyen szépen összegyűltetek! Kíváncsi vónék, ha én nem löszök az, ami most vagyok, akkor is ilyen szépen összegyűlnétek-e?” Én azt mondtam, hogy akkor is elmennék a betfalvi vasúti töltés oldalán a Gagy mentére kenyérrel s szalonnával, és ott nyugodtabban elbeszélgetnénk. S azt mondja Hajdu Győző, hogy ő is hozna kenyeret s szalonnát. S bent azt mondja János bácsi: „Hol vótatok, tük, magyar értelmiségiek, hogy ezt a zseniális Páskándi Gézát hagytátok bézárni?” „Fazekas elvtárs, nekem van egy sárga ceruzám. Otthon van, Fodor úrnál.” – mondom. „Igaz, igaz, igaz. Ott jártál!” Megvan a ceruza most is.

– Tudod-e, hogy Páll Laji szekusdossziéja 800 oldal – ez a Bottoni mondta el –, Páskándié viszont a többszöröse, mert ő az országot járta, és az is kiderült, hogy a román elvtársak továbbadták a róla szerzett információkat, tehát Magyarországon is figyelték őt.

– Mondok neked akkor egy saját epizódot. 1981-ben Budapesten vagyok, meghívtak az Építészek Szövetségének klubjába. Ez a Kossuth-klub mellett van. Ott, ahogy szoktunk, kicsit ittunk is, és hát politizálás is folyt. Így Kádár, úgy Kádár, mennyire jó satöbbi. „Hagyjátok már, az istenért! – mondom. – Vér tapad a kezéhez!” „Csak a Jani bácsit ne bántsad, csak a Jani bácsit ne bántsad!”

– Mondták a magyarországi kollégák?

– Igen, a magyarországiak csitítottak. Az egyik azt mondja: „Nem bántja, nem bántja, de vér tapad a kezéhez!” Hazajövök, egy hét, két hét telik el, egyszer telefonál nekem a „prieten” , Oprea, aki rajtam, rajtunk lett irodalmi bennfentes, és kiderült, hogy ő a tartományi kémelhárítás főnöke. Kérdi, miért szidtam Kádárt? Ezért mondtam egyszer, hogy ha még egy napot tartott volna a szükségállapot, akkor engem kivégeznek. Mert ott voltam, második voltam a kémlistán mint magyarországi kém. ’89-ben, amikor volt a kolozsvári sortűz, én is készültem kivonulni az utcára. Egyszer megcsörren a telefon: „Domnu Kányádi! Mindenre kérem, maradjon otthon. Maradjon otthon, kérem, ne jöjjön ki az utcára!” Összedolgoztak nagyon az elvtársak, a kékszemű fiúk…

– A következő Székelyföldekben olvasd el Sas Kálmán perét, abból kiderül, hogyan dolgozott össze a két titkosszolgálat. Debrecenben szervezték meg a provokációt, egy debreceni tiszt szervezte meg a váradiakkal együtt Sas Kálmánék lebuktatását… De térjünk vissza az irodalomhoz. 1955-ben megjelent az első köteted, a Virágzik a cseresznyefa…

– Abból épült a ház. A galambfalvi. Nem akartam nagy példányszámot, háromezret, akkor úgy fizettek, hogy háromezer volt az alappéldányszám, s ha annál nagyobb példányszámban jelent meg, akkor 80%-kal emelték a honort…

– Tisztességesen megfizették.

– És én nem akartam, hogy annyiban jelenjen meg, mert hát, ugye, kezdő kötet. Egy hét alatt fogyott el! Páskándi azt mondta, hogy igen, ez olyan, mint Ady első kötete…

– Aztán következett a Sirálytánc.

– A Virágzik a cseresznyefában már benne volt a Májusi kétségbeesés is, a Kóborkutya nem volt benne, mert kihúzták a végét. A Sirálytánc ’56 nyarán jelent meg. De előtte megjelent a Gazeta Literară-ban románul is, és ebből lett a baj. 1956-ban megjelent a Rufi szerkesztette Béke és szabadságban is, abban mutattak be engem bajszos képpel, a Sirálytánc és a Tenger szerzőjeként.

– Volt bajuszod is?

– Igen, persze. Szép bajuszom volt, csak a feleségem azt mondta, hogy vágjam le. Mondtam: „Nem vágom!” Ez volt a függetlenségem utolsó fellángolása! S azt mondja egyszer Magdi: „Te Sándor, te egy tisztálkodó ember vagy, de ha kovászos uborkát eszel nyáron, én még karácsonykor is érzem, ha megcsókolsz!” Elmentem, és levágtam: odalett a függetlenségem teljesen. Akkor ’56-ban a Sirálytáncot kiplakátolták több helyen is. Ez lett a bűne, és nem mentette meg senki. Azt akarták, hogy – megjelent már a kötet – vágják ki a címadó verset, a Sirálytáncot és a Tengert. Én ebbe nem mentem bele, bezúzták, és megfizettették a nyomdaköltséget. Két évig húzták le a fizetésemből.

– S akkor jött a harmadik könyv.

– A Harmat a csillagon! Tudod, mi a svéd kötetnek a címe? Harmat a csillagon. A negyedik kötetem volt a Kikapcsolódás, ötödik volt a Függőleges lovak, akkor jött a Legszebb versek… Nagy Laci a kezébe veszi: „Mi ez? Ez könyv?! Milyen versek vannak benne? Ilyenben versek vannak? Nevetséges, kedvesem! Mutasd!” „De hát van ilyen – mondom –, tizenhétezer példányban jelent meg…” S akkor aztán utána jött a Kikapcsolódás.

– Abban benne van az a ciklus a békási erőmű építéséről, most is emlékszem a Rum és erkölcs című ciklusdarabra. Akkor még hittél az emberarcúban?

– A szocializmusban?

– Igen.

– Mai napig hiszek. Nem abban, ami volt, hanem abban, amit elképzeltünk.

– Egyáltalán: lehet-e hinni utópiákban? Minden utópiában előbb-utóbb megvalósul a terror.

– Nézz ide: én most hülye vagyok, és vénember, de az erőműépítésnek az emberarcát kerestem. De azért az is benne van, hogy lopnak, van benne erkölcs és rum, van szép szerelmes rész is benne, a cigánylánnyal, nevezzük realistább versnek az egészet. És hát azért ott van benne a szomorúság is…

– Ez a kötet már meghaladta a szocialista realizmust.

– Azt hiszem, nem hazudok, ha ezt mondom: én építő ember vagyok, láthatod, hogy mindenütt, ahol élnem lehetett, építettem. Kós Károly bácsi azt mondta, amikor látta egyszer, hogy viszem a homokszitát: „Csak nem építesz megint?! Építkezzél! Az egyetlen értelmes dolog a világon: építeni!” Ha hiszed, ha nem, én örültem az első tömbházaknak, a gyáraknak, annak, hogy itt épül, mozdul valami, hogy az emberek jobban élnek valamivel, hogy van az embereknek munkája, hogy kenyerük van, hogy az emberek hittel hitték, remélték a jobbat. A legrosszabbul a földművesek jártak. Én próbáltam is rendet csinálni… Hogyha azt a rohadt ateizmust nem tűzik zászlójukra, hanem Jézus Krisztussal kollaborálnak, hát akkor, akkor… Nemrég mondtam is, hogy Brazíliában még csak most kezdik az Internacionálét énekelni, és a papok vezénylik! Van nekem egy versem, nem jelent meg. Le kéne közöljétek!

– Leközöljük.

– Csak Pesten van, a rajta lévő aláírásokból kivehető, hogy Kiss Jenő, Panek Zoltán, s a többiek is jóváhagyták már közlésre, mégsem jelent meg. Őrült bemutatója volt, uram! Az egyetemen, még a XX. kongresszus előtt, a sétatéri részen, a Bolyai Egyetemen egy irodalmi estet tartottunk, ahol olyan illusztris emberek szerepeltek, mint Kós Károly. Először ő lépett fel, aztán Kiss Jenő, Kacsó bácsi, Asztalos István, Horváth István, Nagy István, Bányai János, a rektor, ő vezette be az egészet, és két fiatalember is szerepelt a meghívottak között: Bajor Andor és én. Én ott elmondtam az Őszi vers című versemet. „Őszi szántások között mentem”, és akkor döbbent belém, hogy „hány szándék rostokol a maga rozsdás traktoraival”, és az a versnek a vége, hogy „én szép hitem (…) miért tagadnám, hogy utad rettentően sáros, szavakkal ki nem rakható, most szokjak én a szolgasághoz?, csapjam be apám s önmagam? ha meg is ugat egy-két csahos, nekem megéri százszor, mert igazat adnak, hasznomat veszik szép, erős emberek”. Hatalmas taps volt, Kós Károly állt fel először, odajött a sor másik végére, megölelt, és sorra mindenki odajött és gratulált. Ez egy hosszú vers, háromflekkes vers!

– Bajor mit olvasott akkor?

– Nem emlékszem. S hogy az Utunk leadhassa, alá kellett írni, halványan kivehető rajta Panek Zoli szerkesztő úr, Kiss Jenő, Asztalos István aláírása – soha nem jelent meg. Aztán a kötetből is kimaradt, azért, mert benne van az „én szép hitem”, meg az, hogy „akkor döbbent belém: országos ez a baj”, szóval ilyen kifejezések vannak benne. Nem rossz vers a maga nemében. A Bakonsky-kötetben is ott van Ady Endre mottója: „…és lennék valakié, lennék valakié”. A kommunizmus szó is benne van a versben. Nem tudom már, kivel olvastattam el, valami független „íróegyéniséggel” – Meloccó Miklóssal –, tetszett neki is! Szóval miért hazudjuk le azokat a dolgainkat? Az első nagy kiábrándulásom ’50-ben volt. Én fémipari szakközépiskolába jutottam be, gyakorlati oktatásra. ’48-ban Brassóba küldtek, az autógyárba. Abszolút modern gyár volt. Tele volt automata gépekkel, fogaskerékmaró automatákkal, az esztergapadot beállítottad, kettőt is be tudtál állítani, behelyezted a munkadarabot, és működött. Nagyon modern gyár volt, a németek szerelték fel ’38-ban…

– Tankot gyártottak.

– Igen, tankot és ágyút. És aztán átállt teherautó-gyártásra. Ez volt a Steagul Roşu. Astra néven még a németek szerelték volt fel. A marógép úgy ment, hogy a rajzot követte, s úgy dolgozott! Onnan hoztam volt az ipari iskolának egy nagy szerszámkészletet. Állami díjas esztergályostól kaptam ajándékba, egy magyar sztahanovista esztergályostól. Azt mondta: „Fiam, ezt vidd haza az iskolának!” Kurkó Gyárfás esztergapadjainál dolgoztunk. Utána a Zsil-völgyében voltam két hónapig gyakorlaton, a bányában. Ott éltem végig ’49-ben a Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt fuzionálását, ami, ugye, erőszakkal történt. És én csiszoltam a ’29-es lupeni-i nagy sztrájk halálos áldozatainak az emlékművét, ami a bánya bejáratánál van. „32 lámpa kialudt…” – hogy van tovább?

– „32 bányász szállt alá / lámpa nélkül a föld alá”. Látod, még én is tudom!

– „…a föld alá” – és ebből, kérlek szépen, legalább huszonöt magyar volt. Kolumbán Gabival voltunk együtt, ott ismertem meg Szüszer Andort, ő odavalósi volt, az urikányi bányász-szakközépiskolába járt, amelyiknek volt magyar tagozata. Igazolványom is van gyakorlatból, hogy az Urikány–Zsil-völgyi Bányatársaságnál, a Farkasvölgyében – Lupeni: Farkasvölgye, így volt magyarosítva – praktizáltam. Ez magyar részvénytársaság volt. Rákosiék átadták a Szovjetuniónak jóvátételbe. De hát a szovjetek hamar rájöttek arra, hogy a lengyel koksz olcsóbb, mint a négy-ötezer méterről fölhozott zsil-völgyi, ejtették, nem törődtek az egésszel. Borzalmas állapotok uralkodtak, gyakorlatilag minden bányász szenvedett valamiben, évente ötezer sebesülés volt, halálos kimenetelűek is.

– Ez vezetett az első kiábrándulásodhoz?

– Az első kiábrándulás az volt, hogy hazudnak. Én akkor forradalmi mozgalmárként ott álltam a tribünön mint újjáépítési felelős. Tehát én mint megyei újjáépítési felelős álltam a tribünön, és elmasíroztak előttem a nem-tudom-hová bevonuló brigádosok. Én nem mehettem, mert nekem kötelező praktikára kellett menni. Az Ifjúmunkás szövetségbe. Az Ifjúmunkás szövetségben Zserenyák volt a titkár, egy lengyel. A következő zászlók voltak kitéve: a kommunista zászló, a román zászló, a lengyel zászló és a magyar zászló. A ’49-es Világifjúsági találkozót Budapesten rendezték, s mi szerveztünk egy szolidaritás-felvonulást. Én ott a Zsil-völgyében akkora magyar zászlót vittem, hogy két kicsi bányászgyerek fogta a végét, mint a menyasszony slájerét, hogy ne érjen a porba. És megsértődtem halálosan, mert nem tudott az egyik rendőr magyarul Lupényban! Írták a lapok, a nyugati lapok, hogy a szovjet fejtőkalapácsokkal milyen eredményeket értünk el. Röhögtek ezen a bányászok, mert a szovjet gépek ott feküdtek a vájatokban, nem értek semmit, donbászi könnyűszénre voltak tervezve; a fejtőkalapáccsal nem lehetett kettőt koppintani, a régi, Ruhr vidéki kemény, már-már antracitos szénhez szokott német kalapácsokat reparálgatták a petrozsényi központi műhelyben, s azokkal dolgoztak. S közben írták ezeket a nagy hazug dolgokat. Ezen röhögtek a bányászok, és bosszantották a kommunistákat. Hazamentem, és az első dolgom volt, hogy jelentettem ezt. Elmentem a KISZ-hez, Meleg elvtárshoz – ő lett aztán a párttitkár – s mondtam, hogy kérem szépen, ilyesmit nem szabad csinálni! A Szovjetuniónak nincs szüksége erre a hazugságra! Azt mondja erre: „Az elvtárs nem fogja kioktatni a Pártot!” „Én nem a Pártot oktatom ki, de nem szabad ilyesmit csinálni, mert ez rossz vért szül, röhögik az egész Pártot!” Kijövök. Azt mondja valaki: „Te meg vagy őrülve?! Bezárnak!” „Engem? Dehát nekem igazam van!”

– Akkor már működött a Duna-csatorna is?

– Igen. Szóval mondom: „Hogyhogy bezárnak? Hát nem arra van szükség, hogy az igazat mondjuk?” „Jaj, jaj! Vigyázz! Vigyázz, elvtárs, mert téged be fognak zárni!” Aztán jött, ugye, a kolhoz. Egyszer novemberben, az ENSZ által meghirdette Béke-napra Simó Bélát, Kolumbán Gabit és engem levittek a KISZ-hez. Mi akkor megfogadtuk, hogy mi nem fogunk politizálni. Semmit, egy szót sem. Megijedtünk: a Kossuthban volt az iroda, plafonig érően hatalmas Sztálin-, Marx-, Engels-, Lenin-portrék, vörös zászlók alatt. Néztük, néztük az egészet, és ott egy ilyen tikkes, szipogós központi elvtárs tartott egy szpícset. Hiába fogadtuk meg, hogy nem fogunk politizálni, egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy nyakig benne vagyunk. Egy festett katonaköpeny nagykabátot viseltem, egy honvédköpenyt, suhogott, mint Sztálin elvtársnak, s úgy mentem előadásokat tartani, ide is, oda is. Súgtak össze: „Jön Kányádi elvtárs!” Hirtelen én lettem a megyei újjáépítési főnök. Akkor már a kollektivizálás is megkezdődött. Meg is írtam Vargyasi szél címmel a verset. Az első kollektívgazdaság-avatáson ott voltam Vargyason! Talán ez az első költeményem, mondták is: nagyon megdicsérték Kányádit. A keresztúri kolhoz avatásán is ott voltam, aztán ’52-ben, de talán már ’50-ben Galambfalván is megcsinálták.

– Galambfalván is az elsők között szerveztek kolhozt?

– Igen. Apám csak ’52-ben állt be.

– Te győzted-e meg édesapádat, vagy ő magától állt be?

– Nem. Ő azt mondta, hogy a székely közösségért kellene valamit tenni. Azt hiszem, a hagyományos kalákázásra gondolt.

– Előre társulásokat szerveztek!

– Nálunk nem. Ha azzal kezdték volna! De előbb megcsinálták a rossz kolhozokat, s akkor kezdtek a társulási formára áttérni! És aztán kezdtek kulákozni, olyanból is kulákot csináltak, aki nem érdemelte meg, ez volt az első nagy incidens… ’53-ban vagy hányban voltam katona?

– Beteges voltál, mégis elvittek?

– Akkora már kinőttem a szívnagyobbodást. Mint egyetemisták, a nyári vakációkban tartalékos tisztiiskolákban szolgáltunk. Ez két hónapig tartott, egy hónapot Váradon voltam, egyet Caracalon.

– Magyarul énekeltetek Caracal utcáin?

– Igen. És ott állt két roskatag, öreg zsidó az egyik utcafordulónál, s azt mondták: „Drága magyar fiúk, csakhogy ide is bejöttetek!” Abban a pillanatban egymásba futott az alakulat, a lépést elvétettük, nem tudták, hogy volt Holokauszt meg minden, ez a két szerencsétlen zsidó ott rekedt Caracalon… Ez a Bolyai zászlóalj volt. Dehát ott volt a parancsnokunk, Zserébi, a csángó, az volt a disznó! Kértük, hogy tanítsanak román éneket, mert csak egyet tudtunk, a Zărzărică, zărzărea…-t, a másik pedig orosz induló volt, a Dzsongolszka, többet nem tudtunk. S akkor jött a parancs: „Dă tonul la cântec!” – s mi elkezdtük: „Zărzărică, zărzărea, / Drag e viaţa, când eşti militar…” Utána a Dzsongolszka következett, meg a Nyitva van a százados úr ablaka…, illetve a Márványkőből, márványkőből… „Încetarea!” – ordítja Zserébi, a gazember.

– Moldvai csángó volt?

– Moldvai csángó. De aztán kicsesztünk vele rettenetesen. Volt egy másik tiszt, egy tüzérhadnagy. Akkor nagy látványosság volt, ahogy ötös sorban meneteltünk, orosz mintára, az egész zászlóalj. Caracalban hetente masíroztunk a közfürdőbe. Caracal katonaváros volt, s ott sétáltak a tisztek, promenádoztak, és akkor direkt mutatni kellett, hogyan menetel egy alakulat. És megyünk, verjük a lépést, és már ott tartottunk, hogy „Márványkőből, márványkőből van a…” „Încetarea!” Egymásba fut a társaság. „Detaşament!” Lépünk össze-vissza, röhögnek a tisztek, erre odajön a tüzér, s azt mondja: „Átveszem a parancsnokságot. Fiúk, azt énekeltek, amit akartok!” …Drag e viaţa, când eşti militar… Érted? De ez a pasas, ez a csángó utálta, ha magyarul énekeltünk! Minden tisztnek volt egy táskája, a hadititok, abban van a térkép. Ez a csángó egyszer kijön az egyik gyakorlatra: elveszett a táskája. Haditörvényszék elé állíthatták volna. Kereste. Könyörgött, hogy menjünk ki, s keressük végig a kukoricaföldön. Két napig nem találtuk a táskáját. Majdnem sírt. Aztán az egyik szalmazsák alatt megtalálták, kicsempésztük a mosdóba! Aztán béke lett. Vidám egy katonaság volt. Két hónapig nem volt eső, összevegyültünk a bărăgani-i porral.
Váradon történt viszont az, amikor Benkő Samu bajtársammal olvassuk a Romániai Magyar Szóban, hogy megalakult a Magyar Autonóm Tartomány. Azt mondja Samu: „Na, itt van a vég! Látod-e: ez a gettó”. S akkor kezdett megszűnni sokminden Erdély többi városaiban, nemsokára Váradot már Oradea-nak hívták, fogyatkozni kezdtek az olyan jogok, mint szabad nyelvhasználat, azt mondták, hogy menjünk a Magyar Autonóm Tartományba magyarul beszélni. Elvitték Kolozsvárról a lapokat, főiskolát teremtettek, tanárképző főiskolát, mindent Vásárhelyre akartak koncentrálni, csinálni egy magyar gettót, és kész.

– Megosztani, leépíteni a többit, például Kolozsvárt.

– Kolozsvárt teljesen kiüríteni…

– Plusz Bukarestbe is felvittek néhány intézményt, Bukarestben is kialakult a „kolhoz”.

– Fölvitték a Falvak Népét meg mindent. Kérlek szépen, a megosztás annyira sikerült, hogy 1961-ben rendkívüli központi bizottsági gyűlést hív össze Gheroghiu-Dej elvtárs. Mindenki be volt szarva, hogy mi lesz, suttogtak, hogy vajon mi lesz, egyszer csak kinyílnak az ajtók, jönnek a pincérek, tálcán hozzák a pezsgőt, Gheorghiu-Dej elvtárs is jön, és azt mondja: „Most értesültem, hogy Kolozsvár 51%-ban román. Prosit!” Úgyhogy én egy kicsit mindig óvakodom ezektől a jogosztogatásoktól …

– A Bolyai felszámolását, az egyesítést miként élted meg?

– A feleségem a bőrével. Ő egyetemista volt. És hát elvitték. Az is olyan patriarchális módon történt. Hogy is meséljem? A rendőrparancsnok felesége, Tamás Mari Magdinak a kolleganője, a Szekuritáte-főnök felesége, Breban elvtársnő pedig a könyvelőnőjük volt. Nagy István elvtárs volt a szerkesztőbizottság elnöke, ő mondta nekem, amikor előállították a feleségemet: „Na, magának is el kellett venni egy ellenséges elemet!” Ezekért a dolgokért nem írok én emlékiratot. Kós Károly bácsi mondta volt: „Nálunk, fiam, az emlékirat nagy műfaj, de minden emlékirat szubjektív, én azt szoktam mondani: minden emlékírónak maga felé hajlik az emlékezete. Öt tisztességes, szubjektívből az utókor kivesz egy objektív képet, de húsz hazugból egyet sem, fiam!” Ez igaz.

– Kurkó Gyárfásék bezárását, az egész Magyar Népi Szövetség kinyírását hogy éltétek meg? Akkor sem volt gyanús nektek, hogy kommunizmus ide, szocializmus oda, itt ellenünk megy minden?

– Hogy a magyarok ellen? Ez egészen ’54-ig, ’55-ig nem nagyon vevődött észre. A nagy fordulat akkor következett be, amikor a szovjet csapatok kimentek.

– ’64-ben. De közben volt egy ’56 is.

– Gheorghiu-Dej elvtárs fölajánlotta a segítséget – katonai segítséget is értett ezen. Leverődött, amit le kellett verni, Titóval kibékült a Szovjetunió, Bulgáriában ott voltak a szovjet hadak, Magyarországon, Csehszlovákiában, Németországban is – nagyon jól nézett ki a béketábor.

– Nem volt stratégiai érdek, hogy itt maradjanak.

– Semmi! És nagy költsége volt a Szovjetuniónak, mert az rendben van, hogy itt állomásoztak, de nagyon sokba került ez nekik. Magyarországon is ott voltak szegények, eléggé elanyátlanodva, kaszárnyákban éltek szerencsétlenek. Én jártam egyszer egy ilyenben. Egy nagy teremben öt család lakott, bőröndökkel voltak tele a tiszti lakások. És mégis jobb volt itt a szovjet tiszteknek, itt jobb életkörülményeik voltak, mint otthon. A nyugat szemében is nagyon jól festett az, hogy Romániából kivonultak. A románok akkor sírva kísérték őket. ’59-ben szűnt meg Bákóban a magyar tanítóképző. 36 magyar iskola volt Moldvában, de Kallós szerint 52! Ő ott tanított. Szoktam is mondani a magyaroknak: „Ha nem ’56-ban, hanem későbben, mondjuk ’80-ban kezditek a lövöldözést, akkor ma Csángóföldön százezer magyar identitástudattal rendelkező csángómagyar lenne”. Márton Áron püspök úrtól is megkérdeztem, hogy a második Vatikáni zsinat után lehetne-e valamit tenni a magyar miséért. Azt mondta: „Fiam, elkéstünk. Rómának az az érdeke, hogy legyenek román nyelvű római katolikusok is, ezért kötött konkordátumot a román király a ’800-as évek végén, 1895-ben, és ezt erősítették meg ’23-ban. Elég lesz, fiam, 250 000 magyar származású kisebbség Bukarestben, a csángókból románokat csináltak.” De tényleg: ha a nyakunkon még itt maradtak volna a szovjet csapatok, sokkal másabbul alakul a sorsunk! Nemcsak a Magyar Autonóm Tartományról van szó! Hanem akkor nem lehetett volna megcsinálni, hogy Váradot, Szatmárt eltüntetni, betelepíteni! Hogyha valami bajod volt, ott volt Kolozsváron a konzulátus, a szovjet konzulátus, azonnal futottál oda! Nem legénykedtek itt! A nemzetiségi, a lenini nemzetiségi normákat itt be kellett tartani! Nézz ide: Izsevszkben 700 000 udmurt él, soha nem volt hazájuk. Amerikában 138 törzsből, Észak-Amerikában, Kanadában ötszázezrecskén maradtak meg! Az indián rezervátum tisztviselői főiskolát végeztek, nem tudnak ötig-hatig elszámolni anyanyelven. Izsevszkben az egyetemen az udmurt–magyar vagy finn–magyar szakosoknak tartottam találkozót. Egy szép kicsi orosz lány, aki udmurt–magyar szakos volt, azt mondta: „Sándor bácsi, tessék még szép magyar verseket mondani!” És én harmincöt-negyven udmurt értelmiségivel tartottam búcsúvacsorát, és megnézhettem volna az izsevszki Nemzeti Színházban Tenessee Williams valamelyik darabját udmurt nyelven! Most vége! Vége, mert a voguloknál elviszi az olajos helikopter az éléskamrát, lelövik a rénszarvast, megírják a New York Times első oldalán, de nem történik semmi! A rózsám viszont nyílik…

– Az irodalmat is kövessük az életedben. A Kikapcsolódás után megjelent a Függőleges lovak. Nekem ez a kötet volt az első költészeti döbbenetem. Már a Kriterion adta ki?

– Nem. Bodor Pali, az Irodalmi Kiadó. A Kriterion a Fától fáig gyűjteményes kötetet adta ki. ’66-ban jelent meg a Kikapcsolódás és ’68-ban a román kötetem. Ez igen lényeges. Van nekem két román kötetem, egyik ’68-ban jelent meg, a másik ’81-ben. Ez az, amit nem tudott a svéd elérni, nem tudták a franciáknál elérni, hogy valaki, jelentős francia vagy svéd írjon egy előszót. Azt mondja nekem ’68-ban Baconsky – akit menesztettek Kolozsvárról, költői iskola alapításának alapos gyanújával rúgták fenéken Románia legműveltebb költőjét, a kiváló költőt, akinek főszerkesztői szobája falán, a világirodalom nagyjai között ott volt Ady Endre és József Attila is! Száműzték Bukarestbe, Nagy Pista bácsi még azzal is vádolta, hogy franciául olvas meg németül… Szóval, anélkül hogy valaki kényszerítette volna, Strevoiu bácsi nyersfordításában olvasta a verseimet. Azt mondja nekem ez a jó mesterember: „Megengedné, hogy átnézzem a kötetet, mielőtt nyomdába kerül?” Majdnem elájultam a boldogságtól! Mondom: „Megtenné? De legyen olyan kedves, s ami rosszul hangzik románul: dobja ki könyörtelenül!” Azt mondja: „Megengedi-e, hogy írjak O mică prezentare-t ?” „Hát, ha megtenné…” És megírta: olvasd el az O mică prezentare-t. Ilyet kellene írni a más anyanyelvű költők művei elé! Sem a francia, sem más nyelű előszavak nem igaziak, ha magyarok írják. Az oroszoknál akadt csak ilyen, mint a Baconskyé.

– Faţă de paharul cu vin?

– Igen. Van egy mondat: „Versurile lui mi-au vorbit mai puţin, datorită deosebirii noastre, decât geometria aspră a chipului. (…) Am simţit încă înainte de a fi citit că am în faţă un poet autentic, prezentând cu acră antenă secretă, prin care poeţii si tâlharii se cunosc” . Igen. A költők és a tolvajok egymást az első pillantásra felismerik! Na, ez az, öregem! Utána azt írja, hogy József Attila és García Lorca közt keressenek egy helyet nekem. És mit mondjak Ioan Alexandruról, véle is nagyon jóban voltam.

– Azt tudom, hogy szinte „pártfeladat” volt a román irodalmat fordítani az erdélyi magyar íróknak, de te nagyon megválogattad, mit fordítasz. Szegény Székely János úgy szolgálta meg Hajdu Győzőnek a fizetését, hogy pártévfordulókkor lefordította a pártos román verseket, Kis Dénes néven…

– Én Kónya Gábor álnéven fordítottam. A Napsugárnak én is fordítottam vezérverseket… Kónya Gábor néven. És dojnákat. Aztán a végén nem is fordítottam: újakat írtam! Ezek voltak a vezérversek.

– Emellett a román irodalom javát: a dojnák, népdalok mellett Arghezit, Baconskyt, Stănescut fordítottál?

– Arghezitól legalább egy kötetre való van, harminc versnél is több, akkor Baconskytól egy kötetnyit, több mint százat fordítottam, Ioan Alexandrutól több mint egy jó kötetre való, ezek Pesten jelentek meg. Akkor fordítottam, kérlek szépen, Feleától, fordítottam népköltészetet is, sajnos jórészük elkallódott. Nem tudtam minden románt lefordítani, még azokat sem, akiket akartam.

– Szóval kényszer volt-e neked vagy nem? Egyfajta kenyérkereseti lehetőséget is jelentett a fordítás?

– Ó, ugyan már! Kenyérkeresetre szovjet verseket ajánlott Létay, amikor le voltam tiltva. Orosz Irén elvtársnő mondta, hogy álnéven fordítsak orosz verseket, ilyen muszáj-verseket, hogy fönntartsam magam, de mondtam, hogy nem akarom álnéven rehabilitálni magam. Inkább a Napsugár volt a kenyérkereső versek helye. A fordításokkal az a helyzet, hogy kihagytam jó sokat a gyűjteményes kötetből is, mert a magyarországiak, mikor készült a könyv, azt mondták, hogy sok benne a román. Mondtam, hogy ne írják ki, hogy milyen nemzetiségű a szerző. Én szerettem volna egy népköltészeti kötetet is kiadni, de nem kellett. Mondtam is Illyés Gyula bácsinak: „Én azt szeretném, hogy amikor betesznek a nagygalambfalvi kert végébe, minden velünk együtt élt nép népköltészetéből énekeljenek el egyet magyarul az én fordításomban: zsidót, szászt, románt, cigányt.” Azt mondja erre: „Most mit kívánjak neked? Hogy vidd véghez mihamarabb nagyhírű munkádat!” Szóval nem sikerült minden tervemet végigvinni. Mondtam is Bari Karcsinak: „Mik vagytok ti, fordítsátok ti, miért én csináljam, amikor ti azt jobban tudjátok!” A cigány népköltészetre értettem. A románból azt akartam, hogy amit a román népköltészetből Bartók Béla gyűjtött, abból egy külön kötetet adjunk ki. Nem a Cantata profanával kezdődne, azt Sebő Feri szerint maga Bartók írta, az nem létezett a román népköltészetben.

– De hát megtalálták, énekelik még most is, rátaláltak a kútfőre!

– László Feri is elmondta, hogy megkereste a kútfőt. Lejátszotta a falu végén a kolindát, hogy ismerik-e. „Da.” A szomszéd faluban is lejátszotta, ötödiknél is, azt mondják, van itt egy nő, már megtanulta és énekli! Azt mondta az öreg Arghezi: „A vers egy olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá. Ha 70-80%-a sikerül, már az is eredmény.”

– Akkor Kosztolányi felfogása a járhatóbb út: az eredetiből új, magyar verset ír az alkotó?

– Igen, az is eredmény, mert az a vers Kosztolányi fizimiskájára teremtődik, nem Pityipalkóéra. De ha 70-80%-ban sikerül – egy verset le lehet húszféleképpen is jól fordítani! –, akkor az már több, mint információ, az már művészet.
A magyar költészetnek ez a nagy szerencséje, mert a nagy költők mindig fordítottak, és a világirodalom nekünk a legnagyobb költőink szintjén van meg! Csokonaival kezdve, vagy Balassival kezdve, Arany Jánosig folytatva nagy a mi műfordítás-irodalmunk. Én szent meggyőződésből fordítottam. Én románul, szégyellem, de nem tudok jól. „Ha az ember befogódzik egy nyelv igájába, elég teher, elég egy egész életen át azt vonszolni” – mondta Arghezi. Ez nagy igazság. Amit tanultam, ami az én román beszédemhez szükséges, hogy románul beszéljek, ha összetaszítjuk, egy esztendő sem jön ki a 78-ból, amit a román nyelv tanulására fordítottam. Én a román kultúra és a román költészet iránti szeretetből és tiszteletből, olykor csodálatból fordítottam, mert a fordítás a legnemzetibb vállalkozás, ahogy Szabó Lőrinc mondja. Az ember, amíg anyanyelvén ír valamit, még sandíthat ide-oda, hogy az egész emberiség javára dolgozik: hátha lefordítják. De amikor fordításra adja magát, eleve egy nyelvközösség szolgálatára kárhoztatja magát. Ez egy nagy nemzeti feladat. És régen is művelték. A mi Lúdas Matyink Iránból jött ide, nézd meg a Kőműves Kelement, a Manole Mestert. Mindenütt megvan a változata. Lényegében a költészet nem egyéb, mint egy nagy monológ, amibe bekapcsolódnak népek, nemzetek, és mondják ugyanazt, végig, immár többezer éve…

– A költészet egy nagy folyó, amelybe bármikor beléphetünk. Ezért írtál hosszú verseket?

– Olykor elapad ez a folyó. Ilia Miskának egyszer kifejtettem ezt. Ott volt bennem a Halottak napja… Hosszú ideig írtam ezt is, mint a Sörény és koponyát is. Amikor én ’67-ben Bécsben, egy teljesen fegyelmezett, tiszta városban járkáltam halottak napján, a koszorúk is a kirakatokban olyan tüchtigek voltak, pompás koszorúk, álltam egy virágkereskedés kirakata előtt, és arra gondoltam, hogy „befonnak egyszer téged is valami pompás koszorúba, idegen lesz majd és hideg minden, akár e bécsi utca”. Aztán tovább mentem, s arra gondoltam, ez nem is rossz. Egy szépasszonnyal, még nem volt asszony, Kendeffy Ilonával, elmentünk az Ágoston-rendiek templomába, ahol minden halottak napján eljátsszák Mozart Requiemjét. Én nem vagyok nagy zeneértő, de azért szerettem hallgatni a jó zenét. És ott,

„Oszlopnak vetett háttal / hallgattam az ágoston-rendiek / fehérre meszelt templomában / hallgattam a rekviemet

Mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek / bora ecet könnye torma / gyertyájának is csak korma / álldogálhat egymagában / kezében egy szál virággal / mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek”

– de előtte van az, hogy

„Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba / idegen lesz majd és hideg / minden akár e bécsi utca / elgurulsz mint egy villamos / utánad felgörbül a vágány

kutyatej páfrány / tör át a járdán // kit érdekel hogy erre jártál.”

Jött aztán a Requiem, és eszembe jutott minden, nekem tulajdonképpen halottam is van Bécsben, mert Mátyás király itt halt meg, és eszembe jutott édesapám, minden eszembe jutott, megírtam ezt az első részt, sehogy se jött a többi! Aztán egyszer Szamosfalván

„…és a sírok is mint a leláncolt bárkák / táncoló farukat föl-le-föl dobálták / volt minden egérlyuk gurgulázó korsó / s hogy elúszott volna akkor a koporsó

dunából tengerbe / ki az óceánra / dunából tengerbe / ki az óceánra

úszik a koporsó / zene a vitorla / úszik a koporsó / zene a vitorla …”

– Tudtommal ezt tartod a legnagyobb versednek?

– Hát nem is tudom, azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy amit még nem írtam meg, az a legnagyobb. Ennek a poémának van egy egyetemesebb mondandója is, visszamegy a történelmünkben, csángósors benne van, ez a sor, hogy „Szabófalvától San Franciscóig”, úgy érzem, egy kicsit egyetemessé tágítja. Amikor Kallóssal voltunk a Gyimesekben, ott döbbentem rá, hogy beleénekelnek egymás énekeibe, közbeszólnak, hogy itt kezdődik, ott kezdődik – innen jött az ötlet, hogy bárhol el lehessen kezdeni és bárhol abba lehessen hagyni, és ebben a versben benne van édesapám Tiborc-panasza, benne vannak Nagy Imre bácsinak a kiszólásai…

– Vissza is kapcsolhatunk édesapád kollektivizálás-ügyéhez.

– A kollektivizálásról édesapám nekem egy diadalmas levelet írt, hogy na, most beadta, és most már a közösséget szolgálja. Annyira komolyan vette, hogy kalákát már nem is hirdetett a házunk építésekor, azt mondta, hogy közösséghez tartozom, akkor nem illik ilyen felhajtást csinálni.

– De amikor a szekér szénáját sem tudta bevinni, akkor…

– Akkor engem szidott, hogy milyen rendszert csináltam. Vonjuk ki a személyes sorsunkat az egészből. Romániában száz év múlva a következőképpen tanítják majd a történelmet: kinek az uralkodása idején költözött Románia lakosságának nagy része egészségtelen, földbe vájt putrikból tömbházakba? Kinek az uralkodása idején épültek ezek az erőművek, azok az erőművek? Kinek az uralkodása alatt épült a Duna-csatorna? Kik építették a piramisokat? Elfelejtették a szenvedőket. Kinek az uralkodása idején épültek a Dunán a hidak, a Vaskapunál az erőmű? Kinek az uralkodása idején járt három amerikai elnök Romániában? Kinek az uralkodása idején vált világméretekben ismertté Románia? Kinek az uralkodása alatt stabilizálódott Erdély végleges hovatartozása? Ezt a román történelem így fogja tanítani!

– Számomra akkor is diktátor volt.

– Számunkra az volt. De kit fog érdekelni ez száz év múlva? Szerencsénkre itt van ez az Európai Unió, ha ezt jól ki tudjuk használni, ha régiók lesznek, kialakulhat valami szerencsés is számunkra. Szatmárnémeti Nyíregyházával, Nagykároly Bereggel alkothat, mondjuk, egy régiót, mert ez a természetes. És itt van a Székelyföld… Isten tudja, hogy mi lesz! De az igazság az, hogy ezeket most már eltervezik, az emberek alakítják, ahogy tudják. Ha érdemes lesz magyarnak lenni, a tót is magyar lesz, ha érdemes lesz tótnak lenni, a magyar is tót lesz. Ez az egyszerű nép logikája, rendkívül egyszerű. Nem tudom, hogy s mint lesz, de én azt mondhatom neked, járhattunk volna rosszabbul is. Nézd meg: jelen pillanatban ott tartunk, hogy nincsen annyi óvodás jelentkező, mint amennyi egyetemi helyünk van. Lehet beszélni így, lehet beszélni úgy – ez a valóság!

– De ettől eltekintve: kell a magyar egyetem, nem? A Bolyai csak kellene.

– Igen. De én beérném, megmondom neked őszintén, a karok önállóságával is. Kezdetnek ennyi is jó volna. Mert nem Bolyainak hívják, hanem Sapientiának, ha akkreditálják, gondolom, majd román állami támogatást is kap. Én amikor bolyaista voltam, ezernyolcszázan jártunk, tizenkét szakmát tanultunk. Pont olyan volt az adminisztrációja, mint a nagy Babeşnek. És ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen 5400 magyar gyermek tanul magyarul, ötvenkét szakmát. A baj az, ahogy Andris fiam mondja, hogy a harmadévesek nem tudnak helyesen írni-olvasni…

– Térjünk vissza életed regényéhez. A fáma szerint Tichy Magdát lecsaptad Páskándi kezéről. Ez hogy történt?

– Ez nem igaz. Szegény Géza, amikor kijött, hencegett egy kicsit, és Magdival elmentek egyszer vacsorázni… Aztán írt egy epigrammát, hogy légy büszke arra, hogy pénzt adtál nekem, de a következő fizetésnél senki sem adott neki. Keresztesi Évuka volt az ő menyasszonya, ő jelent meg a tárgyaláson. Akkoriban olyan plátói módon udvaroltunk, a házasság csak később jött, nem úgy, mint most, hogy egyből összefekszenek! Megfogod az ujját, elmész moziba, szóval tisztességesen indultak a dolgok.

– Mikor esküdtetek meg polgárilag?

– Polgárilag 1958-ban. És nem volt lakásunk, én ott laktam a Fadrusz János utcában, egy vizes cselédszobában, Magdi meg künn lakott az egyik kolléganőjével a Kerekdombon, közös rökamiét béreltek egy átjáró szobában. Akkor lakásínség volt, és oda kellett mindig hazakísérjem. Az volt a vicces, hogy legtöbbször a Horea úton mentünk, mondtam, ha egyszer itt kellene lakjunk, ebben a házban szeretnék lakni. És aztán odakerültem! Ez a Szekuritáténak meg nem tudom kiknek volt a tanyája, az sajátította ki, és egy elment zsidó család helyébe kaptam az egy szoba-konyha összkomfortot, a harmadik emeleten, lapos tetővel. Azt hiszem, egy hét alatt már kinéztem, hogy lehet ide még építeni, bő a lapos tető, mögötte egy lecsapott padlás, azt fölemelem, s lesz egy elfogadható lakásunk. Amikor mi odaköltöztünk, rá két hónapra vitték el Magdit. Mi nyolc hónapig, tíz hónapig úgy voltunk házasok, hogy az egyik itt, a másik ott… Mindig hazakísértem a Kerekdombra. Már akkor is reumás voltam, beutalót kaptam Herkulesfürdőre, és Páll Lajira bíztam Magdit. Ő elsőéves volt, azt mondtam neki, ha kísérőre van szüksége a feleségemnek, akkor ő kísérje haza a Kerekdombra. Jóképű fehérnép volt a feleségem, a kerekdombi legények nézték, hogy milyen nyikhaj gyerekkel megy, s egy alkalommal, mikor Laji beengedte a kapun, megverték. Úgyhogy kihúzta a dugót Magdi miatt… Odaköltöztünk tehát a Horea útra, még alig volt valamink: egy könyvespolc, talán szekrényünk sem volt. A megjelenendő kötetre, azt hiszem, kölcsönt kértem Szabó Gyulától, merthogy ő állami díjat kapott. Ötezer lejt kértem kölcsön, hogy berendezkedjünk. Vettünk ötszázért díványt, ezt-azt. A kötetet közben ’57-ben bezúzták, és nem jött a pénz. Ki kellett fizetni a nyomdaszámlát, de én tisztességesen visszaadtam Gyulának a pénzt. Ott laktunk már, épp színházba mentünk volna, de Magdi nem tudott jönni, mert beteg volt éppen. Én elmentem, a Svejket néztük, Márton Jancsival a főszerepben. Az előadás után a színészekkel s szegény Farkas Pistával, a rendezővel, beültünk a Tic-Tac-ba, megittunk egy üveg bort, utána még egyet. Lelkiismeret-furdalásom volt, mert Magdi azt mondta, vigyek vattát. Ezek ilyen részletkérdések, de fontosak. Volt egy gyógyszertár künn az állomáson, oda mentem, de már be volt zárva. S közben, mikor megyünk hazafele, 11 óra már elmúlt, látom, hogy nálunk világosság van! Nem volt még függönyünk, a redőny le volt húzva, de a réseken láttam a fényt. Vajon miért nem feküdt le ez az asszony? Megyünk tovább, János azt mondja: „Nagyon jó töltöttkáposztánk van, én éhes vagyok, gyere, menjünk fel!” Éjfél felé fölmentünk Márton Jancsihoz, ott lakott a Horea út felső végében, beszéltünk a romániai magyar dráma helyzetéről, de végig lelkiismeret-furdalás gyötört. Éjfél után elindulok haza. Nem volt még függöny az előszoba ablakán, az ajtón, s látom, hogy idegen férfi van bent: te jóisten, hova fektessük? Biztos valamelyik váradi rokon vagy vendég jött. Bemegyek, és tele van férfival a lakás!

– Házkutatás.

– Öten vagy hatan vannak, és kutatnak. Egy konyhabútorunk volt,
amit részletre vettünk, a kályha, ami az előző lakótól maradt, 500 lejért vettünk egy díványt, 340 lejért egy jutaszőnyeget. Ennyiből állt a berendezésünk, meg egy könyvespolcból, ahová nagyjából a Magdi könyveit raktuk, az ablak alá, ott elfért. A ruháink föl voltak aggatva az ablakra, meg ide-oda… Köszöntem. Ők is köszöntek: „Jó estét kívánunk, Kányádi elvtárs, házkutatás van!” „Látom.” Benyúlok a zsebembe: „Itt vannak a legújabb följegyzéseim, amennyiben érdekli önöket.” Magdi ül az ágyon, ilyen türkiz kis hálóinge volt, a hozomány paplanja a nyakáig húzva. Már le volt feküdve, amikor ezek az urak bementek. Ott ült a díványon, állig fölhúzva a paplant, ezek meg koslattak az egy szoba-konyhában. Mindent összeszedtek! A fényképeimet is. Mindegyikre ráíratták, hogy găsit la mine , găsit la mine, és mindegyiket alá kellett írjam. És egyszer azt mondják, hogy kérik a személyiket. „Csak a nagyságos asszonyét.” Én megkönnyebbültem. Ez az igazság! Ha nem engem visznek, nincs semmi baj! Az első reflex. Ebben benne volt az is, hogy nincs olyan nagy baj, mert én őt kiszedhetem, de ő engem nem tudna kiszedni. A további része nagyon kedélyesen folyt: jegyzőkönyv, lehúzták a jegygyűrűt, Pobeda-óráját letették, és én alá kellett írjam, hogy megőrzésre átveszem, de ha elítélik, akkor az államra száll. „A könyvekkel mi legyen?” „Hát – mondom –, az én könyveim ott vannak a régi lakáson.” Két Shakespeare-sorozatunk volt, neki is volt, nekem is, a lila világirodalmi sorozat a XX. század elejéről neki megvolt, büszke volt, mondom, hogy ez az övé. Azt mondja, hogy reám hagyja. „Azt nem lehet. Az állam ragaszkodik…” És akkor az ágynemű. A paplan és két párna, mondom, hogy ez a feleségem hozománya. Azt mondja, hogy ő reám hagyja. „Nem lehet.” A szőnyegen kezdtek hezitálni, mondtam, hogy ez egy közös szerzemény, erre Magdi megszólalt a paplan védelme mögül, hogy a tisztábbik fele az övé, mert Sándor nem szokta letörölni a lábát!

– A humorérzéke akkor sem hagyta el.

– Nem! És ilyen humorosan ment a dolog. Nekiálltam, hogy csomagoljak fehérneműt. Egy Oroszországból hozott kis bőröndöm volt, abba csomagoltam, cigarettát is tettem fel – cigarettáztunk mind a ketten –, egy csomag Carpaţi-t odaadtam a feleségemnek, két szálat kivettem belőle. Arra gondoltam, reggel még nekem is szükségem lesz rá. És akkor mi történt? Nem mindegy, hogy kit mikor ki tartóztat le! Braznak hívták az őrnagyot, egykori illegális kommunista, aki annakidején a nagy versmondó, Brassai Viktor elmondásában Salamon Ernő- és József Attila-verseket hallgatott a Vörös Vasárnap délutánokon. Azt mondja Braz, néhány kéziratot összecsippentve: „Kányádi elvtárs, jöjjön, menjünk ki a konyhába!” Kimegyünk a konyhába, azt mondja: „Nem magáért jöttünk, Kányádi elvtárs! Ezeket el fogjuk égetni. Fűtsön be!” „Maga tudja a verseit kívülről?” „Igen.” „Ez nagyon szép vers” – bedobta a kályhába a kéziratot. Aztán a másikat is. Ez volt az a vers – és most kanyarodunk vissza a házassághoz –, amelyik miatt állítólag a feleségem hozzám jött feleségül. 1957. május 10-én, a születésnapomon volt, előtte való nap vagy akkor írtam a Májusi kétségbeesést, azt elolvastam vagy elmondtam neki, mire fel aztán nem is ment haza az albérletbe. A vers az így szól:

„Mintha szögesdrótot hullatnának / a láger-álmú sötét felhők: / szúr, sziszeg az eső, szinte ráz, / mintha árammal volna töltve, / s hurkolódik pocsolyás / útakra, fákra, tetőre.

Hol az ég?

A törpenség mindent beborít, / s az ember olyan gyámoltalan: / ijedten szökken kapualjtól kapualjig, / akinek útja van.

Hol az ég?… Hol az ég?…

Sehol egy résnyi rés, / egy repedés / a pacsirtás kedvű messzeség / felé.

Úgy sír, sajog az éj, / hogy a föld is sír belé.

Sírnak a rügybe hervadt álmok; / sír az ázott szélben riadtan ringó / ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó, / a parkokban, a tereken / zokog a szerelem. / A kegyetlen ég / fölitta a padokról édes melegét,

és napok óta / csak ontja, csak ontja: / ömlik sűrűn a sziszegő / szögesdrót-sűrűség.

Ez lenne hát a májusi áldás, / az áldott kenyérhozó. / „Ó, irtóztató, irtóztató!”

Fuldokolnak a pocsolyák, / fojtogatják a tavak.

Szennyes kedvében / folyóvá dagadt / a patak.

Sír a sár. / Állok az ablaknál, / szemem könnybe lábad, / szánom a szerelmeseket, / és sajnálom nagyon / a gyümölcsfákat.”

Ez volt az a vers, amit egyszer az egyetemi könyvtár előtt elmondtam Gál Ernőnek is. Ő úgy megijedt, gyorsan otthagyott. „Nagyon szép – azt mondja –, szervusz, szervusz” – és elfutott.

– Tehát a Májusi kétségbeesés! Magdi emiatt eldöntötte, hogy férjül vesz.

– Úgy találta, hogy tehetséges vagyok… Mert vannak nekem, állítólag, szerelmes verseim is, de ő mindig azt mondta, hogy szerelmes verset én nem írtam, legfönnebb szerelmes jellegűt – ez az ő kifejezése, úgyhogy ezzel kell beérnem.

– Miért vitték el?

– Miért vitték el? Rendkívül gyanús dolog volt. Ha látványt rendeznek, nappal, nagy kísérettel viszik el, ha kivonulnak, akkor talán lett volna valami hangsúlyosabb üzenete az egésznek. De hajnalban vitték el, és hagytak minket csókolózni a kapu alatt, elbúcsúzni. És gyalog kísérték be, mert közel volt az „intézmény”, mondhatnám azt is, hogy átsétáltak. És kilenc hétig volt benn. Én másnap beállítottam a rendőrparancsnokhoz. Jó barátom volt. Nem volt akkor videó, most mind mosakodhatnánk, szóval azt a világot nem érti meg, aki nem élte… Hogy a rendőrparancsnok, a tartományi rendőrparancsnok, a Hutira Jóska Tamás Marinak volt a férje. Tamás Mari az én kolléganőm lett később a a Napsugárnál. Breban elvtársnak, a Szekuritáté parancsnokának a felesége pedig a könyvelőnőnk… Elmentem hát Hutira Jóskához, a kollégához, ez magától értetődő valami volt.

– De akkor már neved volt, jelentős fiatal tehetségnek tartottak…

– Nemcsak erről van szó! Én valóban jó barátságban voltam Jóskával, sokat buliztunk együtt. Beállítok egy kicsit spiccesen, mert tudod, kivel ittam előtte? Bárány elvtárssal. Bárány elvtárs annak a Bárány Rózsikának volt a férje, aki az Ifjúmunkásnál dolgozott, annak volt a férje, aki a csíki rendőrezredességig vitte fel, aztán a végén már nagyon ivott. Ő nevelt engem ateistává Udvarhelyen, amikor érettségizendők voltunk. Mint KISZ-aktivista jött, ő beszélt nekünk, két előadásból meg akart győzni, többünket meg is győzött, hogy az ateizmusnak van jövője! Összeakadok vele, azt mondja: „Gyere, igyunk meg valamit.” Valami furcsa nevű francia bort ittunk, emlékszem, a Sirályban. Mellettünk asszisztált egy egyetemi tanársegéd. Örökös tanársegéd volt, szegény, nem tudom, hogy a nevét kell-e említeni, őt elkapták 1948-ban, át akart szökni Magyarországra.

– Attól a pillanattól zsarolható lett.

– Zsarolható lett. Három gyermeke volt, az ő szerepe azért lényeges az egész történetben, mert ő is ott volt, ott ivott velünk Báránnyal. S akkor én elmentem este 11 órakor, becsöngettem a főrendőrhöz. Kijött, azt hiszem pizsamában volt már, kérdem tőle, hogy mért vitték el a feleségemet. „Mit vittek el? Én nem foglalkozom, csak tolvajokkal és gyilkosokkal foglalkozom” – mondja. „Majd megmutatom nektek a magyarok istenét!” – kezdtem randalírozni. „Mit csinálsz? Öngyilkos leszel? Ülj le!” – megfogott és berántott a lakásba, hogy ne randalírozzak. Szabédival egy házban lakott, a Postakert utcában. A feleségem kiszabadulásában, azt hiszem, Szabédi halála is közrejátszott. De folytassam a rendőrrel. Azt mondja: „Öngyilkos leszel, mi?” „Hát – mondom –, az is előfordulhat.” „Á, szeretem a szájhősöket, Mari, add csak ide azt a pisztolyt onnan a szekrényből!” Kérdem, hogy kell kibiztosítani? Aztán odanyomom a halántékomhoz! „Te marha – akkorát ütött a kezemre –, meg van töltve!” Azt mondja Tamás Marinak: „Hozd ide a József napra eltett bort!” Azért mondom ezt, mert József nap előtt, március tizenvalahányadikán történt. És iszogattunk Jóskával, azt mondta, hogy ő nem tud semmit… Aztán rá két nap múlva becsöngettem a Szekuritátéra. Nem volt ez akkoriban szokás. Gyanús lett nekem valami: a Dolgozó Nő szerkesztőségében, ahol félnormásként dolgoztam, két napra rá, hogy a feleségemet letartóztatták, előléptettek a társadalmi-gazdasági rovat vezetőjévé, harmadik embere lettem a szerkesztőségnek. Bemegyek a Szekuritáréra: „Ce poftiţi?”, mondom, hogy „Cu tovarăşul colonel”. „Cum vă numiţi?” Odaadom a buletinemet. „Poftiţi. Sus, la etajul unu”. Fölmegyek. „Jó napot, Kányádi elvtárs!”

– Magyarul?

– Persze! A főnök Breban volt, egy váradi zsidó szódás, akinek a fél szemét hivatalosan az „illegalitásban” verték ki. De ez nem volt igaz. Ő mint váradi zsidófiú valahol Várad környékén nyaralt, az eperfára földobott egy vashorgot, az ráesett a szemére, s ebből lett az illegalitás. A második felesége, egy csehszlovákiai magyar tanítónő volt a mi könyvelőnk. Mária rendkívül sokat tudott… Például ilyeneket mondott nekem: „Vigyázz, Sándor! Vigyázz, mert Jóska hazajött, nagyon föl volt háborodva, pirossal aláhúzta az Utunkban azokat írásokat, amiket írtál.” A Szovjetunióban jártam, útijegyzeteket írtam, azokat huzigálta alá, és nagyon káromkodott. Mária behozta, és megmutatta nekem! Tehát bemegyek az ezredeshez. „Jó napot, Kányádi elvtárs!” Kérdem tőle, hogy mi van a feleségemmel. Erre kihúzza a fiókot (épp úgy, mint a Lengyel József-novellában van, a Kicsi mérges öregúrban, ezt onnan tudom, hogy én akkor már olvastam, azt hiszem, még a módszert is onnan vették át), félig kihúzza a fiókot, és olvassa a feleségem vallomását. „Nézze, Breban elvtárs, az én feleségem ilyen marhaságokat nem mondott. Nem mondott ő többet, mint ötszáz más egyetemi hallgató. Egyesítették az egyetemet, mindenki arról beszélt, mindenki fel van háborodva, most behozták a feleségemet, aki engem ismer, mindenki engem sajnál!” Ez egy nagyon jó taktikai húzás volt! „Nem ismeri az elvtárs a feleségét!” – mondja Breban. „Van úgy, hogy tíz évig együtt élünk, és akkor sem ismerjük meg egymást – mondom neki –. Tíz hónapig külön laktunk, két hónapja lakunk együtt, és állítólag a maguk közbenjárására kaptuk azt a lakást, mert az Szekuritátés ház volt. Hosszú dolog ez a szocializmus építése, Breban elvtárs, hogyha valami nem stimmel, tíz év múlva tartóztassák le, hozzák vissza, de adjanak időt, hogy ismerhessem meg.” Erre azt mondja: „Gondolkozom az elvtárs javaslatán, megbeszélem a dolgot Vajda elvtárssal.” Vajda elvtárs a tartományi párttitkár volt, az atyaisten. Zárójelben csak annyit jegyzek meg, hogy Kolozs tartomány nagyobb volt, mint Albánia. Mondta is Hutira Jóska: „Nem nevetséges ez, Sándor? Albániánál nagyobb területnek vagyok a rendőrfőnöke, és Mari minden hónap végén visszaváltja az üres üvegeket. Annak idején, amikor Brassóban esztergályos voltam, nagyobb fizetésem volt, mint a Brassói Lapok főszerkesztőjének.” Ilyen viszonyban voltunk Breban elvtárssal is…

– Akkor tehát igaz a vád a románok részéről, hogy az elnyomó apparátusban ’45 után a számarányunknál magasabb volt a magyarság és a zsidóság aránya?

– Ez így volt. És megmondom azt is, hogy miért. Azért, mert a szocializmus építése, a népi demokrácia, a proletárdiktatúra vagy nevezzük, ahogy akarjuk, jogegyenlőséget ígért, mindent megígért, amit meg is adott az elején. Óvodától egyetemig mindent megkaptunk. Venczel Józsefék és Balogh Edgárék megcsinálták! Én megsértődtem volna Kolozsváron, mikor fölkerültem, hogyha a rendőr nem tud magyarul! Szóval azzal váltam el Breban elvtárstól, hogy megbeszéli Vajda elvtárssal. Mondtam neki, hogy vigyázzanak, mert a feleségemnek májgyulladása volt, és nagyobb baj is lehet belőle. Fölhívta az alagsort ott előttem, és megérdeklődte, hogy van a feleségem! Azt hiszem, egy közbűntényessel, egy sikkasztóval volt a cellában, aki diétás kosztot kapott, s az mindig odaadta a részét Magdinak, mert őt mindig fölvitték, de a másikat ott kosztoltatták. Tehát vigyáztak az egészségére, háromszor vagy négyszer kihallgatták, egyszer körmöst is kapott az egyik barátunktól, Feritől, aki újságíróként, nyomdászként kezdte és a Szekuritáténál kötött ki. A másik vallató, valami Gruia nevezetű, néhányszor kihallgatta, hogy ilyen-olyan összeesküvésben vett részt, nem lényeges. Később Bárdos Artúrnéval volt egy cellában, aki Auschwitzet is megjárta, akiért a központi bizottságig mentünk, Fazekashoz, de kiderült, hogy ők valutasíbolás miatt ülnek. Mert ki akartak szökni Ausztriába, és lefizetett az apósa egy ausztro-buszt, de elkapták a határon. Magdi ügye nem került törvényszékig, csak vizsgálati fogságban tartották. De közben borzasztó dolgok történtek. Alig vitték el, a házból már jött is az egyik, egy írnok, hogy a lakást cseréljük el, biztos hat évet fog kapni a feleségem, cseréljük el a lakást, mert ő társbérletben lakott. Én azt mondtam, hogy a lakást a Párttól kaptam, hogyha a Párt jónak látja, elveszi tőlem. Ez csak mellékes epizód, de hogy rövidre zárjam a dolgot, azok után, hogy Brebán azt mondta, megbeszéli „Vajdával Istvánnal” Magdi ügyét, úgy gondoltam, itt van mit keresni. Nem volt hét, hogy legalább kétszer-háromszor föl ne hívjam, meg ne kérdezzem Brebantól, hogy mi van a feleségemmel? Mikor jön ki a feleségem? A moziban egy Caragiale-filmet vetítettek. Mint szerkesztőségi előkelőség kaptam egy protokoll-meghívót. Ott vagyok még a híradó előtt, még nincs elsötétítve, odamentem, meghajoltam a főpáholy előtt, Kolozsvár elit közönsége előtt: „Jó estét kívánok, eltelt öt hét, mi lesz a feleségemmel?” Akkor jött május 1-jén a fölvonulás, én nem vonultam föl, lesben álltam a közvécé előtt a főtéren, s amikor jött az ezredes kidekorálva, egyenruhában, odaálltam, és végighúztam az ujjamat a kocsiján: „Eltelt hét hét, mi lesz a feleségemmel?” Egyszer aztán hívatnak. „Úgy döntöttünk, Kányádi elvtárs, hogy kiengedjük a feleségét.” „Hát – mondom –, éppen ideje! Nagyon jó volna! Nézze, én harmincéves leszek most május 10-én, s olyan jó volna, ha legalább a születésnapomra hazajönne.” „Azt nem lehet.” És behívatnak újból. Itt még azért a román vonatkozásokat is el kell mondanom. Voltak olyan emberek, magyar kollégáim, akik átmentek az utca túlsó oldalára, mikor szembementem velük. Találkozom Gurghianuval, a drága költővel. „Ce-i cu tine, bă! Miért vagy ilyen szomorú?” „Elvitték a feleségemet.” „Mit csináltak?” „Elvitték.” „Hova?” „Ahova szokták!” „Miért?” „Azt mondták, hogy magyar nacionalizmusért.” „Gyere, igyunk meg valamit!” Be akarunk menni az Uránia cukrászdába. Mondom, Páskándit innen vitték el! Akkor tüntetőleg, karonfogva följött a főtérre velem, és ott beültünk egy előkelőbb helyre, a Carpaţi-ba, és ott ittuk meg a kávét. Amikor reggel künn vagyok a virágpiacon, a Postapalota mögött találkozom Baconskyval. Ő egy öl virágot küldött Magdinak. Két napra rá engedték ki. 13-án. Nem gyalog, hanem kocsival küldtek haza. A kocsiban összevesztünk Magdival. Hogy milyen hülyeségeket beszéltem én az ezredessel?! Hazamegyünk, ő előhúzza a cigarettát, amit bevitt, visszakapta úgy, ahogy én odaadtam, ott bent nem szívhatott. Azt szívtuk tehát, Fodor úr egy üveg bort adott, azt ittuk, azt mondja nekem Magdi éjfél után, már másodszor fürdettem meg, olyan büdös volt, ülünk a konyhában, és azt mondja Magdi: „Valaki hallgatózik.” „Ki hallgatózik? Ó, üldözési mániád van!” Kinyitom az ajtót, és beesik a tanársegéd. Tökrészegnek teszi magát, galléron fogom, leviszem, mire levittem, kijózanodott, s azt mondja: „Sándor, itt van a három gyermekem fényképe, add oda a feleségemnek, én megyek a vonat elé…” „Mész te a francba! Ha elkaptak, s ilyen nyomorult helyzetben vagy, te csak a családoddal törődj! Gyere, hogyha kell, mondjál valamiket, amiket akarsz!” És elengedtem. Aztán meghalt, szegény, rendesen, ágyban, párnák közt, nem tudom, hogy mi van a családjával. Na de még mindig nem mondtam el, hogy miért tartóztatták le a feleségemet. Két napra rá feljött az alattunk lakó szekus anyósa. Az anyós szeretett Jókait olvasni, mind magyarok voltak. Hozzánk járt Jókaiért az anyós, és azt mondja nekem az utcán, miután Magdi kijött: „Jaj, lelkem maguk a lakásban se beszéljenek! Én mást nem tudok mondani maguknak.” Mondom Magdinak, hogy amikor az öregasszony jön Jókaiért, adjon neki egy kicsi pálinkát, mert szereti, s kérdezze meg, hogy mi történt? Az történt – ebből írtam a kétszemélyes darabomat –, hogy két nappal a Magdi hazaengedése előtt megjelentek valakik a padláson, amit én később beépítettem. Most üresen kong az a rész, ahová be volt téve a mikrofon.

– Akkor telefonotok még nem volt.

– Telefonunk nem volt, hanem be volt hálózva a lakásunk. Akkoriban nemigen lehetett telefonhoz jutni. Szóltam a párttitkárnak a Dolgozó Nőnél telefonügyben, de hát nem ment az olyan könnyen. Magdi kivallatta az anyóst, az meg elmondta, hogy őket kitelepítették kétszer 24 órára – négy kőműves, szobafestő dolgozott, nemrég festettek, de ezek azért újrafestették a lakást… Szóval vigyázni kell. Megyek be a szerkesztőségbe – ott volt közel, a Horea úton –, s egyszer kivel megyek szembe? Szép Marikával, az ezredes titkárnőjével! „Kezicsókolom – mondom –, hova, hova, csaknem hozzánk?” „De igen, a felesége benn felejtette a buletinjét nálunk.” „A feleségem buletinje nem maradt benn, de csak tessék, otthon van.” A betyár életbe! Hazamegyek két vagy három óra múlva, hát Magdi éppen vetkőzik. „Te merre jártál?” – kérdem tőle. Azt mondja, kirándulni volt. „S hol voltál?” „Egy előkelő kocsival hordoztak.” „Hová?” Azt mondja, a Feleki-tető felé jártak az ezredessel, aki érdeklődött, hogy miről beszélgetnek a kollégák, s hogy jó volna máskor is kirándulni. „Nem kell erről a férjének tudni” – mondta. Magdi azt felelte, hogy mi abban állapodtunk meg, hogy mindent elmondunk egymásnak. „Máskor nem kell ilyen nyilvánosan kocsikázni – van nekünk egy lakásunk is erre a célra, ott is lehet találkozni” – mondta az ezredes. Erre én a konyhában (már tudtam, hogy lehallgatnak!) üvölteni kezdtem: „Mit akar még? Meg is akar b…ni? A másik szemét is kiverem a nyomorultnak.”

– Kacagva mondod, Sanyi bácsi, de hátborzongató volt ez az egész rendszer! Biztos be akarták szervezni.

– Persze! Nem ezzel volt a baj. Miért vitték el Magdit? Egy év múlva derült ki. Addig nem tudhattunk meg semmit. A telefont említettem, akkor nem nagyon lehetett kapni. Bemegyek a szerkesztőségbe, és elmondom a párttitkárnak, egy nagyon kedves fehérnépnek, Mihály Rózsinak (aki illegalista volt), hogy kellene a lakásunkba telefon. Elmondtam Rózsinak is és a szerkesztőségben is, hogy mi a helyzet Magdival, én soha nem tudtam elhallgatni semmit, sokat locsogtam. Érdeklődtem, hogy az ember lehallgatható-e, azt mondták, hogy igen. Nagyobb hozzáértőktől, műszerészektől is kérdeztem, nagyon költséges mulatság, mondták. Akkor még nem tudták, hogy az egész nyavalyát egyszerűen is meg lehet oldani. Azt mondja Rózsi: „Én több mint féléve folyamodtam a városi párttitkárhoz telefonért, sehol semmi, próbáljuk meg közösen, kérjünk ikertelefont, hátha akkor hamarabb megadják!” Nekem egy hét múlva beszerelték a telefont. Na de hogy működik ez a lehallgatás? Mert lehallgattak. A vicces az volt az egészben, hogy rehabilitálnom kellett Magdit a ház előtt! Az eset után három héttel a Szekuritáté parancsnoka eljött hozzánk látogatóba. Kért, hogy hívjam meg a barátaimat is. Én egyedül Fodor úrra gondoltam. Bajor urat nem mertem, mert ő kiszámíthatatlan volt, mi történik, ha elkezd hisztizni, kezdi szidni a rendszert satöbbi. Egyedül Fodor urat hívtam meg, emlékszem, 12 lej 50 baniért lehetett vásárolni „vin de masă superior”-t a Gostatban. Az ezredes eljött, valami műtétje volt, mert felkötött karral állított be és körbeülte a szobát. Kimentem, mondtam magamban, hogy biztosan hangpróbát tart: ide is ült, oda is ült. Beszélgettünk, aztán elment. Egyszer jő Tamás Mari – akkor már a szomszédunkban, nem messze laktak Hutiráék –, s azt mondja, hogy Jóska szeretne meginni velem egy üveg bort. Átmegyek, meg van terítve az asztal, falnivaló, egy üveg vörösbor. „Ne haragudj, hogy idehívattalak – mondat Jóska. – Neked nem tűnt fel, hogy több mint egy éve nem találkoztunk, nem beszélgettünk? Azért kérettelek, hogy igyuk meg ezt a bort, mert amikor te egy évvel ezelőtt eljöttél hozzám randalírozni, akkor én hazudtam neked! Azt mondtam, hogy nem tudom, hogy a feleséged le van tartóztatva. Pedig tudtam! Mert reggel ez a gazember – a Szekuritáté parancsnoka – azzal állított be a politikai végrehajtó bizottsági gyűlésre, hogy »Fogtam egy nyelvet, Kányádi Sándort«. Egy éve nyomoztatok utánad, Sándor, s ha te most azt mondod, hogy sikerült téged befűzni, akkor én kiröhöglek. Nem sikerült. Igyuk meg ezt a bort.”

– Magdit ezért vitték el.

– Magdit azért vitték el, hogy zsarolható legyek. Aztán az is kiderült, hogy vigyáztak is rám, nehogy valami őrültséget vigyek végbe, nehogy öngyilkos legyek, vagy valami. Mielőtt még Magdit kiengedték volna, bekopogott Schuller Rudi, este tízkor, ő mondta, hogy Szabédi öngyilkos lett! Első mondatom az volt, hogy akkor ki fogják engedni a feleségemet! Azt akarom mondani ezzel, hogy minden mindennel összefügg. Tény az, hogy Hutira Jóskának egyedül a Magyar Himnuszt nem lehetett énekelni. Tudod, hogy miért nem? Mert a magyar kémelhárítók 1943-ban Szamosfalván megkínozták mint fiatal kommunistát, a heréjén vonalzóval dobolták a Magyar Himnusz ritmusát, s amikor Jóska meghallott egy-két futamot belőle, abban a pillanatban elájult. Mi Jóskával tényleg baráti viszonyban voltunk, nem kellett tőle félni. Amikor aztán jött Ceauşescu a magyartalanítással, Jóskát Suceavába helyezték rendőrfőnöknek. Röhögte Ceauşescut. Amikor Ceauşescuból belügyminiszter-helyettest csináltak, azt is kiröhögte, azt mondta, ő visszamegy Nagybányára nyugdíjasnak, ahol 26 éves korában mint polgármestert megverték a munkások. Mert ő fiatal kommunistaként már polgármester volt. Jóska tehát visszament Bányára. Ahányszor nekem vidéki utam adódott, mindig Nagybánya felé mentem, telefonáltam neki, ő meg kijött a vasúti restibe. Akkor még lehetett ott Kentet és whiskyt kapni, két-három vonatot is elpasszolva dumáltunk, egészen addig, amíg aztán egyszer meghalt. Szóval nagyon jó barátok lettünk…

– Zárjuk le ezt a fejezetet azzal, hogy elmondod az egyházi esküvőtöket. Tudtommal Márton Áron adott össze.

– Márton Áron püspök úrhoz nem állítottam csak úgy be! Egy kötetet küldtek Rómából, én eljuttattam hozzá, és akkor ő fogadott. Egy vacsorán voltunk, pünkösdkör, ’69-ben, a kiszabadulása után, az első bérmakörútja táján. Vacsorára hívtak a kolozsvári plebániára. Piros áfonyát, a kedvenc savanyúságát szolgálták fel, mondta, hogy ő szedte nekem is. A végén adtam neki két kötetet, az egyiket úgy dedikáltam, hogy Márton Áron bátyámnak, nagy tisztelettel, szeretettel, a másikat a nagytiszteletű püspök úrnak. Mikor átvette a köteteket, vállamra tette a kezét: „Áldjon meg téged az isten, fiam, hogy írjál olyan szép verseket, amilyeneket eddig írtál!” Kérdeztem is (én, az eretnek!) Fodor úrtól meg Bajor úrtól, a nagy katolikusoktól, hogy ők mikor kapnak ilyen áldást? Aztán a püspök úr elküldte nekem az új szertartáskönyvet, a második Vatikáni zsinat utánit. „Sándor, fiam, nézd át nyelvileg, javasolj bele bármit a Halotti Beszédig visszamenőleg, nem baj az sem, ha protestáns felhangokat viszel bele, csak szép legyen!” És akkor ott van, hogy Megkörnyékeztek engem a halál félelmei, az ő fájdalmai körülvettek engem. Odajegyzi a püspök úr, hogy a fiatal papok nehezményezik a szöveget, mert megkörnyékezni ők csak a menyecskét szokták. Erre visszaüzentem, hogy én fölvennék két katolikust is a zsűribe. Így jött be a képletbe Fodor úr és Bajor úr. Azt mondtuk, hogy ezt a tizenhatodik századi gyönyörű szöveget, amelyik jobb, mint a latin, ezt nem adjuk. Megírtuk széljegyzetben, hogy akinek temetés közben – akár fiatal, akár idős a pap – ilyesmi jut eszébe, az vetkőzzék ki. Tíz liter misebort kaptunk ezért ajándékba, meg egy köszönőlevelet. A levelet megtartottam, a bort viszont megittuk.

– Én csak azért kérdeztem erre rá, mert egyházilag Gyulafehérváron esküdtetek, a fiaidat katolikusnak nevelte Magdi, ő megmaradt a hitemellett. Tehát te reverzáltál?

– Nem. Kezdetben nem is vetődött fel, hogy egyházilag is megesküdjünk, én nem is törődtem ilyesmivel… De Magdi megfogadta a csíksomlyói Máriánál, hogy ha egészséges gyereke születik – RH-összeférhetetlenség van nálunk! –, akkor katolikusnak kereszteli. Édesapám megkérdezte tőlem: „Egy négyszáz éves protestáns családban hogy fordulhat elé ilyesmi? Sándor, ki viseli nálatok a kalapot?” Mondom: „Én nem vallásháborút akartam, hanem gyereket”. Szóval egyházilag vadházasságban éltünk. Azt mondja Magdi Bécsben, Szépfalusi Pista lakásán, ’69-ben: „Tudja, Pista, hogy mi vadházasságban élünk Sándorral?” Azt kérdi Szépfalusi, a lelkész: „Milyen vallású szertartást szeretnétek?” „Csakis katolikust” – mondja Magdi. „Ha majd Márton Áron ad össze minket!” – mondom én. Mire Szépfalusi: „Én leszek a tanú!” S ezzel a dolog be lett fejezve. Szépfalusit meghívom a következő évben hozzánk. Temesvárig jött kocsival, Toró Tibinél aludt, aztán Bukarestbe mentünk, Majtényi Erikkel, Fazekas Jánossal is összehoztam, aztán Nagygalambfalván Sütővel. Mikor visszaérkezünk Kolozsvárra a székelyföldi turné után, azt mondja Szépfalusi: – „Hoztam ünneplő ruhát is. Az esküvőre…” Arra gondoltam, hogy tényleg jó volna az az esküvő, mert már ismertem a püspök urat, s ő azt mondta, hogy ha Fehérváron járok, ne kerüljem el! „Mi más felekezeteket is nagyon szívesen látunk!” – mondta a püspök úr. Nem sokat jártam én a nyakára, hétszer-nyolcszor, legfennebb tízszer ha találkoztam vele. Arra gondoltam, hogy ezt a derék evangélikus papot (Szépfalusit) is be szeretném mutatni a püspök úrnak. Bepakolni, ünneplő ruhát gyorsan, Sándor fiamat is, aki akkor már 7-8 éves volt, és megjelenünk Fehérváron. Elcsapom őket a székesegyházba, hogy ott nézelődjenek, és bejelentkezem a kancellárián. Bartalus volt akkor a személyi titkára. Azt mondják nagyon szigorúan, hogy a kegyelmes úr csak 11 órától fogad. Ez kilenckor volt, reggel kilenckor. Leülök, rágyújtok egy Olt cigarettára. Egyszer csak jön Bartalus: „Kérem még egyszer a nevét.” Mondom. „A kegyelmes úr várja a kertben.” Megyek, a kegyelmes úr a filagóriában ül a kutyáival. Három kicsi kutya volt, azt hiszem tacskók voltak. „Ezek az én testőreim – mondja a püspök úr –, ha gonosz szándékú ember közeledik, ugatni szoktak. A kutyáim most hallgatnak.” Később kiderült, Székely Déneske mondta el, hogy ott, a filagóriában is volt lehallgatókészülék. És valami olyan szép volt az egész – lenn a vár alatt a hadsereg épp gyakorlatozott –, úgy éreztem, hogy Dobó Istvánnal vagyok Eger várában. És lent a törökök. Mondom a püspök úrnak: „Én nem vagyok különösebb hitéletet élő ember, de pogány sem vagyok, protestáns is vagyok, már gyerekünk is van, a feleségem azt mondta, hogy ő katolikusnak akarja nevelni a gyereket, én szép erdélyi dolognak tartanék egy katolikus-református esküvőt, evangélikus tanúval.” Azt mondja a püspök úr: „Ennek semmi akadálya, fiam.” Mondom: „Az ünnepi alkalmatossághoz szükséges ruhák a kocsiban vannak.” „Kinyittatom a vendégszobámat” – mondja, s kinyittatta a vendégszobát, Sándor fiamat elvitte csigákat gyűjteni a püspökség kertjébe, addig mi öltözködünk az ünnepi alkalomnak megfelelően. Blédi tanár úr az írógéppel szorgalmasan írta az írnivalót. Jő Sándorka egy öl csigával, a püspök úr csak beköszön, majd elmegy. A tanár úr elkészült az írnivalóval, mi fölöltöztünk, hívnak, s hogy mondják, írjam alá a papírt. Mondom: „Ez egy reverzális. A második Vatikáni zsinat nem ragaszkodik a reverzálishoz”. „A második Vatikáni zsinat Rómában volt, mi Gyulafehérváron vagyunk.” Ezt a tanár mondta, Blédi, aki gépelte! Ő volt a másik tanú. Azt mondja, a feleségemnek meg kellene gyónni. Elmennek. Egy kicserélt asszony jött vissza, nagyon vidáman. „Nehéz volt?” – kérdeztem. „Ó, olyan egyszerűen ment, elmondtuk az Úrangyalát, s már föl is oldoztak.” És szólnak: a kegyelmes úr vár! Teljes püspöki ornátusban áll, a feleségem letérdel, megcsókolja a gyűrűt, én mint élő tilalomfa, állok egyenesen, mint egy protestáns, a gyűrűket tányérba tesszük, a tálcára. Szertartás: a püspök úr kérdezi a feleségemet, ő hüppögve mondja utána. Felém fordul: „Sándor fiam, mondd utánam Pázmány Péter szövegét!” Hát ezt, ugye, nem lehetett nem utána mondani. Utána becsukatta a szertartáskönyvet, és mondott egy egyperces, félperces beszédet. Na, az a beszéd biztos, hogy a magyar értekező próza remekműve volt. Egy mondat volt benne a lényeges, ami számomra fontos volt s mindent megért. Azt mondta: ilyen ünnepi alkalmakkor az Isten jelen van. S éreztem is, hogy az Isten jelen van! Majd arra gondoltam, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt! Utána azt mondja: „A fiatal párt meghívom egy kis esküvői ebédre.” Paradicsomlevest szolgáltak fel, ilyen nyárias disznótorossal, utána karamellás madártejet… Engel Karcsi mondta később, hogy Márton Áron püspök úr kolozsvári plébános korában esketett utoljára, meg aztán a hagyomány szerint a fehérvári püspök csak fejedelmet eskethet. Ha én ezt tudom, nem engedem meg magamnak ezt a nagyképűséget, akkor inkább nincs egyházi esküvő. Nagyon elszégyelltem magam, de a püspök úr elnézett az én gyarlóságom és tudatlanságom fölött. Amikor kijöttünk Gyulafehérvárról, Szépfalusi hirtelen behúzta a féket: „Nézz ide, Sándor! Ha már idehoztál ez elé az ember elé, egy dolgot biztosan elmondhatok: ez a püspök szeret téged!”…

– Beszélj a nemzedéketekről. Miként történtek Kolozsváron a Földes körüli cirkuszok, amelyben megbélyegezték az egész nemzedéketeket. Ugyanis ha most visszagondolok, s felsorolom a neveket, az egy óriási nemzedék volt: Bajor, Fodor úr, Székely János, Sütő, Huszár, Szabó Gyula, Bálint Tibor…

– Nem volt ez egy óriási nemzedék…

– Én azt mondom, nagy nemzedék volt, mégsem lett nemzedékké… Kialakult a Kolozsvár–Vásárhely tengely, az ellentétek, a vádaskodások kora volt ez, amely lehetetlenné tette a nemzedékké válást.

– Tekintettel arra, hogy én ebben nem voltam érdekelt pártügyileg, valahogy nem érintettek meg az akkori cirkuszok. Nem akarok senkiről, sem élő, sem halott barátaimról sem jót, sem rosszat mondani. Lapot akartunk indítani, de a Szekuritáté már a második beszélgetésünk után szétzavarta az egészet. Az Utunk szerkesztőségében délután beszélgettünk erről, aztán a Huszár úr lakásán gyűltünk össze, Huszár úr volt a névadója is lapnak: Tök a vízen.

– Ez volt az Urak Társasága.

– Voltak Urak és voltak Bá’k is. Az egyetlen úrfi Bálint Tibi volt. Szabó Gyulát azért hívtuk páternek, mert ő a csángóknál gyűjtött az ’50-es években, s hogy nagyobb bizalommal legyenek hozzá a csángók, Faragóék kinevezték páternek. S a páter név rajta maradt. Nem olvastam még el Szabó Gyula nagy könyvét (Képek a kutyaszorítóból), már csak azért sem, mert én ebben a Sütő–Hajdu Győző kontra Földes cirkuszban, ebben a pártintrikában nem voltam benne, tudniillik én nem voltam párttag…

– A nemzedéktársak közül Bajor urat emelték ki elsőnek, már egyetemista korában.

– Gaál Gábornak lett a tanársegédje, aztán vele együtt őt is kirúgták, Benkő Samut hasonlóképpen. Fodor úr, ugye, ahogy ő szokta mondani, botcsinálta szerkesztő lett, mert ő újságíró szeretett volna lenni. Őt bevitte Földes Laci az irodalmi kiadó szerkesztőségébe. Jó szerkesztőséget hozott össze. Lacit én nagyon szerettem, hálás voltam neki, írt az első kötetemről, Páskándi szerint agyondicsért. A Földes-szöveget függelékben kellett volna közölni, mondta Géza, s szerintem igaza is volt.

– Miért hagytad ott az Utunkot?

– Ez legénykori magánügy, de elmondom. Összeült a nagy szerkesztőség, Bonczos, Hornyák, Bodor Pali, Huszár, Földes Laci, Sőni, a főszerkesztő. A szerkesztőség a Szentegyháza utcai nagy hodályban volt. Összegyűlünk, nekem kitesznek egy széket, mint a bíróságon. Panek is ott volt, Szász János is. Azt mondják, hogy én a proletár erkölcs ellen vétettem, mert együtt élek az egyik kollega feleségével. Annyi jóérzés volt bennük, hogy a kollegát nem hívták oda. Én még ágyrajáró voltam. Nem volt titok a feleségem előtt se Marica. Elmondtam annakidején ezt a legénykori ügyet. A sors iróniája, hogy együtt voltak a cellában, és mindig megosztotta a feleségemmel amit a zsidó JOEL-től kapott: vitaminos lekvárt, fogkrémet, mindent a feleségemnek adott. Nem ez a lényeg, a feleségem tudta, hogy köztem és közte volt valami. Arról beszélt Magdinak – a férje a másik cellában volt –, hogy soha életében senkivel nem szűrte össze a levet, mindig hűséges volt. Magdi ezt nyugodtan végighallgatta. Spongyát rá. S akkor megrendezik ezt az ocsmány dolgot, kiültetnek, hogy vétettem a proletár erkölcs ellen. Mondom, hogy ez nem igaz. Én Schuller Ruditól tudtam, hogy becsületszót adni olyan esetben, ha valakinek a megmentéséről van szó, „bocsánatos bűnnek” számít. S azt mondtam, hogy becsületszavamra nem igaz az egész! Azt mondja Bodor Pali barátom: „Ne add a becsületszavadat, Sándor! Amikor nálam laktál – mert két hétig nála voltam ágyrajáró! –, akkor elhencegted…” „Jaj – mondom –, én überelni akartalak, mert te minden este a női sikereiddel traktáltál engem, s te mondtad, hogy ennél a nőnél nem sikerült, gondoltam, hogy én a te hencegésedre ráteszek egy lapáttal.” Ez persze nem volt igaz! Szász János szólt: „Sztálin elvtárs arra tanít, hogy ha a kritikának öt százaléka igaz, már akkor is hasznos.” Mondom: „Sztálin elvtárs meghalt már, de én holnaptól kezdve nem dolgozom ebben a szerkesztőségben! Nem jövök be, ne várjatok.” Kiss Jenő még próbálkozott a békítéssel, de rájuk csaptam az ajtót. Többet nem mentem be a szerkesztőségbe. Átmentem a Dolgozó Nőhöz. A Dolgozó Nőt azért hagytam ott, mert az egyik kolleganőnket elküldték a Szovjetunióba, hogy írjon úti beszámolót. Szegény nem tudott írni, én voltam a rovatvezető, közben én is megjártam a Szovjetuniót, írószövetségileg. Megírtam helyette az első részt. Akkor arra kért a főszerkesztő, hogy folytatásokban írjam meg, írjak vagy öt folytatást. Azt mondtam, hogy hát ezt azért nem! „Holnaptól kezdve nem dolgozom itt.” Aztán Fodor úrnak a sógora behívatott a Párthoz, azt mondta, nem lehet, hogy te állás nélkül légy, menj a Napsugárhoz. ’59-ben történt ez, nem volt más poszt, csak szakképzetlennek. Később lettem kommentátor, amolyan főmunkatárs. Onnan mentem nyugdíjba.

– Az osztályharcos purifikálások mennyire érintettek?

– 1956 szeptemberében lejött Kolozsvárra Miron Constantinescu és Fazekas János. Arra emlékszem, hogy Szabédi is, Edgár is (Edgár úgy dobta le magáról a börtönéveket, mintha a kabátjáról pallotta volna le a port, úgy beszélt, mint egy kelet-európai konföderáció kultuszminisztere) nagyon okos dolgokat mondtak. Szabédi kifejtette, hogy Románia érdeke az, hogy a romániai magyarság, egyáltalán: a kisebbségek hazájuknak érezzék és jól érezzék magukat ebben az országban. Ezt a megfogalmazást tőle hallottam először. Miron Constantinescu azt mondta, hogy ne komolytalankodjunk, ez egy komoly gyűlés. Én meg arról beszéltem, hogy a kollektivizálás, így, ahogy van, egy nagy marhaság, hozzá nem értő emberekkel nem lehet! A Bánságban nem lehet ugyanazt a normát alkalmazni, mint Galambfalván. Meg hogy addig nem írhatok modern verset a nagygalambfalvi kollektív gazdaságról, amíg nem jártam Párizsban és nem álltam a moszkvai metró lépcsőjén. Csehi fölállt, hogy ő járt Párizsban, és mégse tud elég osztályharcos kritikát írni. Közbekiáltottam: „Ahhoz tehetség is kell”. Így történtek akkoriban a dolgok. Fiatalok voltunk, dübörögtünk. Amiket a pártjelentésekbe írtak, az egészen más volt, felejtsük is el. Szabó Gyula meggyfa-szipkából szívta KISZ-titkárként a cigarettáját, ez volt a jobboldali elhajlás. Banner Zoli szegény, bele volt betegedve, hogy mit csináljon a kispolgári származással. Hát akkor én mihez kezdjek a középparasztival? A sétatéri aulában tartottak egy gyűlést. Elmondták, hogy ez és ez ezt és ezt csinált. Ki van mellette? Ki van ellene? Ki tartózkodik? Nagyon sok fiatalnak törték ketté a pályáját akkor!…

– Te csak a KISZ-tagságig gyakoroltad a politikát?

– Igen, a KISZ-tagságig, akkor IMSZ volt. Én küldtem a brigádokat Bumbeşti-Livezeni-be, meg Visóra…

– Térjünk vissza a kortársakra. Tudtommal nagyon jó viszonyban voltál Domokos Gézával. Szerintem ő volt a romániai magyar értelmiségi lét egyik meghatározó alakja.

– A legmeszebbmenően egyetértek veled, s nemcsak hogy egyetértek, hanem tudok olyan pluszokat mondani róla, amit sokan nem tudnak.

– A hatvanas évek közepén jött a Ceauşescu-féle enyhülés, létrehozták a nemzetiségi intézményeket.

– Ceauşescu szervezett egy értekezletet, ahol Bodor Pali, Domokos Géza és én szólaltunk fel könyvkiadói-ügyben. Mindenki elmondta a maga bánatát, Jordáky, Nagy István, mindenki. Olyan fasza fiúk voltunk huszonnégyből huszonhárman! Erdős Pali szegény, csak ő kért román színházi tagozatot Szatmárra. Ilyeneket mondott Ceauşescu, hogy mindig lesz nemzet, s amíg nemzet lesz, nemzetiség is lesz, és a nemzetiségnek is éppen olyan jogai kell legyenek, mint a nemzetnek.

– Elhittétek neki ’68-ban…

– Ki ne hitte volna el?! Én az egyetem egyesítése óta, mondjuk, nem nagyon hittem a dolgokat… Hanem Domokos Géza portréjához el kell mondjak egy-két történetet. Azt mondja nekem az értekezlet után: „Sándor, arra gondoltam, hogy tudnék én közepes regényeket, filmforgatókönyveket írni – akkor már megjelent néhány! –, de fontosabb lenne, meg kellene szervezni a mi kis irodalmunkat, hogy legalább a magyarországiakkal elhitessük: itt komoly művek születnek, Romániában fontos magyar irodalmi élet van.” Kedves barátom, ezt az önzetlenséget, ezt a hiúságmentességet csak a legnagyobbaknál láttam. Domokos Géza, irodalmi ambícióit félretéve, felvállalta a legnehezebbet. Ilyet csak a legnagyobbak, Kós Károlyék tettek. Azóta én tűzön-vízen mellette álltam. A másik sztori még emberibb. Egyik születésnapom környékén Géza Kolozsváron járt. Nagy ügyetlenkedve kibontok egy üveg pezsgőt s elmesélek neki egy történetet. Rómában voltam, egy jóképű dél-afrikai menyecske kalauzolt Rómában vagy három napon keresztül, Szőnyi Zsuzsától vett át s vitt ide-oda. Hunyor Katinak hívták, egy máltai lovagnak volt a felesége. A legideálisabb házasság volt, amit életemben láttam. Később kiderült, hogy nem stimmel a dolog, egy máltai lovag nem válhat el. Meg volt a gyerek is, szóval az ágytól elváltak, mint Jékely Zsoli Jancsó Adrienntől, de az asztaltól nem. A férj építészmérnök Dél-Afrikában, a nő ott volt éppen Rómában, ő vett át a „kalandra”. Kalauzol ez a csinos nő, én már ötödik hónapja nem találkoztam fehérnéppel. Vártam a postán, hogy ír a feleségem, hogy a gyerek is rajzol bele, ritkán jött levél. Mondom a nőnek, hogy készülök le Nápolyba. Az útikönyvet Cs. Szabó Lászlótól kaptam, ő azt is kijelölte nekem, hogy a múzeumban hová álljak, melyik sarokba, mit honnan nézzek meg. Ő mondta, hogy Pestumba is menjek el. Katika azt mondja, hogy lekísér Nápolyba! Ismered ezt az érzést, az ember megriad, ebből bűn lesz! Ezenkívül én vékonypénzű gyerek voltam, egész Rómában, mikor ebédeltünk, ő fizetett, amit én rendkívül megalázónak éreztem! Nekem be volt osztva a kicsi pénzem arra, hogy éppen valahogy kibekkeljem az egész utazást… Eltelik tíz év, ’83-ban-’84-ben Bécsben a Collegium Hungaricumban tartok egy estet. Utána odajön egy napszemüveges nő: „Ugye, nem ismer meg, kedves Sándor?” Megriadtam. „Ne tegye magát, Sándor, eltelt az idő fölöttem is.” „Jaj, Katika!” Fölismertem. Bécsben kószálva a férjét is megismertem. Kati volt Cs. Szabó László utolsó ápolója, ő fogta le a szemét. Én Bécsben ott laktam Cs. Szabó szobájában, a férj tudtával. Cs. Szabó háziköntösét vettem magamra, mert egyszer kirándulni voltunk, elvert az eső, megáztam, hát magamra vettem azt a köpenyt. Szívtuk a jó cigarettát, ittuk a jó whiskyt. Kérdem Katikától: „Emlékszik-e, hogy le akart kísérni engem egyszer Nápolyba?” Elkomorul az arca: „De maga lebeszélt!”

– Ezt nem bocsátja meg egy nő!

– Mindezt elmeséltem Gézának. Közben bontom a pezsgőt. Géza rám néz: „Te dilettáns!” Soha életében nem mondott ilyet senkinek, de ennek az ügynek a kapcsán ledilettánsozott. Elnevettük magunkat, koccintottunk… Hát ez volt Domokos Géza.

– Világjárásaid legalább olyan fontosak voltak, mint a múzeumlátogatásaid. Cs. Szabót emlegetted az imént. A nagyokkal, a ma már klasszikusoknak nevezett elődökkel is emlékezetesek lehettek a találkozásaid. Tamási Áronnal mikor találkoztál?

– 1956-ban. Homoródon voltunk, én kalauzoltam őket, mondanom sem kell: azonnal szerelmes lettem a feleségébe. Én 27 éves voltam, Alizka 24, Áron bácsi 59. Bakk Eleknével és két leányával kísértük őket. ’55 vagy ’56 nyara volt. Megyek Udvarhelyen, követtem Nagy Istvánnak, a színésznek a leányát, nagyon szép lány volt, és látom, hogy bemegy Bakk Elekékhez. Gondoltam, én is bemegyek. Bemegyek, és megdöbbenek. A két Bakk leányka – akkor kicsik voltak – a nyakamba ugrottak, jaj, de jó, hogy jöttél, Sándor bácsi! Bemegyek, s hát ott ült Tamási Áron. „Jó napot kívánok” – mondom, jön felém, nyújtja a kezét: „Tamási Áron vagyok”. Most mit mondjak? Mondjam azt, hogy tudom? Mondom, egy kicsit restelkedve, úgy a hátam mögé: „Kányádi Sándor vagyok”. „Nagyon örülök, hogy megismertelek, olvastam az Alföldben egy szép versedet.” Így kezdődött a dolog. Amire nagyon büszke vagyok: van egy dedikációm is tőle ’62-ből, mert aztán nem volt találkozás, ’56 közbejött. Maradjunk Homoródon. Elek bácsi vezetett, mert komája volt Tamási Áronnak. Mennek elöl, utána Bakkné a két leányával, és mi ketten Alizkával hátul. Alizka tapintatos fiatalasszony, Áron bácsi már idősebb úr volt. Együtt laktunk Bakkék lakásán, készültek ki a városba, mondtam, hogy én is megyek. „Áron bácsi nem jön?” „Nem.” Akkor ő sem jön, nehogy Áron bácsi meglássa, hogy egy fiatalabb emberrel megy az utcán! Le a kalappal! (Azt hiszem, még mindig szerelmes Áron bácsiba, pedig otthagyta őt Ágota miatt.) Észrevette, hogy bezsongtam. Szedjük a galagonyát, a bolondító bogyót. „Jaj de gyönyörű!” – mondja! Mondom, vigyázzon, mert az bolondító! Rám nézett, s azt mondta: „Az a szép, ami bolondító”. Én ettől majdnem legurultam a homoródi oldalon. Aztán megjelent Áron bácsi. Vajon észrevette volna az én széptevésemet? Szent meggyőződésem mai napig, hogy Áron bácsi észrevette! Mert elkezdett gonoszkodni. Azt mondja: „Sándor, arra gondoltam, hogy a jövő nyáron hazajövök hosszabb időre, mert szeretnék egy nagyobb dolgot megírni, Alizka nem ismeri a Székelyföldet, arra gondoltam, hogy te két-három hétig kalauzolhatnád.” Ezt a kegyetlenséget! Hogy én ezzel a szép nővel menjek, és még a kezét sem foghatom meg az Áron bácsi iránti nagy tiszteletemben, meg egyáltalán. Nahát, ezért tört ki az októberi forradalom!

– A Székely Himnuszt miért nem szerette Tamási?

– Azt mondta, hogy gyatra a szövege, tele van képzavarral, a nótája pedig még gyatrább. Erre azért emlékszem ilyen jól, mert ’62-ben a Fészek Klubban mondta, ahol egy éjszakára én is Áron lettem, Kányádi Áron. Tamási Áron mellett ott ült Gábor Áron. Nem hülyéskedem, tényleg ott ült Gábor Áron, az író, aki a Szögletes szabadság és Az embertől Keletre című könyveket írta. A Magyar Vöröskereszt újságíró-főtitkára volt ’45-ben. Írt egy frontriport-könyvet… ’45 pünkösdjében meghívták Puskin nagykövethez ebédre, ahonnan ’68-ban jött haza. Nagyon jó könyvet írt a Gulágról. Megírta a Szovjetunió Gulág-ügyeit. Zseniális könyv, szerintem jobb, mint a Szolzsenyiciné. Áron bácsi bemutatta nekem ezt a rendkívül jó megjelenésű, hatvanvalahány éves férfit, Gábor Áron egyenesági leszármazottját. Én, az örök tudálékos, mondok valami fél-orosz mondatot, mire ő szépen kijavítja. „Te tudsz oroszul?” – kérdem tőle. „Tudok” – mondja. „Hol tanultál meg oroszul?” „Egy ebéden.” S akkor elmondta, hogy Puskin nagykövet meghívta ebédre, ahonnan ’68-ban jött haza. Feleséget is szerzett a Gulágon… Az ebéd után Sopronkőhidán ébredt fel, ott, ahol Bajcsy-Zsilinszkyt kivégezték, oda zárták be. Vizet öntöttek rá, ami aláfagyott, nem mondom a többit… Sopronkőhidán elájult, s csak valahol Ukrajnában, egy lágerben tért magához. Úgy érezte, hogy már a mennyországban van, arra ébredt, hogy tömjénfüst van körülötte, angyali kórus szólt. Kiderült, hogy egy lágerkórházban van, ott tért magához, azt hitte, angyal, egy fehérruhás ápolónő hajolt föléje, egy pohár tejet akart vele megitatni. A kijevi görög katolikus főpap ott halt meg mellette, azt búcsúztatták a többiek, ott miséztek az ágya körül. Ezeket a történeteket írta meg Gábor Áron…

– A Székely Himnusznál botlottunk meg.

– Igen. A Székely Himnusz… Áron bácsi azt mondta, hogy a nótája olyan záróra előtti zákányos nóta. Egy ilyen kis népnek, amelyik több törzsből állt össze, egy himnusz éppen elég. Az, amelyik úgy kezdődik, hogy Isten, áldd meg a magyart. Tegyük hozzá: ott, ahol van, felekezetre való tekintet nélkül. Ebben egyetértettünk, és Gábor Áron is áldását adta rá.

– Volt olyan éved, hogy száznál is több találkozót tartottál. Nemcsak itthon, hanem a Kárpát-medence valamennyi szegletében, de a legtávolibb Dél-Amerikában is. Hogyan kezdődött a világjárásod?

– A világjárás Béccsel kezdődött.

– Előtte voltál egy hivatalos úton,’56-ban a szovjetben…

– Igen. Életemben csak egyszer voltam hivatalos, írószövetségileg küldött delegációban. Soha többet. Mindig magánmeghívásokra mentem, soha sem állami pénzen. Bécs volt az első. Kaptam egy meghívólevelet Bécsből, hogy Über Ungarische Lyric aus Rumänian címmel tartsak előadást a romániai magyar költészetről a bécsi osztrák PEN Klubban. Létay Lajos akkor írószövetségi alelnök volt, KB-tag, elmagyarázta az egésznek a menetét. Először be kell adni a közjegyzőségre a meghívót hitelesítésre, másolatot csinálni, az Írószövetséghez elküldeni kérvénnyel, és ha ők elengednek, következik az útlevélosztály. Az Írószövetségtől egy hónapon belül megkaptam a jóváhagyást. Beadtam az iratokat a rendőrségre. Itt jött a trükk! Nem voltam meggyőződve, hogy az osztrák munkásosztály toporzékolva követel engem. Valaki bemehetett a PEN Klubba, mondván, hogy küldjenek ennek a szerencsétlennek egy meghívót, hogy ha akar, maradjon itt, vagy legalább lásson világot. És persze vertem a számat, komolyan készültem, mindenkinek mondtam, hogy megyek Bécsbe, előadást tartok a PEN Klubban. Összeszedtem a két világháború közötti németre fordított verseket a Klingsorból, Annemonével, Száz János feleségével fordíttattam a kortársakat: Páskándit és a többieket. Szeptember 25-re voltam meghíva, de nem kaptam meg az útlevelet. 26-án rásóztam az asztalra: „Sorescu engem Párizsból, Ioan Alexandru Freiburgból üdvözöl! Hát mi vagyok én? Másodrendű állampolgár?

– Ez melyik évben volt?

– ’67-ben. S akkor megint egy politikai esemény jön közbe. ’67 áprilisában Fazekas János bácsi összehívta a magyar írókat Kolozsvárra. Mindenki az autóját akarta kicserélni. Én azt kérdeztem, mikor lesz részesedésünk a rádióból, mikor lesz részesedésünk a tévéből, mikor lesz Bukarestben egy magyar hetilap, amelyikben Illyés Gyula és Németh László is nyugodtan írhat a két nép barátságáról, mert vidéken ilyesmit nem lehet. Fazekas odaszólt Blénessi Ernőnek, a titkárának: „Intézkedj az autókkal, mi Sanyikával kimegyünk Kalotaszegre”. Kőrösfőn a néptanács körül, egy oldalban sétáltunk, beszélgettünk, azóta sem jártam ott. „Ez a Ceauşescu milyen embör?” – kérdem tőle. Így, keresztúriasan. „Hát, szereti a nyámját, de mű is igen a miénköt… Sanyika – mondja –, nekünk mindig a tízesbe kell lőni!… Aki nemzetiségi üggyel foglalkozik, tegyen jeget a tökire!” „Kik a tanácsadói?” – kérdem. Mondja, hogy néha elbeszélget Győzővel, Andrással. Rögtön felajánlottam Mikó Imre könyvét a nemzetiségi kérdésről, el is küldtem neki, aminek eredményeképpen Imrét gyakran hívták Bukarestbe tanácsra. Sokat dumáltunk, közben megemlítettem az útlevél dolgát is. Rá pár napra megcsörren a telefon, s azt mondja Blénessi, hogy másnap reggel 9-kor találkozzunk a parkban. Megérkeztem reggel a Gara de Nordra, megborotválkoztam, majd kiültem a Minisztertanács épülete előtti parkba, ahol máskor is ültünk. Jön Blénessi: „Épp most repül két elvtárs Kolozsvár felé, hogy téged lebeszéljen a bécsi útról… Az öreg azt mondta, hogy délre meg kell szerezzük az útlevelet!” Elindultunk, s délre megvolt az útlevél. Már október volt, nekem már mindegy volt, milyen dátumra érkezem. Arra gondoltam, ha jó az előadás, akkor később is megtarthatom… Megvan tehát az útlevél, s azt mondja az öreg, hogy menjünk haza hozzá. A Kisseleffen lakott egy villában. Nem mentünk be a lakásba, mert állandóan „le kellett húzni a budit” …

– …vagy a vízcsapokat megengedni…

– Igen.

– …vagy a rádiót felerősíteni.

– Ezek mind fontos momentumok… A fiam azt mondja, csak akkor érthetők, ha lábjegyzetelik. Ezek mind olyan történetek, elbeszélések, amelyek hozzátartoznak a mi kis magyar, romániai történelmünkhöz… Azt mondja tehát az öreg: „Sanyika: e’ meg akar enni münköt!” És lerajzolta a megyésítés tervét: Gyergyószentmiklós Piatra Neamţi-hoz, Csíkszereda Bákóhoz, Kézdivásárhely Oneşti-hez, Kovászna és Szentgyörgy Brassóhoz, Udvarhely Segesvárhoz fog tartozni. „De én kitaláltam egy nagy megyét – mondja –, Csíkszereda központtal…”

– Lett is botrány belőle, egy kisebb lázadás!

– Hát persze hogy lázadtak a csíkiak! Hiszen az öreg szította! De egy idő után Fazekas kétségbeesett: mi lesz, ha Udvarhely is fellázad? „Menj le, nyugtasd meg őket” – mondta nekem. S azt is elmondta, hogy Udvarhely municípium, szabad királyi város lesz. „Sanyika, elvisszük onnan a katonaságot, és megmarad magyarnak.” Így maradt meg.

– Csík azzal, hogy megyeszékhely lett, kivédte Udvarhelyt. Nem?

– Igen… Amikor elbúcsúztam tőle, jótanáccsal is ellátott: „Vigyázz az ’56-os magyarokkal, el se tudod képzelni, hányan dolgoznak nekünk azok közül, akik az utóbbi időben mentek ki. Senkiben ne bízzál, mert mindenki feladattal ment el.” Borzasztó… Elmegyek ki Bécsbe. Telefonálok, a telefonfülkében meg kiderül, hogy három Romarta cipő van. A Staadparkban ott álltak a telefonfülke-sorok, olyan régi típusúak, amelyek alul lyukasak. Beteszem a tíz schillinget, tárcsázok, lenézek a földre: „Nekem három lábam van!” – mondom magamban. Három Romarta cipő volt: az enyém a kettő, s még egy harmadik a szomszéd fülkéből. Kiveszem a pénzt, kijövök, egy barna férfi is kijön utánam a másik fülkéből…
Bécsben mondom Bárdos Béla Artúrnak: „Itt vagyok, de lekéstem a meghívást”. Azt mondja, ismeri ő a PEN Klub titkárát, meg egy Sebestyén György nevezetű fordítót is, aki sikerre vitte Az ember tragédiáját és két Krúdy-regényt is. Ezzel a Sebestyénnel a Havelkában találkoztam. Elmondom, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hogy van egy ilyen meghívásom, nem muszáj nekem megtartani, természetesen megírtam az előadást, amit otthon lefordítottunk németre és románra, hogy a cenzúrán átmenjen, de csak egyetlenegy helyen szerepel a szocializmus szó benne. Az előadásom után németül is megjelent a Kurierban, az egyetlen aláírt cikk volt a kulturális oldalon. Magyarul akkor nem jelent meg, illetve a magyar sajtó nem reagált a Kurier-beli cikkre. Később a Korunkban jelent meg… Sebestyénnek megmutattam a verseimet is. A Kikapcsolódást adtam oda neki. Azzal váltunk el, hogy három nap múlva hívjam fel. Másnap telefonált. „Szervusz – mondja –, bocsáss meg, nem tudtam, hogy ilyen kitűnő költő vagy! Nem találkozhatnánk a Havelkában egy óra múlva?” Németre fordította a verseimet. Később szervezett nekem egy Klub Nachmittagot. „Merő unalom a Klub Nachmittag, de le a kalappal a szervezés előtt – mondja. – Menj el a rendőrségre, mert csak három hét múlva lesz megtartva az est, a PEN Klub már beszélt az idegenrendészettel, bemész, és azonnal kapsz vízumhosszabbítást.” Kiderült, hogy Franz Theodor Csokor, az osztrák PEN Klub elnöke mondja a megnyitót. Nagygalambfalvát említette, azt is elmondta az öreg, hogy a székelyek vérrel és ökörsütéssel adóztak. Megyek a PEN Klubba, megszámoltam, a száztíz férőhelyből hat volt üres. És ebből a publikumból összesen öt volt magyar: Szőcs István, a nagy filmrendező, Bárdos Artúr, Sebestyén, Szépfalusi… Sokan gratuláltak: „Így kell bemutatni egy kis nép irodalmát” – mondták. Két színész olvasta a tanulmányt, illetve mondta a verseket, nekem csak annyi szerepem volt, hogy a Végül című verssel magyarul is megszólaltam. Aztán a Pálffy-palotában is tartottam egy estet magyarul, ezt már Szépfalusi Pista intézte. S közben bejártam Ausztriát, volt útlevelem, elmentem Salzburgig, Innsbruckba…

– Salzburgban végiglátogattad a Mozart-emlékhelyeket. Az akkori, ’67-es utadon fogantak a Halottak napja első etűdjei?

– Pontosan. Ahogyan már elmondtam.

– Utána sok évig hordtad még magadban az élményt. Mikor is hangzott el a kolozsvári rádióban? Le is írtál belőle, vagy csak a a fejedben volt meg?

– ’76-ban olvastam be a kolozsvári rádióba. A fejemben volt, nem írtam le. Bajor úr jutott eszembe. Volt neki egy barátja. „Az egy nagy költő – mondta Bandi –, az a költő csak egy sort írt le, de úgy megijedt attól az egy sorttól, hogy abbahagyta a versírást.” Ez az egy sor így hangzott volt: „Amikor Várad elfogyott a síneken”…

– Kegyelmi pillanat volt a Halottak napja…

– Ugorjunk egyet, ilyen állapot volt a Sörény és koponya is. ’82-ben írtam, hogy „harmadnapon már csak sörény és koponya / lerágott bordák s a karambolozott csigolya / egymásra futott véres kis vagonjai / el sem kellett már takarítani // harmadnapon már csak a dögszag s a belek / széttaposott sarából torozó legyek / s a szakadék szélén sebtében kirakott / zabálás sürgette anyagcsere-nyomok / s a csönd a tehetetlen lombok szégyene / miért itt kellett megtörténnie // harmadnapon már csak sörény és koponya / lerágott bordák s a karambolozott csigolya / üres kötőfékszárat húz a nap / – erre vagyok a legbüszkébb! – végig az erdőn még egy sugarat / mint akire önnön halála alkonyul / úgy állok olyan vígasztalanul / s a dögre settenkedő farkasok / szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok”. Amikor elmondtam Sinkovitsnak, azt mondta, nem kell folytatni, ez így remek, ahogy van…

– Ez kellett volna legyen az a nagy vers, amivel Réz Pál ugratott?

– Nem, nem ez. Arra gondoltam, hogy nekem feladatom a lovat megírni, mert én egy napon születtem vele. A lovat és magamat, a kétszemélyes tragédiát. „Ha én ezt megírom – gondoltam –, akkor az már elég is lesz.” Ezért lett a cím Sörény és koponya. Amikor elmondtam a tervemet Réz Palinak, Réz úr erre azt mondta, hogy úgyse fogok többet olyat írni, mint a Halottak napja. „De!” „Akkor írd meg!” „Nem merem – mondom –, mert félek, hogyha megírom, meghalok.” „Na és, nem éri meg?” „Megéri, de nézd, ott van a feleségem, ott van a két gyerekem…” Szegény Palinak akkortájt halt meg a felesége, nagyon jó barátságban volt váradi alapon is Magdival, habár nem ismerték Váradról egymást. Azt mondja egyszer nekem: „Írd meg azt a verset, és nyugodtan halj meg, Magdát elveszem feleségül, a gyerekek már elég nagyok…” S egyszer csak rátelefonálok: „Egy hét múlva viszem a verset, de nem fogod leadni, mert addig már megjelenik kötetben. Te már megcsináltad a májusi számot, legfennebb abba férne be…”

– Ez volt a Sörény és koponya.

– Az. „Hozzad!” – mondja Pali. Egy hét múlva vittem. Várady Szabolcs, a szerkesztő is ott van feleségestül. Kétszer is elolvastatják. Azonnal felveszik a telefont, hívják a technikai szerkesztőt, azt mondja, sajnos, nem tudja az elejére tenni, mert az már be van betonozva egy névvel. „Teheted nyugodtan a végére – mondom –, úgyis hátulról olvassák a folyóiratot.” Így jelent meg aztán ez a vers.

– Bécs után jött a nagy amerikai út.

– Az egy kicsit később volt. Püski bácsi hívott meg oda. Ez Domokos Géza nagy érdeme volt, tőle rendelt könyveket. Húsz dollárt kaptunk. Ott volt Sütő, Farkas Árpi és hát Győző Böbével.

– Amerikában hány találkozót tartottatok?

– Sokat. Volt Chicago, Cleveland, New York, Kanadában több helyen. Nincsenek a legjobb emlékeim erről az útról.

– Mindenütt magyar közösségek vártak?

– Igen. Aztán ’81-ben, amikor már egyedül mentem, harmincöt találkozót tartottam… Van nekem egy felolvasási, irodalmi estes „technikám”. Egyszer Burgenlandban elmondtam az Öreg kút az utca szádán…-t. Tájszót ritkán használok, s mintha nem értették volna az „utca szádát”. Rákérdeztem, hogy értették-e. „Igen.” „Azt is, hogy szádán?” Ezt itt nem tudják. „Mondjam el még egyszer?” S akkor én elhatároztam, hogy ezzel a verssel, amit ’56-ban írtam, ezzel a verssel fogok indítani mindig. Mint egy vidéki malom dinamója fejlesztette kicsi áram, olyan lett ez a vers. Volt nekem olyan találkozóm Amerikában meg Svédországban vagy Finnországban, ahol megbicsaklott volna a műsor, ha nem ezzel a verssel kezdek, mert vele mindig jött egy kicsi sztori is. Én azt akartam, hogy azok a versek, amiket a román szocializmus körülményei között írok, azoknak is mondjon valamit, akik más társadalmi körülmények közé kerültek s akkikel csak a magyar nyelv és talán a magyar kultúra gyérült ismerete köt össze. Akkor neveztem el magam vándorköszörűsnek, mert én fontosnak tartottam továbbvinni a Benedek Elek-i hagyományt, amit Asztalos Pista bácsival a Napsugárnál is folytattunk.

– Voltunk egynéhányszor közös találkozón. Meggyőződtem, hogy melletted olyanok vagyunk, mint a kávépótlék. Láttalak egyedül tartani találkozót, s akkor rájöttem, hogy melléd nem kell senki, mert te egész estét betöltő showman vagy. Azt is mondhatnám: külön műfajt hoztál létre. Oda nem kellett senki más. Azt is tudom, hogy nemcsak a saját verseidet, hanem más erdélyi költők verseit is mondtad, kívülről tudtad azokat is. Hirtelen most csak Horváth Imrére, Gellért Sándorra emlékszem, de hallottalak László Noémit is idézni.

– Pedig igyekeztem a közös fellépéseken ugyanannyit beszélni, mint a kollégák, mert tudtam, milyen sértődős fajta az író. Ugyanakkor arra gondoltam, hogy a magyar költészetet Kodály-módszerrel, „szolmizálással” kell a gyerekekkel megszerettetni. Petőfivel kell kezdeni, tőle kell eljutni a modern korig. A költészeten keresztül tudatosan mutattam fel a szinonimák sokaságát, a nyelv gazdagságát, a nyelv szépségeit, árnyalatait, sokszor csak ez volt a felolvasott versnek a célja és mondandója. Nagyon fontos ez, s ezt nem tudja mindenki megtenni. Nem mindenki tud felolvasni. Lehet jó költő, de nem tud felolvasni, előadni.

– Azt hiszem, benned ezeken az esteken, találkozókon feltámadt az egykori színésznövendék is…

– Tudja az ördög… Egyszer aztán azt mondtam – és itt fáztam rá! –, hogy csak az menjen találkozókra, akit hívnak. Így toltam ki magammal! S akkor Bécsből írt valaki levelet, hogy én az állam pénzén népszerűsítem magamat, járom az országot. Akkor már volt fénymásoló, elküldték a levél fénymásolatát. Bevittem a szerkesztőségbe, az egyik szerkesztő-kolléga felesége volt a levél szerzője. Akkor határoztam el, hogy többet nem utazom állami pénzen, csak ha meghívnak és fizetik az utat!

– Dél-Amerika, Venezuela, Cartagena – született ott egy szép vers, amelyet azóta már énekelnek is.

– A repülőtéren. Ennyi a vers. Csak egy repülőtér. Klein professzor Stockholmban magánkívül volt, azt mondta, ha egy repülőtér ilyen reakciót szült, mit váltott volna ki maga a város, amit én nem láttam soha. Pedig mondtam Magdinak, hogy menjünk ki a városba! Így be kellett érnem a repülőtérrel, meg azokkal a kis vityillókkal, amelyek körbevették a repülőteret, mint a bádogbékák. Ez az, amiről írok, egyből bejött, ahogy a nap szembesüt…

– Külföldi útjaidnak van-e köze ahhoz, hogy annyi nyelvre lefordítottak?

– Nincs semmi köze.

– Hány nyelvre vannak lefordítva a Kányádi-versek ?

– Önálló kötetem nyolc nyelven van. Szerepelek vegyes, másokkal közös kötetben is.

– Kezdjük a románnal.

– Román, orosz, észt, finn, svéd – egy van, de úgy néz ki, lesz most még egy második is –, német, angol – több is van angolul –, francia. Most jelent meg egy vegyes kötetem norvégul Csoórival, harminc vers van benne. Van egy Kassák–Pilinszky–Kányádi portugálul.

– Portugálul. Ha jól számoltam, már tíznél tartunk!

– És most Rodrigo úr jelentkezett Kolumbiából.

– Ez akkor a spanyol lesz. Térjünk vissza beszélgetésünk kezdeteihez. Te is azt vallod, hogy nincsen gyerekvers, felnőttvers, csak jó vers van. Amikor a Napsugárhoz kerültél, csak akkor kezdtél gyermekeknek írni, vagy már azelőtt is?

– Amikor ’55-ben egy találkozón felolvastam néhány verset, az egyik gyerek azt mondta, hogy ő ezeket a verseket érti és szereti, mintha nekik írtam volna, pedig az írásuk idején nem gondoltam én a gyermekekre. Később fogalmazta meg egy másik találkozón egy másik gyermek, hogy „a vers az, amit mondani kell”. Kérdem tőled: gyermekvers-e az Arany Lacinak vagy a Toldi? Döntse el ki-ki maga. Vagy ott van a Kóbor kutya, amit szintén ’55-ben írtam, nagyon érdekes annak is a sorsa. A Kóbor kutyát meghúzták, nem az eredeti jelent meg, később írtam vissza a végét, azt, hogy „Hol késel, irgalmas vadász?!”. Nemrég hallottam a Lauder zsidó iskolában, ahol úgy szavalták el a gyermekek, mint nagy zsidó bánatot. Roppant érdekes dolgok történhetnek a verssel. A feleségem szerint csak szerelmes jellegű verseket írtam, azokat viszont néha úgy mondják el, mint kemény politikai verseket. A bécsi beszédben már elmondtam, hogy az erdélyi költészetnek is alapsajátossága a potenciális szimbolizmus, amely a különös életérzésből fakad. Mint frontbetörésekkor, az erdélyi magyar költészetből is rendkívül érdekes tartalmak csapnak ki még az egyszerű, szerelmesnek vagy tájversnek vélt valamiből is. Azt hiszem, ez minden költészettel így van, nemcsak az erdélyivel. De ennél is lényegesebb az, amit már többször is elmondtam: én a költészetben sokat változhattam, talán fejlődtem is, tanultam is valamit, de vershitet nem cseréltem.

Soha!

Vershitet nem cseréltem. Soha!– Ferenczes István beszélgetése Kányádi Sándorral –

– Nagygalambfalva, 1929. május 10.
– Hivatalosan május 11.
– De akkor is 10-én születtél. Milyen himnuszt énekeltek akkor hivatalosan Galambfalván?
– Május 10-e a román király születésének napja és hivatalos nemzeti ünnep volt, az őrmester is be volt rúgva, be akartak jelenteni a községházán, le is ment édesapám, de azt mondták, azt nem lehet. Egy bángyin nem születhet e szent napon, és így 11-re könyveltek be. Korán meggyűlt a bajom a hivatalok packázásival…
– Első gyerek voltál?
– Első gyerek voltam, utánam a húgom következett, igen, 7 év múlva született a húgom. Születésem napján meghalt egy öregasszony, úgyhogy valószínű az ő lelke…
– …költözött beléd – ha hiszünk a Tamási-féle lélekvándorlásban.
– Lehetséges. De tudod mi történt? Kinyílott a finnugor rózsám! Mégpedig egy nevezetes napra. Tudod, mikor nyílt ki? Mikor Putyin a finnugor kongresszuson találkozott rokonainkkal és elmondta az üdvözlőbeszédét: megköszönte a finnek, az észtnek, a magyarnak azt, hogy támogatják a mi keleti rokonainkat ösztöndíjakkal – több száz ösztöndíjast támogatnak ezek az országok –, és ápolják a rokoni kapcsolatokat, védnökei a fogyó, kicsi testvéreinknek. Nos, arra a napra kivirágzott itt, Hargitafürdőn az én fagyálló, Észtországból hozott és mordvin földbe ültetett rózsafám, pont akkor nyílt ki! És tudod miért tette jelenését Putyin? Mert anyai ágon vepsze, bizonyára az első szavakat ezen a finnugor nyelven hallotta.
– Melyik az az első vizuális- vagy hangélmény, amelyikre emlékszel, 2-3-4 éves korodból? Gondolkodtál-e ezen?
– Nem gondolkodtam sohasem, megmondom őszintén. Most az egészre úgy egyvégtében emlékszem.
– Azért, mert nekem a hó volt első, amire világosan emlékszem. Nagyapám vezet a méteres hótorlaszok között – s a csizmái: ez az első, amire emlékszem.
– Én ilyen pontosan nem emlékszem. Lehet, ha még egy kicsit élek (mert ahogy vénül az ember, egyre a régebbi dolgok merülnek fel a tudat aljáról), ezek is bejönnek. Élénkebb emlékeim, mondjuk, már óvodás koromból voltak…
– Galambfalván volt óvoda?
– Volt óvoda, méghozzá román óvoda. Tudniillik Galambfalvára a 18. század elején 50 román zsellércsaládot telepítettek be, szép román templomot építettek, de ott is megtörtént az, amit általában a többség kisebbségbe való beolvadásának neveznek. Az történt velük, ami Ausztriában a mostani magyarjainkkal, vagy Dél-Erdély némely helyein: beolvadtak a nagygalambfalvi románok is.
– Én is ismertem egyet közülük, a felsőloki Sârbut, aki néptanácsi titkár vagy jegyző volt ott, tőled tudtam meg, hogy román ember. Én nem is tudtam, hogy román.
– A felsőloki?
– Igen.
– Sârbu! Az én gyerekkori barátom! Őróla még lehetett tudni, hogy román, de a bátyjáról már nem. Nagyon érdekes – az UNESCO-nak ebben igaza van –, hogy egy nyelvet még a legmodernebb segédeszközök birtokában, sőt az együttéléssel sem lehet anyanyelvi szinten megtanulni. Az emberiség 75%-a nem képes erre. Az, hogy kitűnően beszél valaki egy másik nyelvet, még nem elég, mert előbb-utóbb csak kibújik a szög a zsákból, szűkösebb a szókincse, észre lehet venni, hogy nem az az anyanyelve. Azt hiszem, 5% van, amelyik meg tud tanulni két „anyanyelvet”. Ennek a felsőloki jegyzőnek a bátyja ehhez az 5%-hoz tartozott: úgy beszélt magyarul, mint Tamási Áron, sőt – mert a faluban is vannak, tudod, utcánként tájszólások – ő a dukadombi „lusta” tájszólást beszélte: „Igen, elmöntem”, mondta. Bubis volt a barátom, aki nálamnál egy vagy két évvel fiatalabb volt, de Bicis is az volt. Nem is tudtam soha meg, illetve csak temetéskor, hogy az egyiket Romulus, a másikat Ovidius névre keresztelték. Mi Bicisnek és Bubisnak szólítottuk őket. S így beszéltek: „Bicis, mi van a buzonárodban?” Bubist nemrég sirattuk el. Meghalt, én is lementem Hargitafürdőről a temetésre. Ott volt a román pap, az egész falu ott volt, Bicis nyakamba borult, s azt mondta: „Látod-e, Sándor, Bubis is itt hagyott minket!”. Soha semmiféle probléma nem volt.
– Nagygalambfalva egyfajta modell volt az együttélésre, nem? Úgy tudom, hogy sírkövet állíttattál a Holokauszt áldozatainak, zsidók is voltak, cigányok is Galambfalván.
– Hát… a cigányok most egyre többen vannak. Gyerekkoromban egy cigánycsalád volt a faluban bentlakó.
– Ez szinte általánosnak mondható, minden székely falu eltartott legalább egy cigánycsaládot. Régebb.
– Igen, és azonkívül volt a gyepmester, az künn lakott a falu végén. Most, kérlek szépen, az elemi alsó osztályok 60%-a cigány… Sok a gond az én szülőfalummal. Itt járt a tegnap a tisztelendő úr, a tiszteletessel és egy Tóth Levente nevű, egyetemet végzett kutatóval – doktorátusra készül –, és arról beszélgettünk, hogy meg kellene adni a falunak a „fazonját”. Létrehoztak egy alapítványt, ez jó, de ha már összejött, nem azzal kellene kezdeni, hogy tartjuk a markunkat. A polgármester nem tudott eljönni, de most, hogy önállósult a falu, visszanyerte községi rangját, akkor kell támogatást kérni, ha valamit már fel tudsz mutatni. Rendbe kéne szedni a falu ábrázatát. Gyerekkoromból nem arra emlékszem, amire te – úgy látszik, én egy közszolgálatra elhivatott ember voltam már akkor is –, nem ilyen költői dolgokra emlékszem, hogy milyen volt a hó, hanem arra, hogy a sánc ki volt takarítva, kövekkel ki volt rakva, különben a román csendőr büntetett. Nagygalambfalván, emlékezetem szerint – öt-hat éves lehettem –, a Nagypatak hídkarfáján virág nyílott, mint Ausztriában. Ezeket kellene visszaadni, sőt, azt is, amit a szocializmus összetákolt, mert például a járdákat is ellopták, elcsúsztatták. Olyanok a nagygalambfalviak is, mint a lövéteiek: már a harmadik házat építik a vendégmunkából, egyet itthon, egyet már ott, amiben laknak, és a harmadikat eladásra a bennszülötteknek, de az utat – pedig ha a kapun kijönnek, a kocsitengely eltörhet –, azt nem csinálják meg!
– Egy emberöltőnyi élet alatt, amit én leéltem, teljesen megváltozott a Székelyföld. Megbomlott a rendtartó falu egysége. Annakidején nem kellett ösztökélni az embereket, természetes volt, hogy vasárnap reggel vagy szombat délután megseperik és fellocsolják az utcát!
– Megszólták, aki nem csinálta ezt! Jól emlékszem erre én is! Ezt kellene elölről kezdeni, mert a falu teljesen megváltozott. A földműveléssel nem foglalkozik senki: nem érdemes. Egy év alatt feketemunkával Magyarországon megkeres annyit, ami az évi kenyérszükségletet biztosítja. A mezőn már csak azért gürcöl, hogy a kicsi pityóka, kenyérgabona megteremjen, esetleg tart egy disznót. Van egy pékség a faluban, amelyik munkát ad nyolcvan embernek, kenyeret ad, nagyon jó sütöde. (Addig, ameddig nem kap olcsóbb munkaerőt a kapitalista, s nem viszi tovább a cégét.) Na most, mit lehetne csinálni? Két jó fényképészünk van, egyikük a Felekiek leszármazottja, ezeknek kötelességük tenni valamit a faluért, mert Feleki Miklós, a nagy színész Nagygalambfalváról származott, a Nemzeti Színház örökös tagja volt, az ő serlegéből isszák a galambfalviak úrvacsorakor az italt. Azonkívül színműveket is írt és fordított. Azt írta róla Jászai Mari, hogy Feleki távoztával hatalmas űr támadt a „Petúr bán”-i szerepkörben. A Szinyei-féle irodalomtörténetben három vagy négy oldal van róla. Ezt kellene föleleveníteni, ez a két fényképész csináljon egy albumot Galambfalváról, és ebben legyen benne az, amit Orbán Balázs ír a faluról, legyenek benne a Feleki Miklós-vonatkozások, legyen benne Pál mester, a deák, aki az első tanítónk volt 450 éve, legyen benne az Árpád-kori templom…
– 450 éves az oktatás Galambfalván, ha nem még előbbi…
– A templomot most javítottuk fel, ott van a freskó Árpád-házi Szent Erzsébetről. Én azt szoktam mondani – egyszer a Duna Televízióban volt egy ilyen sorozat –, hogy a magyar történelem tulajdonképpen itt kezdődik Nagygalambfalván, de ha egy kicsit jól megnézzük, a világtörténelem is, mert én a Sínai-hegy lábánál születtem és Mózestől tanultam a betűvetést. De hát minden valamire való táj azt tartja magáról, hogy minden ott kezdődött. A világ születése és a magyarság megmaradása is. Jöttek a nehéz időkben a magyarországi kétségbeesettek, a viták az első, második, harmadik honfoglalásról, egyebekről… Azt kérdik tőlem egyszer: „Sándor bácsi, tessék mondani: a székelyek eredetét illetően mi a helyzet?” Mire én azt mondtam – ha már lúd, legyen kövér alapon –: „Mi több mint 5000 éve a Nagyküküllő mentén lakunk, és azóta is egyvégtiben magyarul beszélünk, aki nem hiszi, járjon a végére”. Vallom is, hogy valahogy így van. A mi egész eredetünk és származásunk, a honfoglalás nem úgy volt, hogy Árpád apánk, ez a török bejött, ide menekült, hanem amikor bejött ide, akkor itt már magyarok éltek, akik nem úgy menekültek ide, állandóan szivárogva, mint a zsidók Máramarosba… Tehát amikor bejöttek, itt magyar anyákat kellett találniuk. Erre mondta egy szovjet tudós az ’50-es években, hogy ugye itt szlávok voltak, amikor mi érkeztünk? „Akkor most maguk miért nem valami szláv nyelvet beszélnek, mint a bolgárok?” – kérdezte. Tudniillik a bolgár-törökök is török nyelvet beszéltek. És nyelvet cseréltek, de itt nem kellett nyelvet cserélni, mert ezek a kalandozók jöttek, fölcsinálták az itt talált menyecskéket, s amire hazajöttek Bizáncból, addigra már a gyermek mondta, hogy „édesapám”! Mert az anya erre tanította. Amikor én Izsekszben voltam, vittem az édesanyám kelengyéjéből, hozományából egy törülközőt, ilyen keresztszemes törülközőt, amit az ablak fölé szoktak tenni, azt a törülközőt könnyes szemmel vette el az osztják nő, és cserébe nekem adta a maguk szőttesét. Hasonló! László Gyula bácsi azt írja, hogy a honfoglalás kori sírokban a nők finnugor öltözékben vannak, olyanban, amit most is viselnek az obi-ugorok, a többiek, a férfiak pedig törökben voltak. Én úgy emlékszem, hogy: „Hallgatag lovasok poroszkálnak / valahol egy homályló erdő alján, / dombok, hajlatok szelíd / hulláma ring utánuk. / Nyoma veszett a gímnek, s tán örökre. / Jól tudják mind, de megfordulni / már nincs erő. S hová is fordulnának? / Hány tavasz s hány nép virágzott el / a nyomukban, mióta jönnek! / – Majd eladjuk a nyerget, gondolja a vezér, / hogyha a szükség úgy hozná magával, / s végül a lovakat is, ha nem lesz más kiút, / de a gímnek nem szabad az emlékezetből kivesznie. / Majd népet toboroz, történelmet teremt / magának ez a szép áltatás, melyet / jószerével magam is inkább vélek / álomnak, mint valónak. Talán fölbukkan egyszer, / s ha nem, még jobb. – Itt megszállnánk – fordul / társai felé fáradtan –, falunk is valamit, / aztán virradattal – tovább. Alkalmas helynek látszik, / meglehet, hogy a gím is itt valahol a bozótban / éjszakázik. Forrást is gyanítok a közelben. / Hozz vizet, sámán, ha úgy lenne. / Ujjongva hozza a sámán a tömlőt: / – Jól sejtetted, vezér, ott a nyom, nemrég ihatott. / Vidáman lobban föl a tűz, s a reménytől / nem érzik már a fáradtságot.” Nem is tudom másképpen elgondolni. Nem tudom, honnan van ez az érzés. Nem tanultuk iskolában. Nem tanultuk sehol. Ez így öröklődött.
– Térjünk vissza születésedhez! Édesapád hogyan fogadott?
– Édesapám? Nem tudom, miként fogadott. Az őrmester fogadott.
– A családi legendárium szerint az elsőszülött fiút miként fogadta az apa?
– Ó, nem csinált nagy dolgot belőle. Szemérmes dolgok ezek! Vett nekem egy lovat. Úgy történt, hogy egy napon születtem egy kancacsikóval és egy kutyakölyökkel. Ezt kaptam ajándékba. A szomszédban megkölykezett Kádár Feri bácsiéknál a kutya. Nálunkfelé szokták – ezt meg is írtam –, hogy a kutyakölyköket vízbe ölik vagy elevenen eltemetik. Mielőtt kinyílna a szemük. Akkor azonban egyet meghagytak nekem, ez lett az én Purdé kutyám. Édesapámnak már volt egy kiscsikós kancája, egyhetes lehetett a csikó, de meghallották, hogy Dobóban, a szomszéd faluban május 10-én született egy kiscsikó, és ellés közben elpusztult az anyja. Ezt táplálták egy darabig kanállal, cumival, s egy hét múlva elhozták a csikót, hogy Kányádi Miklósnak van egy kiscsikós kancája, és alá vette apám. 6 véka veresbelű körte áráért. Mert a dobóiak köztudomásúan körtével, gyümölccsel kereskednek. Elhozták a csikót, az árvát. De élelmes volt! Hároméves lehettem én is, úgy emlékszem, amikor apám feltett a hátára. A másik, a tejtestvére szelídebb volt, ez volt az élelmesebb, a hátrányát, az árvaságát élelmességgel pótolta. Amikor mentünk a mezőre, az erdőbe, a két csikó jött utánunk, s ha megálltunk, mondjuk, egy kaptató előtt pihenni, a kicsi árva abban a pillanatban ott volt, és már kezdett szopni, mindig elszopta a másik elől a nevelőanyját. És felnőttek és társakká lettek. A Sárga és a Szürke. Eléggé sötétszürke volt. Öregkorára kifehéredett, mint mostanára én. Édesapámtól kérték, cserélje el, de ő nem nagyon cserélgetett, feleséget se cserélt volna, hogyha meg nem hal édesanyám.
– Mikor halt meg édesanyád?
– ’40-ben. Borzasztó volt, és sokszor gondolok arra, hogy nekem is épp olyan fejfájásaim vannak. Fájt a feje, mondtam, édesanyám, menjél orvoshoz. Emlékszem, karácsony szombatján, ’40-ben, már megszitálta a lisztet, hogy süssön kalácsot, aztán lebújt, letérdelt az ágyra. „Jaj-jaj!” Azt mondja: „Menj, hívd ide Irma nénit!”. Irma néni bejött, megdörgölte, azt mondja, orvoshoz kéne menni. „Hát menjél orvoshoz!” Apámmal kimentünk, mert szalmát kellett elővenni, bevinni a csűr háta mögül az ünnepre. Aztán bementem még egyszer, mi már délre ettünk volt valamit, azt hiszem, hideget ettünk, és akkor kimentünk megint, édesanyám ott térdelt tovább az ágyon. Egyszer azt mondja édesapám: „Menj, nézd meg, mi van anyáddal!” Bemegyek, ki volt nyúlva…
– László Juliánna hány éves volt?
– 35.
– Elég korán maradtál árván!
– 11 évesen.
– Akkor jöttek be a magyarok is.
– Igen. Ó, nagy ünnepség volt! Még a kormányzó előtt is meghajtott zászlóval meneteltem Székelyudvarhelyen. Még iskola sem volt. Nyáron, szünidőben jöttek be, Udvarhelyre csődült az egész vidék
– Tehát az óvodát románul kezdted. Maradt valami abból a romántudásból?
– Szinte semmi. Nem tudom, valami énekeket kellett megtanulni. Két óvodában is, két helyen is jártam. Még mind a kettőnek megvan a helye.
– Az iskola viszont felekezeti volt?
– Az iskola felekezeti volt, de előtte már tudtunk olvasni, mert a tiszteletes úr megtanított olvasni. Írni pedig a Mózes bá kövén tanultunk. Azt a követ még ki fogom ásatni! Ott van a mi utcánkban, ahol a kaptató van, a Fölszögben, ott volt egy nagy kerek kő, ezért mondom, hogy kőről tanultam írni-olvasni. Bartos Mózsi bá kapuja előtt állott az nagy kő. Ezen tanultunk írni. Ezért mondom, hogy a Sínai-hegy alatt születtem – ez a neve a falu fölötti hegynek – s Mózes kövén tanultam meg a betűvetést. „Átellenben üres kert és / szegydeszkákból rossz kerítés, // három fűzfa, térdig nyesve, / vigyázgat a verebekre. // A fűzfáktól kicsit fönnébb, / ahol már a végét hinnéd, // érkezvén a mi kapunkba, / megszusszan a keskeny utca. // Onnan aztán jobbra kaptat, / két kapu és három ablak // útját állja, s mondja: vissza. / Nem zsákutca: csak tarisznya. // Nem is módos, inkább szegény / (jaj, de nagyon szeretem én). // Innen csak indulni lehet, / s aki indul, visszajöhet. // Tisztesség dolgában mindig / tanulhat itt, el a sírig. // Becsületből, akit innen / tarisznyáltak, azt egykönnyen // nem fogja az élet piszka, / mert itt még a sár is tiszta. – // Nem is értem, az a pózna, / lenn a sarkon várakozva, // miért nem mer fönnebb lépni, / lehet, hogy a fényét félti.” Ezek az én bibliás történeteim…
– Mind megírtad…
– Ezt ’56-ban. A szülőházról mit mondjak? Akkor a pózna is már egy éve várakozott lent, de a villamosítás még nem kezdődött meg a faluban, amikor én Kolozsvárról hazavittem a harmadosztályú fülke csomagtartóján kinyújtóztatva a bergmanncsöveket. A faluba bergmanncsövet én vittem először. Ott állt rozogán a házunk. Én újat akartam a helyébe. Egyetemre én, ugye, furcsán jártam, a félév után otthagytam a színművészetit, mert éreztem, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Nem tudok énekelni, és az én szememben az éneklés a színészmesterség alfája. „Szeretném látni, mint hány bukfenceket” – hogy Petőfit idézzem. Prózai színészeket neveltek, mozgásgyakorlatok közben a nyolcadokat meg a tizenhatodokat kellett lépni, s mindég felhangzott: „Kányádi! Elvétette!”. Ezt szégyelltem. Otthagytam, de az is közrejátszott, hogy édesapám nem állt be a kolhozba, ezért elvittek mindent – ahogy mondják: „Lesöpörték a padlást!” –, a húgom már akkora volt, hogy szerettem volna a rabságból kiszabadítani, semmit nem tudott szegény, mert állandóan dolgoztatta a mostohaanyám, télen bugyi nélkül járatta. Szegény, mikor férjhez ment, egy gyereket is olyan nehezen tudott szülni… És akkor én segíteni akartam rajta…
– Ki volt a mostohaanyád?
– Bodó Ágnes. Maradi vidékről való volt.
– Nem munkálkodik benned valamilyen féltékenység a mostoha iránt?
– Talán nem munkálkodik, mert… Elmaradt, félreeső vidékről, a Solymosokból való volt, ahol – ahogy édesapám mondta – „nem sok hajszál hullt ki a tudomány javára”. Mostohaanyám élvezettel rakta rá a tejeslábost a könyveimre, a füzeteimre! Kényszerített, hogy egyem meg a tejes puliszkát forrón. A tejet utáltam. És akkor közben, ugye, jött a háború, a háború alatt már olyan kamaszodó voltam, és akkor az ember mindennek ellentmond.
– Térjünk vissza édesapádra! Édesapád világháborús leveleire…
– 1940-ben vonult be, a leveleit ’46-ban írta, a hadikórházból.
– A nagyszülőkre emlékszel-e?
– Egyre emlékszem, illetve kettőre, édesanyám édesanyjára, László anyóra, aki hét gyermeket nevelt fel és hadiözvegy volt az első világháborúban. Édesapám apja, Kányádi nagyapám az első világháború után pár évvel a háborúban szerzett betegségben halt meg. Nem emlékszem rá. Volt egy mostohaanyja édesapámnak is. Kiváló néni volt. Ő a Kászonokból való volt, és úgy is beszélt, olyan kászoniasan, de ő nagyasszony volt, kérlek szépen, Bukarestben vendéglőt tartott. Sok emlékiratban említik a Kányádiné, özvegy Kányádi Sándorné – mert a nagyapámat Sándornak hívták – vendéglőjét: olyan kliensei voltak, mint Bakk Elek bácsi, Tudor Arghezi.
– A Sándor név gyakori volt a családban?
– Dehogy. Dédnagyapámig nagyjából tudom a neveiket, nagy a rokonság, nagy családok, 6-7 gyermekkel mindegyik, nem nyomoztam ilyesmi után…
– Családfát nem kutattál?
– Azt tudom, hogy ezerötszázhatvan-nem-tudom-hányban, még a tordai zsinat idején, Galambfalván iskola volt, és följegyzik a Székely Oklevéltárban nemegy helyen, hogy Kányádi lófő, András deák – egyik ősöm tehát írástudó volt – öt köböl zabot ígért és megadta. Benkő Samu azt mondta, hogy olvasott egy olyan peres iratot, amelyben az áll, hogy Kányádi Mihály a fehér agár farka alatt tartja a becsületét.
– A tordai országgyűlésről, a felekezeti villongásokról Nagygalambfalván vannak-e emlékek? Hogy zajlott le a reformáció? Székelymuzsnán például elmesélték, hogy karddal hitvitáztak, egyik vasárnap a reformátusok mentek a katolikusokra s kergették ki őket, a másik vasárnap pedig fordítva történtek az események. Galambfalván volt-e ilyen?
– Galambfalván nem voltak katolikusok. A galambfalvi katolikusok Borbély Gábor esperes számlájára írandók, illetve az esperes családjára, aki szegről-végről rokonom… Drága ember! Az ő nővérével, Bözsével együtt jártam a református felekezeti iskolába, és első elemista koromban természetesen szerelmes voltam belé…
– Borbély Gábor, a volt csíkszeredai főesperes, aki a legnehezebb időkben a deszkatemplomban tartotta bennünk a lelket. Nagyon szerettük.
– Gábor fiatalabb nálam egy évvel, ’30-as. Katolikus család, molnárok voltak, malomtulajdonosok, már inkább polgárnak számítottak, úgy származtak a faluba. Harmadik-negyedik unokatestvérek vagyunk Gáborral. Buzgó katolikus lett. Amikor Sztálin elvtárs meghalt, jött utána a triumvirátus: Hruscsov, Bulganyin, Malenko („Tűzzel is irtsd a hibát, mondta Malenko” – írta Hajdu Zoltán). Én azt mondtam, hogy most megújul a világ. Gábor pedig azt mondta: ezek is éppen olyan véreskezű gazemberek, mint Sztálin volt. Igen, ezt mondta Gábor Nagygalambfalván, ’53-ban. „Te őrült, többet ilyet ne mondj, mert úgy szájon váglak, hogy kiköpöd a fogad” – mondtam én. Gábor soha életében nem említette ezt, aztán én is elszégyelltem magam, nem a későbbi események miatt, amelyek őt igazolták, hanem mert nem lehet ilyesmit mondani. Gáborról tudni kell azt, hogy ő ’49-ben végzett, én csak később, mert ötödik elemiből mentem gimnáziumba, a háború alatt egy évet kimaradtam. Huszonegy éves voltam, amikor érettségiztem, Gábor már teológus volt, és Márton püspök úrnak a nagyosztályába tartozott. Ő vezette az osztályt. A püspök urat letartóztatták, s akkor a harminckét tagú évfolyam úgy, ahogy volt, testületileg otthagyta a teológiát. Nem voltak hajlandók fölesküdni a békepapságra. Otthagyták. Gábor vízvezeték-szerelő lett, majd munkaszolgálatos katona. Mikor a püspök urat kiengedték háziőrizetbe, a harminckét férfi megjelent, kettő bocsánatot kért, hogy ők időközben – úgy hozta az élet – megnősültek, de hát ők továbbra is hívő katolikusok… Ilyen dolog a teológiák történetében ritkán fordul elő. Harmincan újból indultak, elkezdték újból a másodévet, és három év múlva harminc papot szenteltek. Mindegyikből pap lett. Általában úgy történik, hogy elindulnak harmincan vagy hányan, a végére aztán lemorzsolódnak hatra-hétre. Ezek viszont mind elvégezték. Ők lettek hát az én „katolikus pályatársaim”. A reformáció rég volt, és valószínűleg simán ment a dolog, szász hatással is magyarázható. Semmi ilyen történet nem élt Galambfalván, lehet, hogy akkor is történhettek konfliktusok, de elmosta az idő… Tudod, ki a legnagyobb ferencesetek? László Polikárp. László Polikárp, nékem a rokonom.
– Anyai ágról?
– Apai ágról! Édesapám anyai ágáról. Úgy járt a szerencsétlen nagyapa, mint én – ő is katolikus fehérnépet vett el –, egy katolikus nőbe, egy csíki, megátalkodott, csíki katolikus fehérnépbe lett szerelmes, el is vette, az pedig azt mondta, hogy csak akkor megy hozzá, ha reverzálist ad, és katolikusok lesznek a gyerekeik. Mit csinálhatott volna ez a szerencsétlen László Miklós? Reverzálist adott. És így született László Miklós, a fiuk, aki aztán Polikárp néven a legnagyobb ferences lett. Galambfalvi! Mert Galambfalván, ha nem tudnád, van római katolikus imaház.
– Tudom. Most már van.
– De ezt most csinálta Gábor. Most, hogy kényszerrel nyugdíjazták és hazaköltözött. Ő szokott innen hazafuvarozni engem. Azt mondja a jómúltkor, hogy megvette Imre unokatestvére házát. „Jól megy a papoknak!” – mondom. Azt mondja, nem magának vette meg. „Hát kinek vetted meg?” „Imateremnek.” „Kígyót melengettünk a keblünkön” – mondtam. Mire azt mondja: „Nézz ide, Sándor: Dobóból meg a környékről annyian benősültek, hogy van vagy harminc katolikus”. S most fölavatta Szent Erzsébet kápolnáját, van rajta egy emléktábla Szent Erzsébetnek – mert ott volt a freskója, ugye, meg az Erzsébet kútja is –, László Polikárpnak, a meghurcoltaknak, a második világháború és a kommunizmus áldozatainak emlékére pedig keresztfát állított! A református falu határában ott van a keresztfa. Ott van egy nagy keresztfa, s mi van a középgerendára írva? „Békesség istentől.” Gábort dicsérték. Így oldódnak meg nálunk a dolgok, kinőtte magát, hál’istennek a katolicizmus, elsorvadt viszont az ortodoxia…
– Sándor, ortodoxok vagy görög katolikusok voltak a nagygalambfalvi románok?
– Ez még mindig vitatott, mert éppen arról volt szó, hogy ’19-ben ők görög katolikusok akartak lenni, s aztán valahogy elmismásolódott. Ott volt Sârbu, ennek a Bicisnek az apja. Azt odahozták, ő volt a pap, az iskolaigazgató, minden. És képzeld el, aztán bejöttek, átvonultak a magyarok a falun. És föl volt húzva már az iskola udvarára a magyar zászló, álltunk ott Bubis barátommal, s néztük. „Én szeretem – mondja –, szép színe van, az is szép, de a román zászló is szép, szép.” Nekem már kokárdám volt, ugye, három szalagból állt, azt mondja: „Sajnálom, hogy el kell menjünk”, és hát nagyon érzelmesen elbúcsúztunk, aztán négy év múlva visszajöttek. Visszajött a pópa a családjával, kár lett volna, hogy tönkremenjen a papilak, még zsúptetős volt, nehogy tönkremenjen egy faház, és ott laktak, de hívük már nem nagyon volt. És mi, legényecskék együtt szórakoztunk. Emlékszem, ’46 őszén Bubis is velünk legénykedett, és akkor Bubist befektettük az ablak alá – alacsony volt az ablak, nyár volt, a pópa aludt a házban –: „Itthon vagy-e, oláh pap?” – kiáltotta a pap fia. Akkor láttam először hálósapkát. Hálóingben s hálósapkában kijött a pap: „Ismerlek én, gazember, hogy melyiknek a gyermeke vagy, megmondalak az apádnak, kitekeri a nyakadat!” S mi röhögtünk ezen. Szóval ilyen volt ez a viszony. Szinte sose volt otthon Bubis apja: átjárt Erkedre tanítani, ezért nem volt otthon, ő tanító is volt, pap is volt.
– Szászerkedre a Sínai-hegyről át lehet látni?
– Hogyne. Két ága közül a nagyobbról.
– A szászok fele milyen volt a faluban a viszony?
– A szászokkal nem volt élénk a kapcsolat. Rendkívül tiszteltük őket, mesterséget tanulni oda mentek az emberek, két nagybátyám, egy asztalos és egy kovács nagybátyám ott tanulta a mesterséget. János bátyám ma is él. A másik, Feri bátyám meghalt, hat gyermek maradt utána, asztalos volt. Ezenkívül a leányaink Segesvárra jártak szolgálónak. Nem azért, mert rá voltak utalva, hanem rendet tanulni. Rendet tanulni, főzni, mosni, varrni ésatöbbi… A szász nálunk mérce volt.
– Az Egy kis madárka szól vala című szász népköltészeti antológiád ma is mérce. Kitűnő fordítások!
– Édesapám szerint nálunk a szász mérce volt. Ezenkívül édesapámnak katonatársa volt a gyepmester, Gyura Sándor, a cigány is, Kohn Elek bácsi, a zsidó boltos is, vele komámurazták is egymást, tegeződtek is, mert katonatársak voltak. S ha Gyura Sándor, a gyepmester hozzánk jött, s éppen künn az udvaron valamit dolgoztunk, édesapám azt mondta: „Sándor, menj be, a gyepmester úrnak hozz egy széket!”. És hoztam a széket: „Letörülted? Nem akkor kell letörülni, mikor elmegy, hanem mielőtt leül!” A szász, az mérce volt. „Szászosan töltsd azt a bort, te!”. Tudod, mit jelent ez? „Mert aki kapálja a tövit, az megbecsüli!” A magyar azt mondja: „Ne sajnáld, ha ki is csordul”. A szász ujját emeli: eddig! Szászosan! A pohár karimája alatt egy ujjnyira.
– Ha ilyen jó volt a viszony, akkor ’20-ban mégis miért fordultak a szászok ellenünk? Mert gyakorlatilag nagyon kitoltak velünk. Én tudom a történelmi magyarázatát. A kiegyezés utáni tanügyi törvény kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását a nemzetiségi iskolákban is. A szászoknál is. Ők ezt autonómiájuk megsértésének tekintették. Ezt nem tudták megbocsátani…
– Ó, nem. Ők a románok között éltek. Az olcsó munkaerőt nekik a románok adták. Ez az egyik dolog. A másik dolog, hogy Trianon után, Gyulafehérváron azért álltak melléjük, mert azt gondolták, velük könnyebben lehet majd boldogulni… Egyszerű üzleti számítás volt… Ezt nekem szász barátaim mondták el! Nekik tényleg olyan autonómiájuk volt, amilyen nem volt Európában… Tudnék én erről is mesélni… Nekem mindenről van mit mesélnem, mert a történelmet csak a saját bőrünkön tudjuk megélni… A Napsugárban sok mesét írtam róluk: például A nagyságos fejedelem és a segesvári szászokat, akkor megírtam a Patkánysípot, arról, hogy hogyan jöttek ide a szászok, akkor a Farkasűző furulyát, azt a Duka dombja ihlette. A szomszédunkban élt Duka bá, nagy barátság fűzött hozzá, nekem egyik nevelőm volt. Úgy szerette volna, hogy juhász legyek, pakulár nála. Ő is mindig csak pakulárságig vitte, soha nem lett számadó juhász. Ő adta a Farkasűző furulya ötletét. Szép történet. És igaz is. És akkor itt van A bánatos királylány kútja, amely szintén Nagygalambfalva „szülötte”…
– Akkor zárjuk is le a szászok ügyét. Az a döbbenet, hogy egy nyolcszáz évig itt élő nép Ceauşescu alatt felhagyott egy anyagi és szellemi kultúrát, amely a maga nemében páratlan. Szerintem Erdély sorsa is másképpen alakulhatott volna, ’90 után is, ha itt vannak még…
– Tudod, mit szoktam mondani? Azt tanítják a biológiában, hogy az együttélés, a communitas, a közösség olyan, mint egy erdő, ahol különböző fák élnek. Ha onnan példának okáért kivágod a bükköt, a gyertyánt, akkor még a talaj összetétele is megváltozik. Erdély földje is így változott meg, még a talaj összetétele is. Nekem az a véleményem, hogy ha itt volna ötszázezer szász és kétszázezer sváb ott lenn, és itt volna kétszázezer-százötvenezer magyar zsidó, akkor velük együtt könnyebben tudnánk boldogulni. De a történelemben nem lehet a széllel szembe pisilni… A szászok elmentek, ezért örülök én a szebeni ügynek, ennek a kulturális fővárosnak . Látod, a szebenieknek van eszük: van még pár szász család és megválasztottak közülük egyet polgármesternek! Azt szoktam mondani, hogy nem kell kétségbeesni, mert abban az esetben, ha megéri magyarnak lenni, akkor magyarok is többen leszünk. Nézzük meg a románokat – minden megbecsülésem az övék, mert mint nemzet nagyon összefogtak. Össze sem lehet hasonlítani őket a miénkkel! Miért? Mert nemzetben gondolkoztak…
– A ’90 utáni erdélyi magyar politika semmit nem tanult tőlük. Amikor a XIX. század végén passzivitásba vonult az Erdélyi Román Nemzeti Párt a magyar parlamentben, Európa hangos lett ettől az akciótól. Rögtön rájuk figyeltek, hogy így elnyomják, úgy elnyomják Magyarországon a románokat. Apponyival a norvég külügyminiszter kezet sem fogott! Pedig abban az időben a norvégek is mintha még a lappokra lövöldözgettek volna…
– Igen. Ők is felküldték parlamenti képviselőjüktől az autonómia-tervezetet borítékban. Kulturális autonómiát akartak csak. Ki se bontotta a magyar parlament, hanem visszapöccintette! Ők alkotmányosan próbálkoztak. A románságnak, tudd meg, a kiegyezéskor 1200 iskolája volt állami és felekezeti, a Millenniumkor pedig 2200. A sváboknál pont fordítva történt: apadtak, mert beolvadtak a magyarokba. Akkor a következő történt: a Lex Apponyi előírta, hogy be kell vezetni az államilag támogatott vagy az állami iskolák két utolsó osztályába a magyar nyelv oktatását heti két órában. „Ezt a tanítók sem vették komolyan, én pedig fölöslegesnek tartottam ezt az érdeklődési területemtől távol eső nyelvet megtanulni” – írja Bécsben, magyar királyi ösztöndíjasként Lucian Blaga, a nagy költő, akit otthon még macedón dalokkal altatott az édesanyja. És akkor lemondtak egy csomó egyházi iskola állami támogatásáról, hogy ne vezessék be a magyar nyelvet.
– Viszont olyan autonómiájuk volt – ezt Jakabffy Elemér egyik tanulmányában olvastam –, hogy Krassó-Szörény vármegye közgyűlésén arról folyt hosszasan a vita: a magyar vagy a román legyen-e a közgyűlés első nyelve.
– Igen, és Déván a magyar tisztviselők is fölálltak, mikor énekelték, hogy Deşteaptă-te, române! Akkor is ez volt az ő Székely Himnuszuk. S kérlek szépen, ez így vegyesen volt, és mindig a hely szellemétől függött. Ne felejtsd el, Dél-Erdély a Horea–Cloşca–Crişan-féle lázadás után rettenetesen megritkult magyarokban, ötezer családot irtottak ki. És aki átállt, márpedig a jobbágyságból sokan átálltak ortodoxnak, azoknak megkegyelmeztek. Aztán ’20-ban végzetes lett ott a magyarok megritkulása, és ’40-ben is, amikor Észak-Erdélyt ideadták… Én abban bízom, hogy 50-60 év múlva körülbelül stabilizálódik Erdélyben a magyarság, s éppen a Székelyföld körüli tömbben – ha lesz autonómia, ha nem – stabilizálódik egymillióra. A magyarországi hét-nyolcmillióra. A finnek ötmillióan vannak… Az észtek egymillióan vannak!… Ennek kapcsán Arghezit tudnám idézni, hogy mit mondott ő, amikor rehabilitálták az ’50-es években és kivitték Bufteára, a filmstúdióba. Talán békeharcos ügybe rángatták, valami bizottságba is beválasztották, ráncigálták ide-oda. Miron Constantinescu megtudta ezt, s rákiabált az aktivistáira, hogy micsoda marhaságot csináltak, hogy ezt a nagy férfiút hagyták ide-oda hurcolni. És akkor megbeszélte, hogy kocsit küld érte. Másnap vagy harmadnap a Központi Bizottsághoz ment az öreg Arghezi, kiszállt a kocsiból, és azt mondja: „Késett a kocsi!”. „Pedig megmondtam a sofőrnek…” „Tíz évet késett a kocsi!” – válaszolta az öregúr. Na, elviszik Bufteára, mert ugye, „tablettákat” írt a Contemporanul első oldalán, s felkérték, hogy írjon Közép-Európa legnagyobb filmgyáráról. Titus Popovici várta mint filmforgatókönyv-író, ő írta a kommunista idők eposzait. Az öreg nézi, Titus cigarettázott, Kentet szívott, s azt mondja Arghezi: „Cum, Titus, tu scrii una şi fumezi alta?” De nem ez a lényeg Argheziról. Azt mondta a háború után: „’44-ben kiszállt Hitler a »vonatból« és a helyére beült Sztálin”. Hát ezt nem akarták neki megbocsátani. Azt kérdezte tőlem egyszer, hogy tudok-e románul. Mondtam, hogy tudok, tudogatok. „Én is tudok kicsit magyarul, emberek vagyunk, megértjük egymást, én is voltam franciák között, érted, nem tudok franciául, de megértettük egymást, az ember befogódzik egy nyelv igájába, s többé nem szabadul” – mondta az öreg…
– Térjünk vissza a születésedkor kapott csikóra! Mikor estek be a szakadékba? Ez már a Sörény és koponya ideje.
– Amire én 3-4 éves lettem, akkorra már szekér elé fogták. Mellé a Sárgát, a társát, a tejtestvére lett az igavonó társa, elemista koromig a Sárga és a Szürke volt mindenem. Azt hiszem, nagy vitája lehetett a farkasokkal valamikor, mert ha éjszaka farkassal volt vitája, akkor másnap nem lehetett megfogni. Nem volt az a kezes bárány. A farkasok tépték szét. Egyedül csak én tudtam befogni. Sokszor előfordult, hogy mondtam neki, hogy „Öreg, ne, öreg, ne, öreg, ne!”, ráztam az abrakos tarisnyát, jött felém, de aztán hátracsapta fülét, megfordult, s a szalmakalapot kirúgta a fejemből. Ravasz is volt, de nagyon becsületes is. Két kötőféket összekötöttem, egyiket a fára akasztottam, másikat felé mutattam, megállt, nézett. S amikor hozzám ért, felhúztam a szügyéig a kötőféket. Abban a pillanatban megállt. Odamentem, megsimogattam. Sportszerűen viselkedett, nagyon ravasz, okos és szabadságszerető állat volt, s ez lett a veszte. Elvezettem ki a csordába, elengedtem, ugye, ha napokig nem dolgoztunk vele, akkor kihajtottuk a csordába, ne egye a kóstot otthon…
– A Fától fáig időszaka…
– Igen. Az egész életemé, 17 éves koromig. Addig nem mentem iskolába, amíg meg nem abrakoltam. És akkoriban a zabot ki kellett rostálni, s dühös voltam, hogy kések el az iskolából – különösen akkor, mikor román osztályba jártam, mert egyet, a negyediket román osztályban jártam, semmire nem emlékszem negyedikből, minden reggel mentem egyenesen az osztálysarokba, mert késve érkeztem. Mert a ganét ki kellett hányni, a lovakat meg kellett etetni, s akkor mindig megintettek, és már álltam is be a sarokba mint elkéső. Semmit nem tanultam abban az évben, aztán következő évben már magyar idő volt, akkor már magyar iskolába jártam. De az ötödik elejét már betegen, kétoldali tüdő- és mellhártyagyulladással kínlódtam végig, nagyon keveset jártam iskolába. A tanítók – az eszemre való tekintettel – a betegségemre adtak olyan bizonyítványt, amivel beiratkozhattam a kollégiumba. A kollégiumba úgy kerültem, hogy kimustrált az élet. Vittek le Keresztúrra Gyarmati doktorhoz a szekér derekában, a sarjúban sínylődtem. Bementünk, megvizsgált a doktor, majd azt mondta – a spanyolfal mögött feküdtem, hallottam –: „Ez a gyerek hosszú ideig fizikai munkára nem fogható”. Kérdi apám: „Akkor mi lesz belőle, még a lovakat sem hajthatja ki a csordába?” „Azt sem.” Éreztem, hogy összeomlott a világ, hogy fölöslegessé váltam. Azt kérdi az orvos, hogy eszem van-e? „Hát, a tiszteletes úr azt mondja, hogy van.” „Akkor adják kollégiumba!” Jövünk hazafelé, a szekér derekában fekszem harminckilenc fokos lázzal. Egyszer apám hátrafordul: „Elmész-e kollégiumba?” Mondtam, hogy – még ma is látom az arcát – el! „Megállod-e a helyed?” „Meg.” „Na, jó. Négy sarka van a világnak, olyan pályát válassz, hogy szeressed, megkapd amire vágysz, engem ne átkozz, hogy ez is lehettem volna, az is lehettem volna, de volt egy buta apám, megakadályozott.” Így kerültem én a kollégiumba. A keresztúri út májusban történt. Ősszel vittek fel Székelyudvarhelyre a kollégiumba. Egy boldog nyár következett, ellógtam a zsidó, a román barátaimmal, ponyvákat olvastunk, cigarettáztunk titokban… Eddig tartott az én Fától fáig-korszakom, a lovakkal való együttélésem időszaka. Én hatéves korom óta annyit dolgozom, amennyivel magamnak kiérdemeltem a mindennapit, annyi értékűt legalább, amennyit magamra veszek s megeszem. Kezdődött a lóvezetéssel, amikor szántottunk, én vezettem a lovakat. Aztán őrizni is kellett őket… Nem maradtak el a pásztorjátékok sem, a mácázás, csülközés, ezek a játékok, de voltak egészen goromba ügyek is, mint amilyen az éjszakai bornálás.
– Az mi?
– Az egy nagyon kegyetlen játék. Rákötötték a kötőféket a lábadra, miközben aludtál – a tűz körül aludtunk –, s akkor a ló farkához kötöttek. S aztán megriasztották a lovakat… Ezzel a bornálással az történt, jól emlékszem, hogy amikor az egyiket rákötték a ló farkára, hatalmas tűz volt, épp pityókát sütöttünk, képzelj el egy akkora tábortüzet, mint az asztal, s ahogy húzták a tűzön át, a gyermek belemarkolt a parázsba. Üvöltött meg minden, én kiabáltam, átkozódtam, hogy szégyelljétek magatokat – de a ludasok már katonaviselt legények voltak, én meg csak olyan nyolc-kilenc éves. Aztán az történt, hogy rákötöttek engem is, s vonszoltak, én benyúltam a zsebembe a bicskámért, s elvágtam a kötőfékszárat! Irtó dühös lett a legény, mert a kötőfék drága valami volt, úgy pofán vágott, hogy ujjnyi vörös csík maradt az arcomon. Kijött édesapám. Én nem mertem hazamenni. S édesapám kijött, a nagylegény pedig – ezek katonaviseltek voltak – hosszú időre elbujdosott, aztán valahogy rendbejött ez a dolog. Aztán megtörtént, hogy belehemperegtem a tűzbe, „rókát fogtam”, kiégett a nadrágom, hideg volt, már ősz felé járt, én nagyon fázós voltam. Egy rossz paplannal jártam, alatta is fáztam, a többiek kiterítve aludtak, a hóharmat oda esett, de nem lett semmi bajuk. Ezért mondom, hogy engem kiselejtezett az erdő… És állítom neked, hogy örökletesek ezek a reumás betegségek. Mert hát van, aki Szibériában ágyban aludt s mégis bénán jött haza, a másiknak nem lett semmi baja. Ilyen világból sarjadt a Fától fáig…
– Azért is kérdezek rá, mert az én első erdőélményem egy kicsit hasonlatos ehhez, amit elmondtál. Először ’52-ben vittek az erdőre, amikor édesapám elbujdosott. A tehenek után küldtek, elbogároztak, elmentem utánuk, s a bükkerdőben úgy elbolondultam, hogy azt hittem, ott szakad meg a szívem. Nem tudtam, merre kell menni, leültem egy fa tövébe, ott zokogtam. Aztán édesanyám estefelé rám talált, ráadásul jól megvert – azt hitte, hogy eltekeregtem. Talán ezért értem annyira a Fától fáigban megelevenedő rettegést. De ennek ellenére is azt mondom, hogy ezek a nyarak egyfajta világképet is adtak, megtanították a világot, az életet.
– Mindent! Ó, én annyi mindent tanultam! Olvasom a Juhait kereső juhászt meg a többit, sokszor az az érzésem, hogy még plágium ez is, ez az én életem is, annyiszor ismétlődik a románoknál, mindenütt ez a motívum, hogy a gyerek keresi, fél s mégis él az erdőben. Nagyon érdekes volt, amikor én ezt megírtam, mert akkor a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola végzősei írtak egy levelet az Utunknak, hogy vagy ők, vagy a költő, valaki nem normális, mert nem lehet érteni ezt a verset. Aztán Márki Zoltán az Utunkban elemezte, megvédte a dolgot. Hanem ezek a marosvásárhelyiek meghívtak a Színművészeti Egyetem stúdiójába, mondtam is: az oroszlán szájába. Ott mondtam el nekik a verset – óriási sikere volt. Tudod, ki mondta ezt a versemet jól? Nem Illyés Kinga, nem. Egy harmadik elemista gyermek Kerekdombon! Leesett az állam! Harmadik elemista! S kérdem Móricz Klárit – nyugodjék békében –, a magyartanárnőt, hogy ki ez a gyermek, biztos faluról jött. Nem. Nem. Azt mondja, ez egy szegény gyerek, bukdácsol, hárman vannak testvérek, az édesapjuk meghalt vagy börtönben van, az anyja neveli a három gyereket, és abból élnek, hogy kihordják a tejet éjszakánként. Ő megy az édesanyjával mint a legnagyobb gyerek a családból, és hordja ott a külvárosi éjszakában a tejet, és ahogy mehetett kapualjtól kapualjig…
– Megélte az urbánus Fától fáigot…
– Igen. És azt mondja, hogy mindig kialvatlanul jő szegény gyerek, a tanárok két óra hosszat hagyják minden reggel, hogy padra bújva aludjék. Erre szoktam használni én a „megszenvedettség” kifejezést. Nagy Imre bácsi is annyiszor hangsúlyozta, mikor kérdeztem valakinek a kiállításán a véleményét. „Uram, nem komoly ügy, ez egy gép, egy automata gép, napi 24 órát ül, metsz, farag, metsz. Nézd meg a kezeit! Kéz az?! Hiányzik belőle a megszenvedettség.” Nem tudtam, hogy mi a megszenvedettség. Amikor megfestette a haldokló édesanyja képét, mert eljött az utolsó órája, megkérdeztem tőle, hogy hogyan tudta megrajzolni ezt az agonizáló képet? „Hát fiam – azt mondja –, az agyam megkocsonyásodott, de meg kellett csináljam!” S akkor jöttem rá, hogy mi a megszenvedettség. Ez az, amire gondolok, hátha én is így vagyok, így leszek, a versírás valamelyik pillanatában. Jugoszláviában egy menhelyen, egy gyermekmenhelyen dolgozatokat írattak. Verseket. És valahol Tolnai Ottóék idézték egy kilencéves gyerek dolgozatát. Vagy versét. Látogatás, ez a címe. „Vasárnap édesanyám meglátogatott, s azt mondta, hogyha nem viselem jól magamat, hazavisz.” Milyen lehetett az az otthon? Balsors, akit régen tép. Ezt akartam belevinni a Fától fáigba… Sok mindent összeírtak róla… Visszatérve a versekre: itt van például az Ove Berglund, a svéd fordítóm, akit bevittem hozzátok is, a szerkesztőségbe. Egy svéd, akinek szigete van, külön szigete! De nem volt mindig ilyen módos, egy szoba-konyhában nevelte őt és testvéreit az édesanyja, mint József Attilát, mosónő volt, azt hiszem, az apjuk eltűnt. Ez adhatta neki az indítást, hogy ő tudós, biológus legyen, ő vezetette be az AIDS-szűrést a svéd parlament megrendelésére… Mi lökhette arra, hogy elkezdett József Attilát fordítani, saját kiadót csinálni, egyáltalán: miért kezdett a magyar költészettel foglalkozni? Jó, a svédországi magyarok, Vánkiék, ezek az udvarhelyiek kezdtek neki nyersfordítani, meg aztán Veress Zoli írt egy dolgozatot – kérdeztem is tőle, hogy milyen volt a fogadtatása? „Elakadt az egész. József Attilával nagyon nehéz mit kezdeni, mert kötött formájú verseket írt.” Ove ezeket a kötött formájú verseket fordította, ezeknek pedig ma már nincs divatja, nem is szokás, a svédeknél talán nincsen is… Lásd a svéd gyermekverseket, ez a sláger mifelénk is, ez a menő. Ove ráharapott az én gyermekverseimre. Én azon gondolkoztam, hogy atyaúristen, talán mégiscsak kell legyen valamiféle kegyelme, hatalma a költészetnek. Vánki elkészítette a nyersfordításokat. Ove pedig eljött ide, Hargitafürdőre. Vizsgázott. Vizsgáztatott. Hogy mondjam azt a verset, hogy: „ahogy tenyered homlokodra / ellenzősíted meg-megállva / ahogy el-elmagányosodva / meg-megszállsz egy-egy éjszakára”, ez az egyes szám második személy, ugye, ugyancsak te vagy, ez önmegszólítás? Igen, jó, menjünk tovább. És ezért, ennyiért kiadót alapított a magyar költészetnek! Eddig kiadta Babits Jónás könyvét, kiadta József Attilát, újabban Balassit fordít. Úristen, gondoltam magamban, hogy merészeli! Elhűltem, mint az orosz fordítók esetében, de még jobban. Az úgy vagyon összeválogatva! Jó, Vánki lefordította azokat, amiket ajánlott, volt vagy ötven vers, amit mások is fordítottak, az is bele van vegyítve, de a „Hogy, hogy nem, de egyszer Kolozsvárra jövet / Elveszett az úton, el a török követ”, egyáltalán miként hangozhat svédül? Most ezt észtre is lefordították, s azt mondják, sikere van. Nyilván megtalálja az ott adekvát vikingre a rímet, vagy mit tudom én, mire. Úgy érzem, ez egy sokkal jobb válogatás, mint a Tarján Tamás-féle válogatott versek, ezt úgy csoportosították, hogy a Vannak vidékek tíz verse, ugye, magától értetődően egy ciklus, de ebben a svéd válogatásban szét vannak szórva! De nem csak ennyiről van szó: jó helyre vannak szétszórva! És ezt a munkát olyan szeretettel, olyan elszántsággal végezte, hogy csak bámulok, nyomdakészen áll. Ezt várom most, talán megérem a megjelenését, augusztusra ígérték. Semmi nagy reményem nincsen más hozzá, mert a József Attila-kötetről egy sor sem jelent meg svédül, magyar kitüntetést kapott érte, a Jónás könyvéről megjelent egy recenzió, interneten elküldték. Azért nincs, mert… Amikor megtudtam, hogy Veress Zoli írja az előszót, kicsit elment a kedvem tőle, Veress Zoli drága jó emberem, és meg tud írni egy előszót, de… Ez nem megy! Megmondom, hogy miért nem: itt összmagyar irodalmi dologról van szó: egy költészetről, egy portékáról, amit ha el akarunk idegenben adni, akkor az az igazi, ha egy idegen, egy ottani tekintély, aki megkóstálta, az vállal garanciát érte, annak van hitele, kreditje, ahogy Sohár Pali, kitűnő angol fordítónk mondaná. Már bocsásson meg a világ, de egy magunkfajta előszava nem mozgatja meg a svéd olvasót. Látod, hogy a svéd kötet kapcsán milyen bajba jutottam. Idejött ez a svéd, és én meg kellett hajoljak, kézzel-lábbal megmagyarázni azt, ahogy az „az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor”, meg kellett mutassam, mint térdel, hajlik a tűzrakáshoz… Meg kellett mutassam! Jó a Veress Zoltán előszava, s azt mondják, nagyon szép előszót írt, megírta azt, hogy amiként Bartók a népzenét emelte az egyetemes zenébe, úgy emeltem én be a költészetbe a magyar népköltészetet és a környező népek népköltészet;t a műveimbe. Itt elröhögtem magam. Megsértődtek, hogy Zoli nem tetszik nekem… Nem erről van szó! Legyen utószónak, ez nagyon jó, de az elején álljon az, hogy: „Hölgyeim és uraim, le a kalapokkal, egy költészetet van szerencsém bemutatni” – ennyi az egész, és egy svéd mondja el! Szegény Ove végigházalta az országot, volt olyan, hogy a svéd költőbarátja négy hónapig el se olvasta! Ez olyan, mint az Antologie de la Poesis Hongrois, amitől úgy odavagyunk, Gara László élete, vagyona, mindene ráment, feltette rá az életét, hogy az Ómagyar Mária/siralomtól egészen Csoóri Sándorig a java benne legyen. Mégsem törte át a falat, a francia közönyt! Itt van egy kötet, 1984-ben jelent meg, odaadom, neked adom, itt van egy magyarországi antológia! Már voltunk valahol, nekem például már megjelent a legsikeresebb könyvheti könyvem, a Fekete-piros versek. Nahát: keressél ebben a kötetben, testvér, egy határontúlit! ’84-ben! Jékely Zoltán sincs benne, Áprily Lajos sincs benne, Dsida Jenő sincs benne!…
– Apropó, ha már Bartók és a népdal szóba került. Tudom, hogy botfülű vagy, nem tudsz énekelni, de gyermekkorodban csak felszedtél a népköltészetből is valamit…
– A versért mindent meg tudok tenni, még énekelek is, ha kell.
– Nos, mennyire élt Nagygalambfalván a mese, a ballada, az ének, a népdal?
– Minden törökbúza-fosztáskor énekeltünk, szinte minden közös munkánál. Összefonódott, összefolyt az egész az életünkkel, a vérünkkel. De akkor az nem úgy volt, hogy ez népköltészet, az pedig nóta, része volt az életnek, mint az aratás, a kaszálás, a kenyérsütés.
– Mikor írtad meg az első verset?
– Amikor a találkozóimon megkérdezik ezt a gyermekek, akkor vissza szoktam kérdezni: te hány éves vagy? Nyolc-kilenc. Na, ennyi idős voltam én is, amikor elkezdtem verset írni, azt is megmondom neked, hogy miről írtam és hogy kiről. Hogy kiről írtam? Fiam, vagy leánykám, én nagyon szeretem a történelmet, tudod, kiről írtam? Damjanich Jánosról. Ki volt Damjanich János? Ki volt Damjanich János? Ne hagyjatok szégyenben! Ki volt? A jómúltkor Magyarországon 550 gyereket gereblyéztek össze tizenöt autóbuszon, hogy a Stadion nevű sportcsarnokban megtartsam nagyhírű találkozómat. Ott is megkérdeztem: „Ki volt Damjanich János?” Egy se tudta! Ne hagyjatok szégyenben! „Mi még nem tanulunk történelmet, kicsik vagyunk” – mondják. Valaki súgja: a tizenhárom… „Tanár úr – mondom –, ezt nem súgni, tanítani kell!” Eljöttem fel ide, Hargitafürdőre, itt, a dombon, kérlek szépen, harminchét gyerek játszott, tizenegy tanerőt fizetett a román állam, harminchét romániai magyar gyűl körém – most már bezárt a bánya, megszűnt az iskola –, rájuk kérdezek: „Ki volt Damjanich?” Az egyik nyújtja az ujját és megmondja. „Hát te ezt honnan tudod?” „Megtanította édesapám.” De visszatérve…
– …Bartókra.
– Bartók és a ragadozók. Nemcsak én tettem ezt! Hová tegyük akkor Gellért Sándor bácsit s a többieket? Tudod, mit mondtam volna el most, ha ott vagyunk a Domokos Géza temetésén, ha el tudtam volna menni? „A magyarnak mindig kell egy Bethlen Gábor, hogy ki ne lőjék a rongyos gubájából!” Ez volt nekünk Domokos Géza. Hogy be voltunk szarva, hogy kirostálják a Központi Bizottságból – hogy Hajdu Győző kerüljön be! Mi lesz akkor velünk? Nem lesz akkor Kriterion, Hédi Hausert fogják a Géza helyére tenni, és Hédi Hauser már nem fogja a mi érdekeinket képviselni, de Európa szemében jól fog kinézni, hogy egy német van helyette! De az Isten megsegített, kérlek szépen, mert Hédi Hauser leánya künnmaradt Németországban, s Ceauşescu nagyon dühös lett – így maradt a Kriterionnál Domokos Géza.
– Szerintem Géza már a Kriterion előtt, az Előrénél, már a Vasárnapi melléklettel felvállalta a rommagyar irodalom szolgálatát.
– Igen.
– Kitűnően szerkesztette. Azon csodálkozom, hogy Szilágyi Dezső, a hírhedt főszerkesztő, hogyan engedte Gézának kizárólag a saját szempontjai szerint szerkeszteni azt a mellékletet?
– Megmondom, hogy miért. Mert Szilágyi Dezső sem olyan mumus volt, mint ahogy gondoljuk. Ő egy egyenruhás, a párttól küldött ember volt. De ott volt Albert Tóni, a főszerkesztő-helyettes, aki később Csíkban a megyei lapot alapította, egy húron pendültek Gézával. Mindketten székelyek, ezzel együtt volt valami betyárbecsület bennük. Szilágyi Dezső rájött arra, hogy a laphoz nevek, rangos szerzők is kellenek, odavitte Majtényi Eriket, ő pedig kitűnően csinálta. Nézz ide! Van nekem egy ilyen versem, az Összegyűjtött versekbe mindenképpen bele akarom tenni. Pesten szórakozásképpen már felolvastam: „Csak a zászlók pirosa nem fakul, / csak a párt nem öregszik…”
– Ez a híres Zászlóhajtás…
– …a Zászlóhajtás, és mondom: én erre a versre büszke vagyok, meg a születési körülményeire is. Akkor Géza még az Ifjúmunkás főszerkesztője volt. Telefonál nekem… – de érdekesebb, ha azt mesélem el, hogy mikor kerekedett ki ennek a versnek a története. ’73-ban ülünk a miami homokon, Amerikában, és azt mondja nekem Géza: „Tudja, hogyan lett, uram, maga ilyen híres? Emlékszik, amikor rendeltem egy verset?” „Igen. Azt az elhíresült verset, a Zászlóhajtást.” „Az történt, hogy a lapok főszerkesztőit felhívatták a Központi Bizottsághoz s megfenyegették: »Elég legyen a dilettánsokból, a másod-, harmadrendű költérekből!« A pártévfordulóra csak a legnagyobbaktól közölhetnek verset. Hanem repül az egész redakció, de azokat a lapokat, amelyek nem teljesítik ezt a feladatot, meg is szüntetik!” „De nekem emberéletről beszéltél Géza! Ha ezt elmondod, szinte biztos, hogy nem írom meg a Zászlóhajtást.”
– Amiből antológiacím lett később.
– Igen. De mint híresült el? Géza telefonon felhívott, nem is voltunk még akkor olyan jó barátok, s azt mondta: „Sándor, holnap délben fölhívlak, és egy pártévfordulós verset bemondasz a telefonba!” „Hogy gondolod ezt?!” – és elkezdek kiabálni, őrjöngeni, kinek képzel engem ez az ember. És azt mondja Géza nagyon csendesen: „Sándor, emberéletről van szó!” „A mindenit! Ki lehet az az ember…?” „Ezt telefonon nem lehet megbeszélni…” Leültem, és megírtam a verset: „Csak a zászlók pirosa nem fakul, / csak a párt nem öregszik”… Megjelent a vers, országos siker… Utána aztán minden pártévfordulón egyik vagy másik vagy harmadik lapban vagy ugyanabban a lapban százszor is újraközölték. A legjobb Bálint Tibike volt, aki egyszer azzal állít be a Napsugárhoz, hogy: „Látom, Sándor, te is beálltál a sorba. Nem rossz ez a vers, de olyan, mint a hal, amelyikről leengedték a vizet.”
– Nem mondanád el azt az általad fordított Arghezi-verset, amelyik először magyarul jelent meg? Engem az döbbentett meg, hogy nemcsak a saját verseidet tudod, de a fordításaidat is el tudod mondani kívülről…
– Arghezit az ’50-es évek végén rehabilitálták. Az öregúr a Mioriţa nevű villában lakott s – mint Németh Lászlóné – zöldséget termelt s a piacon árulta. Függetlenül ettől az öreg megírta versciklusát az 1907-es fölkelésről, azt mindjárt le is fordítottuk. Románul nem jelent meg, magyarul jelent meg közvetlenül a rehabilitálás után, és a kolozsvári magyar színház tartott egy matinét. Nem is jöttek el, nem mertek eljönni a román kollégák. Arghezi a fiát küldte el, én akkor láttam életemben először magnetofont. Hozott három, magnóra mondott verset. Az öreg mondta a verseit, az első vers, amit mondott, elhangzott a Béke-téri színpadon is .„Mi e sete, tânjesc până lete, mi e foame, mi e sete…” . Tovább nem tudom románul a verset… Hová, merre menjünk, mit csináljunk este a városban? Fiatal házasok voltunk, hát hozzánk mentünk. Páll Árpi irodalmi titkár is velünk jött, meghívtuk Liát, szólt a Grunding magnetofon, a háromszázötvenes jutaszőnyeget félrehajtottuk, és ott táncoltak. Mondtam Martinnak, hogy szeretném lefordítani ezt a verset (pedig nem is értettem egész pontosan). És elküldte nekem a kéziratot. Ez románul nem jelent meg. Mert hát azért az gyanús volt már, hogy mire szomjazik valaki. S a vers így van: Szomjas vagyok. „Tengődöm lassacskán, Ehetném, ihatnám, / De nem mondhatom mégse meg / Akárkinek, / Milyen étel, milyen manna / Táplálhatna. / Van kenyerem és van borom, / Telt kas az udvaron. / Gyümölccsel a kertem / Roskadásig telten, / Szinte nem fér a fán. / Tehenem csordaszám / S nehéz tőgyekkel: / Fejhetsz, ahány sajtárral csak kell. / És az árva méhes / Sem éppen szegényes. / Még tavalyi mézem / Is van, ha megnézem, / Tele kamráimban. / Mindenből elegem van. / Jóból és rosszból: kazlak. / Rád vagyok éhes, téged szomjazlak.” Szóval az, hogy egy nyolcvanéves ember mire szomjas – csaknem a szabadságra? –, nem jelent meg románul, először magyarul jelent meg ez a vers. Erre büszke vagyok. „Milyen szép is volna – mondtam Benedek Lukácsnak –, ha a borvízkút fölé Homoródfürdőn fölírnánk ezt a verset, itt lesz a magyar televízió, olyan reklámot csapunk a Lobogónak, hogy le a kalappal! Ugorjunk Galambfalvára, oda is egy ilyen fogadó kellene a Bánatos Királylány Kútjához. Amikor azt az első hajlékot építettem, édesapám bekerült a korházba, rossz volt a ház, téglája még a magyar időből várta a házépítést, az egyetemet elvégeztem, szenet lapátoltam, bankkölcsönt vettem fel, az első kötet honoráriumából megépítettem a nagygalambfalvi házamat. Nem ez a lényeg, hanem megépítettem a házat, két szoba, konyha, összkomfort, szóval az akkori divat szerinti ház lett belőle. Én ástam az első emésztőgödröt, amilyent azóta sem ástak Galambfalván. Háromkazettás, tisztítókúttal, Kolumbán Gabi rajzolta le nekem. Két év múlva kezdték csak a villanyt vezetni, de azért már állt a pózna, lenn, a sarkon várakozva. A mostohaanyám a fürdőszobát lecementeztette, hogy budit nem teszünk a házba. Mindegy. Aztán abba is hagytam, de a barátaim lementek, és egyszer, amíg kapáltam, behúzták a vezetékeket s bekötötték a villanyt, mondom, milyen jó, villanyuk van! „Ezt is jól ideb…tad” – mondta mostohaanyám. Kétszer hazavittem a feleségemet, hogy mutassam meg, kit vettem el feleségül. Mire édesapám: „Menyemasszony, köszönöm, hogy hezzament a fiamhoz” – és ott kaptam az első nagy lefitymáló megjegyzést is. Cigarettáztunk, apámmal nagyon jó barátok voltak, azt mondja édesapám: „Szép szál legény, ugye, ez az én fiam?” „Inkább középtermetű” – mondta Magdi…
– Maradjunk egy kicsit az építő Kányádinál. Felépítetted a galambfalvi házat, aztán Kolozsváron is építkeztél. Ez a hargitafürdői hogy jött össze?
– Azt mondták nekem ’90 után, hogy építsek egy nyaralóházat, nem akartam, azt mondta a polgármester, László Pali: „Sándor bácsi, én is építek, Tulit is épít, a miénkkel egyszerre a magáé is felépül, és adjuk a kulcsot.” Amikor azt mondom például – Ferdinandy Gyurinak mondtam ezt –, hogy ez a ház irodalomból épült, akkor igazat beszélek. Nézett, csodálkozott, Miamiból jött, ez tényleg abból épült, és szerencséből.
– Isten segedelméből.
– Nem! Ezek rávettek, hogy felépítik a Tectumosok, s mire hazajöttem – Stuttgartban voltam, életemben egyszer ösztöndíjjal három hónapra –, a tó még nem volt elvezetve, de abba bele volt öntve 800 000 lej – ’92-ben! –, 800 000 lej beton az alapokba. Itt lesz a garázs. De nekem nem kell, nincsen autóm. És csúnya falat raktak! Szász Pista azt mondta, hogy azt nem lehet úgy hagyni, és ezért áll itt ki a kőfal – a finnugoroknál is így áll! Ezzel egymillió lej elment, Csomafalvának is lett munkája. Káromkodtam, hogy miből fogom ezt kifizetni, százezer lejem volt, a régi világban spóroltam, hogy ha bezárnak, akkor a gyerekeknek legalább egy évig legyen miből az asszony tejet, kenyeret vegyen… S akkor megjelent ott Márkos Bandi, a csíki képzőművész. Márkos Bandi ott élt Leonbergben, Stuttgart mellett, ismertem régebbről, és ilyen avantgárd bolondériái voltak. Kiváló barátai voltak: volt egy román is köztük, aztán a Bundsen-égő föltalálójának a szépunokája, Frederick Bundsen Amerikából, akkor Szabados Árpád, a magyar főiskola volt rektora, Sienkiewitz Robi, egy lengyel származású magyar – voltak vagy heten. Kiötölték, hogy illusztrálják avantgárd rajzaikkal az egyik versemet. Ezt a verset a mai napig sem értik. (Szerk. megj.: a Kuplé a vörös villamosról című versről van szó.) De komolyan mondom! Sehol. Azt hiszik, hogy az egy olyan választásikampány-vers, hogy visszajönnek a kommunisták… Bandóék ezt akarták illusztrálni. Mondom nekik, van nekem vagy negyvenöt versem, különböző idegen nyelvekre, németre, angolra, franciára lefordítva, mi lenne, ha ezeket illusztrálnátok? Mindenki más-mást. Negyven-negyvenöt vers magyarul–németül, magyarul–franciául, magyarul–angolul. S azt mondja egy tehetős ember, hogy neki tetszik a gondolat! Erre nekiálltak, és mindenki csinált két-két kőnyomatot, és így 14 kőnyomat díszíti a hatalmas nagy könyvet. Egy év múlva meghívnak engemet bemutatóra Stuttgartba. S hallom, hogy hatszáz márkát kapok. Azt mondja a kiadó: „Rosszul hallotta, Sándor, a könyv ára kétezer márka, ezerhatszáz ez alkalommal a kedvezményes ár.” S utána bemegyek Kalász Marcihoz, ő volt akkor a magyar kulturális intézet igazgatója. S azt kérdi tőlem Marci: „Sándor, ugye tízről volt szó?” Te jóisten, Bandó nekem tíz ilyen nagy könyvet hozott! „Folyószámlán akarod, vagy készpénzben fizessünk?” Mondom, nekem nincs folyószámlám. Erre egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz ezer márka. „Írd alá!” Aláírtam, hazajöttem. Mindenki meg akarta venni, ki akarta nekem fizetni a Tectumtól ezt a házat, abban a reményben építettek ide ekkora nagy házat, hogy soha nem tudom kifizetni. Hazajöttem, s kifizettem. Még Szelterszben is építettem egyet a feleségemnek, mert hozzánk annyian járnak nyaranta, hogy sokszor három ház sem elég. Magdi kitalálta – akit különben egy paplannal s két párnával vettem el –, hogy mondjuk azt, a nagynénjétől örökölte, hogy ne irigykedjenek. Róza is ezt a tippet adta, azt hiszem. És így Szelterszben is van egy házunk…
– Farkas Árpi szerint Kányádi Sándornak száz kilométerekként van egy-egy háza, belakta az egész Kárpát-medencét…
– A szelterszi egy betonház, betonlábakon, egy bontott pajtából rakták össze, ott rettenetesen nézett ki, és Lövétéhez tartozik, Pető Ida vejétől vettem meg. A gyógyszerésztől.
– Édesapádról sokat beszéltünk, de édesanyádról alig.
– Édesanyám, amíg élt, primadonna, a falu énekese volt, és népszínművekben játszott. Azt hittem, én is lehetek primadon. Éppen ezért a háború után kimaradtam az iskolából. Úgy lehet, szerelmes voltam… Leginkább azért maradtam ki az iskolából, mert mindenki azt mondta, hogy hagyom a mostohaanyámat egyedül dolgozni, én meg urizálok, iskolába járok. Édesapám azt írta a vöröskeresztes lapon: „Sándor fiam, ha tudsz, menj iskolába”. Kimaradtam egy évet, és hát akkor lendítettük fel a színjátszást Tóth János bácsival, aki Csóti Tóth János néven a magyar kommün alatt plakátkihordó volt a kabaréban Budapesten. Amikor jött a kommunista éra, akkor ő előlépett, és ő volt a színjátszó csoport vezetője; tőle tanultam ilyeneket, hogy szkeccs, meg nem tudom én, micsoda, ő tanította be a színdarabokat, szerepeltünk a darabokkal, még vendégszereplők is voltunk. És édesanyám, ugye, énekes volt, a Kányádiakkal ellentétben a Lászlók jó hangúak voltak. Azt gondolhatták, hogy én is az vagyok. Bonviván szerepet kaptam a Muskátlis ablakok című népszínműben. Kezdődött a próba, falusfeleim szerepét mind megtanultam, lesúgtam az egészet, ment is a próba, majd azt mondják, hogy jönnek a dalok. A dalokat mindenki tudta, mert az azelőtt való télen kocsmáról kocsmára szálltak. Rám került a sor, fősláger: A villanyfényes utcák során a járdán ballagok, virulnak előttem a behunyt szemű muskátlis ablakok, ezt kellett énekelni. Csakhogy nem ment nekem az éneklés: „Sándor, ne tréfálj!” A gimnáziumban derült ki, hogy nincs hangom, ott is kellett énekelni. Odatett a tanár, hogy énekeljek. Egy boszorka van, három fia van. „Hamis, hamis, hamis” – menekült az ajtó felé Kukucsi, a zenetanár, és azt mondta, hogy megbuktat. Aztán nem buktatott meg. Vissza. Jött a főpróba. A villanyfényes utcák során a járdán ballagok, virulnak előttem a behunyt szemű muskátlis ablakok. Egyre szomorúbban néztek. Aztán előintették Kányádi Jenőt, az unokatestvéremet, két évvel kisebb volt nálam, Jenő kieresztette a hangját, gyönyörű hangja volt. Utána kicsit már lámpalázasan, de újra elkezdtem. Mondják, hogy hagyjam abba, nem tudok énekelni. Egy világ omlott össze bennem! Kicsi korom óta én annyit énekeltem, még vers is van róla: „Hóharmaton mezítláb jártam, / ólmos esőben bőrig áztam, / éjjel az erdőn félelmemben hol sírtam, / hol meg énekeltem”… Ha én énekelni tudnék! A botfülem miatt írok olyan ritmikus verseket…
– Nem biztos, hogy egészen így van, lásd Babitsot, aki tényleg afon volt, József Attila annak idején szinte felujjongott, amikor megmondták neki, hogy Babits botfülű. „Azért ilyen ritmikusak a versei, de dallamtalanok” – mondta. Nálad viszont dallam is van verseidben, még a prózaversben is ott van egyfajta dallam!
– Igen, hát a belső ritmus… Én ezt így Tóth Gyula bácsitól tudom, ő mondta, s mondom most én vele, azért ilyen ritmikusak a verseim, mert tulajdonképpen kompenzálom, leplezni akarom az én botfülűségemet. Azt mondta Gyula bácsi: „Sándor, nincs ezzel semmi baj, tudod, hogy Petőfi is botfülű volt. Azért hagyta ott a színészi pályát, mert akkor mind musicaleket adtak elő, s nem tudott énekelni.” Hát ez így van, biztosan így van. A feleségem is ezt mondja, de ezt mondta volt a kicsi fiam is, aki Kodály-módszerrel tanult, a nagyobbik is, le vagyok tiltva a családban az énekelésről. Sándor fiamnak ha nem is abszolút a hallása, de jó fülű, Magdinak is van hallása. Egyszer nagyon udvariasan azt mondta Sándor fiam: „Édesapa, tudod mi a baj? Az, hogy te egyenes vonalban énekelsz, így kell énekelni, hullámosan, te mindig csak szürkét énekelsz, vagy kéket” – így magyarázták el nekem finoman a dolgot.
– Kodály szerint tényleg mindenkit meg lehet tanítani énekelni.
– Meg lehet, én a többiekkel együtt, kórusban tudtam, csak amikor egyedül kiállok, akkor válik kétessé a zenei sikerem… Volt nekem zenei sikerem is. A Szovjetunióban voltam ’56-ban, életem első s egyetlen hivatalos kiküldetésén…
– Akkor írtad az Aurórás verseket?
– Akkor írtam, Leningrádban, sajnos, most már lábjegyzeteket kell tenni, mondjuk az angol fordításban, meg kell magyarázni, mi az az Auróra. Elvittek Abháziába, Szuhomiba, ahol ünnepeltek engem, a repülőgép kényszerleszállással landolt. A bolgár delegációval együtt ment a román delegáció is. Elvisznek egy Georgij Gulia nevezetű abház származású íróhoz, annak az apja volt az abház nép legnagyobb költője, Dimitrij Gulia, Sztálin-díjas nagy költő volt. Leszállunk, elszállásolnak minket a laktanyában, Gulia elvisz az apjáékhoz, rögtön összevesztem vele a tolmács segítségével, amiért nem abházul, hanem oroszul ír. Az apja pedig a legnagyobb abház költő volt. És ünnepeltek engem mint rokont! Mert Levédiában annak idején összevesztünk, ott is volt jobboldal, baloldal, rettenetesen összevesztünk, és háromfelé szakadtunk. Egyik elment fel a Volga irányába, másik le a Kaukázusba, és a többiek idejöttek evvel a török vezérrel, nem is Árpáddal, hanem még előtte, Álmossal. Az abházok emlékeztek, hogy mi vagyunk a nyugati rokonok. Hát úgy ünnepeltek engem! És arra kértek, hogy énekeljek valamit magyarul. Ott voltak a románok, a bolgárok, s én egyszál magyarként. Olyan serlegekből ittunk, mint a Lehel kürtje. Elénekeltem, hogy Elindultam szép hazámból és nagy sikere volt! Utána két vagy három év múlva a szatmári színészek mentek kirándulni a Fekete-tengerre, és kikötöttek Szuhomiban. Van ott nekem egy öreg költő ismerősöm, mondtam nekik, hogy hívják fel! A nyolc színészt meghívta, kirándulni vitte őket, vacsorával várta őket, és kérte, hogy énekeljenek, mint én. Hát ezek tudtak énekelni! Énekeltek, de azt mondták. „Szép, szép, de nem olyan jó, mint a Sándor éneke!” Akkor ott, Grúziában mindenütt Petőfi-verseket mondtak. A Tienanmen-téren, amikor fellázadtak a kínai diákok, mivel mentek szembe a tankokkal? „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem!” Ezt mondták kínaiul, öt fordítása van különben, és többszázezer példányban jelent meg kínaiul Petőfi Sándor összes költeménye. Amikor a világban megkérdezik, hogy hova való vagyok, mondom, hogy Transilvania, Siebenbürgen, nem tudom micsoda, á, Budapest, Bukarest. De Petőfi nevére mindenki felujjong. Mert mi a magyar nemzet célja? A nyelv! Kellett lennie a nyelvünkben valaminek, mert az nem lehet a véletlen műve, hogy ezer év alatt olyanná vált, egységessé, mint a miénk, sokkal egységesebb, mint a német, a német a hochdeutsch, Luther nélkül nincsen. És nekünk nem Károli csinálta ezt az egységes nyelvet! Az Őrségben, és akár a csángóknál is egy nyelven beszélünk. Más-más dialektussal, de mindannyiunk számára érthetően. Három tulajdonsággal kellett rendelkeznünk, amikor bejöttünk a Kárpát-medencébe. Egy: a szervezettségnek olyan fokán álltunk a törzsszövetségnek köszönhetően, hogy száz év alatt be tudtunk illeszkedni Európába. Kettő: lennie kellett bennünk annyi szeretettöbbletnek, amely a krisztusi szeretet, a kereszténység befogadására alkalmassá tett. Három: kellett lennie egy nyelvnek, a sok közül egynek, amelyik a legfejlettebb volt, amelyik alkalmassá vált arra, hogy mindenki befogadja s most, ezer év után az Őrségtől Szabófalváig valamennyi magyar ezt az egységes nyelvet beszélje.
– Valami olyan integráló ereje lehet a magyar nyelvnek…
– Nem tudom, hogy mi, de valami csak van! Itt vannak a rokonaink, a vogulok, ötezren vannak csak, költőjük, Sesztalov szerint a vogul az alapnyelv, minden finnugor nyelv ebből fejlődött ki. Azt mondja nekem az észt fordítóm, hogy a legtömörebb nyelv a finnugorok közül az észt. Valóban így van, a finneknek, azt mondja, fejletlen a nyelvük, nincsen kultúrájuk, nézd meg a fővárosukat, Helsinkit, úgy néz ki, mint egy halpiac. Tallinhoz, Tartuhoz viszonyítva tényleg az. A legépebben megmaradt Hanza-város a 16 bástyás Tallin, ez dánok, németek, svédek, oroszok keze nyomát viseli, de észt ésszel és észt erővel épült! A nyelv! A maga nemében mindegyik tökély. De hogy van az, mitől van az, hogy nem volt se iskolarendszer, se magyar hivatalos nyelv, minden tíz faluban volt egy templom, latinul folytak a misék, mindent kiirtottak, szinte a nyelvet is már-már, hogy van ez? „vajon ha koppány úr a győztes / fölnégyeltette volna-e / vajkot ki ha magyari nőt vesz / asszonyául s nem hozza be // európát pannóniába / irtva már-már a nyelvet is / nem hittünk-e vajon hiába / ha bennünk az isten se hisz // ha folyton folyvást önerőből / kell újra s újra kezdenünk / ha minden áldozat kevés // vajon ha istván visszahőköl / akkor is fölfeszíttetünk / vagy mégis volna küldetés”. Ezt annakidején írtam, Lőrincze Lajos emlékére. „porában is áldott kiért / és ezerszer áldott ki által / akár a szív fölött a vért / szembefeszült a másvilággal // meg akkor váltódott e nép / és küldetését akkor kapta / mikor a röggel az igék / magyarul hulltak a halottra // hazánkká akkor lett örökre / ez a sokszor ege-se-földje / töredékes nyelvünk-honunk // s a jövendőbe glóriával / léptünk a nyitott síron átal / mondván por és hamu vagyunk”. Mert az úgy lehetett, hogy mikor hazajöttek ezek a papok, akik Rómában tanultak, és mondták a misét a halott fölött, akkor ilyeneket gondolhattak: az új Istennek, az új Istennek sem lehet tetsző, hogy a magyari halott koporsója fölött olyan nyelven mondjuk, ajánljuk az Egek irgalmába, amit a végtisztességtevők nem értenek. S akkor így körmére vagy körmükre égő gyertyával egy cella homályában lefordítottak egy temetkezési beszédet, ez a Halotti beszéd. Ott dőlt el minden! A nemzet célja tehát az, hogy a nyelve megmaradjon. Mi, magyarok kiválasztott nép vagyunk! Várjál! A magyarok kiválasztott nép. Az írások szerint azt kellene mondanom, hogy a zsidók azok.
– Én nem hiszek a kiválasztott népek mítoszában.
– Várjál csak, várjál! A magyar kiválasztott nép, a román is kiválasztott nép, a német is kiválasztott nép, és minden nyelv kiválasztott nyelv. De mi lehet egy nemzetnek – s ez esetben a magyarnak – a célja? Hogy az Úristen által a csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség életének legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, éljen vele és benne, Isten nagyobb dicsőségére, mindannyiunk örömére. Ezzel szoktam megoldani ezt a gordiuszi csomót. És olvastam, persze, futurológusokat, olvastam harminc évvel ezelőtt olyan szerzőt, aki azt mondta, hogy 2500-ban három nyelv lesz Európában: egy szláv, egy angol–germán, még a latin nyelvek is benne lesznek, és egy harmadik, egy egzotikus nyelv, amit nehezen tudnak megtanulni. Ez lesz a miénk.
– Térjünk vissza oda, hogy Keresztúrról 39 fokos lázzal édesapád visz hazafele, s hátraszól, hogy hát akkor…
– „…elmész a kollégiumba Udvarhelyre.” A Református Kollégiumba, ami akkor indult újra, mert megszüntették a két világháború között. ’40-ben, azt hiszem, már újraindult, és én ’41-ben mentem oda a második első osztályba. Mert a nagyobbak már másodikosok voltak. Otthon, a falumban öt osztályt jártam. Hétéves koromban kezdtem az elemiben. Szeptemberben költöztem be Udvarhelyre. Akkor már tizenhárom éves voltam.
– Két év református gimnázium után…
– Három.
– …jött a nagygimnázium?
– Egy évig magántanuló voltam a háború alatt. Levizsgáztam az első évből. És akkor kimaradtam egy évet.
– A háború miatt?
– A háború miatt! Mert otthon mind gyötörtek…
– Édesapád akkor a fronton volt már?
– Apám a hadikórházban volt már. A hadikórházzal eljutott egészen Marienbadig. Megsebesült, ellőtték a lábát, és vitték a hadikórházzal. Előbb Veszprémig, Veszprémben találkozott Mindszenthyvel, aki meglátogatta a kórházat is, amikor volt a Mindszenthy-per, rendkívül föl volt háborodva. Azt mondta, az nagyon rendes ember volt, minden bajtársnak egy pakli dohányt hozott. És leült az ágya szélére… Egy riport is megjelent arról, hogy ül Kányádi Miklós sebesült honvéd ágya szélén. Képzeld el, édesapám hogy fel volt háborodva a Mindszenthy-per idején! Ő ’46-ban került haza, hazafelé jövet járt először Budapesten. Menet csak átutazott a városon a vöröskeresztes vagonban, Veszprém után Karlovi Vary-ban, Karslbadban, Koburgban hányódott, Koburgból eresztették haza.
– Tábori levelezőlapok innen érkeztek-e?
– Egy volt, amelyik nem tudom, honnan jött, de tudom, hogy szibériai és amerikai pecsét is volt rajta. Fél éven át jött, és annyi volt ráírva: „Sándor fiam, ha tudsz, menj iskolába!” Aztán ezt kommentálták a faluban! De amint bekerültem a kollégiumba, súlyos beteg lettem, 116 hiányzásom volt egy évben. Igazolt hiányzás!
– Milyen betegséged volt?
– Mellhártyagyulladás, kétoldali tüdőgyulladás, antibiotikum nem volt, csak a hidegborogatás. A betegszobában töltöttem a nagy időt. Hát olvastam, de sokszor heten is voltunk a betegszobában. A baj mindig az volt, hogy olvastam. A szilenciumon is így volt, kihúztam a fiókot, ha jött a tanár, és becsúsztattam a könyvet. Nagyon jó volt az iskolakönyvtár, új magyartanárunk, az osztályfőnökünk dr. Tóth Béla volt, aki Debrecenből jött. A régi kollégium a templommal pont szemben állt. Nem az újban laktunk, hanem abban, amelyiknek az udvarán ott áll Backamadarasi Kis Gergely obeliszkszerű szobra. A régi kollégium épületében laktunk. Először a hetesben laktam, lenn a földszinten, aztán fenn az utca felőli részben, akkor egy nagyobb szobában, ott volt a református gyakorló is, a tanítóképző. Tóth Béla volt az osztályfőnök. Nagyon jó tanár volt. Én olyan jó tanárral nem is találkoztam. Sok jó tanárom volt, de ő volt az, aki három gyerek mellett az udvarhelyi kulturális életben is részt vett, Tompa Laci bácsiról tanulmányt írt. A dolgozatjavításnál, a latin dolgozatnál azzal kezdte: kinek hibátlan, kinek nincs pirossal aláhúzva? Voltak többen. Ha volt egy hibátlan mondata, a leggyöngébb tanulót küldte ki a táblához, hogy írja föl, miként kell megoldani. És nem nyúlt soha senkihez egy ujjal sem, hanem azt mondta, leírod százszor, hogy óra alatt nem beszélgetünk. Ha a latin szót nem tudtad, vagy nem tudtad leírni, leíratta húszszor, ötvenszer. „Ez a kettősfogat, ez a négyesfogat, ez a hatosfogat” – mondta. Így osztályozott. Kolumbán Gábor szorgalmas, jó tanuló volt, Csíky Bandi meg mindig puskázott. Nagyrészt falusiak voltunk, néhány kiskereskedő gyermeke, egy jó muzsikusé, egy gyógyszerészé, egy papé, ennyi volt az értelmiségi. És hát tandíjat is kellett fizetni, meg internátusi díjat. Volt egy másik tanár: Tömöry.
– Tömöry Péteréknek az apja? Udvarhelyről származtak, majd felkerültek Kolozsvárra.
– Igen, svábok voltak, a család Magyarországról került Udvarhelyre. Földrajzot, történelmet tanított. Ez volt életem első nagy tragédiája, a szavak jelentésének nem ismerete, ami az iskolai szakzsargonban másként hangzik, mint otthon. Egy hete voltam kollégista, amikor Tömöry tanár úr földrajzból fölszólít felelni a nagy magyar Alföldről. Kimegyek, kerek, mosolygós képpel. Azt kérdi: „Készültél?” „Igen.” „Na mondjad!” Azt sem tudtam, hogy hol kezdjem el. „Készültél?” „Tanár úr, tisztelettel jelentem, készültem!” „Akkor mondjad!” „Készültem.” Azt hittem, azt kérdezi, hogy készültem-e a kollégiumba. Elkezdtem: „Édesapám elküldött Csomó Rózához, mert neki tettem volt zöld ágat, hogy tegyen bokrétát, mert vonulok be, és feltettük a szalmazsákot, a dunyhát a szekérre, és azon ültem, és úgy vonultam be bokrétásan a kollégiumba.” Lefelé fordította a köves gyűrűjét, supp, supp, „hazug disznó”, helyrepofozott. Én zokogtam, nem értettem az egészet. Egész óra végéig hüppögtem, ki is küldött. Aztán rájöhetett, hogy nem értettem meg a kérdését, mert én egész félévben – akkor félévben osztályoztak – minden órán tartottam az ujjamat, soha föl nem szólított, de félévkor jelest adott. Érted? Amikor Kolozsváron laktunk, találkoztunk és tisztáztunk mindent.
– A Református Kollégium tanítói képesítést adott?
– Nem. Ez gimnázium volt. A kollégium akkor nem csak bentlakást jelentett, olyan volt, mint a debreceni, mint a sárospataki, mint a kecskeméti, régi típusú kollégiumok, magyarországi mintára.
– A magyar világot édesapád, a család, a falu hogy élte meg?
– A magyar világot nagy eufóriában élte meg a falu. Csupán egy jegyző jött az új hatalommal, akit kirúgtak valahonnan, de a bíró, a kisbíró, mindenki galambfalvi maradt. Volt a régi bíró, Póra Mózsi bácsi, a román. Annak egy haja szála sem görbült. Jöttek a magyar csendőrök, mindenki örült, hogy újból magyarok lettünk. Feltettük a kokárdát, mint ami nekünk jár, természetes. És akkor az iskola hétosztályos lett, már mint magyar állami elemi iskola, a felekezeti megszűnt. És kezdődött mindjárt a nyomorúsággal. Szűk esztendők jöttek, kitört a háború, beszolgáltatás, két kiló lisztet kaptunk a boltból, be kellett adni mindent, jobban, mint a kommunizmusban, csak a vetőmagot hagyták meg. Az igaz, hogy elláttak jó minőségű vetőmaggal, a szegény családoknak adtak akciós teheneket. De az őstermelőnek nevezett középparaszti rétegnek olyan nagyon nem prosperált az az idő, ennek ellenére modernizálódtunk annyira, hogy a világháború alatt már utcánként vettünk egy-egy kukoricavető-gépet, gépkapát, szövetkezve vetőgépet, búzavetőgépet, mindenki átváltott volt már vasekére. Később a kolhoz mind elpazarolta ezeket. A magyar jegyzőnek olyan pártfunkciós feladata volt, jött egy üres bőrönddel, aztán el is ment. Azt mondták a falusiak, hogy egy üres bőrönddel jött és tele vagonnal ment. Elvitték a férfiakat, a legényeket, vidáman vonultak, büszkén mentek magyar honvédnak. Megalakult a Székely Határőrség, oda 18 évesektől negyvenvalahány évesekig mindenki bevonult. Édesapám negyvenvalahány évesen 18 éves legényekkel rukkolt be. A mi falunkból is egy szakasz, a többi faluból is, és ebből állt össze a Székely Határőrség, akiket mindjárt kivittek a Gyimesekbe, ott veszítette el édesapám a bal lábfejét, onnan vitték aztán hadikórházba, végül is így látott világot.
– Ahogy a túlélők mesélték, piszkos egy katonaság volt az. Apósom mesélte, hogy kikötötték őket, verték. Nem véletlen, hogy amikor áttörték az oroszok a frontot, akkor sokan, akik tehették, megszöktek, nem vonultak tovább a magyar hadsereggel. Tehát nem érezték eléggé magukénak.
– Egyáltalán nem érezhették magukénak. Ott van a mostani mezőgazdasági iskola Székelyudvarhelyen (szerk megj.: a Székely Támadt várban). Amit állami főreál tanodának épített Eötvös, most az ő nevét viseli, az mint állami iskola román állami iskola volt, és amikor a magyarok bejöttek, ode rendezkedett be a 27-es laktanya. A háború után egy ideig még románok voltak benne, de aztán a Magyar Népi Szövetségnek köszönhetően elmentek, ide szervezték meg a mi ipari iskolánkat, amelyik – Józsa Béla is abba járt – régebb ott volt a Petőfi utcában. Átköltözött, megkaptuk az egész várat, fémipari és villamosipari szakközépiskola lett, abban jártam én. Na most, annak a pincéjében, az alagsorában, ahol az ebédlő is van, az ólom-bádog ablaktáblára ilyenek voltak fölvésve: „Én, Székely Istán zetelaki közlegény, itt kötöttem föl magamot 1942-ben, mert nem bírtam a magyarországi tisztesek gazemberkedéseit”. És legalább tizenvalahány név volt oda fölírva! Jöttek ezek a kicsi, „otthon kenyér nincs”-tisztek, és megtették azt, hogy éjszaka bementek a laktanyába: „Na, ezt a hálót föl kéne mosni! Fogkefével.” Ezek az igazi légiós tisztek, pejoratív felhanggal mondták rájuk, hogy ezek az „otthon kenyér nincs”-tisztek. Ezek a továbbszolgálók voltak, a sommás cseléd származékok, zsíroskenyéren, lebbencslevesen élők, Veress Péter népe. És ezek aztán bekerültek a hadseregbe, bennmaradtak továbbszolgálónak, a legtöbb hősi halott közülük került ki. Hátulról kapták a lövést. A fronton. Ez a katonaság egy rossz emlék. A csendőröket mindenki respektálta. Rend volt a falvakban. Már a kakastoll is tiszteletet parancsolt, vittek el tőlünk is csendőrnek vagy hármat. Az egyik, azt hiszem, Kassán szolgált. Ezek az írni-olvasni szépen tudó férfiak lettek később oszlopos tagjai például a kollektív gazdaságnak. Nálunk például Máté Zsiga bácsi. Ők tisztességet tanultak, fegyelemre neveltek mindenkit. Emlékszem, őriztük a lovakat, kint háltunk az erdőn, tüzet gyújtani sem volt tanácsos, de azért gyújtottunk, mert mentek állandóan Tito szekerei. Mentek, vitték a Szovjetunióból a lőszert, az utánpótlást, messze fönt zúgtak azok a gépek, és dobtak le ezt-azt, olyan csokoládészerű dolgokat. Vigyázni kellett, mert robbant. A csendőrök járőröztek a határon. Jött a magyar csendőr, föltűrte a nadrág mandzsettáját, mert harmatos volt a fű, megoldotta az övét, mert enyhe volt az este, kigombolta, lazított az ingén. Amikor odaérkeztek a mi tüzünkhöz, letűrték a nadrágot, megigazították az egyenruhát, odajöttek: „Jó estét, fiúk! Megengeditek, hogy melegedjünk egy kicsit a tüzeteknél?” Utána: „Köszönjük!” Volt tartásuk! A jobbakat válogatták, az értelmesebbeket. Amikor aztán jött ez a népi demokratikus rendőrség, hogy azok milyenek rendetlenek voltak! A magyar időben nem voltak verekedések a bálban, megjelent az ajtóban a toll, megvillant, az is előfordult, hogy bejött, és táncolt. Letette a puskát a sarokba a másik mellé, és akkor táncolt egyet. Rend volt és tisztelet! Emlékszem, hogy ’46-ban a milicistának a géppisztolyát rákötötték a hátára, s azzal együtt dobták ki. De rövid ideig tartott a magyar idő. Galambfalvára betelepítettek a XVIII. század közepén ötven román zsellércsaládot. Ezeket próbálták kiváltani a magyar időben. A román időben román iskolát nyitottak nekik, az olyanok, mint Lukács, Sztojka, Duka román iskolába adták a gyerekeket, bírót is közülük választottak, de ezek a négy év alatt úgy elröstellték magukat, hogy mind reformátusok lettek.
– Következett a szakközépiskola.
– Ez fémipari és villamosipari szakközépiskola volt. Annyi történt, hogy a kollégiumban levizsgáztam negyedévből. Ott találkoztam először a francia nyelvvel, mert ott franciát kellett tanulni. Tompa Laci bácsi, illetve Szabédinak a felesége tanított magyarra, illetve vizsgáztatott magyarul a francia nyelvből, én pár nap alatt felkészültem a francia vizsgára: „Je suis sur la femme”. Valami ilyesmiket mondtam, aztán németül is tanultunk, azt kezdtük el harmadik gimnazista koromban, gyakoroltam a német katonákkal, amikor vonultak át. Miután édesapám hazajött, egy alkalommal Gyertyános sarkánál vágtuk a fát. Azt mondja: „Sándor, el kellene menjél kerekesnek. Mert a magad gazdája leszel: mindig utáltam, hogy nem tudok egy fejszenyelet sem megcsinálni, nagyon jó lesz, ha meg tudsz csinálni egy szekeret, és legalább a magad szükségletére dolgozol.” „Nézze, én arra gondoltam, hogy én visszamennék az iskolába.” Kiesett a könnye, és megállt a fánál. És másnap föltarisznyáltak, én pedig mentem az iskolába. Kisérettségit kellett volna tenni, hogy én a gimnáziumban folytathassam, de akkor vizsgáztam a negyedévből, s a kisérettségit már lekéstem, így kerültem az ipari iskolába, oda kisérettségi nélkül is bevettek, és én beiratkoztam. Ahol nem mutattam föl túl nagy talentumot. A műszaki rajzot a kollégáim megcsinálták helyettem, a vizsgamunkára egy kombinált fogót kellett elkészíteni. Én ebben annyira vettem ki a részemet, hogy közben mondtam nekik vicceket, esténként meg a meséket meg, azt hiszem, verseket is, megverseltem egyik-másikat. De a műhelyfőnök legnagyobb megelégedésére egy darab vasból elkészült a kombinált fogó is. Én vertem rá, a másik forgatta, Zsombori András, aki otthonról kovácsgyerek volt, ő segített. És így tettem le a vizsgát. Amikor aztán visszamentem egyetem után az ipari iskolába találkozót tartani, tiszteletdíjként egy kombinált fogót kaptam, azt mondták, ilyennek kellett volna lennie a vizsgamunkának is.
– Ekkor fedezte fel benned a költőt Páskándi?
– Írtam verseket a faliújságba, Páskándi az iskolánkban időzött és elolvasta azokat.
– Ezek milyen versek voltak?
– Békeharcos versek. Nem emlékszem pontosan, de tény , hogy híre ment: jön Páskándi elvtárs az Ifjúmunkástól. Ő már az Ifjúmunkásnál dolgozott, Majtényi Erik fölfedezte, 17 éves korától odavitte szerkesztőnek.
– Ti az Ifjúmunkást olvastátok?
– Sőt, terjesztettem is a lapot. Mentem falumunkára, és vittem Martonosba. És a görög szabadságharcosoknak gyűjtöttem. Őszintén, meggyőződéssel hittem, hittem, hogy ez a világ jót fog hozni. Mondják, hogy itt van Páskándi elvtárs, engem keres. Jön Géza, pattanásos kamasz, lóg egy cigaretta a szájából: „Szervusz, Páskándi vagyok, a költő, remélem, ismersz.” Ő tizenhét éves, én huszonegy. Azt mondja: „Az Utunkban futottam be – ezt a szót én akkor hallottam először –, és olvastam a faliújságban egy versedet, nagyon tehetségesnek tartalak, nem iszunk meg egy sört? Meghívlak.” Mutatja az igazolványát, hogy ő azzal engem ki tud vinni az iskolából. Mondom, nem szükséges, szolgálatos vagyok, szólok a helyettesemnek, és ki tudunk menni. Azt kérdi: „Szeretnél megjelenni a Költői próbálkozásokban? Én szerkesztem.” Mondom, én nem szeretnék megjelenni a tehetségtelenek közt, akiknek írnak egy-két biztató szót, megírják nekik, hogy olvassanak tíz sor Adyt, húsz sor Páskándit. Azt mondja Géza: „Az oldalamon, a kultúr-oldalamon szeretnél megjelenni? Én szerkesztem, jó, mi? Hát meglátjuk.” Három verset odaadtam neki, mondta, hogy küldjek még. Küldtem, s azt írta, hogy azt kell írni, az újat, újat, újat kell írni, a győztes újat, ahogy Ady mondaná, adott egy-két szempontot, és ajánlotta, hogy tőle olvassak többet, mert akkor jobban fog menni a versírás. Érettségi előtt egy héttel újból megjelenik Géza. Én vagyok megint a napos. A diákfelügyelő ellenőrizte a kollégiumban rendet: villanyoltás, lefekvés, ébresztés, a cipő tiszta legyen, minden. A konyhában terítettem neki, evés közben azt mondja, hogy kimegy a munkások közé Szentkeresztbányára, a bányászéletről szeretne írni egy ciklust. „Különben Kovács György – tudod, ki az a Kovács György, a színész – ő szavalta az egyik költeményemet.” Azt mondja: „Kellene egy aratási vers, te inkább falusi fiú vagy, tudnál-e írni egy olyan verset, háromszor tizenkét sor legyen, a szótagszámot valamint a rímképletet magad határozod meg, legyen benne az aratás, a békeharc, arról szóljon körülbelül, hogy a kardból ekét kovácsolnak.”
– Vagy sarlót.
– Vagy sarlót. Azt mondja, mire visszajön Szentkeresztbányáról írjam meg. Visszajön, ebédelünk, fuszulykaleves volt, s odaadom a verset. „Aratási vers? A cím jó” – mondja. Arról szólt, hogy a futóárkot benövi a búza. „Mi az a futóárok?” – kérdi. Mondom, a lövészároknak a mellékága. Kihúzza a futóárkot, s beleírja a lövészárkot. „Ne javíts bele a versembe! Az én versembe ne javítson bele senki!” „Tetszel nekem – azt mondja. – Hogy is mondtad? Futóárok?” Nem ismerte ezt a szót. Azt mondja: „Ez az úzus”. Ezt a szót is tőle hallottam először. Mondom: „Úzus ide, úzus oda, az én versembe ne javítson bele senki!” Ezt a szót, az úzust tanultam tőle, ő meg a futóárkot. És a vers megjelent az érettségim napján. Akkor az adminisztráció jól dolgozott, ez még a stabilizáció előtt volt, a pénzbeváltás előtt. Ezer lej tiszteletdíjat kaptam!
– Érettségi előtt.
– Ez huszonöt lejnek felelt meg utána. Tudod, mit lehetett venni érte? Huszonegyen voltunk az osztályban, mindenkinek vettem egy fél liter bort az érettségi banketten. Berúgtunk, a korondi sótartókat kidobáltuk az ebédlőből, mert ott tartottuk a bankettet a pincében, ahol a székelyek fölakasztották magukat, mi pedig célba dobtunk a sótartókkal. Másnap bementem a konyhára, és kifizettem a cechet.
– Mesélték, hogy akkoriban mesés honoráriumokat kaptak Szemlérék egy versért, három-négyszáz lejt, ami egy kisebb fizetésnek felelt meg.
– Hát, mondjuk, ők kaphattak. 330 lej volt, azt hiszem, a maximum. Volt A, B, C kategória, de a szerkesztőknek hatalmas keret állt a rendelkezésére, emlékszem, ’57-ben, mikor a Napsugár megindult, írtam egy verset az Auróráról – megjártam volt már a Szovjetuniót –, s Asztalos Pista bácsi azt kérdi: „Mennyit fizessek ezért a versért? Mit akarsz venni?” „Nem tudom – mondom –, egy ballonkabátot szeretnék venni.” „S mennyi egy ballonkabát?” „Ó – mondom –, nagyon drága, 600 lej.”
– Annyi volt egy tanítói fizetés.
– S odaírta, hogy C kategória plusz száz százalék, s Deutsch bácsi kifizette nekem a 620 lejt, s elmentem, és vettem egy ballonkabátot.
– Maradjunk Páskándinál. Ő fedezett fel, de utána is tovább tartott a kapcsolatotok, ’56-ban pedig őt bezárták.
– Halálig tartott a kapcsolatunk. Géza jött, amikor a görög szabadságharcosoknak gyűjtöttünk, mert kezdett járni Menyhárt Zsuzsához, a későbbi Gálpálnéhoz, szép leány volt, mind szerelmesek voltunk bele. S a mozgalomban egyszer Gálpál, ez a szép szál aktivista (még a pofája se tetszett) egyszer csak azt mondta: „Az elvtársnőt elveszem feleségül”. Zsuzsa vigyázzba állt, és férjhez ment Gálpálhoz. Az Irodalmi Almanach félévenként, aztán negyedévenként, aztán kéthónaponként, aztán havonként jelent meg. Annak a könyves sátrában árultuk a könyvet a görög szabadságharcosok javára, és Géza imponálni akart Zsuzsának, kezébe vette az az évi és az azelőtti almanachot, és azt mondja: „Azt hiszem, fogok írni egy esszét, Két almanach a mérlegen címmel”. Esszé! Ezt a szót akkor hallottam először. Zsuzsa sem tudhatta, hogy mit jelent. Felkerülök Kolozsvárra színművészeti főiskolára. Gézuka visszamegy Udvarhelyről. Nekem érettségi előtt biztatásul elmesélte az ő érettségijét. Hogy hát milyen bravúros, rendkívüli érettségivel érettségiztették le, mert Majtényi Erik főszerkesztő kiemelte az iskolából, s azt mondta, érettségiztessék le ezt a gyereket. Szóval hogy milyen simán és kitűnően, kilencedikes vagy tizedikes korában leérettségizett. Bukarestbe került Géza, én meg a színművészeti főiskolára, ahol félév után rájöttem, hogy nem tudok énekelni, nem tudok semmit sem csinálni.
– Rögtön érettségi után, egyből mentél az egyetemre?
– Igen. Lévai tanár úrnak vittem a levelét Kőműves Nagy Lajoshoz, aki a színház igazgatója volt. Lévai, a magyartanárunk – egy isteni ember – ajánlólevelet írt, hogy adjam oda Kőműves Nagy Lajosnak. Lévai tanár úrnak még darabját is mutatták be. Lupényban volt tanító, onnan jött Udvarhelyre. Szép leányai voltak, és egy fia, Zsolt, aki orvos Németországban. Lévai tanár úr azt mondta – Széchényit idézte nekünk –: „Egy szegény árva magyar fiú, pénz és taps nélkül a Himalája lábainál világhírnevet szerzett, Kőrösi Csoma Sándor példája lebegjen előttetek”. A kollégiumban ő volt a romántanárunk is, mert magyar időben a kollégiumban románt is tanultunk, én a legtöbbet ott tanultam. Kötelező tantárgy volt. És komolyan vették! Lévai tanár úr így kezdte (nekem azóta is ez az iránytűm): „Édes gyermekeim, évszázadok óta együtt élünk, együtt kell élnünk, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig élhessünk békességben ezen a földön.” Ezt mondta el órák elején! A B osztályban egy másik tanár tanította a románt, az azt mondta: „Az ellenséget a saját nyelvével lehet legyőzni: meg kell tanulni oláhul!” A változás után, ’45-ben Lévai tanár urat deportálták, s a másikból párttitkár lett. De aztán kiengedték az öreget. Ezek a magyar időből a legszebb emlékeim. Elmesélek még egy esetet Tóth Béla tanár úrral. Egyszer megütöttem egy gyereket, fölhasadt a fején a bőr, mert kiverte a lekvároskenyeret a kezemből, felkaptam a cipőkefét és hozzávágtam. Szerencsére nem az ablak ment ki, hanem a homlokán fölhasította a bőrt. Bejáró diák volt Décsfalváról, s nem tudott hazamenni, a betegszobába tették be, és akkor Johanna nővér a szilencium idején azt mondja: „Egy Kányádi Sándor nevű gyilkost keresünk.” Fölálltam, ő meg rám olvasta, hogy mit követtem el, milyen bűnt követtem el. Tehát nem ment haza a gyerek, másnap bejött az apja. Egyszer magyar- vagy latinóra közepén kopogtatnak, és a décsfalvi gyermek – Bartos Ernőnek hívták – jön bekötött fejjel: „Tanár úr, tisztelettel jelentem, azért jöttem, mert tegnap Kányádi Sándor meghajított a kefével. És össze kellett varrják a…” „Állj csak meg! Kányádi, hogy volt?” „Tanár úr, tisztelettel jelentem, úgy volt, hogy ebéd után eppeg kimenőre készültem, és a szekrény aljából, egy kicsi hazaiból megkentem egy lekváros kenyeret, ő a folyosói vízcsapnál mosta a szivacsot, amivel a táblát törülte le, és megtörülte az arcomat hátulról egyszer. Másodszor is. Dühös lettem, kikaptam a kefét és hozzavágtam, de nem az ablakot találtam el, hanem őt.” „Így volt?” „Tanár úr, tisztelettel jelentem, így.” „Akkor takarodj innen! Máskor – azt mondja nekem – ne légy ilyen ingerült!” Közben még az is előfordult a kollégiumban, hogy olvastam, olvastam, mással nem törődtem, matematikából nem voltam valami erős, ezért félévkor intőt kaptam. Az első intőmet. Egy keddi napon, mikor piac van Udvarhelyen, megjelenik Kányádi Miklós fehér harisnyában, csizmában – ünnepibe öltözik a székely, amikor a városba megy –, és bekopog a betegszobába, mert én ott voltam. Mutatja az intőt, s azt kérdi: „Ez mi, Sándor?” Én fölülök az ágyban. „Ó Kányádi bácsi, az csak egy intő!” – mondja egy másik diák. – Nekem kettőből is van.” „Nem erről volt szó! – mondja édesapám. – Öltözés, megyünk haza!” Szó nélkül öltözködtem, kimegyek, a szekrényből kezdek kipakolni. Tóth Béla tanár úr arra jön, s azt kérdi: „Te mit csinálsz itt, Kányádi?” „Tanár úr, tisztelettel jelentem, édesapám értem jött, mert az intő miatt haza kell menni.” „Hol van édesapád?” „Ott.” „Küldd csak be hozzám!” Beküldtem hozzá. Hogy mit beszéltek, mit nem, azt nem tudom, de apám kijött, s azt mondta, csomagoljak vissza, de többet ilyen elé ne forduljon! Így úsztam meg a pályamódosítást!
– Nem lett belőled kerekes.
– Nem lett belőlem kerekes. Meg aztán az is belejátszott, hogy én elég beteges gyermek voltam, sokszor olyan beteg, hogy majdnem felfordultam ásás közben, kiderült, hogy szívnagyobbodásom van,fölmentettek tornából meg minden nehéz munka alól, egyszer Tömöry óráján is elájultam. Kidőltem a padból, bevittek a betegszobába, magamhoz térítettek, s azt hitték, hogy végem lesz. Visszamegyek. „Jobban lettél? Mondjad csak a leckét!” Elmondtam. Azt hitték, szimulálok. Soha többet nem zaklattak. Néhányszor még megtörtént, hogy összeestem, de ilyen próbát többet egyszer sem kellett kiállnom.
– Ez nem valamiféle udvarhelyi szindróma? Tamásit is a csonka ujja mentette meg az irodalomnak, téged a betegeskedés.
– A fizikai munkából kiszuperáltak. Ennyi az egész. Mint amikor katonának nem vitték annakidején a legényeket. Maradt itthon két-három nyomorult. Ugorjunk. Három év után megalakult az ifjúmunkás szervezet, az UTR, a diákszövetség, abba Kolumbán Gabival együtt beválasztottak. Áldott jó barátom, tehetős családból származott, adtak akkor boldog-boldogtalannak, ’48-ban, a tanügyi reform után valami ösztöndíjszerűséget. Kolumbán Gábor azt mondta, neki ne adjanak, mert az apja elég tehetős ahhoz, hogy ki tudja fizetni az iskolát. Öntudatos ember volt. Aztán nem sikerült a mezőgazdaságira a fölvételije, elvitték katonának, elit alakulathoz, a tankosokhoz vitték, a Tudor Vladimirescu egységhez. Ő akkor már udvarolt Menyhárt Julinak, aki közgazdaságin járt, Gálpál Zsuzsának a húgáról van szó, mi pedig ott voltunk már diákok Kolozsváron, Gábor meg katona. Én mindig megkérdeztem Julitól, hogy van Gábor, és volt úgy, hogy eltávozáskor lejött Kolozsvárra. Ez már ’53-ban volt, én már szerkesztő voltam, a színművészeti után elvittek szerkesztőnek az Almanachhoz, Gabit tehát fogadhattam.
– Tamás Gazsi bácsi volt az Irodalmi Almanch főszerkesztője.
– Igen. De az Almanachot Hajdu Győző – mert megalakult a Magyar Autonóm Tartomány – levitte Vásárhelyre és Igaz Szó lett belőle. Engem is vitt volna, kétszobás lakást ígért.
– Akkor vitte Sütőt, Székely Jánost.
– Sütőt nem! Sütő még Bukarestben a Falvak Népe főszerkesztője volt, 23 évesen! Ezért mondom, hogy nemzedékünkből a legnagyobb kísértéseknek mindig Andris volt kitéve, de ő mégis megmaradt, ahogy szoktam mondani, becsületesnek, s ez nem kicsi dolog! Sütő később került Vásárhelyre, Művészet címen – valamikor ’55-ben vagy ’56 táján – indítottak egy új folyóiratot, amiből aztán az Új Élet lett. Ezt főszerkesztette. Győző vitte el az Almanachot, képzeld el, még a széket is elvitte az Irodalmi Almanachtól! Hogy kerültem oda? A sikertelen színi után engem átírattak félévkor a filológiára. Félévkor hagytam ott a színit, de még statisztáltam A második arcvonal mögött című szovjet darabban. Az volt a feladatom, hogy én mint amerikai katona két társammal kiszabadítsam Bara Margitot, a zsidó lányt a lágerből.
– Bara Margit akkor még Kolozsváron játszott?
– Persze. Egy nagy tábla facsokoládéval, füstös amerikai arccal belépek, ott strázsál az SS, supp, leütöm – Csíky András másodéves volt –, Margitot fölkapom, szaladunk, megölel, éreztem a mellét, odaadom a csokoládét, kitakarítom a lágerből. Függöny, megyek ki a színfalak mögé, s hát Bara Margit ott csókolózik az SS-szel, akit én azelőtt leütöttem! Egy világ omlott össze bennem.
– Csíky András, a volt osztálytárs.
– Igen. Bementem az öltözőbe, lemaszkíroztam, és lementem a színpadra. Onnan nem szabad a statisztának sem lemenni előadás közben, de én lementem. Már csöngetnek be, mert akkor három felvonással játszották a darabokat. Odajön Gazsi, s azt mondja: „Urak, följöttök a Párthoz! Megbíztak az Irodalmi Almanach főszerkesztésével”. Így, többesben mondta. „Mondták, hogy válasszak egy segédszerkesztőt; magát választottam, következő szünetig gondolkozzon!” Néztem tovább a darabot, amelyben már leszerepeltem, Orosz Lujzi negyedévet végzett akkor – Lohinszkyékkal együtt a nagy évfolyam! –, mondom neki: „Lujzika, képzelje, elhagyom magukat: meghívtak, Tamás Gáspár bácsi azt mondta, hogy legyek szerkesztő.” „Hát el kell menni, Sándor. Ott a dohány, ott biztos több!” „Nem dohányzom, de hogy a túróba lehet innen kimenni?” Igent mondtam, és jött a fordulat a nagy irodalmi életben. Az Irodalmi Almanach szerkesztőségébe megérkeznek Páskándi Géza bukaresti költőnek, az Ifjúmunkás szerkesztőjének a versei. És Gazsi azt mondja: „A kollegája: válaszoljon neki!” És én akkor megírtam, elmondtam Gézának, hogyan kell verset írni. Sommáson mondtam, de nagyon. Így változott az élet, a szerencse!
– Géza kötött formájú verseket írt, vagy már akkor is avantgárd volt?
– Ne, ne, ne. Akkor ő szabályos verseket írt, akkor nem volt avantgárd! Nekem már volt lakásom, albérletem, már ’52-t írtunk, és Géza egyszer somfordál, jön Bukarestből, és azt kérdi, nem tudnék-e segíteni rajta. Mert végül mégis le kell érettségizni, ha be akar iratkozni az egyetemre. Mert az érettségije – hogy is mondjam – nem volt elintézve. Szóval le kell érettségizni! El kell végezni még két osztályt. Na, meg is történt, aztán beiratkozott az egyetemre.
– A verseiből közöltél az Almanachban?
– Persze! Nem én, Gazsi bácsi, ő döntött. Én csak véleményeztem. Ekkor fordítottam életem első idegen versét, méghozzá kínaiból: „A Huang-ho vize megáradt” – így kezdődött a vers, aztán dojnákat fordítottam, ma sem tudnám jobban lefordítani Dan Deşliunak a máramarosi ciklusát, „Cât e flori pe Izea-n sus / Cu mândră le-am pus” – ez a mottója, 23 évesen már állami díjas volt, ami miatt nagyon… meghasonlott magával a vége felé. Tudod, hogy halt meg? Elment a Fekete-tenger partjára, levetette a ruháját, besétált a tengerbe, és nem jött ki.
– Eléggé sokat gyötörtek minket a középiskolában a máramarosi bányászokkal: „…édesanyám, édesanyám, / ahelyett, hogy engem szültél, / mért nem inkább fát ültettél, / vagy egy kutat ástál volna: / aki szomjas, ivott volna.”
– Ez egy dojna! Deşliu átdolgozásában, s én fordítottam!
– S nekünk vizsgázni kellett belőle. De a magyar irodalom, amit a középiskolában kellett volna megtanulni, még nehezebb volt!
– A tanár is olyan lehetett, ha nem tudta megtanítani.
– Unta!
– Ez nagy baj! Engem arra kértek Magyarországon, egy piarista bentlakásban a magyartanár arra kért: „Sándor bátyám, szerettesd meg Arany Jánost, mert ha elhangzik, hogy »Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, / tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta«, röhögnek a gyerekek. Nem értik. S amikor elmagyarázom, azt mondják, hogy tök sirály!” A nyelv őrült nagyot fejlődött. S aki most azt mondja, hogy koviubi – az unokám –, soha nem fogja többet azt mondani, hogy kovászos uborka, mint ahogy a magyar sem fogja többet azt mondani, hogy szilme és viszi, ahogy a finnek mondják, mert mi átestünk azon a nyelvi folyamaton, hogy a szóvégi rövidhangzó lekopott, és megnyúlt a szó. A nyelv állandó, borzasztó tenyészet, csuda a nyelv! Visszatérve Páskándihoz: segítettem neki, vizsgázott, látogatásnélkülin végzett, aztán beiratkozott a jogra. Magdi már ott volt, ugye, adtunk egy esélyt Gézának…
– Ő udvarolt Magdinak?
– Igen. Osztálytársak voltak!… Gézának Keresztes Ilonka volt a menyasszonya, állt feketében a tárgyaláson, Magdi gardírozta Géza mamáját. Én kellett megmondjam neki, hogy letartoztatták Gézát! Jött Erzsi néni, a kolozsvári vasútállomáson vártam. Borzasztó volt! Leszáll: „Mi van, mi van Gézukával?” Mondom: „Erzsi néni, legyen erős, letartóztatták.” „Ugye bezárták? Megálmodtam!” Az anyósom is feljött, egész éjszaka rendőr sétált a házunk előtt.
– Magdit is letartóztatták?
– Le, de nem akkor. Magdi kilenc hetet ült. És nem a Géza ügyében: Magdit az egyetem-egyesítés miatt, Gézáékat pedig ’56 miatt ’57 folyamán tartoztatták le. Öregem, olyan véletlenszerűen történt minden, és szerencse kellett hozzá, hogy kit ki tartóztat le, és mikor! Páskándi Gézát 1957 márciusában tartóztatták le. Jött hozzám Magdi, Knező Piri, hogy mi van Gézával, mire észrevettem, az én kézirataimból is elégettek egy csomót ezek a lányok. Akkor aztán mi, Fodor úrral, nekiindultunk Géza mentésére Bukarestbe, Miron Constantinescuhoz, Fazekas Jánoshoz, nem sok sikerrel.
– Páll Lajosékat is ekkor tartóztatták le?
– Géza után.’58-ban, azt hiszem. Géza, Balázs Imre, Dávid Gyula és Bartis Ferenc voltak együtt. Gézát letartóztatták, két okot hoztak fel, ami a tárgyaláson is elhangzott. Az egyetemi autonómiáról hivatalos engedéllyel tárgyalt a karon. De Géza, szokásához híven, elaludta az időt, mint egy rendes íróember, irigylésre méltó íróember: este berúgott, hajnalra kijózanodott és leült írni. Megírta a hozzászólását autonómia-ügyben, de elkésett a gyűlésről. A hozzászólását viszont odaadta, azt mondta: csatoljátok a jegyzőkönyvhöz. Ebből bizonyíték lett. Amikor letartóztatták, akkor a zsebében találtak egy verset. Ez a vers, most parafrazálom neked, valahogy így szólt: tanított már tatár tanár, török tanár, labanc tanár, román tanár, orosz tanár, tanítson már magyar tanár is. Ezért kapott hat évet! Elmentem, s azt mondta a vallatója, hogy hat évet fog kapni. Kérdem: „Hogyhogy? Hát van még Groza Péter is a világon!” „Lehet – azt mondja –, de példát kell statuálni.” Elmentünk Miron Constantinescuhoz, Fazekashoz Fodor úrral. Emlékszem, hogy János bácsinál kihegyezett ceruzák voltak egy csuporban, a nagy központi bizottsági asztalon, ceruzák.
– Akkor már központi bizottsági tag volt az öreg?
– Hogyne, harmincéves korától. Sejtettem, hogy sokra nem megyünk. Mondta már akkor, amikor belépett! S mi odaállítottunk, hogy beszéljünk Fazekas Jánossal Páskándi ügyében! Csak később tudtam meg: lehallgatják őt is! Fazekas csak annyit mondott: „Fogjátok be a szátokot! Ne ellenforradalmárkodjatok, menjetek a picsába!” Neki így kellett beszélni, mert otthon is lehallgatták! És ha nem ezt teszi, akkor nem hiteles nemzetiségi ügyekben…
– A Nagy Imre-ügyben Mogyoróssal ketten jártak ki Snagovra…
– „A disznyó, itt eszik nálunk a disznyó” – mondta.
– Ezt mondta?
– Cefet idők voltak azok, öregem. De gondolj arra, hogy Magyarországon sem volt egy ilyen magyar politikus, aki ennyire a nemzete, a népe mellett gondolkodott volna! Csakhogy ő tudta, mi a dürgés, mert ő látta belülről az egészet, az intrikáktól kezdve a lehallgatásokig! Király Karcsi azt mondta, utána 816 kazetta maradt csak az üzemből, ő mondta, hogy az utolsó politikai végrehajtó bizottsági gyűlésen, amin még ő is részt vett, kétszázmillió (!) dollárt szavaztak meg a legújabb lehallgató technika beszerzésére! „Sándor, képzeld el, azóta hány végrehajtó bizottsági gyűlés volt, és mennyit fejlődött azóta a technika!” Ilyen körülmények között képviselni nemzetiséget!
Most csak egy zárójel: én nem voltam párttag, pedig nekem kötelező lett volna. Feleségemnek is kötelező lett volna, mert pártlapnál dolgozott, lényegében mozgalmi lapnál, mert a nőbizottságé volt a Dolgozó Nő, a pionírtanácsé a Napsugár. Székely János, Fodor úr, Bálint Tibor, a feleségem és én, legalábbis a tágabb ismeretségi körből nem voltunk pártagok. Fazekas fölhívott valamikor Predealra. Hajdu Győző is, Sütő is ott volt, kimegyünk az erdőbe, s azt mondja: „Sanyika, azért gyűltünk össze, hogy megbeszéljük: neked be kell lépni a pártba. Csak úgy lehetne nemzetiségünkért többet tenni, ha bent vagyunk.” Mondom: „Nézze, Fazekas elvtárs, én magával egy pártba örömmel belépek. De a maga pártjában itt van ez a szarházi Hajdu Győző. Aki apámat megházkutatta, aki Székely János apját bezárattatta, azért, hogy utána kiszabadíttathassa…”
– Megíratta Székely Jánossal az Itthon vagyok ciklust. Édesapáddal mit művelt?
– Följelentette és megházkutatták. Kimentek és megházkutatták. ’57-ben! Ezért föl voltam függesztve fél évre, aztán egy évre is, nem közölhettem… Blénessy, Fazekas titkára hümmögött, azt mondta: „Van benne valami igazság!” S akkor azt mondtam: „Nézze, Fazekas elvtárs, nem kifizetődő a magamfajtával kukoricázni. Vegye tudomásul: én egytől tizenkét osztályig minden romániai tankönyvben benne vagyok, ha másképpen nem, nyelvtani példaként. Nincsen maguknak annyi pénzük, hogy minden könyvet újranyomtassanak!” „Jól van Sanyika, neked nem kell belépni, neked ebből kell megélni!” Amikor nála jártunk Páskándi ügyében, nézem, nézem, ott van egy nagy tégelyben egy csomó kihegyezett ceruza. Kinézek egy sárgát, és elteszem. Mikor jövünk le, mondom Fodor úrnak: „Hát sokat nem értünk el – de loptam egy ceruzát.” Azt mondja: „Te, észreveszik, te, meg kell gyónni!” „Egy nyavalyát, öregem! Ha egyszer letagadná, hogy itt jártunk, akkor előveszem a ceruzát.” S lőn! Újból meghív Tusnádra. Ott volt a másik Fazekas is, a Lajos, Páskándi már kiszabadult. Hajdu Győző, Sütő, mindenki ott van, még Albert Tóni, a Hargita főszerkesztője is. Várni kellett, amíg az elvtárs fölébred, mert hosszú volt előtte az este. S akkor láttam-tanultam meg, hogy másnaposságra tejszínt kell inni. Az a legjobb, azt ittunk. S amíg ott várakozunk, mondom, hogy milyen szépen összegyűltünk, de hogyha nem jön az elvtárs, akkor is ilyen szépen összegyűlünk, ha találkozni akarunk? Nevetés. Nyílik az ajtó, kicsi idő múlva kijön, s azt mondja: „Na, milyen szépen összegyűltetek! Kíváncsi vónék, ha én nem löszök az, ami most vagyok, akkor is ilyen szépen összegyűlnétek-e?” Én azt mondtam, hogy akkor is elmennék a betfalvi vasúti töltés oldalán a Gagy mentére kenyérrel s szalonnával, és ott nyugodtabban elbeszélgetnénk. S azt mondja Hajdu Győző, hogy ő is hozna kenyeret s szalonnát. S bent azt mondja János bácsi: „Hol vótatok, tük, magyar értelmiségiek, hogy ezt a zseniális Páskándi Gézát hagytátok bézárni?” „Fazekas elvtárs, nekem van egy sárga ceruzám. Otthon van, Fodor úrnál.” – mondom. „Igaz, igaz, igaz. Ott jártál!” Megvan a ceruza most is.
– Tudod-e, hogy Páll Laji szekusdossziéja 800 oldal – ez a Bottoni mondta el –, Páskándié viszont a többszöröse, mert ő az országot járta, és az is kiderült, hogy a román elvtársak továbbadták a róla szerzett információkat, tehát Magyarországon is figyelték őt.
– Mondok neked akkor egy saját epizódot. 1981-ben Budapesten vagyok, meghívtak az Építészek Szövetségének klubjába. Ez a Kossuth-klub mellett van. Ott, ahogy szoktunk, kicsit ittunk is, és hát politizálás is folyt. Így Kádár, úgy Kádár, mennyire jó satöbbi. „Hagyjátok már, az istenért! – mondom. – Vér tapad a kezéhez!” „Csak a Jani bácsit ne bántsad, csak a Jani bácsit ne bántsad!”
– Mondták a magyarországi kollégák?
– Igen, a magyarországiak csitítottak. Az egyik azt mondja: „Nem bántja, nem bántja, de vér tapad a kezéhez!” Hazajövök, egy hét, két hét telik el, egyszer telefonál nekem a „prieten” , Oprea, aki rajtam, rajtunk lett irodalmi bennfentes, és kiderült, hogy ő a tartományi kémelhárítás főnöke. Kérdi, miért szidtam Kádárt? Ezért mondtam egyszer, hogy ha még egy napot tartott volna a szükségállapot, akkor engem kivégeznek. Mert ott voltam, második voltam a kémlistán mint magyarországi kém. ’89-ben, amikor volt a kolozsvári sortűz, én is készültem kivonulni az utcára. Egyszer megcsörren a telefon: „Domnu Kányádi! Mindenre kérem, maradjon otthon. Maradjon otthon, kérem, ne jöjjön ki az utcára!” Összedolgoztak nagyon az elvtársak, a kékszemű fiúk…
– A következő Székelyföldekben olvasd el Sas Kálmán perét, abból kiderül, hogyan dolgozott össze a két titkosszolgálat. Debrecenben szervezték meg a provokációt, egy debreceni tiszt szervezte meg a váradiakkal együtt Sas Kálmánék lebuktatását… De térjünk vissza az irodalomhoz. 1955-ben megjelent az első köteted, a Virágzik a cseresznyefa…
– Abból épült a ház. A galambfalvi. Nem akartam nagy példányszámot, háromezret, akkor úgy fizettek, hogy háromezer volt az alappéldányszám, s ha annál nagyobb példányszámban jelent meg, akkor 80%-kal emelték a honort…
– Tisztességesen megfizették.
– És én nem akartam, hogy annyiban jelenjen meg, mert hát, ugye, kezdő kötet. Egy hét alatt fogyott el! Páskándi azt mondta, hogy igen, ez olyan, mint Ady első kötete…
– Aztán következett a Sirálytánc.
– A Virágzik a cseresznyefában már benne volt a Májusi kétségbeesés is, a Kóborkutya nem volt benne, mert kihúzták a végét. A Sirálytánc ’56 nyarán jelent meg. De előtte megjelent a Gazeta Literară-ban románul is, és ebből lett a baj. 1956-ban megjelent a Rufi szerkesztette Béke és szabadságban is, abban mutattak be engem bajszos képpel, a Sirálytánc és a Tenger szerzőjeként.
– Volt bajuszod is?
– Igen, persze. Szép bajuszom volt, csak a feleségem azt mondta, hogy vágjam le. Mondtam: „Nem vágom!” Ez volt a függetlenségem utolsó fellángolása! S azt mondja egyszer Magdi: „Te Sándor, te egy tisztálkodó ember vagy, de ha kovászos uborkát eszel nyáron, én még karácsonykor is érzem, ha megcsókolsz!” Elmentem, és levágtam: odalett a függetlenségem teljesen. Akkor ’56-ban a Sirálytáncot kiplakátolták több helyen is. Ez lett a bűne, és nem mentette meg senki. Azt akarták, hogy – megjelent már a kötet – vágják ki a címadó verset, a Sirálytáncot és a Tengert. Én ebbe nem mentem bele, bezúzták, és megfizettették a nyomdaköltséget. Két évig húzták le a fizetésemből.
– S akkor jött a harmadik könyv.
– A Harmat a csillagon! Tudod, mi a svéd kötetnek a címe? Harmat a csillagon. A negyedik kötetem volt a Kikapcsolódás, ötödik volt a Függőleges lovak, akkor jött a Legszebb versek… Nagy Laci a kezébe veszi: „Mi ez? Ez könyv?! Milyen versek vannak benne? Ilyenben versek vannak? Nevetséges, kedvesem! Mutasd!” „De hát van ilyen – mondom –, tizenhétezer példányban jelent meg…” S akkor aztán utána jött a Kikapcsolódás.
– Abban benne van az a ciklus a békási erőmű építéséről, most is emlékszem a Rum és erkölcs című ciklusdarabra. Akkor még hittél az emberarcúban?
– A szocializmusban?
– Igen.
– Mai napig hiszek. Nem abban, ami volt, hanem abban, amit elképzeltünk.
– Egyáltalán: lehet-e hinni utópiákban? Minden utópiában előbb-utóbb megvalósul a terror.
– Nézz ide: én most hülye vagyok, és vénember, de az erőműépítésnek az emberarcát kerestem. De azért az is benne van, hogy lopnak, van benne erkölcs és rum, van szép szerelmes rész is benne, a cigánylánnyal, nevezzük realistább versnek az egészet. És hát azért ott van benne a szomorúság is…
– Ez a kötet már meghaladta a szocialista realizmust.
– Azt hiszem, nem hazudok, ha ezt mondom: én építő ember vagyok, láthatod, hogy mindenütt, ahol élnem lehetett, építettem. Kós Károly bácsi azt mondta, amikor látta egyszer, hogy viszem a homokszitát: „Csak nem építesz megint?! Építkezzél! Az egyetlen értelmes dolog a világon: építeni!” Ha hiszed, ha nem, én örültem az első tömbházaknak, a gyáraknak, annak, hogy itt épül, mozdul valami, hogy az emberek jobban élnek valamivel, hogy van az embereknek munkája, hogy kenyerük van, hogy az emberek hittel hitték, remélték a jobbat. A legrosszabbul a földművesek jártak. Én próbáltam is rendet csinálni… Hogyha azt a rohadt ateizmust nem tűzik zászlójukra, hanem Jézus Krisztussal kollaborálnak, hát akkor, akkor… Nemrég mondtam is, hogy Brazíliában még csak most kezdik az Internacionálét énekelni, és a papok vezénylik! Van nekem egy versem, nem jelent meg. Le kéne közöljétek!
– Leközöljük.
– Csak Pesten van, a rajta lévő aláírásokból kivehető, hogy Kiss Jenő, Panek Zoltán, s a többiek is jóváhagyták már közlésre, mégsem jelent meg. Őrült bemutatója volt, uram! Az egyetemen, még a XX. kongresszus előtt, a sétatéri részen, a Bolyai Egyetemen egy irodalmi estet tartottunk, ahol olyan illusztris emberek szerepeltek, mint Kós Károly. Először ő lépett fel, aztán Kiss Jenő, Kacsó bácsi, Asztalos István, Horváth István, Nagy István, Bányai János, a rektor, ő vezette be az egészet, és két fiatalember is szerepelt a meghívottak között: Bajor Andor és én. Én ott elmondtam az Őszi vers című versemet. „Őszi szántások között mentem”, és akkor döbbent belém, hogy „hány szándék rostokol a maga rozsdás traktoraival”, és az a versnek a vége, hogy „én szép hitem (…) miért tagadnám, hogy utad rettentően sáros, szavakkal ki nem rakható, most szokjak én a szolgasághoz?, csapjam be apám s önmagam? ha meg is ugat egy-két csahos, nekem megéri százszor, mert igazat adnak, hasznomat veszik szép, erős emberek”. Hatalmas taps volt, Kós Károly állt fel először, odajött a sor másik végére, megölelt, és sorra mindenki odajött és gratulált. Ez egy hosszú vers, háromflekkes vers!
– Bajor mit olvasott akkor?
– Nem emlékszem. S hogy az Utunk leadhassa, alá kellett írni, halványan kivehető rajta Panek Zoli szerkesztő úr, Kiss Jenő, Asztalos István aláírása – soha nem jelent meg. Aztán a kötetből is kimaradt, azért, mert benne van az „én szép hitem”, meg az, hogy „akkor döbbent belém: országos ez a baj”, szóval ilyen kifejezések vannak benne. Nem rossz vers a maga nemében. A Bakonsky-kötetben is ott van Ady Endre mottója: „…és lennék valakié, lennék valakié”. A kommunizmus szó is benne van a versben. Nem tudom már, kivel olvastattam el, valami független „íróegyéniséggel” – Meloccó Miklóssal –, tetszett neki is! Szóval miért hazudjuk le azokat a dolgainkat? Az első nagy kiábrándulásom ’50-ben volt. Én fémipari szakközépiskolába jutottam be, gyakorlati oktatásra. ’48-ban Brassóba küldtek, az autógyárba. Abszolút modern gyár volt. Tele volt automata gépekkel, fogaskerékmaró automatákkal, az esztergapadot beállítottad, kettőt is be tudtál állítani, behelyezted a munkadarabot, és működött. Nagyon modern gyár volt, a németek szerelték fel ’38-ban…
– Tankot gyártottak.
– Igen, tankot és ágyút. És aztán átállt teherautó-gyártásra. Ez volt a Steagul Roşu. Astra néven még a németek szerelték volt fel. A marógép úgy ment, hogy a rajzot követte, s úgy dolgozott! Onnan hoztam volt az ipari iskolának egy nagy szerszámkészletet. Állami díjas esztergályostól kaptam ajándékba, egy magyar sztahanovista esztergályostól. Azt mondta: „Fiam, ezt vidd haza az iskolának!” Kurkó Gyárfás esztergapadjainál dolgoztunk. Utána a Zsil-völgyében voltam két hónapig gyakorlaton, a bányában. Ott éltem végig ’49-ben a Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt fuzionálását, ami, ugye, erőszakkal történt. És én csiszoltam a ’29-es lupeni-i nagy sztrájk halálos áldozatainak az emlékművét, ami a bánya bejáratánál van. „32 lámpa kialudt…” – hogy van tovább?
– „32 bányász szállt alá / lámpa nélkül a föld alá”. Látod, még én is tudom!
– „…a föld alá” – és ebből, kérlek szépen, legalább huszonöt magyar volt. Kolumbán Gabival voltunk együtt, ott ismertem meg Szüszer Andort, ő odavalósi volt, az urikányi bányász-szakközépiskolába járt, amelyiknek volt magyar tagozata. Igazolványom is van gyakorlatból, hogy az Urikány–Zsil-völgyi Bányatársaságnál, a Farkasvölgyében – Lupeni: Farkasvölgye, így volt magyarosítva – praktizáltam. Ez magyar részvénytársaság volt. Rákosiék átadták a Szovjetuniónak jóvátételbe. De hát a szovjetek hamar rájöttek arra, hogy a lengyel koksz olcsóbb, mint a négy-ötezer méterről fölhozott zsil-völgyi, ejtették, nem törődtek az egésszel. Borzalmas állapotok uralkodtak, gyakorlatilag minden bányász szenvedett valamiben, évente ötezer sebesülés volt, halálos kimenetelűek is.
– Ez vezetett az első kiábrándulásodhoz?
– Az első kiábrándulás az volt, hogy hazudnak. Én akkor forradalmi mozgalmárként ott álltam a tribünön mint újjáépítési felelős. Tehát én mint megyei újjáépítési felelős álltam a tribünön, és elmasíroztak előttem a nem-tudom-hová bevonuló brigádosok. Én nem mehettem, mert nekem kötelező praktikára kellett menni. Az Ifjúmunkás szövetségbe. Az Ifjúmunkás szövetségben Zserenyák volt a titkár, egy lengyel. A következő zászlók voltak kitéve: a kommunista zászló, a román zászló, a lengyel zászló és a magyar zászló. A ’49-es Világifjúsági találkozót Budapesten rendezték, s mi szerveztünk egy szolidaritás-felvonulást. Én ott a Zsil-völgyében akkora magyar zászlót vittem, hogy két kicsi bányászgyerek fogta a végét, mint a menyasszony slájerét, hogy ne érjen a porba. És megsértődtem halálosan, mert nem tudott az egyik rendőr magyarul Lupényban! Írták a lapok, a nyugati lapok, hogy a szovjet fejtőkalapácsokkal milyen eredményeket értünk el. Röhögtek ezen a bányászok, mert a szovjet gépek ott feküdtek a vájatokban, nem értek semmit, donbászi könnyűszénre voltak tervezve; a fejtőkalapáccsal nem lehetett kettőt koppintani, a régi, Ruhr vidéki kemény, már-már antracitos szénhez szokott német kalapácsokat reparálgatták a petrozsényi központi műhelyben, s azokkal dolgoztak. S közben írták ezeket a nagy hazug dolgokat. Ezen röhögtek a bányászok, és bosszantották a kommunistákat. Hazamentem, és az első dolgom volt, hogy jelentettem ezt. Elmentem a KISZ-hez, Meleg elvtárshoz – ő lett aztán a párttitkár – s mondtam, hogy kérem szépen, ilyesmit nem szabad csinálni! A Szovjetuniónak nincs szüksége erre a hazugságra! Azt mondja erre: „Az elvtárs nem fogja kioktatni a Pártot!” „Én nem a Pártot oktatom ki, de nem szabad ilyesmit csinálni, mert ez rossz vért szül, röhögik az egész Pártot!” Kijövök. Azt mondja valaki: „Te meg vagy őrülve?! Bezárnak!” „Engem? Dehát nekem igazam van!”
– Akkor már működött a Duna-csatorna is?
– Igen. Szóval mondom: „Hogyhogy bezárnak? Hát nem arra van szükség, hogy az igazat mondjuk?” „Jaj, jaj! Vigyázz! Vigyázz, elvtárs, mert téged be fognak zárni!” Aztán jött, ugye, a kolhoz. Egyszer novemberben, az ENSZ által meghirdette Béke-napra Simó Bélát, Kolumbán Gabit és engem levittek a KISZ-hez. Mi akkor megfogadtuk, hogy mi nem fogunk politizálni. Semmit, egy szót sem. Megijedtünk: a Kossuthban volt az iroda, plafonig érően hatalmas Sztálin-, Marx-, Engels-, Lenin-portrék, vörös zászlók alatt. Néztük, néztük az egészet, és ott egy ilyen tikkes, szipogós központi elvtárs tartott egy szpícset. Hiába fogadtuk meg, hogy nem fogunk politizálni, egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy nyakig benne vagyunk. Egy festett katonaköpeny nagykabátot viseltem, egy honvédköpenyt, suhogott, mint Sztálin elvtársnak, s úgy mentem előadásokat tartani, ide is, oda is. Súgtak össze: „Jön Kányádi elvtárs!” Hirtelen én lettem a megyei újjáépítési főnök. Akkor már a kollektivizálás is megkezdődött. Meg is írtam Vargyasi szél címmel a verset. Az első kollektívgazdaság-avatáson ott voltam Vargyason! Talán ez az első költeményem, mondták is: nagyon megdicsérték Kányádit. A keresztúri kolhoz avatásán is ott voltam, aztán ’52-ben, de talán már ’50-ben Galambfalván is megcsinálták.
– Galambfalván is az elsők között szerveztek kolhozt?
– Igen. Apám csak ’52-ben állt be.
– Te győzted-e meg édesapádat, vagy ő magától állt be?
– Nem. Ő azt mondta, hogy a székely közösségért kellene valamit tenni. Azt hiszem, a hagyományos kalákázásra gondolt.
– Előre társulásokat szerveztek!
– Nálunk nem. Ha azzal kezdték volna! De előbb megcsinálták a rossz kolhozokat, s akkor kezdtek a társulási formára áttérni! És aztán kezdtek kulákozni, olyanból is kulákot csináltak, aki nem érdemelte meg, ez volt az első nagy incidens… ’53-ban vagy hányban voltam katona?
– Beteges voltál, mégis elvittek?
– Akkora már kinőttem a szívnagyobbodást. Mint egyetemisták, a nyári vakációkban tartalékos tisztiiskolákban szolgáltunk. Ez két hónapig tartott, egy hónapot Váradon voltam, egyet Caracalon.
– Magyarul énekeltetek Caracal utcáin?
– Igen. És ott állt két roskatag, öreg zsidó az egyik utcafordulónál, s azt mondták: „Drága magyar fiúk, csakhogy ide is bejöttetek!” Abban a pillanatban egymásba futott az alakulat, a lépést elvétettük, nem tudták, hogy volt Holokauszt meg minden, ez a két szerencsétlen zsidó ott rekedt Caracalon… Ez a Bolyai zászlóalj volt. Dehát ott volt a parancsnokunk, Zserébi, a csángó, az volt a disznó! Kértük, hogy tanítsanak román éneket, mert csak egyet tudtunk, a Zărzărică, zărzărea…-t, a másik pedig orosz induló volt, a Dzsongolszka, többet nem tudtunk. S akkor jött a parancs: „Dă tonul la cântec!” – s mi elkezdtük: „Zărzărică, zărzărea, / Drag e viaţa, când eşti militar…” Utána a Dzsongolszka következett, meg a Nyitva van a százados úr ablaka…, illetve a Márványkőből, márványkőből… „Încetarea!” – ordítja Zserébi, a gazember.
– Moldvai csángó volt?
– Moldvai csángó. De aztán kicsesztünk vele rettenetesen. Volt egy másik tiszt, egy tüzérhadnagy. Akkor nagy látványosság volt, ahogy ötös sorban meneteltünk, orosz mintára, az egész zászlóalj. Caracalban hetente masíroztunk a közfürdőbe. Caracal katonaváros volt, s ott sétáltak a tisztek, promenádoztak, és akkor direkt mutatni kellett, hogyan menetel egy alakulat. És megyünk, verjük a lépést, és már ott tartottunk, hogy „Márványkőből, márványkőből van a…” „Încetarea!” Egymásba fut a társaság. „Detaşament!” Lépünk össze-vissza, röhögnek a tisztek, erre odajön a tüzér, s azt mondja: „Átveszem a parancsnokságot. Fiúk, azt énekeltek, amit akartok!” …Drag e viaţa, când eşti militar… Érted? De ez a pasas, ez a csángó utálta, ha magyarul énekeltünk! Minden tisztnek volt egy táskája, a hadititok, abban van a térkép. Ez a csángó egyszer kijön az egyik gyakorlatra: elveszett a táskája. Haditörvényszék elé állíthatták volna. Kereste. Könyörgött, hogy menjünk ki, s keressük végig a kukoricaföldön. Két napig nem találtuk a táskáját. Majdnem sírt. Aztán az egyik szalmazsák alatt megtalálták, kicsempésztük a mosdóba! Aztán béke lett. Vidám egy katonaság volt. Két hónapig nem volt eső, összevegyültünk a bărăgani-i porral.
Váradon történt viszont az, amikor Benkő Samu bajtársammal olvassuk a Romániai Magyar Szóban, hogy megalakult a Magyar Autonóm Tartomány. Azt mondja Samu: „Na, itt van a vég! Látod-e: ez a gettó”. S akkor kezdett megszűnni sokminden Erdély többi városaiban, nemsokára Váradot már Oradea-nak hívták, fogyatkozni kezdtek az olyan jogok, mint szabad nyelvhasználat, azt mondták, hogy menjünk a Magyar Autonóm Tartományba magyarul beszélni. Elvitték Kolozsvárról a lapokat, főiskolát teremtettek, tanárképző főiskolát, mindent Vásárhelyre akartak koncentrálni, csinálni egy magyar gettót, és kész.
– Megosztani, leépíteni a többit, például Kolozsvárt.
– Kolozsvárt teljesen kiüríteni…
– Plusz Bukarestbe is felvittek néhány intézményt, Bukarestben is kialakult a „kolhoz”.
– Fölvitték a Falvak Népét meg mindent. Kérlek szépen, a megosztás annyira sikerült, hogy 1961-ben rendkívüli központi bizottsági gyűlést hív össze Gheroghiu-Dej elvtárs. Mindenki be volt szarva, hogy mi lesz, suttogtak, hogy vajon mi lesz, egyszer csak kinyílnak az ajtók, jönnek a pincérek, tálcán hozzák a pezsgőt, Gheorghiu-Dej elvtárs is jön, és azt mondja: „Most értesültem, hogy Kolozsvár 51%-ban román. Prosit!” Úgyhogy én egy kicsit mindig óvakodom ezektől a jogosztogatásoktól …
– A Bolyai felszámolását, az egyesítést miként élted meg?
– A feleségem a bőrével. Ő egyetemista volt. És hát elvitték. Az is olyan patriarchális módon történt. Hogy is meséljem? A rendőrparancsnok felesége, Tamás Mari Magdinak a kolleganője, a Szekuritáte-főnök felesége, Breban elvtársnő pedig a könyvelőnőjük volt. Nagy István elvtárs volt a szerkesztőbizottság elnöke, ő mondta nekem, amikor előállították a feleségemet: „Na, magának is el kellett venni egy ellenséges elemet!” Ezekért a dolgokért nem írok én emlékiratot. Kós Károly bácsi mondta volt: „Nálunk, fiam, az emlékirat nagy műfaj, de minden emlékirat szubjektív, én azt szoktam mondani: minden emlékírónak maga felé hajlik az emlékezete. Öt tisztességes, szubjektívből az utókor kivesz egy objektív képet, de húsz hazugból egyet sem, fiam!” Ez igaz.
– Kurkó Gyárfásék bezárását, az egész Magyar Népi Szövetség kinyírását hogy éltétek meg? Akkor sem volt gyanús nektek, hogy kommunizmus ide, szocializmus oda, itt ellenünk megy minden?
– Hogy a magyarok ellen? Ez egészen ’54-ig, ’55-ig nem nagyon vevődött észre. A nagy fordulat akkor következett be, amikor a szovjet csapatok kimentek.
– ’64-ben. De közben volt egy ’56 is.
– Gheorghiu-Dej elvtárs fölajánlotta a segítséget – katonai segítséget is értett ezen. Leverődött, amit le kellett verni, Titóval kibékült a Szovjetunió, Bulgáriában ott voltak a szovjet hadak, Magyarországon, Csehszlovákiában, Németországban is – nagyon jól nézett ki a béketábor.
– Nem volt stratégiai érdek, hogy itt maradjanak.
– Semmi! És nagy költsége volt a Szovjetuniónak, mert az rendben van, hogy itt állomásoztak, de nagyon sokba került ez nekik. Magyarországon is ott voltak szegények, eléggé elanyátlanodva, kaszárnyákban éltek szerencsétlenek. Én jártam egyszer egy ilyenben. Egy nagy teremben öt család lakott, bőröndökkel voltak tele a tiszti lakások. És mégis jobb volt itt a szovjet tiszteknek, itt jobb életkörülményeik voltak, mint otthon. A nyugat szemében is nagyon jól festett az, hogy Romániából kivonultak. A románok akkor sírva kísérték őket. ’59-ben szűnt meg Bákóban a magyar tanítóképző. 36 magyar iskola volt Moldvában, de Kallós szerint 52! Ő ott tanított. Szoktam is mondani a magyaroknak: „Ha nem ’56-ban, hanem későbben, mondjuk ’80-ban kezditek a lövöldözést, akkor ma Csángóföldön százezer magyar identitástudattal rendelkező csángómagyar lenne”. Márton Áron püspök úrtól is megkérdeztem, hogy a második Vatikáni zsinat után lehetne-e valamit tenni a magyar miséért. Azt mondta: „Fiam, elkéstünk. Rómának az az érdeke, hogy legyenek román nyelvű római katolikusok is, ezért kötött konkordátumot a román király a ’800-as évek végén, 1895-ben, és ezt erősítették meg ’23-ban. Elég lesz, fiam, 250 000 magyar származású kisebbség Bukarestben, a csángókból románokat csináltak.” De tényleg: ha a nyakunkon még itt maradtak volna a szovjet csapatok, sokkal másabbul alakul a sorsunk! Nemcsak a Magyar Autonóm Tartományról van szó! Hanem akkor nem lehetett volna megcsinálni, hogy Váradot, Szatmárt eltüntetni, betelepíteni! Hogyha valami bajod volt, ott volt Kolozsváron a konzulátus, a szovjet konzulátus, azonnal futottál oda! Nem legénykedtek itt! A nemzetiségi, a lenini nemzetiségi normákat itt be kellett tartani! Nézz ide: Izsevszkben 700 000 udmurt él, soha nem volt hazájuk. Amerikában 138 törzsből, Észak-Amerikában, Kanadában ötszázezrecskén maradtak meg! Az indián rezervátum tisztviselői főiskolát végeztek, nem tudnak ötig-hatig elszámolni anyanyelven. Izsevszkben az egyetemen az udmurt–magyar vagy finn–magyar szakosoknak tartottam találkozót. Egy szép kicsi orosz lány, aki udmurt–magyar szakos volt, azt mondta: „Sándor bácsi, tessék még szép magyar verseket mondani!” És én harmincöt-negyven udmurt értelmiségivel tartottam búcsúvacsorát, és megnézhettem volna az izsevszki Nemzeti Színházban Tenessee Williams valamelyik darabját udmurt nyelven! Most vége! Vége, mert a voguloknál elviszi az olajos helikopter az éléskamrát, lelövik a rénszarvast, megírják a New York Times első oldalán, de nem történik semmi! A rózsám viszont nyílik…
– Az irodalmat is kövessük az életedben. A Kikapcsolódás után megjelent a Függőleges lovak. Nekem ez a kötet volt az első költészeti döbbenetem. Már a Kriterion adta ki?
– Nem. Bodor Pali, az Irodalmi Kiadó. A Kriterion a Fától fáig gyűjteményes kötetet adta ki. ’66-ban jelent meg a Kikapcsolódás és ’68-ban a román kötetem. Ez igen lényeges. Van nekem két román kötetem, egyik ’68-ban jelent meg, a másik ’81-ben. Ez az, amit nem tudott a svéd elérni, nem tudták a franciáknál elérni, hogy valaki, jelentős francia vagy svéd írjon egy előszót. Azt mondja nekem ’68-ban Baconsky – akit menesztettek Kolozsvárról, költői iskola alapításának alapos gyanújával rúgták fenéken Románia legműveltebb költőjét, a kiváló költőt, akinek főszerkesztői szobája falán, a világirodalom nagyjai között ott volt Ady Endre és József Attila is! Száműzték Bukarestbe, Nagy Pista bácsi még azzal is vádolta, hogy franciául olvas meg németül… Szóval, anélkül hogy valaki kényszerítette volna, Strevoiu bácsi nyersfordításában olvasta a verseimet. Azt mondja nekem ez a jó mesterember: „Megengedné, hogy átnézzem a kötetet, mielőtt nyomdába kerül?” Majdnem elájultam a boldogságtól! Mondom: „Megtenné? De legyen olyan kedves, s ami rosszul hangzik románul: dobja ki könyörtelenül!” Azt mondja: „Megengedi-e, hogy írjak O mică prezentare-t ?” „Hát, ha megtenné…” És megírta: olvasd el az O mică prezentare-t. Ilyet kellene írni a más anyanyelvű költők művei elé! Sem a francia, sem más nyelű előszavak nem igaziak, ha magyarok írják. Az oroszoknál akadt csak ilyen, mint a Baconskyé.
– Faţă de paharul cu vin?
– Igen. Van egy mondat: „Versurile lui mi-au vorbit mai puţin, datorită deosebirii noastre, decât geometria aspră a chipului. (…) Am simţit încă înainte de a fi citit că am în faţă un poet autentic, prezentând cu acră antenă secretă, prin care poeţii si tâlharii se cunosc” . Igen. A költők és a tolvajok egymást az első pillantásra felismerik! Na, ez az, öregem! Utána azt írja, hogy József Attila és García Lorca közt keressenek egy helyet nekem. És mit mondjak Ioan Alexandruról, véle is nagyon jóban voltam.
– Azt tudom, hogy szinte „pártfeladat” volt a román irodalmat fordítani az erdélyi magyar íróknak, de te nagyon megválogattad, mit fordítasz. Szegény Székely János úgy szolgálta meg Hajdu Győzőnek a fizetését, hogy pártévfordulókkor lefordította a pártos román verseket, Kis Dénes néven…
– Én Kónya Gábor álnéven fordítottam. A Napsugárnak én is fordítottam vezérverseket… Kónya Gábor néven. És dojnákat. Aztán a végén nem is fordítottam: újakat írtam! Ezek voltak a vezérversek.
– Emellett a román irodalom javát: a dojnák, népdalok mellett Arghezit, Baconskyt, Stănescut fordítottál?
– Arghezitól legalább egy kötetre való van, harminc versnél is több,
akkor Baconskytól egy kötetnyit, több mint százat fordítottam, Ioan Alexandrutól több mint egy jó kötetre való, ezek Pesten jelentek meg. Akkor fordítottam, kérlek szépen, Feleától, fordítottam népköltészetet is, sajnos jórészük elkallódott. Nem tudtam minden románt lefordítani, még azokat sem, akiket akartam.
– Szóval kényszer volt-e neked vagy nem? Egyfajta kenyérkereseti lehetőséget is jelentett a fordítás?
– Ó, ugyan már! Kenyérkeresetre szovjet verseket ajánlott Létay, amikor le voltam tiltva. Orosz Irén elvtársnő mondta, hogy álnéven fordítsak orosz verseket, ilyen muszáj-verseket, hogy fönntartsam magam, de mondtam, hogy nem akarom álnéven rehabilitálni magam. Inkább a Napsugár volt a kenyérkereső versek helye. A fordításokkal az a helyzet, hogy kihagytam jó sokat a gyűjteményes kötetből is, mert a magyarországiak, mikor készült a könyv, azt mondták, hogy sok benne a román. Mondtam, hogy ne írják ki, hogy milyen nemzetiségű a szerző. Én szerettem volna egy népköltészeti kötetet is kiadni, de nem kellett. Mondtam is Illyés Gyula bácsinak: „Én azt szeretném, hogy amikor betesznek a nagygalambfalvi kert végébe, minden velünk együtt élt nép népköltészetéből énekeljenek el egyet magyarul az én fordításomban: zsidót, szászt, románt, cigányt.” Azt mondja erre: „Most mit kívánjak neked? Hogy vidd véghez mihamarabb nagyhírű munkádat!” Szóval nem sikerült minden tervemet végigvinni. Mondtam is Bari Karcsinak: „Mik vagytok ti, fordítsátok ti, miért én csináljam, amikor ti azt jobban tudjátok!” A cigány népköltészetre értettem. A románból azt akartam, hogy amit a román népköltészetből Bartók Béla gyűjtött, abból egy külön kötetet adjunk ki. Nem a Cantata profanával kezdődne, azt Sebő Feri szerint maga Bartók írta, az nem létezett a román népköltészetben.
– De hát megtalálták, énekelik még most is, rátaláltak a kútfőre!
– László Feri is elmondta, hogy megkereste a kútfőt. Lejátszotta a falu végén a kolindát, hogy ismerik-e. „Da.” A szomszéd faluban is lejátszotta, ötödiknél is, azt mondják, van itt egy nő, már megtanulta és énekli! Azt mondta az öreg Arghezi: „A vers egy olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá. Ha 70-80%-a sikerül, már az is eredmény.”
– Akkor Kosztolányi felfogása a járhatóbb út: az eredetiből új, magyar verset ír az alkotó?
– Igen, az is eredmény, mert az a vers Kosztolányi fizimiskájára teremtődik, nem Pityipalkóéra. De ha 70-80%-ban sikerül – egy verset le lehet húszféleképpen is jól fordítani! –, akkor az már több, mint információ, az már művészet.
A magyar költészetnek ez a nagy szerencséje, mert a nagy költők mindig fordítottak, és a világirodalom nekünk a legnagyobb költőink szintjén van meg! Csokonaival kezdve, vagy Balassival kezdve, Arany Jánosig folytatva nagy a mi műfordítás-irodalmunk. Én szent meggyőződésből fordítottam. Én románul, szégyellem, de nem tudok jól. „Ha az ember befogódzik egy nyelv igájába, elég teher, elég egy egész életen át azt vonszolni” – mondta Arghezi. Ez nagy igazság. Amit tanultam, ami az én román beszédemhez szükséges, hogy románul beszéljek, ha összetaszítjuk, egy esztendő sem jön ki a 78-ból, amit a román nyelv tanulására fordítottam. Én a román kultúra és a román költészet iránti szeretetből és tiszteletből, olykor csodálatból fordítottam, mert a fordítás a legnemzetibb vállalkozás, ahogy Szabó Lőrinc mondja. Az ember, amíg anyanyelvén ír valamit, még sandíthat ide-oda, hogy az egész emberiség javára dolgozik: hátha lefordítják. De amikor fordításra adja magát, eleve egy nyelvközösség szolgálatára kárhoztatja magát. Ez egy nagy nemzeti feladat. És régen is művelték. A mi Lúdas Matyink Iránból jött ide, nézd meg a Kőműves Kelement, a Manole Mestert. Mindenütt megvan a változata. Lényegében a költészet nem egyéb, mint egy nagy monológ, amibe bekapcsolódnak népek, nemzetek, és mondják ugyanazt, végig, immár többezer éve…
– A költészet egy nagy folyó, amelybe bármikor beléphetünk. Ezért írtál hosszú verseket?
– Olykor elapad ez a folyó. Ilia Miskának egyszer kifejtettem ezt. Ott volt bennem a Halottak napja… Hosszú ideig írtam ezt is, mint a Sörény és koponyát is. Amikor én ’67-ben Bécsben, egy teljesen fegyelmezett, tiszta városban járkáltam halottak napján, a koszorúk is a kirakatokban olyan tüchtigek voltak, pompás koszorúk, álltam egy virágkereskedés kirakata előtt, és arra gondoltam, hogy „befonnak egyszer téged is valami pompás koszorúba, idegen lesz majd és hideg minden, akár e bécsi utca”. Aztán tovább mentem, s arra gondoltam, ez nem is rossz. Egy szépasszonnyal, még nem volt asszony, Kendeffy Ilonával, elmentünk az Ágoston-rendiek templomába, ahol minden halottak napján eljátsszák Mozart Requiemjét. Én nem vagyok nagy zeneértő, de azért szerettem hallgatni a jó zenét. És ott, „Oszlopnak vetett háttal / hallgattam az ágoston-rendiek / fehérre meszelt templomában / hallgattam a rekviemet // Mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek / bora ecet könnye torma / gyertyájának is csak korma / álldogálhat egymagában / kezében egy szál virággal / mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek” – de előtte van az, hogy „Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba / idegen lesz majd és hideg / minden akár e bécsi utca / elgurulsz mint egy villamos / utánad felgörbül a vágány // kutyatej páfrány / tör át a járdán // kit érdekel hogy erre jártál.” Jött aztán a Requiem, és eszembe jutott minden, nekem tulajdonképpen halottam is van Bécsben, mert Mátyás király itt halt meg, és eszembe jutott édesapám, minden eszembe jutott, megírtam ezt az első részt, sehogy se jött a többi! Aztán egyszer Szamosfalván „…és a sírok is mint a leláncolt bárkák / táncoló farukat föl-le-föl dobálták / volt minden egérlyuk gurgulázó korsó / s hogy elúszott volna akkor a koporsó // dunából tengerbe / ki az óceánra / dunából tengerbe / ki az óceánra // úszik a koporsó / zene a vitorla / úszik a koporsó / zene a vitorla …”
– Tudtommal ezt tartod a legnagyobb versednek?
– Hát nem is tudom, azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy amit még nem írtam meg, az a legnagyobb. Ennek a poémának van egy egyetemesebb mondandója is, visszamegy a történelmünkben, csángósors benne van, ez a sor, hogy „Szabófalvától San Franciscóig”, úgy érzem, egy kicsit egyetemessé tágítja. Amikor Kallóssal voltunk a Gyimesekben, ott döbbentem rá, hogy beleénekelnek egymás énekeibe, közbeszólnak, hogy itt kezdődik, ott kezdődik – innen jött az ötlet, hogy bárhol el lehessen kezdeni és bárhol abba lehessen hagyni, és ebben a versben benne van édesapám Tiborc-panasza, benne vannak Nagy Imre bácsinak a kiszólásai…
– Vissza is kapcsolhatunk édesapád kollektivizálás-ügyéhez.
– A kollektivizálásról édesapám nekem egy diadalmas levelet írt, hogy na, most beadta, és most már a közösséget szolgálja. Annyira komolyan vette, hogy kalákát már nem is hirdetett a házunk építésekor, azt mondta, hogy közösséghez tartozom, akkor nem illik ilyen felhajtást csinálni.
– De amikor a szekér szénáját sem tudta bevinni, akkor…
– Akkor engem szidott, hogy milyen rendszert csináltam. Vonjuk ki a személyes sorsunkat az egészből. Romániában száz év múlva a következőképpen tanítják majd a történelmet: kinek az uralkodása idején költözött Románia lakosságának nagy része egészségtelen, földbe vájt putrikból tömbházakba? Kinek az uralkodása idején épültek ezek az erőművek, azok az erőművek? Kinek az uralkodása alatt épült a Duna-csatorna? Kik építették a piramisokat? Elfelejtették a szenvedőket. Kinek az uralkodása idején épültek a Dunán a hidak, a Vaskapunál az erőmű? Kinek az uralkodása idején járt három amerikai elnök Romániában? Kinek az uralkodása idején vált világméretekben ismertté Románia? Kinek az uralkodása alatt stabilizálódott Erdély végleges hovatartozása? Ezt a román történelem így fogja tanítani!
– Számomra akkor is diktátor volt.
– Számunkra az volt. De kit fog érdekelni ez száz év múlva? Szerencsénkre itt van ez az Európai Unió, ha ezt jól ki tudjuk használni, ha régiók lesznek, kialakulhat valami szerencsés is számunkra. Szatmárnémeti Nyíregyházával, Nagykároly Bereggel alkothat, mondjuk, egy régiót, mert ez a természetes. És itt van a Székelyföld… Isten tudja, hogy mi lesz! De az igazság az, hogy ezeket most már eltervezik, az emberek alakítják, ahogy tudják. Ha érdemes lesz magyarnak lenni, a tót is magyar lesz, ha érdemes lesz tótnak lenni, a magyar is tót lesz. Ez az egyszerű nép logikája, rendkívül egyszerű. Nem tudom, hogy s mint lesz, de én azt mondhatom neked, járhattunk volna rosszabbul is. Nézd meg: jelen pillanatban ott tartunk, hogy nincsen annyi óvodás jelentkező, mint amennyi egyetemi helyünk van. Lehet beszélni így, lehet beszélni úgy – ez a valóság!
– De ettől eltekintve: kell a magyar egyetem, nem? A Bolyai csak kellene.
– Igen. De én beérném, megmondom neked őszintén, a karok önállóságával is. Kezdetnek ennyi is jó volna. Mert nem Bolyainak hívják, hanem Sapientiának, ha akkreditálják, gondolom, majd román állami támogatást is kap. Én amikor bolyaista voltam, ezernyolcszázan jártunk, tizenkét szakmát tanultunk. Pont olyan volt az adminisztrációja, mint a nagy Babeşnek. És ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen 5400 magyar gyermek tanul magyarul, ötvenkét szakmát. A baj az, ahogy Andris fiam mondja, hogy a harmadévesek nem tudnak helyesen írni-olvasni…
– Térjünk vissza életed regényéhez. A fáma szerint Tichy Magdát lecsaptad Páskándi kezéről. Ez hogy történt?
– Ez nem igaz. Szegény Géza, amikor kijött, hencegett egy kicsit, és Magdival elmentek egyszer vacsorázni… Aztán írt egy epigrammát, hogy légy büszke arra, hogy pénzt adtál nekem, de a következő fizetésnél senki sem adott neki. Keresztesi Évuka volt az ő menyasszonya, ő jelent meg a tárgyaláson. Akkoriban olyan plátói módon udvaroltunk, a házasság csak később jött, nem úgy, mint most, hogy egyből összefekszenek! Megfogod az ujját, elmész moziba, szóval tisztességesen indultak a dolgok.
– Mikor esküdtetek meg polgárilag?
– Polgárilag 1958-ban. És nem volt lakásunk, én ott laktam a Fadrusz János utcában, egy vizes cselédszobában, Magdi meg künn lakott az egyik kolléganőjével a Kerekdombon, közös rökamiét béreltek egy átjáró szobában. Akkor lakásínség volt, és oda kellett mindig hazakísérjem. Az volt a vicces, hogy legtöbbször a Horea úton mentünk, mondtam, ha egyszer itt kellene lakjunk, ebben a házban szeretnék lakni. És aztán odakerültem! Ez a Szekuritáténak meg nem tudom kiknek volt a tanyája, az sajátította ki, és egy elment zsidó család helyébe kaptam az egy szoba-konyha összkomfortot, a harmadik emeleten, lapos tetővel. Azt hiszem, egy hét alatt már kinéztem, hogy lehet ide még építeni, bő a lapos tető, mögötte egy lecsapott padlás, azt fölemelem, s lesz egy elfogadható lakásunk. Amikor mi odaköltöztünk, rá két hónapra vitték el Magdit. Mi nyolc hónapig, tíz hónapig úgy voltunk házasok, hogy az egyik itt, a másik ott… Mindig hazakísértem a Kerekdombra. Már akkor is reumás voltam, beutalót kaptam Herkulesfürdőre, és Páll Lajira bíztam Magdit. Ő elsőéves volt, azt mondtam neki, ha kísérőre van szüksége a feleségemnek, akkor ő kísérje haza a Kerekdombra. Jóképű fehérnép volt a feleségem, a kerekdombi legények nézték, hogy milyen nyikhaj gyerekkel megy, s egy alkalommal, mikor Laji beengedte a kapun, megverték. Úgyhogy kihúzta a dugót Magdi miatt… Odaköltöztünk tehát a Horea útra, még alig volt valamink: egy könyvespolc, talán szekrényünk sem volt. A megjelenendő kötetre, azt hiszem, kölcsönt kértem Szabó Gyulától, merthogy ő állami díjat kapott. Ötezer lejt kértem kölcsön, hogy berendezkedjünk. Vettünk ötszázért díványt, ezt-azt. A kötetet közben ’57-ben bezúzták, és nem jött a pénz. Ki kellett fizetni a nyomdaszámlát, de én tisztességesen visszaadtam Gyulának a pénzt. Ott laktunk már, épp színházba mentünk volna, de Magdi nem tudott jönni, mert beteg volt éppen. Én elmentem, a Svejket néztük, Márton Jancsival a főszerepben. Az előadás után a színészekkel s szegény Farkas Pistával, a rendezővel, beültünk a Tic-Tac-ba, megittunk egy üveg bort, utána még egyet. Lelkiismeret-furdalásom volt, mert Magdi azt mondta, vigyek vattát. Ezek ilyen részletkérdések, de fontosak. Volt egy gyógyszertár künn az állomáson, oda mentem, de már be volt zárva. S közben, mikor megyünk hazafele, 11 óra már elmúlt, látom, hogy nálunk világosság van! Nem volt még függönyünk, a redőny le volt húzva, de a réseken láttam a fényt. Vajon miért nem feküdt le ez az asszony? Megyünk tovább, János azt mondja: „Nagyon jó töltöttkáposztánk van, én éhes vagyok, gyere, menjünk fel!” Éjfél felé fölmentünk Márton Jancsihoz, ott lakott a Horea út felső végében, beszéltünk a romániai magyar dráma helyzetéről, de végig lelkiismeret-furdalás gyötört. Éjfél után elindulok haza. Nem volt még függöny az előszoba ablakán, az ajtón, s látom, hogy idegen férfi van bent: te jóisten, hova fektessük? Biztos valamelyik váradi rokon vagy vendég jött. Bemegyek, és tele van férfival a lakás!
– Házkutatás.
– Öten vagy hatan vannak, és kutatnak. Egy konyhabútorunk volt,
amit részletre vettünk, a kályha, ami az előző lakótól maradt, 500 lejért vettünk egy díványt, 340 lejért egy jutaszőnyeget. Ennyiből állt a berendezésünk, meg egy könyvespolcból, ahová nagyjából a Magdi könyveit raktuk, az ablak alá, ott elfért. A ruháink föl voltak aggatva az ablakra, meg ide-oda… Köszöntem. Ők is köszöntek: „Jó estét kívánunk, Kányádi elvtárs, házkutatás van!” „Látom.” Benyúlok a zsebembe: „Itt vannak a legújabb följegyzéseim, amennyiben érdekli önöket.” Magdi ül az ágyon, ilyen türkiz kis hálóinge volt, a hozomány paplanja a nyakáig húzva. Már le volt feküdve, amikor ezek az urak bementek. Ott ült a díványon, állig fölhúzva a paplant, ezek meg koslattak az egy szoba-konyhában. Mindent összeszedtek! A fényképeimet is. Mindegyikre ráíratták, hogy găsit la mine , găsit la mine, és mindegyiket alá kellett írjam. És egyszer azt mondják, hogy kérik a személyiket. „Csak a nagyságos asszonyét.” Én megkönnyebbültem. Ez az igazság! Ha nem engem visznek, nincs semmi baj! Az első reflex. Ebben benne volt az is, hogy nincs olyan nagy baj, mert én őt kiszedhetem, de ő engem nem tudna kiszedni. A további része nagyon kedélyesen folyt: jegyzőkönyv, lehúzták a jegygyűrűt, Pobeda-óráját letették, és én alá kellett írjam, hogy megőrzésre átveszem, de ha elítélik, akkor az államra száll. „A könyvekkel mi legyen?” „Hát – mondom –, az én könyveim ott vannak a régi lakáson.” Két Shakespeare-sorozatunk volt, neki is volt, nekem is, a lila világirodalmi sorozat a XX. század elejéről neki megvolt, büszke volt, mondom, hogy ez az övé. Azt mondja, hogy reám hagyja. „Azt nem lehet. Az állam ragaszkodik…” És akkor az ágynemű. A paplan és két párna, mondom, hogy ez a feleségem hozománya. Azt mondja, hogy ő reám hagyja. „Nem lehet.” A szőnyegen kezdtek hezitálni, mondtam, hogy ez egy közös szerzemény, erre Magdi megszólalt a paplan védelme mögül, hogy a tisztábbik fele az övé, mert Sándor nem szokta letörölni a lábát!
– A humorérzéke akkor sem hagyta el.
– Nem! És ilyen humorosan ment a dolog. Nekiálltam, hogy csomagoljak fehérneműt. Egy Oroszországból hozott kis bőröndöm volt, abba csomagoltam, cigarettát is tettem fel – cigarettáztunk mind a ketten –, egy csomag Carpaţi-t odaadtam a feleségemnek, két szálat kivettem belőle. Arra gondoltam, reggel még nekem is szükségem lesz rá. És akkor mi történt? Nem mindegy, hogy kit mikor ki tartóztat le! Braznak hívták az őrnagyot, egykori illegális kommunista, aki annakidején a nagy versmondó, Brassai Viktor elmondásában Salamon Ernő- és József Attila-verseket hallgatott a Vörös Vasárnap délutánokon. Azt mondja Braz, néhány kéziratot összecsippentve: „Kányádi elvtárs, jöjjön, menjünk ki a konyhába!” Kimegyünk a konyhába, azt mondja: „Nem magáért jöttünk, Kányádi elvtárs! Ezeket el fogjuk égetni. Fűtsön be!” „Maga tudja a verseit kívülről?” „Igen.” „Ez nagyon szép vers” – bedobta a kályhába a kéziratot. Aztán a másikat is. Ez volt az a vers – és most kanyarodunk vissza a házassághoz –, amelyik miatt állítólag a feleségem hozzám jött feleségül. 1957. május 10-én, a születésnapomon volt, előtte való nap vagy akkor írtam a Májusi kétségbeesést, azt elolvastam vagy elmondtam neki, mire fel aztán nem is ment haza az albérletbe. A vers az így szól: „Mintha szögesdrótot hullatnának / a láger-álmú sötét felhők: / szúr, sziszeg az eső, szinte ráz, / mintha árammal volna töltve, / s hurkolódik pocsolyás / útakra, fákra, tetőre. // Hol az ég? // A törpenség mindent beborít, / s az ember olyan gyámoltalan: / ijedten szökken kapualjtól kapualjig, / akinek útja van. // Hol az ég?… Hol az ég?… // Sehol egy résnyi rés, / egy repedés / a pacsirtás kedvű messzeség / felé. // Úgy sír, sajog az éj, / hogy a föld is sír belé. // Sírnak a rügybe hervadt álmok; / sír az ázott szélben riadtan ringó / ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó, / a parkokban, a tereken / zokog a szerelem. / A kegyetlen ég / fölitta a padokról édes melegét, // és napok óta / csak ontja, csak ontja: / ömlik sűrűn a sziszegő / szögesdrót-sűrűség. // Ez lenne hát a májusi áldás, / az áldott kenyérhozó. / „Ó, irtóztató, irtóztató!” // Fuldokolnak a pocsolyák, / fojtogatják a tavak. // Szennyes kedvében / folyóvá dagadt / a patak. // Sír a sár. / Állok az ablaknál, / szemem könnybe lábad, / szánom a szerelmeseket, / és sajnálom nagyon / a gyümölcsfákat.” Ez volt az a vers, amit egyszer az egyetemi könyvtár előtt elmondtam Gál Ernőnek is. Ő úgy megijedt, gyorsan otthagyott. „Nagyon szép – azt mondja –, szervusz, szervusz” – és elfutott.
– Tehát a Májusi kétségbeesés! Magdi emiatt eldöntötte, hogy férjül vesz.
– Úgy találta, hogy tehetséges vagyok… Mert vannak nekem, állítólag, szerelmes verseim is, de ő mindig azt mondta, hogy szerelmes verset én nem írtam, legfönnebb szerelmes jellegűt – ez az ő kifejezése, úgyhogy ezzel kell beérnem.
– Miért vitték el?
– Miért vitték el? Rendkívül gyanús dolog volt. Ha látványt rendeznek, nappal, nagy kísérettel viszik el, ha kivonulnak, akkor talán lett volna valami hangsúlyosabb üzenete az egésznek. De hajnalban vitték el, és hagytak minket csókolózni a kapu alatt, elbúcsúzni. És gyalog kísérték be, mert közel volt az „intézmény”, mondhatnám azt is, hogy átsétáltak. És kilenc hétig volt benn. Én másnap beállítottam a rendőrparancsnokhoz. Jó barátom volt. Nem volt akkor videó, most mind mosakodhatnánk, szóval azt a világot nem érti meg, aki nem élte… Hogy a rendőrparancsnok, a tartományi rendőrparancsnok, a Hutira Jóska Tamás Marinak volt a férje. Tamás Mari az én kolléganőm lett később a a Napsugárnál. Breban elvtársnak, a Szekuritáté parancsnokának a felesége pedig a könyvelőnőnk… Elmentem hát Hutira Jóskához, a kollégához, ez magától értetődő valami volt.
– De akkor már neved volt, jelentős fiatal tehetségnek tartottak…
– Nemcsak erről van szó! Én valóban jó barátságban voltam Jóskával, sokat buliztunk együtt. Beállítok egy kicsit spiccesen, mert tudod, kivel ittam előtte? Bárány elvtárssal. Bárány elvtárs annak a Bárány Rózsikának volt a férje, aki az Ifjúmunkásnál dolgozott, annak volt a férje, aki a csíki rendőrezredességig vitte fel, aztán a végén már nagyon ivott. Ő nevelt engem ateistává Udvarhelyen, amikor érettségizendők voltunk. Mint KISZ-aktivista jött, ő beszélt nekünk, két előadásból meg akart győzni, többünket meg is győzött, hogy az ateizmusnak van jövője! Összeakadok vele, azt mondja: „Gyere, igyunk meg valamit.” Valami furcsa nevű francia bort ittunk, emlékszem, a Sirályban. Mellettünk asszisztált egy egyetemi tanársegéd. Örökös tanársegéd volt, szegény, nem tudom, hogy a nevét kell-e említeni, őt elkapták 1948-ban, át akart szökni Magyarországra.
– Attól a pillanattól zsarolható lett.
– Zsarolható lett. Három gyermeke volt, az ő szerepe azért lényeges az egész történetben, mert ő is ott volt, ott ivott velünk Báránnyal. S akkor én elmentem este 11 órakor, becsöngettem a főrendőrhöz. Kijött, azt hiszem pizsamában volt már, kérdem tőle, hogy mért vitték el a feleségemet. „Mit vittek el? Én nem foglalkozom, csak tolvajokkal és gyilkosokkal foglalkozom” – mondja. „Majd megmutatom nektek a magyarok istenét!” – kezdtem randalírozni. „Mit csinálsz? Öngyilkos leszel? Ülj le!” – megfogott és berántott a lakásba, hogy ne randalírozzak. Szabédival egy házban lakott, a Postakert utcában. A feleségem kiszabadulásában, azt hiszem, Szabédi halála is közrejátszott. De folytassam a rendőrrel. Azt mondja: „Öngyilkos leszel, mi?” „Hát – mondom –, az is előfordulhat.” „Á, szeretem a szájhősöket, Mari, add csak ide azt a pisztolyt onnan a szekrényből!” Kérdem, hogy kell kibiztosítani? Aztán odanyomom a halántékomhoz! „Te marha – akkorát ütött a kezemre –, meg van töltve!” Azt mondja Tamás Marinak: „Hozd ide a József napra eltett bort!” Azért mondom ezt, mert József nap előtt, március tizenvalahányadikán történt. És iszogattunk Jóskával, azt mondta, hogy ő nem tud semmit… Aztán rá két nap múlva becsöngettem a Szekuritátéra. Nem volt ez akkoriban szokás. Gyanús lett nekem valami: a Dolgozó Nő szerkesztőségében, ahol félnormásként dolgoztam, két napra rá, hogy a feleségemet letartóztatták, előléptettek a társadalmi-gazdasági rovat vezetőjévé, harmadik embere lettem a szerkesztőségnek. Bemegyek a Szekuritáréra: „Ce poftiţi?”, mondom, hogy „Cu tovarăşul colonel”. „Cum vă numiţi?” Odaadom a buletinemet. „Poftiţi. Sus, la etajul unu”. Fölmegyek. „Jó napot, Kányádi elvtárs!”
– Magyarul?
– Persze! A főnök Breban volt, egy váradi zsidó szódás, akinek a fél szemét hivatalosan az „illegalitásban” verték ki. De ez nem volt igaz. Ő mint váradi zsidófiú valahol Várad környékén nyaralt, az eperfára földobott egy vashorgot, az ráesett a szemére, s ebből lett az illegalitás. A második felesége, egy csehszlovákiai magyar tanítónő volt a mi könyvelőnk. Mária rendkívül sokat tudott… Például ilyeneket mondott nekem: „Vigyázz, Sándor! Vigyázz, mert Jóska hazajött, nagyon föl volt háborodva, pirossal aláhúzta az Utunkban azokat írásokat, amiket írtál.” A Szovjetunióban jártam, útijegyzeteket írtam, azokat huzigálta alá, és nagyon káromkodott. Mária behozta, és megmutatta nekem! Tehát bemegyek az ezredeshez. „Jó napot, Kányádi elvtárs!” Kérdem tőle, hogy mi van a feleségemmel. Erre kihúzza a fiókot (épp úgy, mint a Lengyel József-novellában van, a Kicsi mérges öregúrban, ezt onnan tudom, hogy én akkor már olvastam, azt hiszem, még a módszert is onnan vették át), félig kihúzza a fiókot, és olvassa a feleségem vallomását. „Nézze, Breban elvtárs, az én feleségem ilyen marhaságokat nem mondott. Nem mondott ő többet, mint ötszáz más egyetemi hallgató. Egyesítették az egyetemet, mindenki arról beszélt, mindenki fel van háborodva, most behozták a feleségemet, aki engem ismer, mindenki engem sajnál!” Ez egy nagyon jó taktikai húzás volt! „Nem ismeri az elvtárs a feleségét!” – mondja Breban. „Van úgy, hogy tíz évig együtt élünk, és akkor sem ismerjük meg egymást – mondom neki –. Tíz hónapig külön laktunk, két hónapja lakunk együtt, és állítólag a maguk közbenjárására kaptuk azt a lakást, mert az Szekuritátés ház volt. Hosszú dolog ez a szocializmus építése, Breban elvtárs, hogyha valami nem stimmel, tíz év múlva tartóztassák le, hozzák vissza, de adjanak időt, hogy ismerhessem meg.” Erre azt mondja: „Gondolkozom az elvtárs javaslatán, megbeszélem a dolgot Vajda elvtárssal.” Vajda elvtárs a tartományi párttitkár volt, az atyaisten. Zárójelben csak annyit jegyzek meg, hogy Kolozs tartomány nagyobb volt, mint Albánia. Mondta is Hutira Jóska: „Nem nevetséges ez, Sándor? Albániánál nagyobb területnek vagyok a rendőrfőnöke, és Mari minden hónap végén visszaváltja az üres üvegeket. Annak idején, amikor Brassóban esztergályos voltam, nagyobb fizetésem volt, mint a Brassói Lapok főszerkesztőjének.” Ilyen viszonyban voltunk Breban elvtárssal is…
– Akkor tehát igaz a vád a románok részéről, hogy az elnyomó apparátusban ’45 után a számarányunknál magasabb volt a magyarság és a zsidóság aránya?
– Ez így volt. És megmondom azt is, hogy miért. Azért, mert a szocializmus építése, a népi demokrácia, a proletárdiktatúra vagy nevezzük, ahogy akarjuk, jogegyenlőséget ígért, mindent megígért, amit meg is adott az elején. Óvodától egyetemig mindent megkaptunk. Venczel Józsefék és Balogh Edgárék megcsinálták! Én megsértődtem volna Kolozsváron, mikor fölkerültem, hogyha a rendőr nem tud magyarul! Szóval azzal váltam el Breban elvtárstól, hogy megbeszéli Vajda elvtárssal. Mondtam neki, hogy vigyázzanak, mert a feleségemnek májgyulladása volt, és nagyobb baj is lehet belőle. Fölhívta az alagsort ott előttem, és megérdeklődte, hogy van a feleségem! Azt hiszem, egy közbűntényessel, egy sikkasztóval volt a cellában, aki diétás kosztot kapott, s az mindig odaadta a részét Magdinak, mert őt mindig fölvitték, de a másikat ott kosztoltatták. Tehát vigyáztak az egészségére, háromszor vagy négyszer kihallgatták, egyszer körmöst is kapott az egyik barátunktól, Feritől, aki újságíróként, nyomdászként kezdte és a Szekuritáténál kötött ki. A másik vallató, valami Gruia nevezetű, néhányszor kihallgatta, hogy ilyen-olyan összeesküvésben vett részt, nem lényeges. Később Bárdos Artúrnéval volt egy cellában, aki Auschwitzet is megjárta, akiért a központi bizottságig mentünk, Fazekashoz, de kiderült, hogy ők valutasíbolás miatt ülnek. Mert ki akartak szökni Ausztriába, és lefizetett az apósa egy ausztro-buszt, de elkapták a határon. Magdi ügye nem került törvényszékig, csak vizsgálati fogságban tartották. De közben borzasztó dolgok történtek. Alig vitték el, a házból már jött is az egyik, egy írnok, hogy a lakást cseréljük el, biztos hat évet fog kapni a feleségem, cseréljük el a lakást, mert ő társbérletben lakott. Én azt mondtam, hogy a lakást a Párttól kaptam, hogyha a Párt jónak látja, elveszi tőlem. Ez csak mellékes epizód, de hogy rövidre zárjam a dolgot, azok után, hogy Brebán azt mondta, megbeszéli „Vajdával Istvánnal” Magdi ügyét, úgy gondoltam, itt van mit keresni. Nem volt hét, hogy legalább kétszer-háromszor föl ne hívjam, meg ne kérdezzem Brebantól, hogy mi van a feleségemmel? Mikor jön ki a feleségem? A moziban egy Caragiale-filmet vetítettek. Mint szerkesztőségi előkelőség kaptam egy protokoll-meghívót. Ott vagyok még a híradó előtt, még nincs elsötétítve, odamentem, meghajoltam a főpáholy előtt, Kolozsvár elit közönsége előtt: „Jó estét kívánok, eltelt öt hét, mi lesz a feleségemmel?” Akkor jött május 1-jén a fölvonulás, én nem vonultam föl, lesben álltam a közvécé előtt a főtéren, s amikor jött az ezredes kidekorálva, egyenruhában, odaálltam, és végighúztam az ujjamat a kocsiján: „Eltelt hét hét, mi lesz a feleségemmel?” Egyszer aztán hívatnak. „Úgy döntöttünk, Kányádi elvtárs, hogy kiengedjük a feleségét.” „Hát – mondom –, éppen ideje! Nagyon jó volna! Nézze, én harmincéves leszek most május 10-én, s olyan jó volna, ha legalább a születésnapomra hazajönne.” „Azt nem lehet.” És behívatnak újból. Itt még azért a román vonatkozásokat is el kell mondanom. Voltak olyan emberek, magyar kollégáim, akik átmentek az utca túlsó oldalára, mikor szembementem velük. Találkozom Gurghianuval, a drága költővel. „Ce-i cu tine, bă! Miért vagy ilyen szomorú?” „Elvitték a feleségemet.” „Mit csináltak?” „Elvitték.” „Hova?” „Ahova szokták!” „Miért?” „Azt mondták, hogy magyar nacionalizmusért.” „Gyere, igyunk meg valamit!” Be akarunk menni az Uránia cukrászdába. Mondom, Páskándit innen vitték el! Akkor tüntetőleg, karonfogva följött a főtérre velem, és ott beültünk egy előkelőbb helyre, a Carpaţi-ba, és ott ittuk meg a kávét. Amikor reggel künn vagyok a virágpiacon, a Postapalota mögött találkozom Baconskyval. Ő egy öl virágot küldött Magdinak. Két napra rá engedték ki. 13-án. Nem gyalog, hanem kocsival küldtek haza. A kocsiban összevesztünk Magdival. Hogy milyen hülyeségeket beszéltem én az ezredessel?! Hazamegyünk, ő előhúzza a cigarettát, amit bevitt, visszakapta úgy, ahogy én odaadtam, ott bent nem szívhatott. Azt szívtuk tehát, Fodor úr egy üveg bort adott, azt ittuk, azt mondja nekem Magdi éjfél után, már másodszor fürdettem meg, olyan büdös volt, ülünk a konyhában, és azt mondja Magdi: „Valaki hallgatózik.” „Ki hallgatózik? Ó, üldözési mániád van!” Kinyitom az ajtót, és beesik a tanársegéd. Tökrészegnek teszi magát, galléron fogom, leviszem, mire levittem, kijózanodott, s azt mondja: „Sándor, itt van a három gyermekem fényképe, add oda a feleségemnek, én megyek a vonat elé…” „Mész te a francba! Ha elkaptak, s ilyen nyomorult helyzetben vagy, te csak a családoddal törődj! Gyere, hogyha kell, mondjál valamiket, amiket akarsz!” És elengedtem. Aztán meghalt, szegény, rendesen, ágyban, párnák közt, nem tudom, hogy mi van a családjával. Na de még mindig nem mondtam el, hogy miért tartóztatták le a feleségemet. Két napra rá feljött az alattunk lakó szekus anyósa. Az anyós szeretett Jókait olvasni, mind magyarok voltak. Hozzánk járt Jókaiért az anyós, és azt mondja nekem az utcán, miután Magdi kijött: „Jaj, lelkem maguk a lakásban se beszéljenek! Én mást nem tudok mondani maguknak.” Mondom Magdinak, hogy amikor az öregasszony jön Jókaiért, adjon neki egy kicsi pálinkát, mert szereti, s kérdezze meg, hogy mi történt? Az történt – ebből írtam a kétszemélyes darabomat –, hogy két nappal a Magdi hazaengedése előtt megjelentek valakik a padláson, amit én később beépítettem. Most üresen kong az a rész, ahová be volt téve a mikrofon.
– Akkor telefonotok még nem volt.
– Telefonunk nem volt, hanem be volt hálózva a lakásunk. Akkoriban nemigen lehetett telefonhoz jutni. Szóltam a párttitkárnak a Dolgozó Nőnél telefonügyben, de hát nem ment az olyan könnyen. Magdi kivallatta az anyóst, az meg elmondta, hogy őket kitelepítették kétszer 24 órára – négy kőműves, szobafestő dolgozott, nemrég festettek, de ezek azért újrafestették a lakást… Szóval vigyázni kell. Megyek be a szerkesztőségbe – ott volt közel, a Horea úton –, s egyszer kivel megyek szembe? Szép Marikával, az ezredes titkárnőjével! „Kezicsókolom – mondom –, hova, hova, csaknem hozzánk?” „De igen, a felesége benn felejtette a buletinjét nálunk.” „A feleségem buletinje nem maradt benn, de csak tessék, otthon van.” A betyár életbe! Hazamegyek két vagy három óra múlva, hát Magdi éppen vetkőzik. „Te merre jártál?” – kérdem tőle. Azt mondja, kirándulni volt. „S hol voltál?” „Egy előkelő kocsival hordoztak.” „Hová?” Azt mondja, a Feleki-tető felé jártak az ezredessel, aki érdeklődött, hogy miről beszélgetnek a kollégák, s hogy jó volna máskor is kirándulni. „Nem kell erről a férjének tudni” – mondta. Magdi azt felelte, hogy mi abban állapodtunk meg, hogy mindent elmondunk egymásnak. „Máskor nem kell ilyen nyilvánosan kocsikázni – van nekünk egy lakásunk is erre a célra, ott is lehet találkozni” – mondta az ezredes. Erre én a konyhában (már tudtam, hogy lehallgatnak!) üvölteni kezdtem: „Mit akar még? Meg is akar b…ni? A másik szemét is kiverem a nyomorultnak.”
– Kacagva mondod, Sanyi bácsi, de hátborzongató volt ez az egész rendszer! Biztos be akarták szervezni.
– Persze! Nem ezzel volt a baj. Miért vitték el Magdit? Egy év múlva derült ki. Addig nem tudhattunk meg semmit. A telefont említettem, akkor nem nagyon lehetett kapni. Bemegyek a szerkesztőségbe, és elmondom a párttitkárnak, egy nagyon kedves fehérnépnek, Mihály Rózsinak (aki illegalista volt), hogy kellene a lakásunkba telefon. Elmondtam Rózsinak is és a szerkesztőségben is, hogy mi a helyzet Magdival, én soha nem tudtam elhallgatni semmit, sokat locsogtam. Érdeklődtem, hogy az ember lehallgatható-e, azt mondták, hogy igen. Nagyobb hozzáértőktől, műszerészektől is kérdeztem, nagyon költséges mulatság, mondták. Akkor még nem tudták, hogy az egész nyavalyát egyszerűen is meg lehet oldani. Azt mondja Rózsi: „Én több mint féléve folyamodtam a városi párttitkárhoz telefonért, sehol semmi, próbáljuk meg közösen, kérjünk ikertelefont, hátha akkor hamarabb megadják!” Nekem egy hét múlva beszerelték a telefont. Na de hogy működik ez a lehallgatás? Mert lehallgattak. A vicces az volt az egészben, hogy rehabilitálnom kellett Magdit a ház előtt! Az eset után három héttel a Szekuritáté parancsnoka eljött hozzánk látogatóba. Kért, hogy hívjam meg a barátaimat is. Én egyedül Fodor úrra gondoltam. Bajor urat nem mertem, mert ő kiszámíthatatlan volt, mi történik, ha elkezd hisztizni, kezdi szidni a rendszert satöbbi. Egyedül Fodor urat hívtam meg, emlékszem, 12 lej 50 baniért lehetett vásárolni „vin de masă superior”-t a Gostatban. Az ezredes eljött, valami műtétje volt, mert felkötött karral állított be és körbeülte a szobát. Kimentem, mondtam magamban, hogy biztosan hangpróbát tart: ide is ült, oda is ült. Beszélgettünk, aztán elment. Egyszer jő Tamás Mari – akkor már a szomszédunkban, nem messze laktak Hutiráék –, s azt mondja, hogy Jóska szeretne meginni velem egy üveg bort. Átmegyek, meg van terítve az asztal, falnivaló, egy üveg vörösbor. „Ne haragudj, hogy idehívattalak – mondat Jóska. – Neked nem tűnt fel, hogy több mint egy éve nem találkoztunk, nem beszélgettünk? Azért kérettelek, hogy igyuk meg ezt a bort, mert amikor te egy évvel ezelőtt eljöttél hozzám randalírozni, akkor én hazudtam neked! Azt mondtam, hogy nem tudom, hogy a feleséged le van tartóztatva. Pedig tudtam! Mert reggel ez a gazember – a Szekuritáté parancsnoka – azzal állított be a politikai végrehajtó bizottsági gyűlésre, hogy »Fogtam egy nyelvet, Kányádi Sándort«. Egy éve nyomoztatok utánad, Sándor, s ha te most azt mondod, hogy sikerült téged befűzni, akkor én kiröhöglek. Nem sikerült. Igyuk meg ezt a bort.”
– Magdit ezért vitték el.
– Magdit azért vitték el, hogy zsarolható legyek. Aztán az is kiderült, hogy vigyáztak is rám, nehogy valami őrültséget vigyek végbe, nehogy öngyilkos legyek, vagy valami. Mielőtt még Magdit kiengedték volna, bekopogott Schuller Rudi, este tízkor, ő mondta, hogy Szabédi öngyilkos lett! Első mondatom az volt, hogy akkor ki fogják engedni a feleségemet! Azt akarom mondani ezzel, hogy minden mindennel összefügg. Tény az, hogy Hutira Jóskának egyedül a Magyar Himnuszt nem lehetett énekelni. Tudod, hogy miért nem? Mert a magyar kémelhárítók 1943-ban Szamosfalván megkínozták mint fiatal kommunistát, a heréjén vonalzóval dobolták a Magyar Himnusz ritmusát, s amikor Jóska meghallott egy-két futamot belőle, abban a pillanatban elájult. Mi Jóskával tényleg baráti viszonyban voltunk, nem kellett tőle félni. Amikor aztán jött Ceauşescu a magyartalanítással, Jóskát Suceavába helyezték rendőrfőnöknek. Röhögte Ceauşescut. Amikor Ceauşescuból belügyminiszter-helyettest csináltak, azt is kiröhögte, azt mondta, ő visszamegy Nagybányára nyugdíjasnak, ahol 26 éves korában mint polgármestert megverték a munkások. Mert ő fiatal kommunistaként már polgármester volt. Jóska tehát visszament Bányára. Ahányszor nekem vidéki utam adódott, mindig Nagybánya felé mentem, telefonáltam neki, ő meg kijött a vasúti restibe. Akkor még lehetett ott Kentet és whiskyt kapni, két-három vonatot is elpasszolva dumáltunk, egészen addig, amíg aztán egyszer meghalt. Szóval nagyon jó barátok lettünk…
– Zárjuk le ezt a fejezetet azzal, hogy elmondod az egyházi esküvőtöket. Tudtommal Márton Áron adott össze.
– Márton Áron püspök úrhoz nem állítottam csak úgy be! Egy kötetet küldtek Rómából, én eljuttattam hozzá, és akkor ő fogadott. Egy vacsorán voltunk, pünkösdkör, ’69-ben, a kiszabadulása után, az első bérmakörútja táján. Vacsorára hívtak a kolozsvári plebániára. Piros áfonyát, a kedvenc savanyúságát szolgálták fel, mondta, hogy ő szedte nekem is. A végén adtam neki két kötetet, az egyiket úgy dedikáltam, hogy Márton Áron bátyámnak, nagy tisztelettel, szeretettel, a másikat a nagytiszteletű püspök úrnak. Mikor átvette a köteteket, vállamra tette a kezét: „Áldjon meg téged az isten, fiam, hogy írjál olyan szép verseket, amilyeneket eddig írtál!” Kérdeztem is (én, az eretnek!) Fodor úrtól meg Bajor úrtól, a nagy katolikusoktól, hogy ők mikor kapnak ilyen áldást? Aztán a püspök úr elküldte nekem az új szertartáskönyvet, a második Vatikáni zsinat utánit. „Sándor, fiam, nézd át nyelvileg, javasolj bele bármit a Halotti Beszédig visszamenőleg, nem baj az sem, ha protestáns felhangokat viszel bele, csak szép legyen!” És akkor ott van, hogy Megkörnyékeztek engem a halál félelmei, az ő fájdalmai körülvettek engem. Odajegyzi a püspök úr, hogy a fiatal papok nehezményezik a szöveget, mert megkörnyékezni ők csak a menyecskét szokták. Erre visszaüzentem, hogy én fölvennék két katolikust is a zsűribe. Így jött be a képletbe Fodor úr és Bajor úr. Azt mondtuk, hogy ezt a tizenhatodik századi gyönyörű szöveget, amelyik jobb, mint a latin, ezt nem adjuk. Megírtuk széljegyzetben, hogy akinek temetés közben – akár fiatal, akár idős a pap – ilyesmi jut eszébe, az vetkőzzék ki. Tíz liter misebort kaptunk ezért ajándékba, meg egy köszönőlevelet. A levelet megtartottam, a bort viszont megittuk.
– Én csak azért kérdeztem erre rá, mert egyházilag Gyulafehérváron esküdtetek, a fiaidat katolikusnak nevelte Magdi, ő megmaradt a hite mellett. Tehát te reverzáltál?
– Nem. Kezdetben nem is vetődött fel, hogy egyházilag is megesküdjünk, én nem is törődtem ilyesmivel… De Magdi megfogadta a csíksomlyói Máriánál, hogy ha egészséges gyereke születik – RH-összeférhetetlenség van nálunk! –, akkor katolikusnak kereszteli. Édesapám megkérdezte tőlem: „Egy négyszáz éves protestáns családban hogy fordulhat elé ilyesmi? Sándor, ki viseli nálatok a kalapot?” Mondom: „Én nem vallásháborút akartam, hanem gyereket”. Szóval egyházilag vadházasságban éltünk. Azt mondja Magdi Bécsben, Szépfalusi Pista lakásán, ’69-ben: „Tudja, Pista, hogy mi vadházasságban élünk Sándorral?” Azt kérdi Szépfalusi, a lelkész: „Milyen vallású szertartást szeretnétek?” „Csakis katolikust” – mondja Magdi. „Ha majd Márton Áron ad össze minket!” – mondom én. Mire Szépfalusi: „Én leszek a tanú!” S ezzel a dolog be lett fejezve. Szépfalusit meghívom a következő évben hozzánk. Temesvárig jött kocsival, Toró Tibinél aludt, aztán Bukarestbe mentünk, Majtényi Erikkel, Fazekas Jánossal is összehoztam, aztán Nagygalambfalván Sütővel. Mikor visszaérkezünk Kolozsvárra a székelyföldi turné után, azt mondja Szépfalusi: – „Hoztam ünneplő ruhát is. Az esküvőre…” Arra gondoltam, hogy tényleg jó volna az az esküvő, mert már ismertem a püspök urat, s ő azt mondta, hogy ha Fehérváron járok, ne kerüljem el! „Mi más felekezeteket is nagyon szívesen látunk!” – mondta a püspök úr. Nem sokat jártam én a nyakára, hétszer-nyolcszor, legfennebb tízszer ha találkoztam vele. Arra gondoltam, hogy ezt a derék evangélikus papot (Szépfalusit) is be szeretném mutatni a püspök úrnak. Bepakolni, ünneplő ruhát gyorsan, Sándor fiamat is, aki akkor már 7-8 éves volt, és megjelenünk Fehérváron. Elcsapom őket a székesegyházba, hogy ott nézelődjenek, és bejelentkezem a kancellárián. Bartalus volt akkor a személyi titkára. Azt mondják nagyon szigorúan, hogy a kegyelmes úr csak 11 órától fogad. Ez kilenckor volt, reggel kilenckor. Leülök, rágyújtok egy Olt cigarettára. Egyszer csak jön Bartalus: „Kérem még egyszer a nevét.” Mondom. „A kegyelmes úr várja a kertben.” Megyek, a kegyelmes úr a filagóriában ül a kutyáival. Három kicsi kutya volt, azt hiszem tacskók voltak. „Ezek az én testőreim – mondja a püspök úr –, ha gonosz szándékú ember közeledik, ugatni szoktak. A kutyáim most hallgatnak.” Később kiderült, Székely Déneske mondta el, hogy ott, a filagóriában is volt lehallgatókészülék. És valami olyan szép volt az egész – lenn a vár alatt a hadsereg épp gyakorlatozott –, úgy éreztem, hogy Dobó Istvánnal vagyok Eger várában. És lent a törökök. Mondom a püspök úrnak: „Én nem vagyok különösebb hitéletet élő ember, de pogány sem vagyok, protestáns is vagyok, már gyerekünk is van, a feleségem azt mondta, hogy ő katolikusnak akarja nevelni a gyereket, én szép erdélyi dolognak tartanék egy katolikus-református esküvőt, evangélikus tanúval.” Azt mondja a püspök úr: „Ennek semmi akadálya, fiam.” Mondom: „Az ünnepi alkalmatossághoz szükséges ruhák a kocsiban vannak.” „Kinyittatom a vendégszobámat” – mondja, s kinyittatta a vendégszobát, Sándor fiamat elvitte csigákat gyűjteni a püspökség kertjébe, addig mi öltözködünk az ünnepi alkalomnak megfelelően. Blédi tanár úr az írógéppel szorgalmasan írta az írnivalót. Jő Sándorka egy öl csigával, a püspök úr csak beköszön, majd elmegy. A tanár úr elkészült az írnivalóval, mi fölöltöztünk, hívnak, s hogy mondják, írjam alá a papírt. Mondom: „Ez egy reverzális. A második Vatikáni zsinat nem ragaszkodik a reverzálishoz”. „A második Vatikáni zsinat Rómában volt, mi Gyulafehérváron vagyunk.” Ezt a tanár mondta, Blédi, aki gépelte! Ő volt a másik tanú. Azt mondja, a feleségemnek meg kellene gyónni. Elmennek. Egy kicserélt asszony jött vissza, nagyon vidáman. „Nehéz volt?” – kérdeztem. „Ó, olyan egyszerűen ment, elmondtuk az Úrangyalát, s már föl is oldoztak.” És szólnak: a kegyelmes úr vár! Teljes püspöki ornátusban áll, a feleségem letérdel, megcsókolja a gyűrűt, én mint élő tilalomfa, állok egyenesen, mint egy protestáns, a gyűrűket tányérba tesszük, a tálcára. Szertartás: a püspök úr kérdezi a feleségemet, ő hüppögve mondja utána. Felém fordul: „Sándor fiam, mondd utánam Pázmány Péter szövegét!” Hát ezt, ugye, nem lehetett nem utána mondani. Utána becsukatta a szertartáskönyvet, és mondott egy egyperces, félperces beszédet. Na, az a beszéd biztos, hogy a magyar értekező próza remekműve volt. Egy mondat volt benne a lényeges, ami számomra fontos volt s mindent megért. Azt mondta: ilyen ünnepi alkalmakkor az Isten jelen van. S éreztem is, hogy az Isten jelen van! Majd arra gondoltam, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt! Utána azt mondja: „A fiatal párt meghívom egy kis esküvői ebédre.” Paradicsomlevest szolgáltak fel, ilyen nyárias disznótorossal, utána karamellás madártejet… Engel Karcsi mondta később, hogy Márton Áron püspök úr kolozsvári plébános korában esketett utoljára, meg aztán a hagyomány szerint a fehérvári püspök csak fejedelmet eskethet. Ha én ezt tudom, nem engedem meg magamnak ezt a nagyképűséget, akkor inkább nincs egyházi esküvő. Nagyon elszégyelltem magam, de a püspök úr elnézett az én gyarlóságom és tudatlanságom fölött. Amikor kijöttünk Gyulafehérvárról, Szépfalusi hirtelen behúzta a féket: „Nézz ide, Sándor! Ha már idehoztál ez elé az ember elé, egy dolgot biztosan elmondhatok: ez a püspök szeret téged!”…
– Beszélj a nemzedéketekről. Miként történtek Kolozsváron a Földes körüli cirkuszok, amelyben megbélyegezték az egész nemzedéketeket. Ugyanis ha most visszagondolok, s felsorolom a neveket, az egy óriási nemzedék volt: Bajor, Fodor úr, Székely János, Sütő, Huszár, Szabó Gyula, Bálint Tibor…
– Nem volt ez egy óriási nemzedék…
– Én azt mondom, nagy nemzedék volt, mégsem lett nemzedékké… Kialakult a Kolozsvár–Vásárhely tengely, az ellentétek, a vádaskodások kora volt ez, amely lehetetlenné tette a nemzedékké válást.
– Tekintettel arra, hogy én ebben nem voltam érdekelt pártügyileg, valahogy nem érintettek meg az akkori cirkuszok. Nem akarok senkiről, sem élő, sem halott barátaimról sem jót, sem rosszat mondani. Lapot akartunk indítani, de a Szekuritáté már a második beszélgetésünk után szétzavarta az egészet. Az Utunk szerkesztőségében délután beszélgettünk erről, aztán a Huszár úr lakásán gyűltünk össze, Huszár úr volt a névadója is lapnak: Tök a vízen.
– Ez volt az Urak Társasága.
– Voltak Urak és voltak Bá’k is. Az egyetlen úrfi Bálint Tibi volt. Szabó Gyulát azért hívtuk páternek, mert ő a csángóknál gyűjtött az ’50-es években, s hogy nagyobb bizalommal legyenek hozzá a csángók, Faragóék kinevezték páternek. S a páter név rajta maradt. Nem olvastam még el Szabó Gyula nagy könyvét (Képek a kutyaszorítóból), már csak azért sem, mert én ebben a Sütő–Hajdu Győző kontra Földes cirkuszban, ebben a pártintrikában nem voltam benne, tudniillik én nem voltam párttag…
– A nemzedéktársak közül Bajor urat emelték ki elsőnek, már egyetemista korában.
– Gaál Gábornak lett a tanársegédje, aztán vele együtt őt is kirúgták, Benkő Samut hasonlóképpen. Fodor úr, ugye, ahogy ő szokta mondani, botcsinálta szerkesztő lett, mert ő újságíró szeretett volna lenni. Őt bevitte Földes Laci az irodalmi kiadó szerkesztőségébe. Jó szerkesztőséget hozott össze. Lacit én nagyon szerettem, hálás voltam neki, írt az első kötetemről, Páskándi szerint agyondicsért. A Földes-szöveget függelékben kellett volna közölni, mondta Géza, s szerintem igaza is volt.
– Miért hagytad ott az Utunkot?
– Ez legénykori magánügy, de elmondom. Összeült a nagy szerkesztőség, Bonczos, Hornyák, Bodor Pali, Huszár, Földes Laci, Sőni, a főszerkesztő. A szerkesztőség a Szentegyháza utcai nagy hodályban volt. Összegyűlünk, nekem kitesznek egy széket, mint a bíróságon. Panek is ott volt, Szász János is. Azt mondják, hogy én a proletár erkölcs ellen vétettem, mert együtt élek az egyik kollega feleségével. Annyi jóérzés volt bennük, hogy a kollegát nem hívták oda. Én még ágyrajáró voltam. Nem volt titok a feleségem előtt se Marica. Elmondtam annakidején ezt a legénykori ügyet. A sors iróniája, hogy együtt voltak a cellában, és mindig megosztotta a feleségemmel amit a zsidó JOEL-től kapott: vitaminos lekvárt, fogkrémet, mindent a feleségemnek adott. Nem ez a lényeg, a feleségem tudta, hogy köztem és közte volt valami. Arról beszélt Magdinak – a férje a másik cellában volt –, hogy soha életében senkivel nem szűrte össze a levet, mindig hűséges volt. Magdi ezt nyugodtan végighallgatta. Spongyát rá. S akkor megrendezik ezt az ocsmány dolgot, kiültetnek, hogy vétettem a proletár erkölcs ellen. Mondom, hogy ez nem igaz. Én Schuller Ruditól tudtam, hogy becsületszót adni olyan esetben, ha valakinek a megmentéséről van szó, „bocsánatos bűnnek” számít. S azt mondtam, hogy becsületszavamra nem igaz az egész! Azt mondja Bodor Pali barátom: „Ne add a becsületszavadat, Sándor! Amikor nálam laktál – mert két hétig nála voltam ágyrajáró! –, akkor elhencegted…” „Jaj – mondom –, én überelni akartalak, mert te minden este a női sikereiddel traktáltál engem, s te mondtad, hogy ennél a nőnél nem sikerült, gondoltam, hogy én a te hencegésedre ráteszek egy lapáttal.” Ez persze nem volt igaz! Szász János szólt: „Sztálin elvtárs arra tanít, hogy ha a kritikának öt százaléka igaz, már akkor is hasznos.” Mondom: „Sztálin elvtárs meghalt már, de én holnaptól kezdve nem dolgozom ebben a szerkesztőségben! Nem jövök be, ne várjatok.” Kiss Jenő még próbálkozott a békítéssel, de rájuk csaptam az ajtót. Többet nem mentem be a szerkesztőségbe. Átmentem a Dolgozó Nőhöz. A Dolgozó Nőt azért hagytam ott, mert az egyik kolleganőnket elküldték a Szovjetunióba, hogy írjon úti beszámolót. Szegény nem tudott írni, én voltam a rovatvezető, közben én is megjártam a Szovjetuniót, írószövetségileg. Megírtam helyette az első részt. Akkor arra kért a főszerkesztő, hogy folytatásokban írjam meg, írjak vagy öt folytatást. Azt mondtam, hogy hát ezt azért nem! „Holnaptól kezdve nem dolgozom itt.” Aztán Fodor úrnak a sógora behívatott a Párthoz, azt mondta, nem lehet, hogy te állás nélkül légy, menj a Napsugárhoz. ’59-ben történt ez, nem volt más poszt, csak szakképzetlennek. Később lettem kommentátor, amolyan főmunkatárs. Onnan mentem nyugdíjba.
– Az osztályharcos purifikálások mennyire érintettek?
– 1956 szeptemberében lejött Kolozsvárra Miron Constantinescu és Fazekas János. Arra emlékszem, hogy Szabédi is, Edgár is (Edgár úgy dobta le magáról a börtönéveket, mintha a kabátjáról pallotta volna le a port, úgy beszélt, mint egy kelet-európai konföderáció kultuszminisztere) nagyon okos dolgokat mondtak. Szabédi kifejtette, hogy Románia érdeke az, hogy a romániai magyarság, egyáltalán: a kisebbségek hazájuknak érezzék és jól érezzék magukat ebben az országban. Ezt a megfogalmazást tőle hallottam először. Miron Constantinescu azt mondta, hogy ne komolytalankodjunk, ez egy komoly gyűlés. Én meg arról beszéltem, hogy a kollektivizálás, így, ahogy van, egy nagy marhaság, hozzá nem értő emberekkel nem lehet! A Bánságban nem lehet ugyanazt a normát alkalmazni, mint Galambfalván. Meg hogy addig nem írhatok modern verset a nagygalambfalvi kollektív gazdaságról, amíg nem jártam Párizsban és nem álltam a moszkvai metró lépcsőjén. Csehi fölállt, hogy ő járt Párizsban, és mégse tud elég osztályharcos kritikát írni. Közbekiáltottam: „Ahhoz tehetség is kell”. Így történtek akkoriban a dolgok. Fiatalok voltunk, dübörögtünk. Amiket a pártjelentésekbe írtak, az egészen más volt, felejtsük is el. Szabó Gyula meggyfa-szipkából szívta KISZ-titkárként a cigarettáját, ez volt a jobboldali elhajlás. Banner Zoli szegény, bele volt betegedve, hogy mit csináljon a kispolgári származással. Hát akkor én mihez kezdjek a középparasztival? A sétatéri aulában tartottak egy gyűlést. Elmondták, hogy ez és ez ezt és ezt csinált. Ki van mellette? Ki van ellene? Ki tartózkodik? Nagyon sok fiatalnak törték ketté a pályáját akkor!…
– Te csak a KISZ-tagságig gyakoroltad a politikát?
– Igen, a KISZ-tagságig, akkor IMSZ volt. Én küldtem a brigádokat Bumbeşti-Livezeni-be, meg Visóra…
– Térjünk vissza a kortársakra. Tudtommal nagyon jó viszonyban voltál Domokos Gézával. Szerintem ő volt a romániai magyar értelmiségi lét egyik meghatározó alakja.
– A legmeszebbmenően egyetértek veled, s nemcsak hogy egyetértek, hanem tudok olyan pluszokat mondani róla, amit sokan nem tudnak.
– A hatvanas évek közepén jött a Ceauşescu-féle enyhülés, létrehozták a nemzetiségi intézményeket.
– Ceauşescu szervezett egy értekezletet, ahol Bodor Pali, Domokos Géza és én szólaltunk fel könyvkiadói-ügyben. Mindenki elmondta a maga bánatát, Jordáky, Nagy István, mindenki. Olyan fasza fiúk voltunk huszonnégyből huszonhárman! Erdős Pali szegény, csak ő kért román színházi tagozatot Szatmárra. Ilyeneket mondott Ceauşescu, hogy mindig lesz nemzet, s amíg nemzet lesz, nemzetiség is lesz, és a nemzetiségnek is éppen olyan jogai kell legyenek, mint a nemzetnek.
– Elhittétek neki ’68-ban…
– Ki ne hitte volna el?! Én az egyetem egyesítése óta, mondjuk, nem nagyon hittem a dolgokat… Hanem Domokos Géza portréjához el kell mondjak egy-két történetet. Azt mondja nekem az értekezlet után: „Sándor, arra gondoltam, hogy tudnék én közepes regényeket, filmforgatókönyveket írni – akkor már megjelent néhány! –, de fontosabb lenne, meg kellene szervezni a mi kis irodalmunkat, hogy legalább a magyarországiakkal elhitessük: itt komoly művek születnek, Romániában fontos magyar irodalmi élet van.” Kedves barátom, ezt az önzetlenséget, ezt a hiúságmentességet csak a legnagyobbaknál láttam. Domokos Géza, irodalmi ambícióit félretéve, felvállalta a legnehezebbet. Ilyet csak a legnagyobbak, Kós Károlyék tettek. Azóta én tűzön-vízen mellette álltam. A másik sztori még emberibb. Egyik születésnapom környékén Géza Kolozsváron járt. Nagy ügyetlenkedve kibontok egy üveg pezsgőt s elmesélek neki egy történetet. Rómában voltam, egy jóképű dél-afrikai menyecske kalauzolt Rómában vagy három napon keresztül, Szőnyi Zsuzsától vett át s vitt ide-oda. Hunyor Katinak hívták, egy máltai lovagnak volt a felesége. A legideálisabb házasság volt, amit életemben láttam. Később kiderült, hogy nem stimmel a dolog, egy máltai lovag nem válhat el. Meg volt a gyerek is, szóval az ágytól elváltak, mint Jékely Zsoli Jancsó Adrienntől, de az asztaltól nem. A férj építészmérnök Dél-Afrikában, a nő ott volt éppen Rómában, ő vett át a „kalandra”. Kalauzol ez a csinos nő, én már ötödik hónapja nem találkoztam fehérnéppel. Vártam a postán, hogy ír a feleségem, hogy a gyerek is rajzol bele, ritkán jött levél. Mondom a nőnek, hogy készülök le Nápolyba. Az útikönyvet Cs. Szabó Lászlótól kaptam, ő azt is kijelölte nekem, hogy a múzeumban hová álljak, melyik sarokba, mit honnan nézzek meg. Ő mondta, hogy Pestumba is menjek el. Katika azt mondja, hogy lekísér Nápolyba! Ismered ezt az érzést, az ember megriad, ebből bűn lesz! Ezenkívül én vékonypénzű gyerek voltam, egész Rómában, mikor ebédeltünk, ő fizetett, amit én rendkívül megalázónak éreztem! Nekem be volt osztva a kicsi pénzem arra, hogy éppen valahogy kibekkeljem az egész utazást… Eltelik tíz év, ’83-ban-’84-ben Bécsben a Collegium Hungaricumban tartok egy estet. Utána odajön egy napszemüveges nő: „Ugye, nem ismer meg, kedves Sándor?” Megriadtam. „Ne tegye magát, Sándor, eltelt az idő fölöttem is.” „Jaj, Katika!” Fölismertem. Bécsben kószálva a férjét is megismertem. Kati volt Cs. Szabó László utolsó ápolója, ő fogta le a szemét. Én Bécsben ott laktam Cs. Szabó szobájában, a férj tudtával. Cs. Szabó háziköntösét vettem magamra, mert egyszer kirándulni voltunk, elvert az eső, megáztam, hát magamra vettem azt a köpenyt. Szívtuk a jó cigarettát, ittuk a jó whiskyt. Kérdem Katikától: „Emlékszik-e, hogy le akart kísérni engem egyszer Nápolyba?” Elkomorul az arca: „De maga lebeszélt!”
– Ezt nem bocsátja meg egy nő!
– Mindezt elmeséltem Gézának. Közben bontom a pezsgőt. Géza rám néz: „Te dilettáns!” Soha életében nem mondott ilyet senkinek, de ennek az ügynek a kapcsán ledilettánsozott. Elnevettük magunkat, koccintottunk… Hát ez volt Domokos Géza.
– Világjárásaid legalább olyan fontosak voltak, mint a múzeumlátogatásaid. Cs. Szabót emlegetted az imént. A nagyokkal, a ma már klasszikusoknak nevezett elődökkel is emlékezetesek lehettek a találkozásaid. Tamási Áronnal mikor találkoztál?
– 1956-ban. Homoródon voltunk, én kalauzoltam őket, mondanom sem kell: azonnal szerelmes lettem a feleségébe. Én 27 éves voltam, Alizka 24, Áron bácsi 59. Bakk Eleknével és két leányával kísértük őket. ’55 vagy ’56 nyara volt. Megyek Udvarhelyen, követtem Nagy Istvánnak, a színésznek a leányát, nagyon szép lány volt, és látom, hogy bemegy Bakk Elekékhez. Gondoltam, én is bemegyek. Bemegyek, és megdöbbenek. A két Bakk leányka – akkor kicsik voltak – a nyakamba ugrottak, jaj, de jó, hogy jöttél, Sándor bácsi! Bemegyek, s hát ott ült Tamási Áron. „Jó napot kívánok” – mondom, jön felém, nyújtja a kezét: „Tamási Áron vagyok”. Most mit mondjak? Mondjam azt, hogy tudom? Mondom, egy kicsit restelkedve, úgy a hátam mögé: „Kányádi Sándor vagyok”. „Nagyon örülök, hogy megismertelek, olvastam az Alföldben egy szép versedet.” Így kezdődött a dolog. Amire nagyon büszke vagyok: van egy dedikációm is tőle ’62-ből, mert aztán nem volt találkozás, ’56 közbejött. Maradjunk Homoródon. Elek bácsi vezetett, mert komája volt Tamási Áronnak. Mennek elöl, utána Bakkné a két leányával, és mi ketten Alizkával hátul. Alizka tapintatos fiatalasszony, Áron bácsi már idősebb úr volt. Együtt laktunk Bakkék lakásán, készültek ki a városba, mondtam, hogy én is megyek. „Áron bácsi nem jön?” „Nem.” Akkor ő sem jön, nehogy Áron bácsi meglássa, hogy egy fiatalabb emberrel megy az utcán! Le a kalappal! (Azt hiszem, még mindig szerelmes Áron bácsiba, pedig otthagyta őt Ágota miatt.) Észrevette, hogy bezsongtam. Szedjük a galagonyát, a bolondító bogyót. „Jaj de gyönyörű!” – mondja! Mondom, vigyázzon, mert az bolondító! Rám nézett, s azt mondta: „Az a szép, ami bolondító”. Én ettől majdnem legurultam a homoródi oldalon. Aztán megjelent Áron bácsi. Vajon észrevette volna az én széptevésemet? Szent meggyőződésem mai napig, hogy Áron bácsi észrevette! Mert elkezdett gonoszkodni. Azt mondja: „Sándor, arra gondoltam, hogy a jövő nyáron hazajövök hosszabb időre, mert szeretnék egy nagyobb dolgot megírni, Alizka nem ismeri a Székelyföldet, arra gondoltam, hogy te két-három hétig kalauzolhatnád.” Ezt a kegyetlenséget! Hogy én ezzel a szép nővel menjek, és még a kezét sem foghatom meg az Áron bácsi iránti nagy tiszteletemben, meg egyáltalán. Nahát, ezért tört ki az októberi forradalom!
– A Székely Himnuszt miért nem szerette Tamási?
– Azt mondta, hogy gyatra a szövege, tele van képzavarral, a nótája pedig még gyatrább. Erre azért emlékszem ilyen jól, mert ’62-ben a Fészek Klubban mondta, ahol egy éjszakára én is Áron lettem, Kányádi Áron. Tamási Áron mellett ott ült Gábor Áron. Nem hülyéskedem, tényleg ott ült Gábor Áron, az író, aki a Szögletes szabadság és Az embertől Keletre című könyveket írta. A Magyar Vöröskereszt újságíró-főtitkára volt ’45-ben. Írt egy frontriport-könyvet… ’45 pünkösdjében meghívták Puskin nagykövethez ebédre, ahonnan ’68-ban jött haza. Nagyon jó könyvet írt a Gulágról. Megírta a Szovjetunió Gulág-ügyeit. Zseniális könyv, szerintem jobb, mint a Szolzsenyiciné. Áron bácsi bemutatta nekem ezt a rendkívül jó megjelenésű, hatvanvalahány éves férfit, Gábor Áron egyenesági leszármazottját. Én, az örök tudálékos, mondok valami fél-orosz mondatot, mire ő szépen kijavítja. „Te tudsz oroszul?” – kérdem tőle. „Tudok” – mondja. „Hol tanultál meg oroszul?” „Egy ebéden.” S akkor elmondta, hogy Puskin nagykövet meghívta ebédre, ahonnan ’68-ban jött haza. Feleséget is szerzett a Gulágon… Az ebéd után Sopronkőhidán ébredt fel, ott, ahol Bajcsy-Zsilinszkyt kivégezték, oda zárták be. Vizet öntöttek rá, ami aláfagyott, nem mondom a többit… Sopronkőhidán elájult, s csak valahol Ukrajnában, egy lágerben tért magához. Úgy érezte, hogy már a mennyországban van, arra ébredt, hogy tömjénfüst van körülötte, angyali kórus szólt. Kiderült, hogy egy lágerkórházban van, ott tért magához, azt hitte, angyal, egy fehérruhás ápolónő hajolt föléje, egy pohár tejet akart vele megitatni. A kijevi görög katolikus főpap ott halt meg mellette, azt búcsúztatták a többiek, ott miséztek az ágya körül. Ezeket a történeteket írta meg Gábor Áron…
– A Székely Himnusznál botlottunk meg.
– Igen. A Székely Himnusz… Áron bácsi azt mondta, hogy a nótája olyan záróra előtti zákányos nóta. Egy ilyen kis népnek, amelyik több törzsből állt össze, egy himnusz éppen elég. Az, amelyik úgy kezdődik, hogy Isten, áldd meg a magyart. Tegyük hozzá: ott, ahol van, felekezetre való tekintet nélkül. Ebben egyetértettünk, és Gábor Áron is áldását adta rá.
– Volt olyan éved, hogy száznál is több találkozót tartottál. Nemcsak itthon, hanem a Kárpát-medence valamennyi szegletében, de a legtávolibb Dél-Amerikában is. Hogyan kezdődött a világjárásod?
– A világjárás Béccsel kezdődött.
– Előtte voltál egy hivatalos úton,’56-ban a szovjetben…
– Igen. Életemben csak egyszer voltam hivatalos, írószövetségileg küldött delegációban. Soha többet. Mindig magánmeghívásokra mentem, soha sem állami pénzen. Bécs volt az első. Kaptam egy meghívólevelet Bécsből, hogy Über Ungarische Lyric aus Rumänian címmel tartsak előadást a romániai magyar költészetről a bécsi osztrák PEN Klubban. Létay Lajos akkor írószövetségi alelnök volt, KB-tag, elmagyarázta az egésznek a menetét. Először be kell adni a közjegyzőségre a meghívót hitelesítésre, másolatot csinálni, az Írószövetséghez elküldeni kérvénnyel, és ha ők elengednek, következik az útlevélosztály. Az Írószövetségtől egy hónapon belül megkaptam a jóváhagyást. Beadtam az iratokat a rendőrségre. Itt jött a trükk! Nem voltam meggyőződve, hogy az osztrák munkásosztály toporzékolva követel engem. Valaki bemehetett a PEN Klubba, mondván, hogy küldjenek ennek a szerencsétlennek egy meghívót, hogy ha akar, maradjon itt, vagy legalább lásson világot. És persze vertem a számat, komolyan készültem, mindenkinek mondtam, hogy megyek Bécsbe, előadást tartok a PEN Klubban. Összeszedtem a két világháború közötti németre fordított verseket a Klingsorból, Annemonével, Száz János feleségével fordíttattam a kortársakat: Páskándit és a többieket. Szeptember 25-re voltam meghíva, de nem kaptam meg az útlevelet. 26-án rásóztam az asztalra: „Sorescu engem Párizsból, Ioan Alexandru Freiburgból üdvözöl! Hát mi vagyok én? Másodrendű állampolgár?
– Ez melyik évben volt?
– ’67-ben. S akkor megint egy politikai esemény jön közbe. ’67 áprilisában Fazekas János bácsi összehívta a magyar írókat Kolozsvárra. Mindenki az autóját akarta kicserélni. Én azt kérdeztem, mikor lesz részesedésünk a rádióból, mikor lesz részesedésünk a tévéből, mikor lesz Bukarestben egy magyar hetilap, amelyikben Illyés Gyula és Németh László is nyugodtan írhat a két nép barátságáról, mert vidéken ilyesmit nem lehet. Fazekas odaszólt Blénessi Ernőnek, a titkárának: „Intézkedj az autókkal, mi Sanyikával kimegyünk Kalotaszegre”. Kőrösfőn a néptanács körül, egy oldalban sétáltunk, beszélgettünk, azóta sem jártam ott. „Ez a Ceauşescu milyen embör?” – kérdem tőle. Így, keresztúriasan. „Hát, szereti a nyámját, de mű is igen a miénköt… Sanyika – mondja –, nekünk mindig a tízesbe kell lőni!… Aki nemzetiségi üggyel foglalkozik, tegyen jeget a tökire!” „Kik a tanácsadói?” – kérdem. Mondja, hogy néha elbeszélget Győzővel, Andrással. Rögtön felajánlottam Mikó Imre könyvét a nemzetiségi kérdésről, el is küldtem neki, aminek eredményeképpen Imrét gyakran hívták Bukarestbe tanácsra. Sokat dumáltunk, közben megemlítettem az útlevél dolgát is. Rá pár napra megcsörren a telefon, s azt mondja Blénessi, hogy másnap reggel 9-kor találkozzunk a parkban. Megérkeztem reggel a Gara de Nordra, megborotválkoztam, majd kiültem a Minisztertanács épülete előtti parkba, ahol máskor is ültünk. Jön Blénessi: „Épp most repül két elvtárs Kolozsvár felé, hogy téged lebeszéljen a bécsi útról… Az öreg azt mondta, hogy délre meg kell szerezzük az útlevelet!” Elindultunk, s délre megvolt az útlevél. Már október volt, nekem már mindegy volt, milyen dátumra érkezem. Arra gondoltam, ha jó az előadás, akkor később is megtarthatom… Megvan tehát az útlevél, s azt mondja az öreg, hogy menjünk haza hozzá. A Kisseleffen lakott egy villában. Nem mentünk be a lakásba, mert állandóan „le kellett húzni a budit” …
– …vagy a vízcsapokat megengedni…
– Igen.
– …vagy a rádiót felerősíteni.
– Ezek mind fontos momentumok… A fiam azt mondja, csak akkor érthetők, ha lábjegyzetelik. Ezek mind olyan történetek, elbeszélések, amelyek hozzátartoznak a mi kis magyar, romániai történelmünkhöz… Azt mondja tehát az öreg: „Sanyika: e’ meg akar enni münköt!” És lerajzolta a megyésítés tervét: Gyergyószentmiklós Piatra Neamţi-hoz, Csíkszereda Bákóhoz, Kézdivásárhely Oneşti-hez, Kovászna és Szentgyörgy Brassóhoz, Udvarhely Segesvárhoz fog tartozni. „De én kitaláltam egy nagy megyét – mondja –, Csíkszereda központtal…”
– Lett is botrány belőle, egy kisebb lázadás!
– Hát persze hogy lázadtak a csíkiak! Hiszen az öreg szította! De egy idő után Fazekas kétségbeesett: mi lesz, ha Udvarhely is fellázad? „Menj le, nyugtasd meg őket” – mondta nekem. S azt is elmondta, hogy Udvarhely municípium, szabad királyi város lesz. „Sanyika, elvisszük onnan a katonaságot, és megmarad magyarnak.” Így maradt meg.
– Csík azzal, hogy megyeszékhely lett, kivédte Udvarhelyt. Nem?
– Igen… Amikor elbúcsúztam tőle, jótanáccsal is ellátott: „Vigyázz az ’56-os magyarokkal, el se tudod képzelni, hányan dolgoznak nekünk azok közül, akik az utóbbi időben mentek ki. Senkiben ne bízzál, mert mindenki feladattal ment el.” Borzasztó… Elmegyek ki Bécsbe. Telefonálok, a telefonfülkében meg kiderül, hogy három Romarta cipő van. A Staadparkban ott álltak a telefonfülke-sorok, olyan régi típusúak, amelyek alul lyukasak. Beteszem a tíz schillinget, tárcsázok, lenézek a földre: „Nekem három lábam van!” – mondom magamban. Három Romarta cipő volt: az enyém a kettő, s még egy harmadik a szomszéd fülkéből. Kiveszem a pénzt, kijövök, egy barna férfi is kijön utánam a másik fülkéből…
Bécsben mondom Bárdos Béla Artúrnak: „Itt vagyok, de lekéstem a meghívást”. Azt mondja, ismeri ő a PEN Klub titkárát, meg egy Sebestyén György nevezetű fordítót is, aki sikerre vitte Az ember tragédiáját és két Krúdy-regényt is. Ezzel a Sebestyénnel a Havelkában találkoztam. Elmondom, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hogy van egy ilyen meghívásom, nem muszáj nekem megtartani, természetesen megírtam az előadást, amit otthon lefordítottunk németre és románra, hogy a cenzúrán átmenjen, de csak egyetlenegy helyen szerepel a szocializmus szó benne. Az előadásom után németül is megjelent a Kurierban, az egyetlen aláírt cikk volt a kulturális oldalon. Magyarul akkor nem jelent meg, illetve a magyar sajtó nem reagált a Kurier-beli cikkre. Később a Korunkban jelent meg… Sebestyénnek megmutattam a verseimet is. A Kikapcsolódást adtam oda neki. Azzal váltunk el, hogy három nap múlva hívjam fel. Másnap telefonált. „Szervusz – mondja –, bocsáss meg, nem tudtam, hogy ilyen kitűnő költő vagy! Nem találkozhatnánk a Havelkában egy óra múlva?” Németre fordította a verseimet. Később szervezett nekem egy Klub Nachmittagot. „Merő unalom a Klub Nachmittag, de le a kalappal a szervezés előtt – mondja. – Menj el a rendőrségre, mert csak három hét múlva lesz megtartva az est, a PEN Klub már beszélt az idegenrendészettel, bemész, és azonnal kapsz vízumhosszabbítást.” Kiderült, hogy Franz Theodor Csokor, az osztrák PEN Klub elnöke mondja a megnyitót. Nagygalambfalvát említette, azt is elmondta az öreg, hogy a székelyek vérrel és ökörsütéssel adóztak. Megyek a PEN Klubba, megszámoltam, a száztíz férőhelyből hat volt üres. És ebből a publikumból összesen öt volt magyar: Szőcs István, a nagy filmrendező, Bárdos Artúr, Sebestyén, Szépfalusi… Sokan gratuláltak: „Így kell bemutatni egy kis nép irodalmát” – mondták. Két színész olvasta a tanulmányt, illetve mondta a verseket, nekem csak annyi szerepem volt, hogy a Végül című verssel magyarul is megszólaltam. Aztán a Pálffy-palotában is tartottam egy estet magyarul, ezt már Szépfalusi Pista intézte. S közben bejártam Ausztriát, volt útlevelem, elmentem Salzburgig, Innsbruckba…
– Salzburgban végiglátogattad a Mozart-emlékhelyeket. Az akkori, ’67-es utadon fogantak a Halottak napja első etűdjei?
– Pontosan. Ahogyan már elmondtam.
– Utána sok évig hordtad még magadban az élményt. Mikor is hangzott el a kolozsvári rádióban? Le is írtál belőle, vagy csak a a fejedben volt meg?
– ’76-ban olvastam be a kolozsvári rádióba. A fejemben volt, nem írtam le. Bajor úr jutott eszembe. Volt neki egy barátja. „Az egy nagy költő – mondta Bandi –, az a költő csak egy sort írt le, de úgy megijedt attól az egy sorttól, hogy abbahagyta a versírást.” Ez az egy sor így hangzott volt: „Amikor Várad elfogyott a síneken”…
– Kegyelmi pillanat volt a Halottak napja…
– Ugorjunk egyet, ilyen állapot volt a Sörény és koponya is. ’82-ben írtam, hogy „harmadnapon már csak sörény és koponya / lerágott bordák s a karambolozott csigolya / egymásra futott véres kis vagonjai / el sem kellett már takarítani // harmadnapon már csak a dögszag s a belek / széttaposott sarából torozó legyek / s a szakadék szélén sebtében kirakott / zabálás sürgette anyagcsere-nyomok / s a csönd a tehetetlen lombok szégyene / miért itt kellett megtörténnie // harmadnapon már csak sörény és koponya / lerágott bordák s a karambolozott csigolya / üres kötőfékszárat húz a nap / – erre vagyok a legbüszkébb! – végig az erdőn még egy sugarat / mint akire önnön halála alkonyul / úgy állok olyan vígasztalanul / s a dögre settenkedő farkasok / szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok”. Amikor elmondtam Sinkovitsnak, azt mondta, nem kell folytatni, ez így remek, ahogy van…
– Ez kellett volna legyen az a nagy vers, amivel Réz Pál ugratott?
– Nem, nem ez. Arra gondoltam, hogy nekem feladatom a lovat megírni, mert én egy napon születtem vele. A lovat és magamat, a kétszemélyes tragédiát. „Ha én ezt megírom – gondoltam –, akkor az már elég is lesz.” Ezért lett a cím Sörény és koponya. Amikor elmondtam a tervemet Réz Palinak, Réz úr erre azt mondta, hogy úgyse fogok többet olyat írni, mint a Halottak napja. „De!” „Akkor írd meg!” „Nem merem – mondom –, mert félek, hogyha megírom, meghalok.” „Na és, nem éri meg?” „Megéri, de nézd, ott van a feleségem, ott van a két gyerekem…” Szegény Palinak akkortájt halt meg a felesége, nagyon jó barátságban volt váradi alapon is Magdival, habár nem ismerték Váradról egymást. Azt mondja egyszer nekem: „Írd meg azt a verset, és nyugodtan halj meg, Magdát elveszem feleségül, a gyerekek már elég nagyok…” S egyszer csak rátelefonálok: „Egy hét múlva viszem a verset, de nem fogod leadni, mert addig már megjelenik kötetben. Te már megcsináltad a májusi számot, legfennebb abba férne be…”
– Ez volt a Sörény és koponya.
– Az. „Hozzad!” – mondja Pali. Egy hét múlva vittem. Várady Szabolcs, a szerkesztő is ott van feleségestül. Kétszer is elolvastatják. Azonnal felveszik a telefont, hívják a technikai szerkesztőt, azt mondja, sajnos, nem tudja az elejére tenni, mert az már be van betonozva egy névvel. „Teheted nyugodtan a végére – mondom –, úgyis hátulról olvassák a folyóiratot.” Így jelent meg aztán ez a vers.
– Bécs után jött a nagy amerikai út.
– Az egy kicsit később volt. Püski bácsi hívott meg oda. Ez Domokos Géza nagy érdeme volt, tőle rendelt könyveket. Húsz dollárt kaptunk. Ott volt Sütő, Farkas Árpi és hát Győző Böbével.
– Amerikában hány találkozót tartottatok?
– Sokat. Volt Chicago, Cleveland, New York, Kanadában több helyen. Nincsenek a legjobb emlékeim erről az útról.
– Mindenütt magyar közösségek vártak?
– Igen. Aztán ’81-ben, amikor már egyedül mentem, harmincöt találkozót tartottam… Van nekem egy felolvasási, irodalmi estes „technikám”. Egyszer Burgenlandban elmondtam az Öreg kút az utca szádán…-t. Tájszót ritkán használok, s mintha nem értették volna az „utca szádát”. Rákérdeztem, hogy értették-e. „Igen.” „Azt is, hogy szádán?” Ezt itt nem tudják. „Mondjam el még egyszer?” S akkor én elhatároztam, hogy ezzel a verssel, amit ’56-ban írtam, ezzel a verssel fogok indítani mindig. Mint egy vidéki malom dinamója fejlesztette kicsi áram, olyan lett ez a vers. Volt nekem olyan találkozóm Amerikában meg Svédországban vagy Finnországban, ahol megbicsaklott volna a műsor, ha nem ezzel a verssel kezdek, mert vele mindig jött egy kicsi sztori is. Én azt akartam, hogy azok a versek, amiket a román szocializmus körülményei között írok, azoknak is mondjon valamit, akik más társadalmi körülmények közé kerültek s akkikel csak a magyar nyelv és talán a magyar kultúra gyérült ismerete köt össze. Akkor neveztem el magam vándorköszörűsnek, mert én fontosnak tartottam továbbvinni a Benedek Elek-i hagyományt, amit Asztalos Pista bácsival a Napsugárnál is folytattunk.
– Voltunk egynéhányszor közös találkozón. Meggyőződtem, hogy melletted olyanok vagyunk, mint a kávépótlék. Láttalak egyedül tartani találkozót, s akkor rájöttem, hogy melléd nem kell senki, mert te egész estét betöltő showman vagy. Azt is mondhatnám: külön műfajt hoztál létre. Oda nem kellett senki más. Azt is tudom, hogy nemcsak a saját verseidet, hanem más erdélyi költők verseit is mondtad, kívülről tudtad azokat is. Hirtelen most csak Horváth Imrére, Gellért Sándorra emlékszem, de hallottalak László Noémit is idézni.
– Pedig igyekeztem a közös fellépéseken ugyanannyit beszélni, mint a kollégák, mert tudtam, milyen sértődős fajta az író. Ugyanakkor arra gondoltam, hogy a magyar költészetet Kodály-módszerrel, „szolmizálással” kell a gyerekekkel megszerettetni. Petőfivel kell kezdeni, tőle kell eljutni a modern korig. A költészeten keresztül tudatosan mutattam fel a szinonimák sokaságát, a nyelv gazdagságát, a nyelv szépségeit, árnyalatait, sokszor csak ez volt a felolvasott versnek a célja és mondandója. Nagyon fontos ez, s ezt nem tudja mindenki megtenni. Nem mindenki tud felolvasni. Lehet jó költő, de nem tud felolvasni, előadni.
– Azt hiszem, benned ezeken az esteken, találkozókon feltámadt az egykori színésznövendék is…
– Tudja az ördög… Egyszer aztán azt mondtam – és itt fáztam rá! –, hogy csak az menjen találkozókra, akit hívnak. Így toltam ki magammal! S akkor Bécsből írt valaki levelet, hogy én az állam pénzén népszerűsítem magamat, járom az országot. Akkor már volt fénymásoló, elküldték a levél fénymásolatát. Bevittem a szerkesztőségbe, az egyik szerkesztő-kolléga felesége volt a levél szerzője. Akkor határoztam el, hogy többet nem utazom állami pénzen, csak ha meghívnak és fizetik az utat!
– Dél-Amerika, Venezuela, Cartagena – született ott egy szép vers, amelyet azóta már énekelnek is.
– A repülőtéren. Ennyi a vers. Csak egy repülőtér. Klein professzor Stockholmban magánkívül volt, azt mondta, ha egy repülőtér ilyen reakciót szült, mit váltott volna ki maga a város, amit én nem láttam soha. Pedig mondtam Magdinak, hogy menjünk ki a városba! Így be kellett érnem a repülőtérrel, meg azokkal a kis vityillókkal, amelyek körbevették a repülőteret, mint a bádogbékák. Ez az, amiről írok, egyből bejött, ahogy a nap szembesüt…
– Külföldi útjaidnak van-e köze ahhoz, hogy annyi nyelvre lefordítottak?
– Nincs semmi köze.
– Hány nyelvre vannak lefordítva a Kányádi-versek ?
– Önálló kötetem nyolc nyelven van. Szerepelek vegyes, másokkal közös kötetben is.
– Kezdjük a románnal.
– Román, orosz, észt, finn, svéd – egy van, de úgy néz ki, lesz most még egy második is –, német, angol – több is van angolul –, francia. Most jelent meg egy vegyes kötetem norvégul Csoórival, harminc vers van benne. Van egy Kassák–Pilinszky–Kányádi portugálul.
– Portugálul. Ha jól számoltam, már tíznél tartunk!
– És most Rodrigo úr jelentkezett Kolumbiából.
– Ez akkor a spanyol lesz. Térjünk vissza beszélgetésünk kezdeteihez. Te is azt vallod, hogy nincsen gyerekvers, felnőttvers, csak jó vers van. Amikor a Napsugárhoz kerültél, csak akkor kezdtél gyermekeknek írni, vagy már azelőtt is?
– Amikor ’55-ben egy találkozón felolvastam néhány verset, az egyik gyerek azt mondta, hogy ő ezeket a verseket érti és szereti, mintha nekik írtam volna, pedig az írásuk idején nem gondoltam én a gyermekekre. Később fogalmazta meg egy másik találkozón egy másik gyermek, hogy „a vers az, amit mondani kell”. Kérdem tőled: gyermekvers-e az Arany Lacinak vagy a Toldi? Döntse el ki-ki maga. Vagy ott van a Kóbor kutya, amit szintén ’55-ben írtam, nagyon érdekes annak is a sorsa. A Kóbor kutyát meghúzták, nem az eredeti jelent meg, később írtam vissza a végét, azt, hogy „Hol késel, irgalmas vadász?!”. Nemrég hallottam a Lauder zsidó iskolában, ahol úgy szavalták el a gyermekek, mint nagy zsidó bánatot. Roppant érdekes dolgok történhetnek a verssel. A feleségem szerint csak szerelmes jellegű verseket írtam, azokat viszont néha úgy mondják el, mint kemény politikai verseket. A bécsi beszédben már elmondtam, hogy az erdélyi költészetnek is alapsajátossága a potenciális szimbolizmus, amely a különös életérzésből fakad. Mint frontbetörésekkor, az erdélyi magyar költészetből is rendkívül érdekes tartalmak csapnak ki még az egyszerű, szerelmesnek vagy tájversnek vélt valamiből is. Azt hiszem, ez minden költészettel így van, nemcsak az erdélyivel. De ennél is lényegesebb az, amit már többször is elmondtam: én a költészetben sokat változhattam, talán fejlődtem is, tanultam is valamit, de vershitet nem cseréltem. Soha!

Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. május 10. –) Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.