hit. remény. szeretet.

Szentlecke a Zsidókhoz írt levélből, Zsid 11,1-2.8-19
A hit hősei abba az országba vágyódtak amelyet nem emberkéz épített.

Testvéreim!
A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk. Őseink ebből merítettek bizonyosságot.

Ábrahám hitből engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy.

Hittel telepedett le az ígéret földjén, idegen országban. Sátorban lakott Izsákkal és Jákobbal, akik ugyanazt az ígéretet örökölték. Várta ugyanis azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd az Isten tervez és épít.

Sára is a hitében kapta az erőt, hogy előrehaladott kora ellenére anya lehessen, mert hűségesnek tartotta azt, aki az ígéretet tette. Ezért ettől az egytől, noha már nem volt fiatal, annyian származnak, mint az égen a csillag vagy mint a tengerpart megszámlálhatatlan fövenye.

Hitben hunytak el ők mind, de anélkül, hogy az ígéret teljesedését megérték volna; csak messziről látták és üdvözölték, elismerve, hogy vándorok és jövevények a földön. Akik így beszélnek, megvallják, hogy hazát keresnek.

Ha arra a földre gondoltak volna, ahonnan kijöttek, lett volna alkalmuk a visszatérésre. De egy jobb haza után vágyódtak, a mennyei után. Ezért az Isten sem szégyelli, hogy Istenüknek hívják, hiszen hazát készített nekik.

Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor az Isten próbára tette. Kész volt feláldozni egyszülöttjét, ő, aki ígéretképpen kapta, és hallotta: „Izsák által lesznek utódaid.”

Biztosra vette, hogy az Isten képes a halottakat is feltámasztani.

Ezért vissza is kapta, mintegy előképül.
Ez az Isten igéje.

A Zsidókhoz írt levél (Héber levél) az Újszövetségbe kanonizált levél. A szerző és a címzett “személyéről” a kutatók nem jutottak megegyezésre.

Ábrahám (héberül: אַבְרָהָם Avraham, tibériai kiejtésselʾAḇrāhām, askenázi kiejtéssel Avrom, Avrohom vagy Avruhom; jelentése: sokak apja/vezére; arabul: ابراهيم, Ibrāhīm) próféta volt, akit a judaizmus mellett a keresztény, az iszlám és a Bahá’í vallás is ősatyaként tisztel.

Kányádi Sándor A mi utcánk

Kányádi Sándor A mi utcánk
 A mi utcánk olyan utca,
nem is utca, csak fél utca.
Egyik felén füstös, mohás
cserepekkel három faház.
Átellenben üres kert és
szegydeszkákból rossz kerítés,
három fűzfa, térdig nyesve,
vigyázgat a verebekre.
A fűzfáktól kicsit fönnébb,
ahol már a végét hinnéd,
érkezvén a mi kapunkba,
megszusszan a keskeny utca.
Onnan aztán jobbra kaptat,
két kapu és három ablak
útját állja, s mondja: vissza.
Nem zsákutca: csak tarisznya.
Nem is módos, inkább szegény
(jaj, de nagyon szeretem én).
Innen csak indulni lehet,
s aki indul, visszajöhet.
Tisztesség dolgában mindig
tanulhat itt, el a sírig.
Becsületből, akit innen
tarisznyáltak, azt egykönnyen
nem fogja az élet piszka,
mert itt még a sár is tiszta.
– Nem is értem, az a pózna,
lenn a sarkon várakozva,
miért nem mer fönnebb lépni,
lehet, hogy a fényét félti.
1965
87 éve ezen a napon született Kányádi Sándor, erdélyi magyar költő.
Isten éltesse sokáig Sanyi bácsi!
Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. május 10. –) Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Latinovits Zoltán, Petőfi Sándor : Szülőföldemen

Latinovits Zoltán, Petőfi Sándor : Szülőföldemen

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
“Cserebogár, sárga cserebogár!”

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel…
Húsz esztendő… az idő hogy lejár!
“Cserebogár, sárga cserebogár!”

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már…
“Cserebogár, sárga cserebogár!”

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár…
“Cserebogár, sárga cserebogár!”

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…
“Cserebogár, sárga cserebogár!”

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már…
“Cserebogár, sárga cserebogár!”… – –

Félegyháza, 1848. június 6-8.

Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.?) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Közel ezer verset írt rövid élete alatt, ebből kb. nyolcszázötven maradt ránk.

Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.) Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színész. A nemzet legnépszerűbb színészeinek egyike, sokan úgy is nevezik: „a Színészkirály”.