Latinovits Zoltán, Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

81 éve ezen a napon halt meg Kosztolányi Dezső, író, költő, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Isten nyugtassa békében.

Kosztolányi Dezső, teljes nevén: Kosztolányi Dezső István Izabella (Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja. Csáth Géza unokatestvére.

Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész. A nemzet legnépszerűbb színészeinek egyike, sokan úgy is nevezik: „a Színészkirály”.

Reményik Sándor : Meg van írva

Reményik Sándor : Meg van írva

Keményen nem beszéltem senkivel,
És szigorún sem szólottam soha.
Nem háborított fel a vétkes vétke
S nem ingerelt az ostoba.
És legkevésbbé az ügyefogyott,
Aki két balkézzel és két ballábbal
Csak csetlik-botlik a világon által.
Magamba néztem, s láttam magamat,
S tudtam, hogy minden elrendeltetés,
S csak mondvacsinált szó az akarat.
Alárendeltje senkinek se voltam,
És én sem parancsoltam senkinek,
S legrosszabb lettem volna nevelőnek,
Mert semmi nevelésben nem hiszek.

Rólam is lepattant a nevelés:
Pusztába síró hang, kőbe döfött kés.
S lepattogott a pattogó beszéd
Mint sziklafalról a rálőtt serét.
Egy-egy halk, szelíd szó – néha – talán,
Mint zefír zengése citerán –
Az is csak úgy, minden szándék híján.
Ember nem nevelt, – a Végzet csupán.
Én egyéb nevelésben nem hiszek.
A bárány béget, s a kígyó sziszeg,
S nincs hatalom, mely más hangra tanítsa,
S az Isten irgalmatlan dicsősége,
Hogy minden meg van írva.

1934 október 10

76 éve ezen a napon halt meg Reményik Sándor, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.