Tóth Krisztina : Porhó

Tóth Krisztina

Tóth Krisztina : Porhó

Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt

nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is

pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, tervezem
e lét
felét

leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,

sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,

de hogy mit történt, mire volt jó
harminckét éven át a porhó,
havam,
hevem

hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek,
szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl

bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott?!

47 éve ezen a napon született Tóth Krisztina. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten éltesse sokáig.

Tóth Krisztina (Budapest, 1967. december 5. –) magyar költő, író, műfordító, ólomüvegablak-festő művész.

Saját honlapja itt található.

Munkásságát mások mellett Zoltán Attila-díjjal, József Attila-díjjal, Márai-díjjal, Salvatore Quasimodo-díjjal és a Bárka-díjjal is elismerték. Tóth Krisztina 1967-ben született Budapesten. 1986-ban érettségizett a Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán. 1993-ban szerezett tanári diplomát az ELTE Bölcsészkarán. Első kötete, amelyet Radnóti Miklós emlékéremmel jutalmaztak, 1989-ban jelent meg Őszi kabátlobogás címmel.

Tóth Krisztina – Hangok folyója

I.

Tóth Krisztina munkája

Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó,
hidak alatti örvény, mondat alatti mondat:
mit visz a felduzzadt vizű, mély folyó,
redőzött, bolyongó ágya mit sodorhat?
Ismétli folyton lebegő testeit, áradását,
zárlatos városok nyomtatott áramkörét az éjben,
algás homlokú házak és morzézó utcalámpák
merülnek fel sötét, kanyargó emlékezetében,
neveket mormol és legmesszibb útjait
lejtős kertekbe és part menti palotákba,
elöntött falvakat sorol, amerre útja vitt,
ázott, penészes vásznakkal bélelt minden álma,
emleget dinnyehéjat, vízfoltos falon a csöndet,
egy termet, ahol az idő térképei rajzolódnak,
ismétli önmagát, hullámzó mondatokat görget,
tág öblöt, ahol hajóvonták találkoznak,
görgeti képeit, tükrén a billegő holdakat,
az alakváltó idő formáit írja egyre,
jelek átjárója az ég, sodorja mind a holtakat,
minden idézet és minden valaminek a medre,
van a szavak folyása mentén, kell legyen
egy hely, ahol minden fel van sorolva,
dobog a szív alatti szív, zubog a sejtelem,
örvény tölcsére szól, hangok zajló folyója –

II.

Ki beszél folyton itt és ismétli mint a hullám
holdkóros vonulók zajló tekintetét?
A szeme, a szeme, ha felidézni tudnám,
de aludt, háttal állt, fehér volt, mint a jég,
mi volt anyám, mi volt, amikor nem szerettél,
mit visz a mély folyó, A betűvel anyát,
mi történt éjszaka, mikor vízre tettél,
sír a történet és elmossa önmagát,
egyszercsak eltévedtem, egyforma minden utca,
nem volt sehol a sárga ház, a húsbolt,
és a biciklim is, csak apám meg ne tudja,
egyszercsak este volt, utána háború volt,
kövér gyerekkezek, rovátkolt férfikörmök,
műanyag tálakat mosó asszonykezek,
végtelen kerítés, betonra hullt gyümölcsök,
vihar készül, gyere, mennyit kerestelek,
a csónakház előtt egy kék bicikli fekszik,
mit láttál odalent, rozsdás fedőt, halom pénzt,
jelek átjárója a föld, ábrákat bont, öregszik,
kiszikkadt útjait eltörli századonként,
van a szavak folyása mentén, kell legyen
egy titkos hely, hol ott vár partra dobva
ott áll dombokba gyűrve egy helyen
aminek neve van, de nincs kimondva –

III.

a költőnő

Zubog az emberi beszéd, gyereksírás a napban,
töltésen nyárfalomb,szülők hajnali suttogása,
kövek között hadar, színén ázott avar van,
mint a halak hasa, villan az emlékek visszája,
macskák ütődnek vedlő háttal a parthoz,
alaktalan ruhák, törött vesszőkosár,
zöld lombos ág, hegyén egy zacskó csapkod,
fényes bútorlapon fonnyadt hínárfonál,
üreges botokat pörget a gyorsuló víz,
véletlen sorsokat húz a szemcsés iszapba,
csak a helyük marad, mint könny után a sóíz,
szétrajzó törmelék, minden valakinek az arca,
lehunyt szemek mögött tolják egymást a felhők,
áttetsző halrajok, a szív torkolatához
tartanak mind, akár a vándor kékbe fellőtt
szélben rikoltozó, körben forgó sirályok,
megbomlott paplanok, az oszló tollkupacban
egérhullák között elázott könyvlapok,
hullámzik, elmerül, zúg a kimondhatatlan,
nyitott szemmel a nyelv alá bukó napok,
dobog hang mögötti hang, zuhog a szó alatti szó,
névtelen vízesés, hangjában parti fákkal,
ártéri utca jár a mélyben, vak folyosó,
csöndek vízfüggönyén nyíló árnyékszobákkal.

Tóth Krisztina (Budapest, 1967. december 5. –) magyar költő, író, műfordító, ólomüvegablak-festő művész.

Munkásságát mások mellett Zoltán Attila-díjjal, József Attila-díjjal, Márai-díjjal, Salvatore Quasimodo-díjjal és a Bárka-díjjal is elismerték. Tóth Krisztina 1967-ben született Budapesten. 1986-ban érettségizett a Képzőművészeti Szakközépiskola szobrász szakán. 1993-ban szerezett tanári diplomát az ELTE Bölcsészkarán. Első kötete, amelyet Radnóti Miklós emlékéremmel jutalmaztak, 1989-ban jelent meg Őszi kabátlobogás címmel.