Radnóti Miklós : Nem tudhatom

Radnóti Miklós : Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944)

Radnóti Miklós (Eredeti neve: Glatter Miklós, névváltozatai: Radnói, Radnóczi, Radnóti) (Budapest, Lipótváros [ma Újlipótváros], 1909. május 5.Abda, 1944. november 9.) magyar költő, okleveles középiskolai tanár, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése

Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész. A nemzet legnépszerűbb színészeinek egyike, sokan úgy is nevezik: „a Színészkirály”

nyílt levél. férj.

Nyílt levél a volt férjemnek, és mindenkinek, aki olvassa.

Kedves Zsolt!

A soraim néhány napi rágódás, gondolkodás után fogantak meg a fejemben. Az inspirációt a te 2014. augusztus 31-i, vasárnapi telefonon tett javaslatod, mi szerint nézzek a tükörbe, mert olyan gusztustalan, ocsmány, visszataszító szörny vagyok, hogy tőlem menekül mindenki, és a közös fiunkon kívül senki nem áll szóba velem, valamint Bogdán Ildikó felhívása adták. Ildi arra kéri az olvasóit, osszanak meg magunkról olyan képeket, amelyeket egyébként nem szívesen publikálnának, felvállalva ezzel a kevésbé előnyös oldalukat is.

Közzé teszek ezért két képet. Az egyiken 20 éves vagyok, a másik pár hónappal ezelőtt készült.

A tükörbe tekintve (mert igen, belenéztem) inkább a nemrégiben készült fotó tükrözi a valóságot. Ronda vagyok. Tényleg. Ráncos az arcom, a szemem környéke, megnyúlt az orrom, a szemöldököm elburjánzott, az államon, nyakamon petyhüdt a bőr. Szomorúság, fásultság, üresség árad a tekintetemből.

Ha harcolni akarnék a valósággal, most sírnék. Mert a szívembe mart, hogy valaki a szemembe vágta az igazságot. Ráadásul az illető férfi, sőt, a gyermekem apja.

Ahogy szemlélem az önmagam által készített portrét, történetek tolulnak elmémbe.

A szarkalábak születése úgy tizenegy éve, fiunk világrajövetelével egy időben kezdődött. A 10 hónapig tartó szoptatás, és a vele járó, éjszakai 6-8- szori ébredés hozadéka ez. Te erre vélhetően nem is emlékszel, hiszen abban az időben szabad időd nagy részét a harmadik diplomád megszerzésére, a vizsgákra való felkészülésre, kerékpározásra, meg Balázs barátoddal való eszmecserékre fordítottat.

A homlokom ráncait onnantól látom nap, mint nap, hogy kilenc évvel ezelőtt bejelentetted, szerelmes vagy valaki másba, és vele akarod tovább élni az életed. A napokig tartó sírás lenyomatát őrzöm íly módon.

A szemöldököm talán akkor vált bozontossá, amikor gyermekünk óvodás korában egyszer csak nem mert elaludni. Ha kijöttem a szobájából, visítva futott utánam, mert rettegett a szörnyektől. Ezért az ágy mellett, a szőnyegen ülve, vagy fekve aludtam három hónapig. Talán rémlik az eset neked, mert pszichológushoz vittem, igaz, te nem akartál részt venni a folyamatban, nem jöttél el a megbeszélésre.

Az első ősz hajszálat akkor fedeztem fel, amikor napokig rémálmok gyötörtek, mert megfenyegettél, hogy lefényképezed a lakásomban a rendetlenséget, a koszt, majd a gyámhivatalnál feljelentesz, mert nem vagyok alkalmas anyának, és el fogod vetetni tőlem a fiunk. Szerencsére, amikor megszületett a másik házasságod első gyümölcse, erről a tervről letettél.

A befelé forduló, szomorú tekintetet azoknak a nehéz sorsú beteg embereknek a számlájára írom, akikkel munkám során találkozom, és akiknek igazán, érdemben nem tudok segíteni. Mivel oly régóta nem vagy életem része, a naponta zajló történéseimről nyilván sejtésed sem lehet.

A nyakam, az állam akkor ereszkedett így meg, amikor a második férfival, akit szeretettem, a kapcsolatom véget ért. Lehajtott fővel jártam sokat, mert nem akartam, hogy mások lássák a fájdalmamat. Nyilván nem tudhatod, mit éltem akkor át.
.
Kedves Zsolt!

Ha röviden, és tömören akarnám az előbbi felsorolást megfogalmazni, egyetlen szót is írhatnék: ÉLET.

Igen, az élet nyomai, történései, harcai, szenvedései és örömei azok, amiknek térképe erre a szörnyarcra került.

És tudod mit? Szeretem. Szeretem ezt az arcot. Mert az enyém. Ezt sikerült a sors által alakítanom. Tudok vele mosolyogni, sírni, fintorogni. Simogatja a szél, melengeti a nap, és a gyermekem minden este erre adja a jóéjt puszit.

Köszönöm, hogy most, életem közepén erre a számvetésre sarkalltál, mert így tudtam meg igazán, ki is vagyok, mennyit érek. Nem kell szégyenkeznem. Kiálltam a próbát, élek, létezem. Az arcom egyedi, egyszeri, megismételhetetlen. Hű szolgám, melynek minden egyes barázdája, mélyedése, kátyúja egy-egy emléket őriz.
Most látom csak, milyen gazdag vagyok!

————————————————————————————-

Utóirat:
Ma, az írásom közzétételét követő este, döbbenten látom az egyre szaporodó megosztásokat, és a sok-sok biztató levelet, együtt érző üzenetet, amit ezúton is köszönök mindenkinek!

Kedves Lányok, Asszonyok!
Minden rendben, remekül érzem magam, és fent nevezett úr iránt semmiféle harag, gyűlölet nincs bennem. Valóban hálás vagyok azért, hogy a legérzékenyebb pontomat (igaz, kissé drasztikusan) érintette, hiszen ennek hatására sikerült másképp tekintenem saját magamra.
Bíztatok mindenkit, aki kövérnek, soványnak, csúnyának, bármilyen okból elfogadhatatlannak találja magát, vegye elő a legrosszabbul sikerült fotóját, és próbálja más szemmel nézni, keresse meg benne (s ezáltal önmagában is) az értéket, amit hordoz!
És osszátok meg! Legyetek büszkék arra, amitek van, hiszen egész eddigi életetek munkája ez!

Csapocska Mónika's photo.
Csapocska Mónika's photo.