Zorán : Kinek mondjam el vétkeimet?

Zorán : Kinek mondjam el vétkeimet?

Ha semmi sincs, csak fénytelen éj
Csak szótlan bánat, hiú remény
Ha nincsen hűség, nincs szerelem
Nincs simító kéz nekem

Kinek mondjam el vétkeimet
És a megbocsájtást kitől kérjem?
Kinek mondjam el vétkeimet?

Ha hideg a csend, s a választ várom
Sok némán múló éjszakán
Ha nem szól, se igaz, se vád
S a hajnal üresen virrad rám

Kinek mondjam el vétkeimet
És a megbocsájtást kitől kérjem?
Kinek mondjam el vétkeimet?

Hogyan mondjam el vétkeimet
És a megbocsájtást kitől kérjem?
Kinek mondjam el vétkeimet?
Ha a csendjeimmel el nem érlek
A megbocsájtást kitől kérjem?
Kinek mondjam el vétkeimet?

Sztevanovity Zorán (Belgrád, 1942. március 4.) (szerbül: Зоран Стевановић) Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas előadóművész, énekes, gitáros, zeneszerző, Sztevanovity Dusán (szerbül: Душан Стевановић) szövegíró bátyja, Hegyi Barbara színésznő férje.

cipelés. elengedés.

Egy napon két szerzetes gyalogolt az erdei úton a kolostor felé.
Egyikük már idősebb, tapasztaltabb volt, a másikuk még fiatal, aki csak néhány éve csatlakozott a rendhez.
Ahogy haladtak útjukon, egy erős sodrású patakhoz érkeztek.
Amint elindultak volna, hogy a patakon átgázolva a túlpartra jussanak, megláttak egy szép és fiatal nőt, aki szintén ezzel próbálkozott.
Gyönyörű selyemruhában volt, és szeretett volna átjutni a patakon anélkül, hogy vizes és sáros legyen.
A két szerzetes egymásra nézett. A rendbe való belépésükkor fogadalmat kellett tenniük, hogy nem érintenek meg egyetlen nőt sem.
A fiatal szerzetes ennek megfelelően indult is volna tovább a patakon keresztül, ekkor azonban valami olyat látott, amit maga sem akart elhinni: idősebb társa odalépett a fiatal nőhöz, felkapta őt, átvitte az erős sodrású patakon, majd finoman letette a túlparton.
A fiatal nő nagyon megköszönte a szerzetes segítségét, majd elbúcsúzott.
A két szerzetes folytatta útját a kolostor felé, ám a fiatalabbik szemmel láthatóan emésztette magát a látottak miatt. Így haladtak tovább az erdei úton anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna, azonban néhány óra elteltével a fiatal szerzetes már nem bírta magában tartani a dolgot.
Idősebb társához fordult, majd felháborodva így szólt:
„Nekünk még csak megérinteni is tilos egy nőt!
Hogy voltál képes a karodba venni azt a nőt a pataknál?!”
Az idősebb szerzetes ránézett, majd nyugodtan így felelt:
„Én már rég letettem a túlparton. Te még mindig cipeled?”

Juhász Ferenc: Kora esti ének

Kora esti ének

Juhász Ferenc: Kora esti ének

Szeretek én így, munka után, amikor elnehezül a kar
és komor háborgásaiban elcsitul a lélek,
könyökleni még sokáig szótalan,
a füst kis lobogói mellett lassan elmerengni,
mikor a fák már feketéllnek.

Amikor a szelíd, kora esti fényben
a nehéz, rézből vert levelek lélegzetét hallom,
s köztük, mint szív kigyúl,
s verdes az első piros csillag,
s az úton lágy döccenéssel rengeti
feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyul.

Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár,
mulatok rajta, fölemelem, s útjára küldöm
a búgó kicsi vándort az esti homálynak,
s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás,
s nekiszáll a nagy éji sötétnek
szerelmes párját keresni.

Keresni téged így indultam én is,
a mellemen átparázsló szívvel, vakon,
de tudtam, egyszer mégis megtalállak,
nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,
testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.

Virrasztani így, még munka után,
szeretek merengni, hallani,
hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,
a férfi-felelősség súlyát mérni bennem,
s figyelni lassan szárnya csattogását,
részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak.

 Juhász Ferenc (Biatorbágy, 1928. augusztus 16. –) költő, szerkesztő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Juhász Gyula történész bátyja.