József Attila : Thomas Mann üdvözlése

József Attila : Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

64 éve, ezen a napon halt meg Thomas Mann, német író. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten nyugtassa békében őt.

József Attila (BudapestFerencváros, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.) Baumgarten– és posztumusz Kossuth-díjasmagyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt vele, hisz félárva gyermekkora tele volt lemondással, brutalitással, felnőttként szembesült a meg nem értéssel és öngyilkossága (tragikus balesete[2]) körül is találhatóak ellentmondások.

Thomas Mann (Lübeck, 1875. június 6. – Zürich, 1955. augusztus 12.) német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. Elbeszéléstechnikája a 19. századhoz, elsősorban Tolsztojhoz, illetve Theodor Fontane és Richard Wagner szimbólumaihoz és vezérmotívumaihoz kapcsolódik. Prózájára jellemző az irónia és a kétértelműség, az allegóriákat és mitológiai motívumokat művészileg egyre érettebb módon használta fel. Mellékmondatokkal és betoldásokkal bonyolított elbeszélésmódja ritmusos és kiegyensúlyozott, a beszédstílust a mindenkori tematikához igazította. A jelentéstartalmat a szavak tudatos megválasztásával gazdagította. Első regényéért, az 1900-ban írt, 1901-ben kiadott A Buddenbrook házért 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.

Mácsai Pál (Budapest, 1961. március 31. –) Kossuth– és Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 2001 és 2004 között a Madách Kamara vezetője, majd 2004-től az Örkény István Színház alapító igazgatója.

Latinovits Zoltán, Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Latinovits Zoltán, Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.
*
Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón – te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent – s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.
*
Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.
*
Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.
*
Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.
*
Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.
*
Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek…
*
És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.

Garai Gábor (eredeti neve: Ruprecht Gábor) (Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.) Kossuth-díjas (1965) magyar költő, író, műfordító, kritikus.

Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész. A nemzet legnépszerűbb színészeinek egyike, sokan úgy is nevezik: „a Színészkirály”.

nyílt levél. férj.

Nyílt levél a volt férjemnek, és mindenkinek, aki olvassa.

Kedves Zsolt!

A soraim néhány napi rágódás, gondolkodás után fogantak meg a fejemben. Az inspirációt a te 2014. augusztus 31-i, vasárnapi telefonon tett javaslatod, mi szerint nézzek a tükörbe, mert olyan gusztustalan, ocsmány, visszataszító szörny vagyok, hogy tőlem menekül mindenki, és a közös fiunkon kívül senki nem áll szóba velem, valamint Bogdán Ildikó felhívása adták. Ildi arra kéri az olvasóit, osszanak meg magunkról olyan képeket, amelyeket egyébként nem szívesen publikálnának, felvállalva ezzel a kevésbé előnyös oldalukat is.

Közzé teszek ezért két képet. Az egyiken 20 éves vagyok, a másik pár hónappal ezelőtt készült.

A tükörbe tekintve (mert igen, belenéztem) inkább a nemrégiben készült fotó tükrözi a valóságot. Ronda vagyok. Tényleg. Ráncos az arcom, a szemem környéke, megnyúlt az orrom, a szemöldököm elburjánzott, az államon, nyakamon petyhüdt a bőr. Szomorúság, fásultság, üresség árad a tekintetemből.

Ha harcolni akarnék a valósággal, most sírnék. Mert a szívembe mart, hogy valaki a szemembe vágta az igazságot. Ráadásul az illető férfi, sőt, a gyermekem apja.

Ahogy szemlélem az önmagam által készített portrét, történetek tolulnak elmémbe.

A szarkalábak születése úgy tizenegy éve, fiunk világrajövetelével egy időben kezdődött. A 10 hónapig tartó szoptatás, és a vele járó, éjszakai 6-8- szori ébredés hozadéka ez. Te erre vélhetően nem is emlékszel, hiszen abban az időben szabad időd nagy részét a harmadik diplomád megszerzésére, a vizsgákra való felkészülésre, kerékpározásra, meg Balázs barátoddal való eszmecserékre fordítottat.

A homlokom ráncait onnantól látom nap, mint nap, hogy kilenc évvel ezelőtt bejelentetted, szerelmes vagy valaki másba, és vele akarod tovább élni az életed. A napokig tartó sírás lenyomatát őrzöm íly módon.

A szemöldököm talán akkor vált bozontossá, amikor gyermekünk óvodás korában egyszer csak nem mert elaludni. Ha kijöttem a szobájából, visítva futott utánam, mert rettegett a szörnyektől. Ezért az ágy mellett, a szőnyegen ülve, vagy fekve aludtam három hónapig. Talán rémlik az eset neked, mert pszichológushoz vittem, igaz, te nem akartál részt venni a folyamatban, nem jöttél el a megbeszélésre.

Az első ősz hajszálat akkor fedeztem fel, amikor napokig rémálmok gyötörtek, mert megfenyegettél, hogy lefényképezed a lakásomban a rendetlenséget, a koszt, majd a gyámhivatalnál feljelentesz, mert nem vagyok alkalmas anyának, és el fogod vetetni tőlem a fiunk. Szerencsére, amikor megszületett a másik házasságod első gyümölcse, erről a tervről letettél.

A befelé forduló, szomorú tekintetet azoknak a nehéz sorsú beteg embereknek a számlájára írom, akikkel munkám során találkozom, és akiknek igazán, érdemben nem tudok segíteni. Mivel oly régóta nem vagy életem része, a naponta zajló történéseimről nyilván sejtésed sem lehet.

A nyakam, az állam akkor ereszkedett így meg, amikor a második férfival, akit szeretettem, a kapcsolatom véget ért. Lehajtott fővel jártam sokat, mert nem akartam, hogy mások lássák a fájdalmamat. Nyilván nem tudhatod, mit éltem akkor át.
.
Kedves Zsolt!

Ha röviden, és tömören akarnám az előbbi felsorolást megfogalmazni, egyetlen szót is írhatnék: ÉLET.

Igen, az élet nyomai, történései, harcai, szenvedései és örömei azok, amiknek térképe erre a szörnyarcra került.

És tudod mit? Szeretem. Szeretem ezt az arcot. Mert az enyém. Ezt sikerült a sors által alakítanom. Tudok vele mosolyogni, sírni, fintorogni. Simogatja a szél, melengeti a nap, és a gyermekem minden este erre adja a jóéjt puszit.

Köszönöm, hogy most, életem közepén erre a számvetésre sarkalltál, mert így tudtam meg igazán, ki is vagyok, mennyit érek. Nem kell szégyenkeznem. Kiálltam a próbát, élek, létezem. Az arcom egyedi, egyszeri, megismételhetetlen. Hű szolgám, melynek minden egyes barázdája, mélyedése, kátyúja egy-egy emléket őriz.
Most látom csak, milyen gazdag vagyok!

————————————————————————————-

Utóirat:
Ma, az írásom közzétételét követő este, döbbenten látom az egyre szaporodó megosztásokat, és a sok-sok biztató levelet, együtt érző üzenetet, amit ezúton is köszönök mindenkinek!

Kedves Lányok, Asszonyok!
Minden rendben, remekül érzem magam, és fent nevezett úr iránt semmiféle harag, gyűlölet nincs bennem. Valóban hálás vagyok azért, hogy a legérzékenyebb pontomat (igaz, kissé drasztikusan) érintette, hiszen ennek hatására sikerült másképp tekintenem saját magamra.
Bíztatok mindenkit, aki kövérnek, soványnak, csúnyának, bármilyen okból elfogadhatatlannak találja magát, vegye elő a legrosszabbul sikerült fotóját, és próbálja más szemmel nézni, keresse meg benne (s ezáltal önmagában is) az értéket, amit hordoz!
És osszátok meg! Legyetek büszkék arra, amitek van, hiszen egész eddigi életetek munkája ez!

Csapocska Mónika's photo.
Csapocska Mónika's photo.