Cseh Tamás : Eszembe jutottál

Cseh Tamás : Eszembe jutottál

Elveszett pénz és eltévesztett,
Rosszkor kiejtett szó, a nem talált kulcsok,
Eszembe jutottál.

Botlás a járdán, hazugság,
Idétlen képek és az eső,
Amikor futni kell mert bassza meg
Nem hoztam magammal kabátot.
Eszembe jutottál.

Papírra írt, aztán kihúzott
Szavakban is ott van a baj, hogy
Eszembe jutottál.

Na és az éjjel, amikor fölkelnék,
De a takaró súlyos, nem enged,
Minden félbetörik,
És arra ébredni, hogy álmomban nevettem,
És nem emlékezni, hogy miért is nevettem,
Eszembe jutottál.

Esőkabát nélkül esőben
Megázni és káromkodni,
Bassza meg ez maradt belőled.
A tévesztések, járdai botlások,
Elveszett kulcsok, esőbeli futások,
Hogy megint nem hoztam
Magammal kabátot,
Eszembe jutottál.

Elveszett pénzem vagy, elvesztett kulcsom vagy,
Rosszkor kiejtett és sértő rossz szavam vagy.
Valami helyett most
Már megint, már megint
Eszembe jutottál.

Egy óriás kezében játék,
Ez vagyok én, hajlít és tördel,
Szétszakít, játszik.
Szétszakít, játszik.

9 éve, ezen a napon halt meg Cseh Tamás magyar zeneszerző, énekes. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten nyugtassa békénen Őt!

Cseh Tamás (Budapest, 1943. január 22. – Budapest, 2009. augusztus 7.) Kossuth és Liszt Ferenc-díjas magyar zeneszerző, énekes, színész, előadóművész.

Honeybeast : A lényeg

Honeybeast : A lényeg

Hadd lássam: hol van a kezetek?
Jó helyen van, a helyén a szívetek
Nincs másom, csak a hangom
Meg amibe mondom
(Már ha el nem rontom)
A szavakat

Itt volnánk ismét veletek
Itt vagytok, hát gyertek közelebb
Megsúgom, az igaz útba belegabalyodtam
De lekanyarodtam

Csak a szív az, ami számít
Az a lényeg, amit érzek
De a szív sem lát már semmit
A kút túl mély, amibe nézek

A színpad kész, húzzuk a szekeret,
A sztárvendég nem más, mint a szeretet
A potmétert – olyan félénk – neki oldatoltuk
(De becsomagoltuk az üzenetet)

Jó estét, hölgyeim, uraim!
Rendben vannak a dokumentumaim
Rendben van a pedigrém
Meg a vallásom
Az élni akarásom

Mutatóujj megfeszül, enged a ravasz
Az utolsó lehet éppen ez a tavasz
Jön az éjfél, nem is éltél
De gonoszul néznek a pirézek!

Kicsi voltam, kicsi lettem, kicsi leszek
Idegenben, a malomba beleveszek
De lapulnék, hova bújnék
Gyilkosok a réten, minden téren

Fura csapdák, csupakabrák, piti ebek
Kicsinálnak – csiripelték a verebek
Belesétál mulya ember
A fekete tóba – szar a melója

A szemedbe vigyoroghat, aki savaz
Az utolsó lehelettel is odaszavaz
Ahol éppen kicsinálják
Ügyi mutyi pénzek, na mi a lényeg?

Jó látni, hogy fenn van a kezetek,
Jó helyen van, a helyén a szívetek
Nincs másunk, csak a maradásunk,
Az élni akarásunk
Rövid eset

A Honeybeast magyar alternatív rockegyüttes, amely ezen a néven 2011-től működik, történetét azonban – más, hasonló néven, némileg eltérő formációban – 2005-ig vezeti vissza. Első nagy sikereit az együttes 2010-ben érte el, majd a 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatójának szereplőiként szereztek országos ismertséget.

Az – akkor még – Honey Bee zenekar 2005-ben alakult Szegeden a Smarties nevű formáció utódjaként, Bencsik-Kovács Zoltán dalszerző/gitáros, Tatár Árpád gitáros és Czutor Anett énekesnő kiválásával. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Kiszin Miklós basszusgitáros (Ganxsta Zolee és a Kartel), Kovács Tamás dobos (Nevergreen, Dystopia) és Hodászi Klára (Nox, Zanzibar, Janicsák Veca) hegedűs-vokalista, így alakult ki az első felállás.

út, igazság élet

† Evangélium Szent János könyvéből , Jn 14,1-12
Én vagyok az út, az igazság és az élet.

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:

„Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van.

Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek?

Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.

Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!”

Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?”

Jézus ezt felelte:

„Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok.”

Fülöp megjegyezte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk!”

Jézus így válaszolt: „Már olyan régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, az látja az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát?

Nem hiszed talán, hogy én az Atyában vagyok s az Atya énbennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, és a tetteket is Atyám cselekszi, aki bennem van.

Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem.

Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyétek!

Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek.”

Ezek az evangélium igéi.

János evangélista, katolikus körökben Evangélista Szent János (ógörögül: Ἰωάννης), (kb. 6 – kb. 100) a tizenkétapostol egyike. Az evangélium úgy emlegeti, mint a tanítvány, akit Jézus szeretett. A tanítványok közt a legfiatalabb, és a tizenkettő közül az egyetlen olyan, aki nem vértanúhalált halt. A negyedik evangélium, három apostoli levél és a hagyomány szerint a Jelenések könyvének szerzője.

Dsida Jenő : Psalmus Hungaricus

Dsida Jenő : Psalmus Hungaricus

I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi “de”.
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, –
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.

Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! –
– dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.

Csurka László (Budapest, 1936. január 21. –) Jászai Mari-díjas magyar színművész, rendező, érdemes művész.

tánc-beszéd, a beszédes tánc

„Tánc-beszéd, a beszédes tánc” –  Dezső Tibor református lelkész előadása az V. Székelyföldi Verstáborban

Hogy indult a székely ember a csatába?
Azt mondta : Na Isten, ne segíts. Csak csodálkozz.

ügyelj.

Charles Reade

Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!

Charles Reade (1814. június 8.-1884. április 11.), angol regény-és drámaíró.

Charles Reade (8 June 1814 – 11 April 1884) was an English novelist and dramatist, best known for The Cloister and the Hearth.