Horváth István : Tornyot raktam

Horváth István : Tornyot raktam

Künn a jégfogú télsárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt: babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
És ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
— Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
Majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
,,Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
De hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
— A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

Horváth István (Magyarózd, 1909. október 9. – Kolozsvár, 1977. január 5.) erdélyi magyar költő, regényíró, elbeszélő. Álneve Náci Pista, a család falusi ragadványneve után. Panek Kati nagyapja.

derék asszony.

Bibliai Olvasmány a Példabeszédek könyvéből,Péld 31,10-13.19-20.30-31

A derék asszony mindent beszerez ügyes kézzel.

Derék asszonyt ki talál? Értéke a gyöngyét messze meghaladja.

Férje egész szívével ráhagyatkozik, és nem jár rosszul vele.

Mindig javára van, sohasem kárára, életének minden napján.

Előteremti a gyapjút és a kendert, és mindent beszerez ügyes kézzel.

Kinyújtja karját a guzsaly után, és kezével megfogja az orsót.

Kiterjeszti kezét az elnyomott fölé, a szűkölködőnek meg karját nyújtja.

Csalfa dolog a báj, a szépség mulandó, de az istenfélő asszony dicséretet érdemel.

Magasztaljátok keze munkájáért, és a városkapuknál dicsérjétek tetteit.

Ez az Isten igéje.

Példabeszédek könyve (héberül: מִ‏‏שְׁלֵי Mislé – a מִ‏‏שְׁלֵי ‏‏שְׁלֹמֹה Mislé S(e)lómó – Salamon példabeszédei teljesebb címből rövidülve -; jiddis: משליMisle) a Biblia egyik protokanonikus ószövetségi könyve, az izraelita bölcsességi irodalom egyik legjellegzetesebb alkotása. A könyv több mondásgyűjteményt foglal össze egyetlen antológiává, amelyben számos témát ölel fel, a vallási, családi és közösségi életre vonatkozó gyakorlati tanácsoktól kezdve, a házasság, a gyermeknevelés vagy a szegénygondozás kérdéséig. Fő témája azonban, hogy az igazi bölcsesség egy Istentőlszármazó ajándék, ő biztosítja a világ természeti és erkölcsi rendjét, segítve az igaz embert, és kudarcra ítélve a gonoszt.