Millei Lajos: Nőnapi köszöntő (Minden nőnek)

Millei Lajos: Nőnapi köszöntő (Minden nőnek)

Mivé is lenne nélkületek az élet,
a születés csodáját kinek köszönné meg?
Kit hívna a gyermek csacsogva anyának,
ki keresne gyógyírt ezer fájdalmának?
Ki vigyázná álmát, ki lesné lépteit?
Ki mutatná meg neki az élet fényeit?
Ha felnő a gyermek, és férfi lesz egyszer,
kihez fohászkodna égő szerelemmel?
Kiért jönne lázba? Kiért menne tűzbe
a csillagos eget egyenként betűzve?
Kit hívna drágámnak, kit óvna, védene,
míg vér dalol szívében, s mozdul a két keze?
Kihez társítaná az élet értelmét?
Kivel lenne boldog, míg tart ez ébrenlét?
Nyugalmat a földön kitől remélhetnénk?
Ha Ti nem lennétek, mi sem élhetnénk.

Millei Lajos facebook oldala itt.

Millei Lajos (1961. január, Dombóvár – ) magyar költő.

A nemzetközi nőnap alkalmából Isten éltessen minden női olvasót, sok erőt, egészséget, örömeket, és sok türelmet kivánunk  🙂

A nemzetközi nőnap a nők iránti tisztelet és megbecsülés kifejezésének napja, amelyet 1917 óta (Magyarországon 1948 óta) minden év március 8-án tartanak. A nemzetközi nőnapot az ENSZ is a világnapok közt tartja számon. A nőnap eredetileg a mai virágos, kedveskedős megemlékezéssel szemben munkásmozgalmi eredetű, harcos, a nők egyenjogúságával és szabad munkavállalásával kapcsolatos demonstratív nap volt. Manapság a különféle civil szervezetek ezen a napon világszerte, a nők elleni erőszak, a nőket érő családon belüli erőszak, a munkahelyi szexuális zaklatás, a prostitúció és az egyéb, a nők ellen elkövetett erőszak formái elleni tiltakozásuknak is hangot adnak.

elmentetek.

György Attila

Szomorú írás: de ha elmentetek, hát el.

Hát elmentek. Ha el, hát el.

B. elment: válogatott csapatkapitány volt. K. elment: kávéházai voltak, és jó ember volt. S. is elment: tanár volt, nevelő, és elment. L. is elment: sportoló volt, bajnok és jóbarát. Sz. is elment, M. is elment, ha elmentek, hát elmentek. Barátaim. És még sokan mások. Barátnőim is.

Nem messze, csak ide Londonba, Brüsszelbe, Hamburgba, Melbournbe, Calgaryba. Aki csak az Anyaországba ment – mondjátok, Barátaim, nektek mitől Anya, ha elmentetek? – azokkal még köszönünk néha. Mégis közelebb van. Pedig oda is elmentetek, sokan.

Néha szeretnék az egészségetekre inni, koccintani.

De kivel?

Vagyunk még páran. Még. De úgy valahogy, hogy aki van, az sincs. Aki itthon maradt, van még egy kis birodalom, rendszerint falun, talán ez a jövő. Ott még meg lehet élni. Talán. Még.

Velük ritkán találkozom, olyankor koccintok. Rátok is, akik elmentetek. Amíg emlékezünk rátok. Még.

De lassan már egymásra sem. Nézem ezt a kicsi várost, itt, a Kárpátok kanyarában, ezt szerettük, itt éltünk, itt élünk páran, nélkületek. Még.

Nekem még van egy falatnyi hazám itt. Egy kicsi szerkesztőség, egy kicsi kávéház. Olyan, amilyen: de itt vagyok vele. És néha Rátok gondolok, akik elmentetek: és nem tudom, kinek volt igaza.

Bizonyosan megvolt rá minden okotok. Bizonyosan jobban éltek most.

És bizonyos vagyok benne: nem éltek jobban. Aki a nélkülözés elől menekül el, abban megmarad a nélkülözés alakú űr. Lehetnek új barátok, lehet font, dollár, euró és yen: soha nem szabadultok a haza képzete elől. Nehéz, és kissé közhelyes ez a mondat: de ismerlek Benneteket: még. Még.

Ti nagyon jól tudjátok, mert ezért mentetek el: aki itthon maradt, annak nehezebb. És persze, könyebb is, mert itthon van. Igen, én is gyáva voltam, naiv, kényelmes: mert itthon maradtam, és most itt ülök néha a Petőfi utcában, és vasárnaponkét már annak örülök, ha Máriusszal és Liviuval kávézom: mert jó emberek, csak éppen nem a sajátjaim. De jó velük itthon, mert itthon vagyok: még. Még.

Nélkületek már nem sokáig. Mert amikor elmentetek, nem csak magatok jobbik felét hagytátok el: hanem minket is. Engem is. A sok „engemet”, akiket fel lehet hívni telefonon, egyre ritkábban: de néha-néha mégis. Még.

De ez nem szemrehányás, és nem is önfelmentés. Könnyű volna erre kihegyezni a dolgokat, és valami frappáns befejezést adni ennek az írásnak, amiről magam sem tudom, mi az: meg tudnám tenni, íróember vagyok. Még.

De nem.

Együtt éltem, együtt ittam, együtt ettem, és együtt laktam Veletek. Még mindig hiányoztok. Még.

Hiányoznak a barátok, a harcostársak, kissé megvisel az, hogy lassan még van amiért, de nincs akiért harcolni.

Most már fontosabb a feleségem, a macskám, és az eltett vegyes savanyúság, mert ezek, amiben feltétlen megbízhatok. Egyelőre.
Még.

Vagy már.
Forrás : György Attila facebook.

György Attila facebook oldala itt.

György Attila blogja itt.

György Attila (Csíkszereda, 1971. augusztus 15. –) József Attila-díjas romániai magyar író, újságíró, szerkesztő.