József Attila: El innen

József Attila: El innen

Hol a tiszta szavak nem dadognak,
El innen, végre, a magasba, föl!

El se mondom majd a csillagoknak,
Hogy a teremtő ember öldököl.

Teremtő ember? hát a teremtésük,
Vélték-e valamikor, hogy mi az?

Igaz életre való szelidségük
Csörömpölő páncélon rongy viasz.

Áldd meg, te Krisztus, a mi fegyverünket!
Az ének száll és kúszik a mise.

S a megdühödt vak látnivélőt büntet,
Pedig még fényt nem látott senki se.

Ó, él a fény, a tavaszi, ha itten
Fénynek is hiszik az őszi ködöt!

Nagyon útálkozhatott az Isten,
Hogy ilyen csúnya planétát köpött.

1923. jún. [?]

82 éve, ezen a napon halt meg József Attila magyar költő. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten nyugtassa békében Őt!

József Attila (Budapest, Ferencváros, 1905. április 11.Balatonszárszó, 1937. december 3.) huszadik századi posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt vele, hisz félárva gyermekkora tele volt lemondással, felnőttként szembesült a meg nem értéssel és öngyilkossága körül is találhatóak ellentmondások.

Fekete István: Roráte

Fekete István: Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.

Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt.  Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.

A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok égi Magasok!”

Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalább is így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan. Ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha érezték volna, nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.

És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást. De egyébként is ráér. Félszemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul. Amilyen kutya, konok ember volt világéletében, azt várja – gondolja Illés – hogy én menjek előbb. De abból nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.  Azután: csend.

Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza a meleg nyakravalóba és a szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijed meg. – ezt igazán nem szabad – s Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt.
Hö-hö-hö. Ez hát a híres? – mosolyodik el magában. Pedig három évvel fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg, milyen sárgák a fülei. Na, akár a halotté.
Uram Isten! Csak nem lett vele valami?
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát.
– Hallod-e, te! Máté!
Máté felhorkan:
– Hö?! Mi? – és néz Illésre, mint a csodára.
– Te vagy az, Illés?
– Én hát. Hát mondok megnézlek, mert olyanformán ültél, hogy …
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté. De áhítattal. Mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. Már elmúlott.
– Há no! Hál Istennek, akko menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott. Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
Két ember kibékült – mondja a főszent. És melegen sóhajt.
– Hjaj! Csoda! – suttogja a kis angyal.
– Hát bizony. A mai világban …
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg közben Illés háza elé ér. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, rég voltál nálunk – mondja Illés. Lángost sütött a lányom…

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
A toronyban ekkor hetet ütött az óra. S e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

Fekete István (Gölle, 1900. január 25. – Budapest, 1970. június 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai mellett minden idők legolvasottabb magyar írója. 2002 decemberéig legalább 8 700 000 példányban adták ki műveit magyar nyelven. Külföldön tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei.

napbanézés. pünkösdkor.

A moldvai csángók pünkösd hajnali napbanézése a csíksomlyói zarándoklat hagyományos szokásrendjébe illeszkedő rítus. A moldvai csángók hite szerint a Kis-Somlyó hegyének keleti lejtőjén pünkösd hajnalban megláthatják a napban galamb formájában felrepülő Szentlelket, Jézus és Szűz Mária alakját, illetve más szent dolgokat. Az 1980-as évek közepéig a pünkösd hajnali napvárásban jórészt 25-40 fős csángó csoport vett részt. A több településről érkező búcsúsokból összeverődött csoport deák vagy búcsúvezető kíséretében foglalt helyet hajnal előtt a Kis-Somlyó hegyén, ahol énekléssel, imádkozással várták a napfelkeltét.

A hagyományos éneklési mód, amelynek során alkalomhoz kötődő magyar énekeket énekeltek (például a Jöjj, Szentlélek Úristen kezdetű éneket), a búcsúvezetők megritkulásával, a moldvai csángókat érő asszimilációs folyamatok és a kultúraváltás következtében a 2000-es évek elején megszűnt, a magyar énekek helyét román énekek vették át (például a Coboară din ceruri o Duhule Sfânt kezdetű éneket).
A csángók rendszerint hajnal előtt kimennek a Salvator kápolnához, ahol hajnalig imádkoznak, beszélgetnek. Körülbelül egy órával a napfelkelte előtt a keleti lejtőn szoktak felsorakozni, ahol hangos énekléssel várják a napfelkeltét. Ezt követően több percen keresztül mereven néznek a napba megfüstölt üvegen, zsebkendőn, fejkendő csücskén, napszemüvegen keresztül. Aki látni vél valamit, az hangosan elmondja tapasztalatát a többieknek, amelyet azok értelmeznek, saját asszociációjukkal dúsítanak.

A moldvai csángók számára a napvárás érzelmi/rituális feltételeinek a keretét a búcsú térbeli és időbeli szerkezetébe való bekapcsolódásuk képezi. A búcsú során számos áldozati jellegű rituális cselekvésre kerül sor. Már a búcsúra való utazás előtti napokban rituális előkészületeket tesznek, például naponta misét hallgatnak, többször végigmondják a rózsafüzért, böjtölnek.
A kialvatlanság, a szokásosnál hiányosabb táplálkozás, az időjárás esetleges viszontagságai a test intenzívebb igénybevételét eredményezik. A Kis-Somlyó hegyének meredek oldalán lévő keresztutat a moldvai csángók csoportjai is végigjárják. Nemcsak nappal, szombaton délután, de többen pünkösd vasárnap napfelkelte előtt, a kora hajnali sötétségben is. A testi nehézségeknek, a fáradtságnak vallásos jelentősége van számukra, áldozati jellegű cselekvés, érdem. Régebben a moldvai csángók is gyalog mentek Csíksomlyóra. Az út egy hétig is eltarthatott. A misék alatt időnként látni lehet, hogy katrincás asszonyok a mise egész ideje alatt térden állnak a mellékoltárok lépcsőjén.

Bővebben…