szerencse.

Egy öreg embernek olyan csodálatos fehér lova volt, hogy az ország leggazdagabbjai irigykedtek rá.

Mindenki szerencsésnek gondolta, hogy az övé ez a gyönyörű állat. Valahányszor sok pénzt ajánlottak fel neki a lóért cserébe, az öregember így válaszolt:
– Ez a ló sokkal többet jelent nekem, mint egy állat, ő inkább barát, nem adhatom el.

Egy napon a ló eltűnt. Az üres istálló előtt összegyűlt szomszédok már mondták is a véleményüket:
– Te szerencsétlen bolond, sejteni lehetett, hogy el fogják lopni tőled ezt az állatot! Miért nem adtad el? Micsoda balszerencse!

A paraszt azonban óvatosabb maradt:
– Szerencse vagy szerencsétlenség. Senki nem tudhatja. Mondjuk csak azt, hogy a ló nincs az istállóban! Ez tény. Minden más csak a ti értékelésetek. Hogyan lehetne tudni, hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség? A történetnek csak egy töredékét ismerjük. Ki tudja, mi fog történni?

Az emberek kinevették az öregembert. Jó ideje már bolondnak tartották. Két héttel később visszajött a fehér ló.

Nem lopták el, egész egyszerűen csak elszabadult, és mintegy tizenkét vadlóval együtt tért vissza kiruccanásáról. A falusiak újra összegyűltek:
– Igazad volt, nem szerencsétlenség, hanem áldás, ami történt!
– Én ezt azért nem mondanám. Elégedjünk meg csak annyival, hogy a fehér ló visszajött. Hogyan tudhatnám, hogy ez szerencse-e vagy baj?

Hiszen ez csak egyetlen fejezet. Meg lehet ismerni egy könyv tartalmát egyetlen mondat elolvasása után?

A falusiak szétszéledtek, meg voltak győződve arról, hogy az idős ember összevissza beszél. Kapni tizenkét gyönyörű lovat minden kétséget kizáróan égi ajándék. Hogyan is lehetne ezt tagadni? A paraszt fia elkezdte a vadlovak betörését. Az egyik levetette magáról és összetaposta.

A falubeliek ismét eljöttek, hogy elmondják a véleményüket:
– Szegény barátunk, igazad volt! Ezek a lovak nem hoztak neked szerencsét. Lám most egyetlen fiad nyomorék lett. Ki segít majd neked idős napjaidban? Igazán sajnálatraméltó vagy!
– Ne szaladjatok ennyire előre – válaszolta nekik a paraszt. – A fiam nem tudja többé használni a lábát, ez minden. Ki tudja megmondani, mit hoz ez majd nekünk? Az élet apránként mutatkozik meg, senki nem tudja megmondani a jövőt.

Nem sokkal később kitört a háború, és a falu összes fiatalemberét besorozták, kivéve a nyomorékot.
– Öregember – panaszkodtak a falubeliek –, igazad volt, a fiad ugyan nem tud járni többé, de legalább melletted marad, míg a mi fiaink mennek a halálba.
– Kérlek benneteket – válaszolta a paraszt –, ne ítélkezzetek rögtön. A fiaitokat besorozták a hadseregbe, az enyém itthon marad, ennyit tudunk mondani csupán. Isten tudja, hogy ez jó-e vagy rossz. Az élet, apránként mutatkozik meg, a mi dolgunk embernek maradni úgy a szerencse, mint a szerencsétlenség, az egészség vagy a betegség, a béke és a háború idején.

kentaur mese.

Volt egyszer egy kentaur, aki, mint minden kentaur, félig ember, félig ló volt.
Egyik délután a réten sétált, amikor rátört az éhség.
– Mit is egyek? – tűnődött. – Csillagborsót vagy hamburgert? Hamburgert vagy csillagborsót?
Minthogy nem tudta eldönteni, éhen maradt.
Leszállt az est, a kentaur aludni szeretett volna.
– Hol is aludjak? – tűnődött. – Az istállóban vagy szállodában? A szállodában vagy istállóban?
Minthogy nem tudta eldönteni, ébren maradt.
Minthogy a kentaur éhes és kialvatlan volt, meg is betegedett.
– Kit hívjak most? – tűnődött. – Orvost vagy állatorvost? Állatorvost vagy orvost?
Minthogy a kentaur beteg volt, és nem tudta eldönteni, kit hívjon, meg is halt.
A falu népe körbevette a tetemét, és nagyon sajnálkoztak.
– El kell temetni – mondták. – De hová? A falu temetőjébe vagy a mezőre? A mezőre vagy a falu temetőjébe?
S minthogy nem tudták eldönteni, hívták a könyv íróját, ám minthogy az írónő sem tudott helyettük dönteni, inkább föltámasztotta a kentaurt.
Mese, mese, meskete, nem derült ki sohase, hogy véget ért-e ez a mese.

(Jorge Bucay, egy argentin mese alapján)

Jorge Bucay (1949 október 30- ) argentin pszihoterapeuta és író.

József Attila, Latinovits Zoltán : Istenem, Csöndes estéli zsoltár

József Attila, Latinovits Zoltán: Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

1928 eleje/1934

József Attila, Latinovits Zoltán : Csöndes estéli zsoltár

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,
meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

1922. július-augusztus

79 éve december 3.-án halt meg József Attila, magyar költő. E bejegyzéssel Rá emlékezünk.

József Attila (Budapest, Ferencváros, 1905. április 11.Balatonszárszó, 1937. december 3.) huszadik századi posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt vele, hisz félárva gyermekkora tele volt lemondással, felnőttként szembesült a meg nem értéssel és öngyilkossága körül is találhatóak ellentmondások.

Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész. A nemzet legnépszerűbb színészeinek egyike, sokan úgy is nevezik: „a Színészkirály”.

Megkötöm a szárcsa lábú lovamot

Megkötöm a szárcsa lábú lovamot – Lassu és sebes Magyaros, Gyímes

Megkötöm a szárcsa lábú lovamot,
még az éjjel kimulatom magamot,
még az éjjel kimulatom magamot egy csárdába’,
úgyes tudom, meghalok nemsokára.

Én Istenem, jobb es volna meghalni,
jobb es volna vonat alá fekünni,
hogy a vonat vágná essze az én árva szüvemet,
a kereke vésné fel a nevemet.

Az ujjamra sirítem a gyűrűmet,
visszavárom a régi szeretőmet,
mer’ én avval, ijjoha, olyan világot élek,
még a király fiával se cserélek.

Sötétkékre vagyon az ég lefestve,
utoljára voltam nálod az este,
utoljára fogtam ajtód húzóját,
adjon Isten kedves babám jójszakát!

Látod babám azt a magos kőhegyet,
az nem akarja, hogy beszéljek veled.
Azt a hegyet kosárban es elhordom
méges csak a tiéd leszek, galambom.

Ha bemenyek a gyimesi csárdába,
rágyújtok egy budapesti szivarra,
szivar füstje felszáll a levegőbe,
s a babám könnye mind lehullik a földre.

Sebes magyaros

Sebes magyaros (Gyimesközéplok)

Sebes magyaros (Gyimesközéplok)

A gyimesi sebes magyaros a lassú magyarossal alkotott táncpárt, és a mulatságok, táncciklusok kezdőtáncaként járták. A lassú magyaroshoz képest emelt tempójú (Mm. negyed = 120) páros tánc kísérődallamai javarészt kanásztánc nóták voltak. Elnevezései között a “sebes”, a “csángó sebes”, “sirülős”, “forgatós”, “sebes forgatós” elnevezésekkel találkozhatunk. A sebes magyaros táncrendbeli helyét a 20. század második fele után a sebes csárdás kezdte kiszorítani, s e csere elsősorban a táncot kísérő zenei anyag változását jelenti.

A tánc motívumkincse hasonló táncpárbeli társához, a lassú magyaroséhoz. A táncosok szorosan zárt tartásban forognak, s forgásirány váltáskor nem váltanak át ellenkező oldali fogásra, csak lépéseik irányát változtatják meg, azaz hátrafelé haladva forognak.

A párok félkörben, az óra járásával ellenkező irányban, egy egylépéses figurával járulnak a zenész elé. Aki “sirülni” akar, a tánchely közepére húzódik.

A banda elé érkező pároknál a zárt fogás kibomlik, s oldalfogással kezdődik a legények figurázó, “ropogtató” tánca.

A legények ilyenkor párjuk karjába csimpaszkodva, teljesen belegörnyedve cifrázzák a szólótáncot, amit a zenészek (a prímás és a gardonos) is erőteljesen kihangsúlyoznak.

A ropogtatás mozdulatanyaga a helyi férfitáncok (féloláhos, verbunk) lépéseiből tevődik össze. A ropogtatást követően hármat sirülnek, s átadják helyüket a következő párnak. A fiatalabb legényeknek nem illik az idősebbek elé “szurakodni” és ropogtatni.

“Aki nem tud ropogtatni, hármat sirül s továbbmegyen” – emlékeznek az öregek a helyi szokásra és táncillemre.

A gyimesi sebes magyaros gyors forgó páros táncaink egyik legfejlettebb, leggazdagabb motívumkészletű változata.

Gyimes (románul Ghimeș) falu Romániában, Bákó megyében.

lovaglás

C.S. Lewis

Ha lovagolni tanulsz, a lónál nincs jobb tanítómester erre.

Clive Staples Lewis (Belfast, Írország, 1898. november 29. – Oxford, Anglia, 1963. november 22.) huszadik századi író, irodalomtörténész, gondolkodó, teológiai művek írója; akinek irodalmi munkásságában barátjához, J. R. R. Tolkienhoz hasonlóan nagyot alkotott, őt nevezzük a modern kori gyermek-fantasy megalkotójának.