Örökölt búzaszem

Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene.
Három fiát szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból. Az bizony őt is utolérte.
Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta.

A másik kettő ezalatt élte világát: szép feleséget, jó cimborákat szereztek.
Mégis, mielőtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidősebb fia kapja.
Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsőnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél.
Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken.
Kinevették az öccsüket:
– No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban! – Azzal el is kergették a háztól.

Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csőszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára.
Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?…
Keserűségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy.
Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és szemlátomást nő a szára. Úgy nőtt, ahogy nézte.

Mire a nap delelőre ért, gyönyörű, dús kalász ringott a szélben.
– Ennek fele se tréfa! – gondolta a fiú,és leakasztotta válláról a vándortarisznyát.
A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette.
Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak.
A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán. Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is.

A maradékot két kő között megőrölte, és kicsi cipót sütött belőle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott.
– Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem – gondolta a fiú, és jó szívvel odaadta a cipót az öregnek.
Igaz, ő maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra. Egyre több dolga lett a fiúnak, de szomorúsága elmúlt, arca jókedvtől piroslott.

Minek is szaporítsam a szót? Hamarosan jómódú ember lett belőle. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyeréből.
Meg is szerették hetedhét országban.
Esztendők múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján.
– Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! – kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette.

Alig ettek, egy másik didergő vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és megkérdezte tőlük:
– Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok? Felsóhajtott az első:
– Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany – elhagyott mindenki!

A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan mondta:
– Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban.
– Én pedig csak a búzaszemmel kezdtem – mondta csendesen a házigazda.

Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól:
– Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban?
– Nem bizony – mondta boldogan a legkisebb fiú. – És most már mindent értek.

Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget.
De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát.
Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.

ember. teremt.

Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből.
Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.

121 éve ezen a napon született Hamvas Béla magyar író, filozófus, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Hamvas Béla (Eperjes, 1897. március 23. – Budapest, 1968. november 7.) Kossuth-díjas magyar író, filozófus, esztéta és könyvtáros, Hamvas József evangélikus lelkész, tanár, író és hírlapszerkesztő fia.

legkisebb fény. végtelen sötétség.

Amióta a világ a betlehemi kisdedet látta, és hisz benne, azóta tudja, hogy a legkisebb fény is nagyobb valóság, mint a végtelen sötétség…

Márton Áron (Csíkszentdomokos, 1896. augusztus 28. – Gyulafehérvár, 1980. szeptember 29.) az erdélyi katolikus egyház püspöke.

fény. sötét.

Kedvesebb a legkisebb fényt meggyújtani, mint a sötétségről beszélni.

Kalkuttai Szent Teréz, közismert nevén Teréz anya (születési neve albánul: Agnes Gonxha Bojaxhiu; arománul: Agnesa/Antigona Gongea Boiagi; Üsküb, 1910. augusztus 26. – Kalkutta, 1997. szeptember 5.) vlach, pontosabban a mai Albániában és Macedóniában is kisebbségben élő aromán nemzetiséghez tartozó, római katolikus apáca, a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója, a Nobel-békedíj (1979) és számos magas kitüntetés tulajdonosa, aki Kalkutta szegényei között végzett áldozatos munkájával az egész emberiség elismerését kiváltotta.

méltó. kereszt. jutalom.

† Evangélium Szent Máté könyvéből, Mt 10,37-42
Aki a keresztjét föl nem veszi, nem méltó hozzám.
Aki titeket befogad, engem fogad be.

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak:

Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.

Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám.

Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.

Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.

Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja.

S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.

Ezek az evangélium igéi.

Máté apostol vagy Szent Máté (? – kb. 60), vagy másik nevén Lévi ben Halfai egyike lehetett Jézus első követőinek és apostolainak. Neve a héber Matthai (a Mattitjahu rövidebb alakja) szóból származik, jelentése: Jahve ajándéka. Civil foglalkozása vámszedő volt, amely foglalkozást (és annak űzőit) az izraeliták megvetették, mivel rengeteget dolgoztak a saját zsebükre is. Máté Kafarnaumban (szülőhelyén) dolgozott, ahol – találkozván Jézussal – felhagyott addigi munkájával és követte Jézust (Máté 9,9 Márk 2,14 Lukács 5,27-32). Jézus halála után ő is elhagyta Palesztinát, és Etiópiában hirdette az örömhírt. Később hitének megtagadását követelték tőle, de ő ezt nem tette meg, és ezért halálra kínozták. Emléknapja: szeptember 21.

Isten nem azt nézi, amit az ember

Dávid felkenése, német festő

Nagyböjt 4. vasárnapja

Bibliai Olvasmány Sámuel első könyvéből,1Sám 16,1b.6-7.10-13a
Dávidot Izrael királyává kenik.

Az Úr így szólt Sámuelhez: „Töltsd meg szarudat olajjal és kelj útra. Menj el Izájhoz Betlehembe, mert fiai közül szemeltem ki a királyt.”

Amikor megérkezett, s meglátta Eliábot, azt gondolta: „Nos, itt áll az Úr előtt az ő fölkentje.”

Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek:

„Ne a külsejét és magas termetét nézd, mert hisz elvetettem. Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.”

Izáj így bemutatta Sámuelnek hét fiát, de Sámuel így szólt Izájhoz: „Ezeket nem választotta ki az Úr.”

Aztán Sámuel megkérdezte Izájt: „Mind itt vannak fiaid?”

„A legkisebb nincs itt – válaszolta –, a nyájat őrzi.” Sámuel erre meghagyta Izájnak: „Küldj el valakit, keresse meg, mert addig nem ülünk az áldozati lakomához, amíg nincs itt.”

Izáj elküldött érte. Vörös volt, nyílt tekintetű és szép termetű. Az Úr így szólt: „Rajta, kend föl, mert ő azt”

Erre Sámuel fogta az olajosszarut, és fölkente testvérei körében.

Attól a naptól eltöltötte Dávidot az Úr lelke.

Ez az Isten igéje.

Dávid (héberül: דָּוִד Dāwîḏ), (Kr. e. 1040 k. – Kr. e. 970) Izrael második királya volt kb. Kr. e. 1010-től Kr. e. 970-ig. Történetét az Ószövetségben találhatjuk meg, Sámuel próféta könyveiben. A Bibliában több zsoltárt tulajdonítanak neki.

Sámuel (héberül: שְׁמוּאֶל , jelentése: Isten meghallgatott), (Kr. e. 12. század – Kr. e. 11. század) bibliai, ószövetségi próféta Mózes után. Az ókori Izrael utolsó, egyben legjelentősebb bírája, mintegy 20 évig.