Radnóti Miklós : Töredék

Radnóti Miklós : Töredék
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
1944

111 éve ezen a napon született Radnóti Miklós, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Radnóti Miklós (Eredeti neve: Glatter Miklós, névváltozatai: Radnói, Radnóczi, Radnóti) (Budapest, Lipótváros [ma Újlipótváros], 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.) magyar költő, okleveles középiskolai tanár, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése.

Oberfrank Pál (Budapest, 1964. május 3.) Jászai Mari-díjas magyar színművész, színházigazgató, érdemes művész.

József Attila: Ars poetica

József Attila: Ars poetica

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás – fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket.

A rendszerváltás után a Magyar Írószövetség is csatlakozott a rendezvényekhez.

1998-ban a költészet napját tizennégy költő úgy ünnepelte, hogy közösen írtak egy szonettkoszorút (a szonettkoszorú ugyanis 14 szonettből áll).

Noha a költészet napját József Attila születéséhez kötjük, április 11-én született Márai Sándor is, 1900-ban.

115 éve ezen a napon született József Attila, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

József Attila (Budapest, Ferencváros, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.) huszadik századi posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt vele, hisz félárva gyermekkora tele volt lemondással, felnőttként szembesült a meg nem értéssel és öngyilkossága körül is találhatóak ellentmondások.

Dsida Jenő : Közeleg az Emberfia

Dsida Jenő : Közeleg az Emberfia

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ô az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petróleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelíd arcáról ragyog
az örök építők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az utat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sírunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.

Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.

Marosán Csaba (Zilah, 1990. május 15.) magyar színész, 2012 novembere óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja.

József Attila : Thomas Mann üdvözlése

József Attila : Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

64 éve, ezen a napon halt meg Thomas Mann, német író. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten nyugtassa békében őt.

József Attila (BudapestFerencváros, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.) Baumgarten– és posztumusz Kossuth-díjasmagyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt vele, hisz félárva gyermekkora tele volt lemondással, brutalitással, felnőttként szembesült a meg nem értéssel és öngyilkossága (tragikus balesete[2]) körül is találhatóak ellentmondások.

Thomas Mann (Lübeck, 1875. június 6. – Zürich, 1955. augusztus 12.) német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. Elbeszéléstechnikája a 19. századhoz, elsősorban Tolsztojhoz, illetve Theodor Fontane és Richard Wagner szimbólumaihoz és vezérmotívumaihoz kapcsolódik. Prózájára jellemző az irónia és a kétértelműség, az allegóriákat és mitológiai motívumokat művészileg egyre érettebb módon használta fel. Mellékmondatokkal és betoldásokkal bonyolított elbeszélésmódja ritmusos és kiegyensúlyozott, a beszédstílust a mindenkori tematikához igazította. A jelentéstartalmat a szavak tudatos megválasztásával gazdagította. Első regényéért, az 1900-ban írt, 1901-ben kiadott A Buddenbrook házért 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.

Mácsai Pál (Budapest, 1961. március 31. –) Kossuth– és Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 2001 és 2004 között a Madách Kamara vezetője, majd 2004-től az Örkény István Színház alapító igazgatója.

Juhász Gyula : Testamentom

Juhász Gyula : Testamentom

Szeretnék néha visszajönni még,
Ha innen majd a föld alá megyek,
Feledni nem könnyű a föld izét,
A csillagot fönn és a felleget.

Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,
Könnyek vizét és a Tisza vizét,
Költők dalát és esték bánatát:
Szeretnék néha visszajönni még.

Ó, én senkit se háborítanék,
Szelíd kísértet volnék én nagyon,
Csak megnézném, hogy kék-e még az ég
És van-e még magyar dal Váradon?

Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,
Világ árváját sorsa veri még?
Van-e még könny a nefelejcs szemén?
Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,
Szakolcán és Makón a hold alatt,
Vén hárs alatt az ifjú szerelem
Még mindig boldog-e és balgatag?

És nézni: édesanya alszik e
S álmában megcsókolni a szivét
S érezni, most is rám gondol szive:
Szeretnék néha visszajönni még!

Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.) magyar költő. A 20. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője, József Attila előtt a magyarság sorsának legjelentősebb magyar lírai kifejezője.

Arany János: Kertben

Arany János: Kertben

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban –
S ifjú nő, szemfödél alatt.

Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb… a kiváncsiság.

Műhely körül a bánatos férj
Sohajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,
Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe…
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.

Közönyös a világ… az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst… megismeri.

Közönyös a világ… az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s – harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.

(1851.)

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, a Kisfaludy Társaságigazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára.

Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült Toldi tette.

A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket.

Rafi Lajos : Prológus

Rafi Lajos

Rafi Lajos : Prológus

Minek lehet nevezni azt az
állapotot amikor az ember
érzi, hogy szétveri lassan
koponyáját a rágalom?
„Mint nagy vizek zúgása”
Őrlő agyam ez a zuhanó
társadalom.
Rám kiablják, hogy semmi
vagyok.
Mégis csak fúvom a bolond
dalom.

Nem figyelek már,
Nincs erőm,
Kicsi vágyaimban
Szeress kicsi nőm.

Deres homlokomat
Belepi a kín.
Testem szétszakítja,
Kegyetlen a sír.

Csókoljál meg babám,
Tüzem a tied.
Minden vagyonomat
Gyújtsa meg az ég.

Földhöz vert csoda
L´Harmattan 2007

Forrás : Rafi Lajos – Over the rainbow facebook.

RAFI Lajos (Jobbágyfalva, 1970 – Gyergyószárhegy, 2013. június 24.) erdélyi cigány költő.

1970-ben Marosvásárhelyen született, cigánykovács nemzetségből. Egy éves korában került Gyergyószárhegyre a Nyárád mentéről. Iskoláit Gyergyószár­hegyen és a Gyergyószentmiklósi Mezőgazdasági Szakközépiskolában végezte. 1989-ben érettségizett. Hat gyermek édesapja. Bádogosságból tartja fent családját, Gyergyószárhegyen él. Télen szociális segélyből. Földhöz vert csoda című kötete 2007-ben jelent meg, a L’Harmattan Kiadó gondozásában.

Radnóti Miklós : Bori notesz

Radnóti Miklós : Bori notesz

A notesz első oldalán – öt nyelven – az alábbi pár sor olvasható:

“Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére: Budapest, VII. Horánszky u.1.I.”

Ortutay Gyula bevezetője a nyomtatott változathoz:

Mire tanít ez a kis füzet?
A haza szemérmes szeretetére.
Mikor már szinte mindenből kitagadta a hivatalos haza, mikor prédának dobta oda, akkor is magával ölelte a haza, az otthon elérhetetlennek tűnő képeit
éberen s álomban is – hiszen a fogolytáborral együtt hazaindult ő is az éjben;

“Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra…”

Ez a haza vonzotta… minden fájdalmával, minden kegyetlen és szép ajándékával együtt.
A haza, mert végül csak ez maradt: a magyar nyelv…, a költők nyelve,… hogy hűségét és szeretetét kifejezze.
S ebben a megalázott és halálraítélt időben is ő adott ajándékot nemzetének: költészetének legmegrendítőbb verseit, azt a betetőzést, amiről Quasimodo írta, hogy József Attila verseivel együtt a modern világlíra legjelentősebb alkotása.

S arra is tanít ez a kis füzet a hűségnek és a szenvedélyes szeretetnek erejével, hogy ebben az elvadult, törvény nélküli, gonosz káoszban mennyire az életet akarta, mennyire vágyott a béke szép csöndjére, a méltó emberi élet tiszta örömeire, egy megújult társadalom biztonságára.

A füzetke külső vonásairól: az első megdöbbenés elfog a versek külső tagolásán, írásmódján.
Szinte nyomdakész “tükörbe” fogja verseit, mindegyikét gondosan írja, szépen olvasható gyöngybetűkkel, s nem hágy el egyetlen írásjelet sem, minden betűre, minden jelre ügyel.
Pontos és tiszta, mint mindenben – ezekben a vérző, lerongyolt napokban is.

Hibátlan költői vallomás, zenéjét egyetlen téves hang sem zavarja.
Ritmusa, dallama, erkölcse egy.

Forrás : Magyar Irodalomterápiás Társaság facebook.

Radnóti Miklós (született: Glatter; egyéb névváltozatai: Radnói, Radnóczi) (Budapest, Lipótváros [ma Újlipótváros],1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.) magyar költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője, oklevelet szerzett magyar-francia szakos középiskolai tanár. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése.

Se cigány, se magyar: költő

Se cigány, se magyar: költő

Farkas Wellmann Endre beszélgetése Rafi Lajossal

Rafi Lajos bádogosként dolgozó cigány költő volt. Cigány, nem roma, hiszen származására így volt büszke. Rövidre szabott élete negyvenkét éves korában ért véget valahol Gyergyószárhegy és Gyergyóremete között egy éjszakai személyvonat kerekei alatt. Két rendhagyó, döbbenetesen izgalmas verseskötet maradt utána, melyek közül az elsőt svéd nyelvre is lefordították… A magyaroknak cigány volt, de sajátjai is elfordultak tőle: köztük sem talált befogadásra a hagyományokkal szembeszegülő csodabogár írástudó. Rafi Lajos 2013 június 23-án halt meg.

– Mi az első gyerekkori élményed?
–Emlékszem, ahogy a gyerekek reggelente óvodába indulnak. Ballagnak minden reggel, és nekem itthon kell maradnom mindig. Egyszer mondtam az anyámnak: „Mondd meg apunak, hogy valahogy csináljuk úgy, hogy én is menjek oviba”, és addig sírtam, amíg édesanyám megvette az akkori uniformist, ilyen kis szürkés óvodás ruhát, és akkor elkezdtem a kicsi csoportot az óvodában.

– Ez hol történt, hol laktál akkor?
–Itt, Szárhegyen. Annyira megszerettem az óvodát, hogy végig, három évig jártam oda. A nagyapám elkísért, hazakísért, nagyszerűen telt az idő.

– Ez azt jelenti, hogy a család már régóta ott élt Gyergyószárhegyen, vagy akkoriban költöztetek oda?
–A családom 1972-ben kerülhetett Gyergyószárhegyre, és ezt alátámaszthatom, mert édesapámnak ilyen feliratozott csatornái vannak, számtáblázva, ott látszik, hogy édesapám’71, ’72-ben már járogatott Gyergyószárhegyre. A család a Nyárádszereda melletti jobbágyfalvi. Ez egy jobbágyfalu volt, az én nagyapám ottan kovácskodott. Édesapám egyedüli gyerek volt a családban, nevelőszülők gyerekeként elvégezte a nyolc osztályt. Nem tetszett neki a kovácsmesterség, ezért elment Nagyváradra. Hallotta, hogy ott van egy profi bádogos, és másfél évig nála tanult. Miután visszatért, a cigánytörvények szerint megnősült, és nagyapám félbehagyott a kovácsmesterséggel. Elköltöztek Gyergyószárhegyre. Gyergyószárhegyet úgy ismerte meg édesapám, hogy az édesanyám Csíkdánfalván nevelkedett, és miközben édesapám udvarolgatott, került egy szárhegyi illető, aki megkérte, szálljon le a vonatról, és mérjen fel neki valami munkálatokat, és édesapám akkor megkedvelte ezt a Szárhegyet.

Bővebben…

Rafi Lajos : Fekete Május

Rafi Lajos : Fekete Május

Természetesen csak annyit akarok,
amennyit egy ember akarhat
megtartó és létösztönével,
a túlélés becsületével.

Minden percem mostoha jóság,
földözvert csoda, amit az istenek
most formálnak bennem újra.
Kínjaim hát a számba veszem.

Körülfon a rettegés, bánat,
mint egykor Krisztust az alázat,
átadnak engem is a keresztfának.

Csak azt akartam, sétáljunk, együtt.
Nem szédítelek, csak egy percet.
Rügybe szöknek a fák
s nyomja fejem a fekete május.

Hazudtam?

 

Rafi Lajos : Crni maj

Naravno samo toliko želim
koliko jedan čovek nagonom
samoodržavanja, poštenjem
preživljavanja poželeti može.

Svaki minut mi je maćehinska dobrota,
o zemlju udareno čudo što bogovi
sad formiraju ponovo u meni.

Pa poređam svoje muke.
Obavija me zebnja, tuga,
kao nekad poniznost Hrista,
raspeću i mene predaju.

Samo sam hteo da šetamo, zajedno.
Ne zavaravam te, samo minut.
Na granama nabrekli pupoljci
i tišti me crni maj.

Jesam li lagao?

Prevod: Fehér Illés

RAFI Lajos (Jobbágyfalva, 1970 – Gyergyószárhegy, 2013. június 24.) erdélyi cigány költő.

1970-ben Marosvásárhelyen született, cigánykovács nemzetségből. Egy éves korában került Gyergyószárhegyre a Nyárád mentéről. Iskoláit Gyergyószár­hegyen és a Gyergyószentmiklósi Mezőgazdasági Szakközépiskolában végezte. 1989-ben érettségizett. Hat gyermek édesapja. Bádogosságból tartja fent családját, Gyergyószárhegyen él. Télen szociális segélyből. Földhöz vert csoda című kötete 2007-ben jelent meg, a L’Harmattan Kiadó gondozásában.

Forrás : Ezüst híd blog.

Továbbá : Rafi Lajos facebook.

Rafi Lajos : Második énem

Rafi Lajos

Rafi Lajos  : Második énem

Félig halottként él az Isten,
Álmom erősíti, mint bátor.
Tovább megyek, bokáig vérbe
fullad a néma lázongásom.

Nem tudok erős lenni benne.
Mindig más kéne, ami volna.
Búval cseréli ki a kínom.
Megédesít keserű szóval.

Amit teremtett, bennem őrzi.
Úgy, hogy a csontjaim is érzik.
Mikor fekszem sem hagy nyugodtan.
Véremet mindig keseríti.

Kezdem megszokni ősiségem.
Szeretem e nehéz hűséget.
Szárad a fű és újra zöldell.
Várom, hogy mikor vetne véget.

1970-ben Marosvásárhelyen született, cigánykovács nemzetségből. Egy éves korában került Gyergyószárhegyre a Nyárád mentéről. Iskoláit Gyergyószár­hegyen és a Gyergyószentmiklósi Mezőgazdasági Szakközépiskolában végezte. 1989-ben érettségizett. Hat gyermek édesapja. Bádogosságból tartja fent családját, Gyergyószárhegyen él. Télen szociális segélyből. Földhöz vert csoda című kötete 2007-ben jelent meg, a L’Harmattan Kiadó gondozásában.

Forrás : mek.oszk.hu.

RAFI Lajos (Jobbágyfalva, 1970 – Gyergyószárhegy, 2013. június 24.) erdélyi cigány költő.

Továbbá : Rafi Lajos facebook.

Dsida Jenő : Psalmus Hungaricus

Dsida Jenő : Psalmus Hungaricus

I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi “de”.
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, –
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.

Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! –
– dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.

Csurka László (Budapest, 1936. január 21. –) Jászai Mari-díjas magyar színművész, rendező, érdemes művész.

Földhöz vert csoda

FÖLDHÖZ VERT CSODA
Színes magyar dokumentumfilm, 24 perc, 2008.
Rendező, szerkesztő, operatőr: Zsigmond Attila
Gyártó: Rex Video – Gyergyószentmiklós

“Rafi Lajos (1970-2013) költő. Sorsa ellen hol lázong, hol megbékél vele, akárcsak nemzetsége törvényeivel, szokásaival. Cigányságát büszkén viseli, nehezebben azt, hogy zsugorodnak a család megélhetését biztosító lehetőségek: a műanyagok és a nagyüzemi eljárások lassan végleg kiszorítják a csatornás kézművességet. Rafi Lajos költészete mégsem szorongásos. A gondokat kiírva, állandóan megújulni, felfrissülni képes a költő. Vallja, hogy nemzetsége és egyáltalán a cigányság szebb jövőjét csak az iskoláztatás biztosíthatja, akkor is, ha az több hagyományuk kárára történik.”

RAFI Lajos (Jobbágyfalva, 1970 – Gyergyószárhegy, 2013. június 24.) erdélyi cigány költő/ transylvanian (hungarian) roma poet

Forrás : Rafi Lajos facebook.

Molnár Vilmos : Csicsó után az Is­ten

Molnár Vilmos

Molnár Vilmos : Csicsó után az Is­ten

„Látod, anya, lerajzoltam az eget: a felhőt és az esőt… Bocsánat, a Jóistent kifelejtettem.”

(Csíkszentdomokosi barátom három és fél éves kisfiának kiszólása.)

Madéfal­vi vasútállomásnak hívják, de csicsói csomópontként is em­le­ge­tik; mondják így is, úgy is, épp a két összeépült község határán fek­szik, tu­laj­donképpen a madéfal­vi részen, bár az el­osztópálya­ud­var már csicsói terület; hi­va­ta­lo­san Madéfal­va van kiírva az állomásépüle­tre, ak­kor vi­szont le­gyen itt Csicsó.

Csíkból Gyergyó felé vo­na­toz­va Csicsó után szo­kott meg­je­len­ni az Is­ten. Mond­juk, felül az em­ber Csíksze­redában a mára­ma­ro­si gyors­ra, fel­te­szi hol­miját a cso­mag­tartóba, le­vac­kolódik a helyére, szétnéz ki­csit, s máris megint áll a vo­nat, ezúttal a csicsói csomópontnál. Gyor­sulással-fékezéssel nyolc perc alatt te­szi meg a szer­elvény azt a nyolc ki­lométert a két állomás között, ennyi kevés egy ren­des természet­fe­let­ti látomáshoz. Vi­szont Csicsótól a követ­kező megállóig, Csíkszent­do­mo­ko­sig már ti­zenhét ki­lométer a táv, jó ne­gyedórát megy a vo­nat. Meg­te­hetné ha­ma­rabb is, elvégre gyors­vo­nat, de nem. Régi a pálya, nincs pénz felújításra. Biz­tonságo­sabb, ha csak las­sacskán gyors a gyors. Így aztán van idő min­den­re. Is­ten­nel való találkozásra is. Az Úr is számon tart­ja ezt a sza­kaszt, s ha szükséges­nek látja, Csicsó után feltűnik va­la­me­lyik kupéban.

A mára­ma­ro­si gyors este három­ne­gyed ti­zen­egy után hagy­ja el Csicsót, ak­kor­ra az em­ber már eléggé fáradt, több­nyi­re álmos is. Így beül va­la­me­lyik sa­rok­ba, kényel­me­sen kinyújtja a lábát, s ha nincs más a fülkében, rövid mérle­gelés után lehúzza a cipőit. Aztán kényel­me­sen hátradől, sze­me néha le­csukódik, me­reng vagy szunyókál, félálom­ban már maga sem tud­ja, me­lyik. Ak­kor egy na­gyob­bacs­ka zökkenőnél kinyílik az em­ber sze­me és látja: vele szem­ben ott ül az Is­ten.

Az Úris­ten Csicsó után Szőcs Géza, erdélyi származású, je­len­leg Ma­gyar­országon élő költő képében szo­kott meg­je­len­ni a vo­na­ton. Va­la­ki­nek az alakját az Úrnak is magára kell ölte­nie, ha em­be­rek közé megy. Nem vegyülhet el közöttük csak úgy csórén, a maga pőre is­tenségében, az em­be­rek azt nem élnék túl. Szőcs Géza külse­je meg­te­szi, meg­fe­lelőképpen ro­busz­tus ter­metű. Hol­mi nyápic, gir­hes alakként csak nem mu­tat­koz­hat az Úr. Ilyen formában az ördög szo­kott kos­lat­ni a Földön, ha va­la­mi tisztáta­lan célból történe­te­sen em­be­rek közé eszi a fene.
Is­ten világos acélkék színű öltönyt vi­sel, zakó ki­gom­bol­va, látni en­ge­di te­kintélye­sen dom­bo­rodó hasán az ugyan­olyan színű mellényt, még az alatt sötétkék ing. Földön járva prak­ti­ku­sabb a sötét alsónemű, a fehér ha­mar ko­szolódik. Az Úrnak nagy ke­rek feje van, egész arcát ta­ka­ro­san nyírott, rövid, szürkésfehér szakáll ke­re­te­zi, egyáltalán nem olyan hosszan lelógó, mint egyes festménye­ken ábrázol­ni szokták. Haja is ezüstfehér, az sem hosszabb három-négy cen­tinél, lazán hom­lo­ka felső részébe lóg. Fésű nem­igen járta, mégsem bor­zas, összefüggő ta­karóként borítja a fejét. Nem is állna jól a választék az Úr fri­zurájában. Fésűvel, választékkal az ördög szo­kott ex­pe­ri­men­te­ket végez­ni saját fején; muszáj neki, ha sza­lonképessé akar­ja ten­ni magát az em­be­rek előtt.

Bővebben…

költői hitvallás. József Attila.

József Attila

József Attila : ARS POETICA

Németh Andornak

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás – fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.
S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

1937. febr. eleje

József Attila (Budapest, Ferencváros, 1905. április 11.Balatonszárszó, 1937. december 3.) huszadik századi posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt vele, hisz félárva gyermekkora tele volt lemondással, felnőttként szembesült a meg nem értéssel és öngyilkossága körül is találhatóak ellentmondások.