Radnóti Miklós: Mivégre?

Radnóti Miklós: Mivégre?

Felnőtt vagy – szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza, – szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? – kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már honnan fú a szél? –
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít…
“Csak ülj a földre és beszélj az égre.”
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.

74 éve, ezen a halt meg Radnóti Miklós magyar költő. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten nyugtassa békében.

Radnóti Miklós (született: Glatter; egyéb névváltozatai: Radnói, Radnóczi) (Budapest, Lipótváros [ma Újlipótváros],1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.) magyar költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője, oklevelet szerzett magyar-francia szakos középiskolai tanár. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése.

nem lehet. lehet.

Az a személy, aki azt mondja, hogy nem lehet megtenni ne szakítsa félbe azt az embert aki megteszi.

The person who says it cannot be done should not interrupt the person doing it.

Kínai közmondás.

Dsuang Dszi és a lepke

lepke

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– álmomban – mondta – ez a lepke voltam,
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– lepke – mesélte -, igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
és felébredtem… és most nem tudom

most nem tudom – folytatta eltűnődve -,
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

én jót nevettem: – ne tréfálj, Dsuang Dszi!
ki volnál? te vagy: Dsuang Dszi! te hát! –
ő mosolygott: – az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –

ő mosolygott, én vállat vontam. aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Zhuangzi (Csuang-ce), Wade-Giles-átírással CHUANG-TZU, pinyin átírással ZHUANGZI, személynevén, Wade-Giles-átírással CHOU (szül. Kr. e. 369 k. – megh. 286.), a taoizmus első kínai értelmezőinek legfontosabbika. Műve (Chuang-tzu; Csuang-ce) általános vélemény szerint alapvetőbb és átfogóbb, mint a Tao te King („Az út és az erény könyve”), amit a hagyomány szerint Lao-ce (Lao-tzu; Laozi), a taoizmus első nagy pátriárkája írt. Csuang-ce működése a kínai buddhizmus fejlődésére is hatással volt, akárcsak a kínai tájfestészetre és a költészetre.

taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.

buddhizmus filozófiai, illetve gyakorlat-alapú világnézet és vallás, amely bizonyos országokban vallási irányzatok kialakulását eredményezte. Az i. e. 6. században jött létre Indiában, s elsősorban azoknak a körében terjedt, akik ahinduizmus által szentesített kasztrendszer ellen tiltakoztak. A buddhizmus nagy mértékben Gautama Sziddhártha, közismertebb nevén a történelmi Buddha (páli / szanszkrit nyelven „a megvilágosodott”), tanításain alapszik, aki az indiai szubkontinens északkeleti részén élt és tanított. Buddha valamikor az i.e. 6. és a 4. század között élt. Megvilágosodott tanítóként ismerték, aki igyekezett megosztani másokkal saját tapasztalatait, azzal a céllal, hogy megszabaduljanak a szenvedéstől, elérjék a nirvána állapotát és kiléphessenek az újjászületés és szenvedés örökös körforgásából. A buddhizmusra hagyományosan úgy tekintenek, mint a megszabadulás útjára, melyet a valóság legvégső természetének megismerésén keresztül lehet elérni.

Isten cserépedényei

Isten cserépedényei

Isten cserépedényei

Kínában egy vízhordozónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.

A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta.

De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
– Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.

A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
– Észrevetted, hogy az ösvényen virágok csak a te oldaladon nyílnak, s a másik cserép oldalán nem? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a fogyatékosságodról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk, a saját különleges hibáinkkal. De ezek a törések és hibák teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk magunkat és mindenki mást is olyannak, amilyen, s meglátni a jót másokban.

Hiszen Isten szemében mindennek és mindenkinek egyedi, fontos és áldott helye és feladata van.