tudós. tudás.

Egy tudósnak nem dolga, hogy arról beszéljen, amit nem értett meg teljesen. Ha van valami, amit nem értettem, az a Jóisten.

De most a dolog lényegéhez akarok hozzászólni. Jó azt hinni, hogy van egy gondviselő Isten, valaki, aki mindenütt ott van, aki mindennek, még annak is, ami úgy látszik, teljesen értelmetlen és kegyetlen, valamilyen módon értelmet ad, aki az embert támogatja, s akinek a birodalmába halhatatlanul bejuthatunk.

Én pontosan tudom, hogy ezt jó hinni, mint az emberek milliárdjai.

Én pontosan két dologban hiszek, és ez a kettő bizonyos szempontból ellentétes.

Mindenekelőtt a tudásban, a tudás korlátlan növekedésében.

Abban hiszek, hogy a tudás jó, hogy a tudást mindenki mással titoktartás nélkül kell művelni, mert ez az, ami megkülönböztet a többi élőlénytől. Ebben abszolút módon hiszek.

A másik: érzelmeim is vannak.

De attól, hogy valamiről tudom, hogy jó, még nem érzem.

Helytelen az a puritán mondás, hogy az ész azt mondja, tehát ezt kell, hogy tegyem.

Az érzelmeknek sem szabad befolyásolni az ember eszét.

Szükséges, hogy harmónia legyen az érzések és az ész között.

111 éve, ezen a napon született Teller Ede magyar-amerikai atomfizikus, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Teller Ede (Budapest, 1908. január 15. – StanfordKalifornia, 2003. szeptember 9.) magyaramerikai atomfizikus, aki élete jelentős részét az Amerikai Egyesült Államokban élte le, és sikereit is főként ott érte el. Legismertebb a hidrogénbomba-kutatásokban való aktív részvétele, emiatt mint „a hidrogénbomba atyja” vált közismertté.

Isten léte.

Isten léte evidens. Nézzen meg egy falevelet! Hogyan lehet ilyet tervezni? Szimmetrikus minden, s mégis egyedi.

Milyen szellem az, amely mindezt fenntartja és kormányozza? Mert a rendszer működik. Hacsak le nem téped a levelet, az örök törvények szerint nő meg.

Jelen van egy állandóan megújuló, kreatív, felfoghatatlan színvonalú, befoghatatlan méretű világ, amely nem valahol van, hiszen én is belőle vagyok.

Meg maga is, ahogy a kutya, a hernyó, a lepke, a felhő meg minden létező.

Mindig fölfelé mutogatunk, amikor a Jóistenről beszélünk, ami mókás, mert közben Ausztráliában is fölfele mutogatnak, ami ugye épp az ellenkező irány. Pedig ha Istenről beszélünk, körbe kellene mutatni.

Ott van mindenben, bennünk is.

A szeretetben, amely a kapcsolatkeresés előszobája, egyben szülőszoba is: ott, és csak ott születik a megismerés.

Intellektuális megismerés ugyanis nem létezik.

Abban benne van az ítélet, a tetszik-nem tetszik.
A szeretet az egyetlen hatékony megismerő erő.

Amikor megszűnik a tetszik-nem tetszik kettőssége, és őszintén érdekel, amit, akit látsz, akkor vagy képes a megismerésére. Azaz, ha szereted.

Ez nem hit-, hanem ténykérdés. Annyira evidens, hogy én nem is hiszek.

Csupán nem vagyok vak. Azt viszont, aki erre a valóságra rányitotta a szemünket, úgy hívják: Jézus Krisztus.”

83 éve, ezen a napon született Makovecz Imre, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Makovecz Imre (Budapest, 1935. november 20. – Budapest, 2011. szeptember 27.) Kossuth-díjas magyar építész, a magyar organikus építészet egyik képviselője. A Magyar Művészeti Akadémia alapítója, örökös tiszteleti elnöke.

Molnár Vilmos : Csicsó után az Is­ten

Molnár Vilmos

Molnár Vilmos : Csicsó után az Is­ten

„Látod, anya, lerajzoltam az eget: a felhőt és az esőt… Bocsánat, a Jóistent kifelejtettem.”

(Csíkszentdomokosi barátom három és fél éves kisfiának kiszólása.)

Madéfal­vi vasútállomásnak hívják, de csicsói csomópontként is em­le­ge­tik; mondják így is, úgy is, épp a két összeépült község határán fek­szik, tu­laj­donképpen a madéfal­vi részen, bár az el­osztópálya­ud­var már csicsói terület; hi­va­ta­lo­san Madéfal­va van kiírva az állomásépüle­tre, ak­kor vi­szont le­gyen itt Csicsó.

Csíkból Gyergyó felé vo­na­toz­va Csicsó után szo­kott meg­je­len­ni az Is­ten. Mond­juk, felül az em­ber Csíksze­redában a mára­ma­ro­si gyors­ra, fel­te­szi hol­miját a cso­mag­tartóba, le­vac­kolódik a helyére, szétnéz ki­csit, s máris megint áll a vo­nat, ezúttal a csicsói csomópontnál. Gyor­sulással-fékezéssel nyolc perc alatt te­szi meg a szer­elvény azt a nyolc ki­lométert a két állomás között, ennyi kevés egy ren­des természet­fe­let­ti látomáshoz. Vi­szont Csicsótól a követ­kező megállóig, Csíkszent­do­mo­ko­sig már ti­zenhét ki­lométer a táv, jó ne­gyedórát megy a vo­nat. Meg­te­hetné ha­ma­rabb is, elvégre gyors­vo­nat, de nem. Régi a pálya, nincs pénz felújításra. Biz­tonságo­sabb, ha csak las­sacskán gyors a gyors. Így aztán van idő min­den­re. Is­ten­nel való találkozásra is. Az Úr is számon tart­ja ezt a sza­kaszt, s ha szükséges­nek látja, Csicsó után feltűnik va­la­me­lyik kupéban.

A mára­ma­ro­si gyors este három­ne­gyed ti­zen­egy után hagy­ja el Csicsót, ak­kor­ra az em­ber már eléggé fáradt, több­nyi­re álmos is. Így beül va­la­me­lyik sa­rok­ba, kényel­me­sen kinyújtja a lábát, s ha nincs más a fülkében, rövid mérle­gelés után lehúzza a cipőit. Aztán kényel­me­sen hátradől, sze­me néha le­csukódik, me­reng vagy szunyókál, félálom­ban már maga sem tud­ja, me­lyik. Ak­kor egy na­gyob­bacs­ka zökkenőnél kinyílik az em­ber sze­me és látja: vele szem­ben ott ül az Is­ten.

Az Úris­ten Csicsó után Szőcs Géza, erdélyi származású, je­len­leg Ma­gyar­országon élő költő képében szo­kott meg­je­len­ni a vo­na­ton. Va­la­ki­nek az alakját az Úrnak is magára kell ölte­nie, ha em­be­rek közé megy. Nem vegyülhet el közöttük csak úgy csórén, a maga pőre is­tenségében, az em­be­rek azt nem élnék túl. Szőcs Géza külse­je meg­te­szi, meg­fe­lelőképpen ro­busz­tus ter­metű. Hol­mi nyápic, gir­hes alakként csak nem mu­tat­koz­hat az Úr. Ilyen formában az ördög szo­kott kos­lat­ni a Földön, ha va­la­mi tisztáta­lan célból történe­te­sen em­be­rek közé eszi a fene.
Is­ten világos acélkék színű öltönyt vi­sel, zakó ki­gom­bol­va, látni en­ge­di te­kintélye­sen dom­bo­rodó hasán az ugyan­olyan színű mellényt, még az alatt sötétkék ing. Földön járva prak­ti­ku­sabb a sötét alsónemű, a fehér ha­mar ko­szolódik. Az Úrnak nagy ke­rek feje van, egész arcát ta­ka­ro­san nyírott, rövid, szürkésfehér szakáll ke­re­te­zi, egyáltalán nem olyan hosszan lelógó, mint egyes festménye­ken ábrázol­ni szokták. Haja is ezüstfehér, az sem hosszabb három-négy cen­tinél, lazán hom­lo­ka felső részébe lóg. Fésű nem­igen járta, mégsem bor­zas, összefüggő ta­karóként borítja a fejét. Nem is állna jól a választék az Úr fri­zurájában. Fésűvel, választékkal az ördög szo­kott ex­pe­ri­men­te­ket végez­ni saját fején; muszáj neki, ha sza­lonképessé akar­ja ten­ni magát az em­be­rek előtt.

Bővebben…