Takács Zsuzsa: Az esztelen reménytől eső után

Takács Zsuzsa: Az esztelen reménytől eső után

Az esztelen reménytől eső után
fehér karók nőnek a rózsapalánták közé,
és beissza a kő is a vizet, mert szomjas,
tapogatóznak a szél édes ujjai
az esztelen reménytől, hogy szembejössz velem,
a nők melle megfeszül,
rügyeikkel újra látnak a vak faágak,
egybeugranak az eltépett vonalak,
valaki dörömböl a bezárt ajtón,
madarak ringanak a dróton elveszetten,
dobszó pattog a járdán, lüktetnek a házak,
sűrű levegő csorog forró homlokon,
a kerítés rácsa megvonaglik,
az esztelen reménytől árnyékát
a földre dobja, elsápad
a száj, a nyelv kihűl, fönnakad
egy léggömb, rángatja egy fa,
az esztelen reménytől süt a nap.

1983

Takács Zsuzsa (Budapest, 1938. november 23. –) Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, tanár.