Latinovits Zoltán, Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Latinovits Zoltán, Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.
*
Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón – te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent – s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.
*
Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.
*
Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.
*
Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.
*
Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.
*
Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek…
*
És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.

Garai Gábor (eredeti neve: Ruprecht Gábor) (Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.) Kossuth-díjas (1965) magyar költő, író, műfordító, kritikus.

Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész. A nemzet legnépszerűbb színészeinek egyike, sokan úgy is nevezik: „a Színészkirály”.

Reményik Sándor – Kenyér helyett

Reményik Sándor

Reményik Sándor – Kenyér helyett

“Változtasd a köveket kenyerekké!” –
Nem a sátán szól. Milliók zokogják.
Egyetlen jajkiáltás a világ,
Egyetlen kéztördelő mozdulat,
Egyetlenegy roppant fenyegetés.
A nyomorúság völgyei fölött
A bosszúálló Isten hegyei
Feltornyosulnak irgalmatlanul,
Nem indulnak változni kenyerekké.

“Változtasd a köveket kenyerekké!”
Hallom én is a rettentő igét,
Mint végítélet, úgy zuhan reám,
Szíven talál, mint kővé vált kenyér.
Az életemet mostan kérik számon,
Most köveznek kővé vált kenyerekkel.
Megálljatok… nagyon bűnös vagyok,
De talán mégsem úgy, mint hiszitek.
Én nem vettem el senki kenyerét,
Csak ép nem tudtam kenyeret keresni,
Csak éltem, éltem, ingyen, irgalomból,
Az Isten irgalmának hegyeit
Bebolyongtam virágot szedegetve,
Tudom, nem ér most falat kenyeret
Az egész szárazvirág-gyüjtemény.

“Változtasd a köveket kenyerekké!” –
Máskor talán feleltem volna rá,
Szóltam volna: “Nem csak kenyérrel éltek!”
Most torkom, szívem egyként elszorul,
Szédül a szó és megfullad a hang.
Csak Egy, csak Egy, csak Egy felelhet így, –
Nem én, nem én, az Ő nevébe se…
Testvéreim, ha volna rá hatalmam,
Testvéreim, ha tőlem függene,
Holnap puha sziklákon pihennétek,
Kenyérhegyek nőnének számotokra,
Hegyóriások csupa szín-kenyérből,
Merő aranykalácsból Alpesek…
De nincs hatalmam, – betegen bolyongok,
S még most is virágokat keresek.
S ha még találok egy-egy halaványat:
Tépelődöm, hogy megmutassam-e?
Asztalotokra merjem-e belopni –
Kenyértelen, üres asztalotokra
Kenyértelen kővilág kis virágát? –
Vagy morzsoljam szét a kezem között,
Mielőtt bárki rátekintene,
És fojtsam meg, mint gyermekét anya,
Mint bukott leány drága szégyenét?

“Változtasd a köveket kenyerekké!”
Hegyeket változtatnék – nem lehet.
Kenyértelen, kegyetlen kővilágban
Lehajtom megadással fejemet.
Testvéreim, ne könyörüljetek.
Kenyértelen, kegyetlen kővilágban,
A bosszúálló Isten hegyein
Én nektek most is csak virágot téptem.
Zuhogj fejemre, kővé vált kenyér:
Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.

Forrás : Azok az Erdélyi Fiúk facebook.

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.