boldogság. relatív.

Tudod a boldogság mindig relatív.
Van, aki ma káromkodva kelt, és van, aki a lélegeztető gép fogságából, boldogan.
Van, aki dühösen készíti az iskolai holmikat, és lesz, aki ma virágot visz a gyermeke sírjára.
Lesz, aki ma is kiviszi a kertbe a magatehetetlen gyermekét, hogy megmutassa neki a világot, és lesz, aki ma is megüti a sajátját, mert ugrál az ágyon.

Lesz, aki ma hagyja el a párját, és lesz, aki egy életre mondja ki az igent.
Lesz, aki rájön, hogy nagyot hibázott, és bocsánatot kér, de lesz, aki most követ el hibát. Leszünk. Ezer élettel, milliónyi megélt pillanattal a szívünkben. Lettünk, mert lehetünk.
Talán fel kellene lélegeznünk, tisztán, és élnünk kellene.
Venni egy rohadt nagy levegőt, ami megtölti a lelkünket, kisepri a szennyet, és megtölti hittel.

Hittel és szándékkal. Hogy ma minden szebb lehet, ma másként is lehet.
Mert nincs mit veszteni. Élünk, majd meghalunk, egyszer.
De addig igaznak és bátornak lenni szent kötelesség.

(Todorovits Rea)

Reményik Sándor : Ne ítélj 

Reményik Sándor : Ne ítélj
Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.
1939

77 éve ezen a napon halt meg Reményik Sándor, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

belül. felül. láthatatlanban.

“A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.”

Hamvas Béla (Eperjes, 1897. március 23. – Budapest, 1968. november 7.) Kossuth-díjas magyar író, filozófus, esztéta és könyvtáros, Hamvas József evangélikus lelkész, tanár, író és hírlapszerkesztő fia.

hitkérdés.

Minden ember két hitkérdéssel szembesül itt; először, hogy érdemes-e hinni az életben, másodszor, hogy érdemes-e hinni az élet céljában.

Mindkét kérdésre mindenki már csak azon egyszerű ténynél fogva, hogy él, oly határozott és habozás nélküli “igen”-nel felel, hogy nyomban elfoghatja a kétség, vajon jól értette-e a kérdést.

Annyi bizonyos, keserves munkájába kerül, mire újra eljut oda, hogy belsőleg is igent tud mondani mindenre, hiszen ha mélyebbre ás magában, olyan kérdések rohanják meg, amelyekre csak zavaros és kitérő válaszok adódnak.

135 éve, ezen a napon születetett Franz Kafka német író, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Franz Kafka (Prága, 1883. július 3. – Kierling, 1924. június 3.) prágai német zsidó író, a 20. század egyik legkiemelkedőbb írója.

Kosztolányi Dezső : A jó élet

Kosztolányi Dezső : A jó élet

Én csüggedt lelkem, én csüggedt szívem,
Daloljatok és mondjátok: igen.

Hurrázatok e nyári hajnalon,
S ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

Korán keltem. Felhúzom a rolót,
A nyári nappal együtt lángolok.

Most kikiáltom, élni, élni szép,
Boldog, ki él és boldog, a ki lép.

Boldog a tánczos és a sánta is,
Az élet jó még ő iránta is.

Mert minden jó. Éhezni s enni jó.
Áldott az éhség s áldott a czipó.

Szomjazni is jó s ha a fény zizeg,
Meginni egy pohár jeges vizet.

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
Elszívni a díványon egy szivart!

Ó július, aranyos a ködöd,
Torzult ajakkal tüzet gügyögök.

A vörös nyár zúgása bátorít,
Én, élet atlétája állok itt.

Szaladni tudnék s nem tudom hová,
Szeretnék élni végtelen soká.

Száz évig, míg a testem megtörik,
Szeretnék élni, élni örökig.

Az arczom mostan csupa-csupa fény,
Az isten karjaiba szálltam én.

Mint egykor anyám köténye alá
És úgy tekintek félve-bízva rá.

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
Más vágyam nincs, tartson soká a föld.

Jó emberek ezt kéri társatok,
Csak talpalatnyi földet adjatok.

A végtelenben egy kicsi helyet,
Hol meghúzódhatom és élhetek.

Bánffy György, született Hunyadi-Buzás (Budapest, 1927. június 19. – KorfuGörögország, 2010. szeptember 3.Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színészérdemes és kiváló művész. Édesanyja Pápay Klára színésznő (1900–1984) volt.

Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső, teljes nevén Kosztolányi Dezső István Izabella (Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze, a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja. Csáth Géza unokatestvére.

párbeszéd Istennel.

Megkértem Istent, hogy vegye el büszkeségemet, de Ő azt mondta: Nem.
Azt mondta, hogy büszkeségemet nem Ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.
Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges, de Ő az felelte: Nem.
Azt mondta, hogy a lelke egészséges, a teste csak átmenet.
Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt felelte: Nem.
Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke.
Nem kapni, megszerezni kell.
Kértem Istentől, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt felelte: Nem.
Azt mondta, csak áldását adhatja – a boldogság rajtam múlik, hogy miként fogadom azt.
Kértem Istentől, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de Ő azt felelte: Nem.
A szenvedés eltávolít a világ hívságaitól, és közelebb visz Hozzá.
Kértem Istentől, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt felelte: Nem.
Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy egészséges
és szép legyen a gyümölcs.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni úgy, ahogy Ő szeret engem.

Erre azt felelte: Látom, már kezded érteni…
Kértem erőt…
És adott Isten nehézségeket, melyek erőssé tesznek.
Kértem bölcsességet…
És adott problémákat, hogy megoldjam azokat.
Kértem bátorságot…
És adott veszélyeket, hogy legyőzzem őket.
Kértem, adjon szeretetet…
És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.
Kértem kegyelmeket…
És adott Isten lehetőségeket, kapcsolódni a kegyelemhez.

Semmit sem kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
És imáim meghallgatásra leltek.

…És Isten azt mondta: Igen

Megkérdeztem Istent, könnyebb volna-e velem a dolga,
ha nem akarnék mindig mindent én megoldani?
És Ő azt felelte: Igen.
Azt mondta: átengedni Neki a kezdeményezést a földi dolgokban
nem a szabad akaratom feladását jelenti, hanem a mennyei távlatok elfogadását.

Megkérdeztem Istent, jobban érteném-e, amit mondani akar,
ha többet lennék Vele kettesben, csendben?
És Ő azt felelte: Igen.
Azt mondta: ami igazán fontos, az mindig csendben születik;
gondolat, vers, zene, megharcolt döntések egyaránt.

Megkérdeztem Istemt, szeret-e Ő engem a bűneimmel,
nyomorúságaimmal együtt?
És Ő azt felelte: Igen.
Azt mondta: éppen azért szeret, hogy ne a bűneimen,
nyomorúságaimon
keresztül lássam az életemet, hanem az Ő irgalmán keresztül;
így lesz ugyanis erőm harcolni bűneim ellen és megküzdenem
nyomorúságaimmal.

Megkérdeztem Istent, jöhetek-e Hozzá máskor is ilyen furcsa
kérdésekkel?
És Ő azt felelte: Igen.
Azt mondta: a kérdés már fél gyógyulás,
ha Neki teszem fel a kérdéseimet, Tőle remélhetem a válaszokat is.

Nem kaptam választ életem összes kérdésére,
de választ kaptam minden feltett kérdésemre!
A párbeszéd folytatódik…

Forrás : parokia.hu.

A hegek különös ismertetőjelek, azt mutatják, életben maradtunk. A hegek tapintható, simítható bizonyítékai annak, hogy túléltük a fenyegető égszakadást és földindulást, hogy emberfeletti lelkierővel egyenként lefejtettük magunkról az egészséges sejtjeinket pusztító és fojtogató indákat, vagy lerúgtuk magunkról azt, ami éppen a lelkünket készült megerőszakolni és maga alá gyűrni, hogy aztán módszeresen vitriolba mártogathassa a szívünket.

A hegek azt jelentik, túléltük az éjszakát, pedig nyüszítve, homlokunkat a hideg ablaküveghez szorítva vártuk a hajnalt. A hegek azt jelentik, az Élet kézen fog, segít felállni a sarokból, segít újra ingatag lábainkra állni, és odakísér a tükörhöz. Tessék, nézz bele, simítsd végig ujjaiddal különös ismertető-hegeidet, legyél büszke rájuk, mert mind a háború emlékei, amit megnyertél. Az éjszaka emlékei, amit fulladva végigküszködtél, és ziháló mellkassal azt vártad, a vékony sötétítőfüggönyön át mikor jelenik meg az első nyugalmat árasztó narancsszínű, melengető fénycsóva. A szoba tónusa megváltozik, úgy tűnik, a hegek is halványodnak, de soha nem tüntethetők el egészen. A hegek térképek a testeden, egy valódi életút-vonal, egy katasztrófa sújtotta övezet helyreállítást követően, egy tájkép vihar után. A hegek azt mutatják, hogy egy átvacogott, tagjaidat és szívedet csontig fagyasztó tél után végre megérkezik a várva várt melengető tavasz. Akkor a hegeket kitakarod, nem érdekel már, ki nézi, ki figyeli, és a fény felé fordulsz. A hegek minden nap szépséges papírba csomagolják az életet, és átnyújtják neked selyem masnival átkötve, hogy mindig tudd: igazi kincsed van.

A hegek olyanok, mint amikor sötét alagútban autózol egyedül. És először úgy gondolod, a sötét alagutak az élet velejárói, természetes tartozékok, mert hiszen hegyet mászni ezerszer több fáradtság és idő. Muszáj végigmenni az alagúton. De ez most itt túl hosszú már, túl sötét, és sosem lesz vége és nem kapsz levegőt, mert az alagútban nincs elegendő oxigén, csak magányosan, vészjóslón keringő ventillátorok vannak. Egyetlen megnyugtató, bíztató reflektorfény sincs sem előtted sem mögötted, senki nem küld reményt keltő morzejeleket, hogy nyugodj meg, mi is itt vagyunk veled, mindjárt itt a vége, mindjárt meglátod a fényt. Az alagútban vissza lehet fordulni? Az alagút csak egyirányú, csak előre visz az út, és ki kell jutni onnan, megtépázva, szétkaszabolt testtel kell befogadni a fényt. Az alagút végén, majd időnként a hegekre helyezed a kezed, megsimítod a furán érzékeny bőrt, ami egyelőre még sikolt az érintésedtől, aztán lassacskán megszokja azt.

Szeretni fogod valaha a hegeidet? Rejtegeted-e majd őket szivárványszínű ruhák mögé? Belefáradsz-e a történeted elmesélésébe és inkább némán elfordulsz és továbbsétálsz? Nem kell mindenkinek tudnia, milyen élettörténet húzódik a hegek mögött. Neked üzennek úgyis, téged emlékeztetnek mindvégig arra, hogy a csatádat megnyerted, és cáfolhatatlanul gyógyulttá nyilvánítanak. Mert a hegek tényleg pontosan olyanok, mint a hajnali fénycsóva a betegágy mellett, mint a tavasz egy átdidergett, utcán eltöltött, hajlék nélküli tél után, és a napfény a sötét, fülledt, nyomasztó alagút végén. Ahol a párás fűben kabócák várnak, búzavirágok, napfény, és szerelem, és minden más, ami életrevaló és életet igenlő.

Király Eszter

Forrás : Eszter élete.

Hegek