elengedés

Egy komor arcú fiatalember lépett be a kórház főbejáratán, majd határozott léptekkel egyenesen a nővérpulthoz ment.

Szigorú vonásai elárulták, hogy fiatal életkora ellenére sok szenvedést megélt már, meleg tekintete azonban mély érzésekről tanúskodott. Édesapját kereste.

Az ügyeletes nővér elindult vele az egyik hátsó kórteremhez, és egy idős, nagyon gyenge, szemmel láthatóan haldokló bácsi ágyához vezette. A fiatalember megköszönte a nővér segítségét, majd leült az édesapja ágya mellett elhelyezett kis székre.

Teltek az órák, eljött az este, de a fiatalember nem mozdult az ágy mellől. Csak fogta apja kezét, időnként mondott néhány szeretetteljes szót, és így ült ott, nem törődve a nővérek beszélgetésével, a többi látogatóval, a környező betegek nyögéseivel, és semmilyen más külső hatással sem.

A nővér többször megjelent ellenőrizni a beteget, de a fiatalember szinte észre sem vette – ő csak haldokló édesapjával foglalkozott. Hiába mondta neki a nővér, hogy pihenjen le egy kicsit, nem mozdult el az idős ember ágya mellől. Hajnalodott.

Az idős férfi nem szólt semmit – talán nem is tudott már – a fiatalember pedig csak fogta édesapja kezét, és időnként halk, kedves szavakkal törte meg a csendet. Egészen addig, amíg az idős ember végleg le nem csukta a szemét.

A fiatalember elengedte a már élettelen kezet, csendben felállt, és az ágyhoz engedte a nővéreket. Türelmesen megvárta, míg befejezik a tennivalójukat, majd szomorú arccal így szólt ahhoz a nővérhez, aki előző nap édesapjához vezette:

„Ki volt ez az idős bácsi? Mit tudnak róla?”

„Ő a maga édesapja.” – felelte döbbenten a nővér azt gondolva, hogy a férfi a lelki megrázkódtatás hatására össze-vissza beszél.

„Nem, ő nem az édesapám. Soha életemben nem láttam ezt az idős bácsit.” – hangzott a sokkoló válasz, de a nővér a férfi szemébe nézve pontosan tudta, hogy amit állít, az igaz.

„Akkor miért nem szólt tegnap, amikor idevezettem hozzá?”

„Azonnal egyértelmű volt számomra a tévedés, de azt is egyből láttam, hogy ennek a haldokló bácsinak nagyon nagy szüksége lenne a saját gyerekére, aki nem volt itt vele. Láttam rajta, hogy túl beteg már ahhoz, hogy tudja, én a saját fia vagyok-e, vagy sem, de éreztem rajta, mennyit számít, hogy érzi, nincs egyedül. Ezért vele maradtam.”

hitkérdés.

Minden ember két hitkérdéssel szembesül itt; először, hogy érdemes-e hinni az életben, másodszor, hogy érdemes-e hinni az élet céljában.

Mindkét kérdésre mindenki már csak azon egyszerű ténynél fogva, hogy él, oly határozott és habozás nélküli “igen”-nel felel, hogy nyomban elfoghatja a kétség, vajon jól értette-e a kérdést.

Annyi bizonyos, keserves munkájába kerül, mire újra eljut oda, hogy belsőleg is igent tud mondani mindenre, hiszen ha mélyebbre ás magában, olyan kérdések rohanják meg, amelyekre csak zavaros és kitérő válaszok adódnak.

135 éve, ezen a napon születetett Franz Kafka német író, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Franz Kafka (Prága, 1883. július 3. – Kierling, 1924. június 3.) prágai német zsidó író, a 20. század egyik legkiemelkedőbb írója.

Gondviselés.

„Valamennyi kezdeményező és alkotó cselekedetet illetően egyetlen alapvető igazság létezik:

Abban a pillanatban, amikor valaki határozottan elkötelezi magát, a Gondviselés is működésbe lép.

Minden lehetséges dolog,  amely különben soha nem is történt volna meg, megtörténik, csak azért, hogy a segítségünkre legyen.

E döntés által események egész áradata indul el, aminek eredménye számos olyan előre nem látott véletlen, találkozás és anyagi segítség lesz, amiről eddig az ember álmodni sem mert.

Ha képes vagy valamire, vagy úgy gondolod, hogy képes leszel, kezdd el!
A merészség önmagában hordozza a zsenialitást, a hatalmat és a mágiát.

Állj neki most!”

Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író, költő, grafikus, művészetteoretikus, természettudós, jogász és politikus. A német irodalom egyik klasszikusa, a világirodalom egyik legnagyobb költője. A líra, a dráma és az epika műfajában egyaránt remekművek sorát alkotta.