elengedés

Egy komor arcú fiatalember lépett be a kórház főbejáratán, majd határozott léptekkel egyenesen a nővérpulthoz ment.

Szigorú vonásai elárulták, hogy fiatal életkora ellenére sok szenvedést megélt már, meleg tekintete azonban mély érzésekről tanúskodott. Édesapját kereste.

Az ügyeletes nővér elindult vele az egyik hátsó kórteremhez, és egy idős, nagyon gyenge, szemmel láthatóan haldokló bácsi ágyához vezette. A fiatalember megköszönte a nővér segítségét, majd leült az édesapja ágya mellett elhelyezett kis székre.

Teltek az órák, eljött az este, de a fiatalember nem mozdult az ágy mellől. Csak fogta apja kezét, időnként mondott néhány szeretetteljes szót, és így ült ott, nem törődve a nővérek beszélgetésével, a többi látogatóval, a környező betegek nyögéseivel, és semmilyen más külső hatással sem.

A nővér többször megjelent ellenőrizni a beteget, de a fiatalember szinte észre sem vette – ő csak haldokló édesapjával foglalkozott. Hiába mondta neki a nővér, hogy pihenjen le egy kicsit, nem mozdult el az idős ember ágya mellől. Hajnalodott.

Az idős férfi nem szólt semmit – talán nem is tudott már – a fiatalember pedig csak fogta édesapja kezét, és időnként halk, kedves szavakkal törte meg a csendet. Egészen addig, amíg az idős ember végleg le nem csukta a szemét.

A fiatalember elengedte a már élettelen kezet, csendben felállt, és az ágyhoz engedte a nővéreket. Türelmesen megvárta, míg befejezik a tennivalójukat, majd szomorú arccal így szólt ahhoz a nővérhez, aki előző nap édesapjához vezette:

„Ki volt ez az idős bácsi? Mit tudnak róla?”

„Ő a maga édesapja.” – felelte döbbenten a nővér azt gondolva, hogy a férfi a lelki megrázkódtatás hatására össze-vissza beszél.

„Nem, ő nem az édesapám. Soha életemben nem láttam ezt az idős bácsit.” – hangzott a sokkoló válasz, de a nővér a férfi szemébe nézve pontosan tudta, hogy amit állít, az igaz.

„Akkor miért nem szólt tegnap, amikor idevezettem hozzá?”

„Azonnal egyértelmű volt számomra a tévedés, de azt is egyből láttam, hogy ennek a haldokló bácsinak nagyon nagy szüksége lenne a saját gyerekére, aki nem volt itt vele. Láttam rajta, hogy túl beteg már ahhoz, hogy tudja, én a saját fia vagyok-e, vagy sem, de éreztem rajta, mennyit számít, hogy érzi, nincs egyedül. Ezért vele maradtam.”

Reményik Sándor : Ne ítélj 

Reményik Sándor : Ne ítélj
Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.
1939

77 éve ezen a napon halt meg Reményik Sándor, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

kiabálás. távolság. lélekben.

Egy hindu szent, aki elment a Gangesz folyóhoz megfürödni, egy családot látott a folyóparton, akik mérgesen kiabáltak
…egymásra. Odafordult a tanítványaihoz, mosolygott és megkérdezte: “Miért kiabálnak az emberek, amikor idegesek egymásra?”

A tanítványok gondolkodtak egy ideig, majd az egyikük ezt mondta: “Azért, mert ilyenkor elveszítjük a nyugalmunkat.”
“De miért kiabálunk, amikor a másik személy ott áll mellettünk? Mondhatnánk neki sokkal halkabban is” – kérdezte a szent.

A tanítványok tanakodtak még, de nem találták a megfelelő választ.

Végül a szent elmagyarázta: “Mikor két ember mérges egymásra a lelkük eltávolodik egymástól. Hogy leküzdjék ezt a távolságot kiabálniuk kell, hogy meghallják egymást. Minél mérgesebbek, annál hangosabban kiabálnak, hogy leküzdjék a nagy távolságot.

Mi történik a szerelmeseknél? Ők nem kiabálnak egymásra, hanem halkan beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Köztük lévő távolság nincs is vagy nagyon kicsi.”

A szent folytatta: “Amikor még jobban szeretik egymást mi történik? Nem beszélnek, csak suttognak és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Végül már suttogniuk sem kell, csak egymás tekintetéből megértik egymást. Ez mutatja meg milyen közel áll két ember egymáshoz, amikor szeretik egymást.”

Ránézett a tanítványaira és ezt mondta: “Ezért amikor vitáztok ne hagyjátok, hogy lelketek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik eltávolítanak egymástól, különben egyszer eljön a nap, mikor akkora lesz a távolság köztetek, hogy lelketek többé nem talál vissza egymáshoz.”

India autentikus ősi vallását hinduizmusnak (szanszkrit: हिन्दू धर्म: átírásban: hindu dharma, सनातन धर्म: Szanátana dharma) vagy brahmanizmusnak nevezzük. A hinduizmus nehezen definiálható, a történelem során dinamikusan fejlődő vallási rendszer, amely napjainkban is alakul, formálódik. A kereszténység és az iszlám után a harmadik legnépesebb vallási formáció; a világon kb. 1 milliárd ember világnézetét képezi.[2]. Megnyilvánulási formái a népi vallásosságtól kezdve a papi értelmiség bonyolult rituáléin keresztül a transzcendentális meditációig és fejlett filozófiai rendszerek kialakulásáig terjednek.

 

Tóth Árpád: Tánc

Tóth Árpád: Tánc

Táncot kívánnék látni, hintázó női testet,
Zenén lebegve könnyűt, toppanva halk neszűt,
Úszó, setét hajával csak fátyolos mezűt,
Kit nékem furcsa piktor, bús vágy, elémbe festett –

Hadd jönne s lengené szép estté ezt az estet,
Most hogy aléló pillám zokogni nehezült
S hogy nehezülő szívem ím szakadni feszült
S azt sem tudja szegény, élni vagy halni restebb?

Áztatnám ajkamat borús, bíbor borokkal
és dúdolnék a tánchoz téveteg bús torokkal
S hallgatnám, félig alva: kezem ütemre tapsol,

Rám dőlne részeg álom, mint egy agyagkolosszus
S nem hallanám a bút, a szennyes és a bosszús
Hiénát, amint tépi szívem s morogva habzsol.

Forrás : Étel és irodalom facebook.

Tóth Árpád (Arad, 1886. április 14. – Budapest, Várnegyed, 1928. november 7.) költő, műfordító.

Kormorán, Dsida Jenő : Ha valaki jönne…

Kormorán, Dsida Jenő : Ha valaki jönne…

Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre…

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, –
vigyázva, halkan elfödné a lámpát…

Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.

A Kormorán egy folk-rock, etno-rock, nemzeti rock zenekar. 1976-ban alapította Koltay Gergely a formációt, amely a honi zenei életben elsőként ötvözte programszerűen a népzenei elemeket a nemzetközi rock muzsika stílusjegyeivel.

A Kormorán az elmúlt több mint 3 évtizedben eljutott szinte minden európai országba, koncertezett a tengerentúlon, és több zenealbumot jelentetett meg külföldön.
Tagok: Antoni Arnold, Fehér Nóra, Gáspár Álmos, Herpai Sándor, Koltay Gergely, Szűts István, Vadkerti Imre, Zsoldos Tamás

Korábbi tagok : Géczi Erika, Mr.Basary, Nagy László (zenész), Szabó Miklós, Tóth Renáta, Bártfai György, Csurgai Attila, Fekete Viktória, Forgách Péter, Gál Péter, Gáspár János, Huszti Zoltán, Jenei Szilveszter, Karajannapolusz Poliviosz, Kiss Gábor, Kisvári Ferenc, Keresztes Ildikó, Margit József, Mr.Basary, Németh Gábor, Neumayer László, Papadimitriu Grigorisz, Papp Gyula, Papp Tamás, Patai Tamás, Sötét Gábor, Varga Miklós, Walla Ervin.

Forrás : Azok az Erdélyi Fiúk.

Tudor Arghezi : Umbra / Az árnyék

Tudor Arghezi

Tudor Arghezi : Umbra

Te urmăresc prin veacuri, prin vârste şi milenii,
Încă de când spinarea ţi-o-ncovoiai pe brânci,
Când, speriat şi singur, târâş printre vedenii,
Umblai numai să cauţi culcuş sau să mănânci.

Însoţitoare mută-n odihnă şi mişcare
Şi copie leită, croită pe tipar,
Ne-nghesuiam alături, ciuliţi în ascultare,
La pasu-n frunze-al fiarei flămânde, greu şi rar.

Ascunşi prin gropi şi scorburi, alăturea de tine,
Tu nu ştiai că suntem într-unul singur doi,
Împreunaţi pe viaţă din două firi străine
Prin şubreda urzeală de aer dintre noi.

Sunt umbra ta, de-a pururi de om nedespărţită,
Cu linia schiţată aceeaşi de contur,
Pe pulberea fierbinte şi-n cremenea tocită,
Ca un păianjen negru ce-ţi umblă împrejur.

Sunt peticul de noapte dat ţie din născare,
Şi ies şi intru-n tine în zori şi în amurg.
Din mine vii şi-n mine te-ntorci în bezna mare,
Firimiţată-n oameni şi-n zilele ce curg.

În mine-i scris destinul cu slove nevăzute
Ghiceşte-ţi-l, să-l afli, de-ţi este plin sau gol
Ţâţânele zidite alunecă tăcute,
De-abia lăsând să treacă un fum, ca un simbol.

Tudor Arghezi : Az árnyék

Követlek az időben évezredek homályán,
Mióta hátgerinced mancsodra görbitéd,
Midőn a látomások közt csúszva-mászva, árván,
Ételt s vackot keresve bolyongtál szerteszét.

Halk, szótalan kísérőd mozgásban, pihenésben,
Hasonmásom, szakasztott társam, te rám szabott,
Egymás mellett szorongtunk borzongó figyelésben,
Lesvén bozótba járó, éhes vadállatot.

Odúkban, üregekben mellettem bujdokolva
Nem tudtad, hogy a kettőnk egysége már örök,
Két idegen fonálbúl örökre összefonva
A gyenge levegő-szál által, mely összeköt.

Vagyok elválhatatlan ember-árnyad örökre,
Azonos körvonallal rajzolt s karcolgatott
A sistergő homokra s kopott kovakövekre,
Akár egy körülötted járó, fekete pók.

Az éjnek egy darabja, mit kaptál megszületve,
Belőled ki-bejárok hajnalban s alkonyon.
Belőlem lépsz ki, s újra belém szállsz vissza estve,
Embertársakra s tűnő napokra oszthatón.

A sors belém van írva nem látható betűkkel.
Fejtsd meg, ha bírod, vemhes, meddő-e a tied.
Sarkai ajtainknak forognak zajt sem ütve,
S jelképül kibocsátva egy-egy füstfelleget.

Jékely Zoltán fordítása

134 éve ezen a napon született,  47 éve halt meg Tudor Arghezi román költő. E bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Tudor Arghezi (Bukarest, 1880. május 21. – Bukarest, 1967. július 14.) román költő, prózaíró, műfordító, publicista. Eredeti neve Ion N. Theodorescu volt, írói álnevét, ahogy saját maga elmondta, az Argeș folyó ókori nevéből – Argesis – vette. Más kritikusok szerint két híres eretnek, Arius és Géza(?), nevének egyesítéséből ered.