kicsibarátom.

György Attila

György Attila

 György Attila : Amicus minusculus

Ne tudd meg, mi az. Magyarul ilyen nincs es, illetve, ha van, az nem az.

Székelyül: kicsi barát. Helyesebben: Kicsi barátom.

A kicsi barátom igen érdekes, rendkívűl veszélyeztetett és igen gyakori állatfajta a székely faunában. Kihalás nem fenyegeti, verés igen gyakran.

Mindenki ismeri, az is, aki tagadja. Ha Székelyföldön élsz, jársz, szuszogsz, egy idő után találkozol vele, főleg kocsmák, hokipályák, vasúti pályaudvarok, keresztelők, és egyáltalán: bármi környékén.

Ha nem ismered fel, és nem láttad, akkor rossz hírünk van: te vagy a „kicsi barátom”.

Hívják még kicsi komámnak is, de ez erős bizalmaskodás kérdése. A lényegen azonban nem változtat.

Bővebben…

Molnár Vilmos : Csicsó után az Is­ten

Molnár Vilmos

Molnár Vilmos : Csicsó után az Is­ten

„Látod, anya, lerajzoltam az eget: a felhőt és az esőt… Bocsánat, a Jóistent kifelejtettem.”

(Csíkszentdomokosi barátom három és fél éves kisfiának kiszólása.)

Madéfal­vi vasútállomásnak hívják, de csicsói csomópontként is em­le­ge­tik; mondják így is, úgy is, épp a két összeépült község határán fek­szik, tu­laj­donképpen a madéfal­vi részen, bár az el­osztópálya­ud­var már csicsói terület; hi­va­ta­lo­san Madéfal­va van kiírva az állomásépüle­tre, ak­kor vi­szont le­gyen itt Csicsó.

Csíkból Gyergyó felé vo­na­toz­va Csicsó után szo­kott meg­je­len­ni az Is­ten. Mond­juk, felül az em­ber Csíksze­redában a mára­ma­ro­si gyors­ra, fel­te­szi hol­miját a cso­mag­tartóba, le­vac­kolódik a helyére, szétnéz ki­csit, s máris megint áll a vo­nat, ezúttal a csicsói csomópontnál. Gyor­sulással-fékezéssel nyolc perc alatt te­szi meg a szer­elvény azt a nyolc ki­lométert a két állomás között, ennyi kevés egy ren­des természet­fe­let­ti látomáshoz. Vi­szont Csicsótól a követ­kező megállóig, Csíkszent­do­mo­ko­sig már ti­zenhét ki­lométer a táv, jó ne­gyedórát megy a vo­nat. Meg­te­hetné ha­ma­rabb is, elvégre gyors­vo­nat, de nem. Régi a pálya, nincs pénz felújításra. Biz­tonságo­sabb, ha csak las­sacskán gyors a gyors. Így aztán van idő min­den­re. Is­ten­nel való találkozásra is. Az Úr is számon tart­ja ezt a sza­kaszt, s ha szükséges­nek látja, Csicsó után feltűnik va­la­me­lyik kupéban.

A mára­ma­ro­si gyors este három­ne­gyed ti­zen­egy után hagy­ja el Csicsót, ak­kor­ra az em­ber már eléggé fáradt, több­nyi­re álmos is. Így beül va­la­me­lyik sa­rok­ba, kényel­me­sen kinyújtja a lábát, s ha nincs más a fülkében, rövid mérle­gelés után lehúzza a cipőit. Aztán kényel­me­sen hátradől, sze­me néha le­csukódik, me­reng vagy szunyókál, félálom­ban már maga sem tud­ja, me­lyik. Ak­kor egy na­gyob­bacs­ka zökkenőnél kinyílik az em­ber sze­me és látja: vele szem­ben ott ül az Is­ten.

Az Úris­ten Csicsó után Szőcs Géza, erdélyi származású, je­len­leg Ma­gyar­országon élő költő képében szo­kott meg­je­len­ni a vo­na­ton. Va­la­ki­nek az alakját az Úrnak is magára kell ölte­nie, ha em­be­rek közé megy. Nem vegyülhet el közöttük csak úgy csórén, a maga pőre is­tenségében, az em­be­rek azt nem élnék túl. Szőcs Géza külse­je meg­te­szi, meg­fe­lelőképpen ro­busz­tus ter­metű. Hol­mi nyápic, gir­hes alakként csak nem mu­tat­koz­hat az Úr. Ilyen formában az ördög szo­kott kos­lat­ni a Földön, ha va­la­mi tisztáta­lan célból történe­te­sen em­be­rek közé eszi a fene.
Is­ten világos acélkék színű öltönyt vi­sel, zakó ki­gom­bol­va, látni en­ge­di te­kintélye­sen dom­bo­rodó hasán az ugyan­olyan színű mellényt, még az alatt sötétkék ing. Földön járva prak­ti­ku­sabb a sötét alsónemű, a fehér ha­mar ko­szolódik. Az Úrnak nagy ke­rek feje van, egész arcát ta­ka­ro­san nyírott, rövid, szürkésfehér szakáll ke­re­te­zi, egyáltalán nem olyan hosszan lelógó, mint egyes festménye­ken ábrázol­ni szokták. Haja is ezüstfehér, az sem hosszabb három-négy cen­tinél, lazán hom­lo­ka felső részébe lóg. Fésű nem­igen járta, mégsem bor­zas, összefüggő ta­karóként borítja a fejét. Nem is állna jól a választék az Úr fri­zurájában. Fésűvel, választékkal az ördög szo­kott ex­pe­ri­men­te­ket végez­ni saját fején; muszáj neki, ha sza­lonképessé akar­ja ten­ni magát az em­be­rek előtt.

Bővebben…

Ervin atya példája

Ferencz Ervin atya

Hatvanöt esztendővel ezelőtt történt. Ott ültem a ferences templom kerítése melletti egyszerű vaskeresztnél Páter Lukács Manszvét lábainál. Szent Antal-napján ő prédikált a Hiszekegyről. Elmondta, mit kell hinnünk. Szép volt, akkor mindenki tudta a Hiszekegyet. Most ki tudja? Harmadnap Páter Lukács Manszvétot a fogdmegek elvitték. Akkor még kicsi legények voltak a későbbi proletárok, de már éreztették a karmukat. Mi történt vele? Nem tudtuk elképzelni, milyen gazemberséget követhetett el. Csíkszeredába mentem, egy ügyvédhez, hogy járjon utána. Az ügyvéd hajdan pap volt, otthagyta a papságot, családot alapított. Manszvét atya mentette ki a pápánál, eskette meg őket. A felkérésre csak ennyit mondott az ügyvéd: családom van, de vállalom.

Tizenkét szárhegyi egyháztanácsost béreltem fel, fizettem az útjukat, hogy tanúskodjanak, mi volt a prédikációban. Négy gazember jött Csomafalváról, azt állították, hogy Manszvét atya mocskolta a kommunizmust, az állam ellen beszélt. A szárhegyiek mind a tizenketten igazolták, hogy csak a Hiszekegyről beszélt. Ítéletet kellett hozni, de a törvényszéki elnök, akit elsőnek kijelöltek, el kellett menjen anyósa temetésére, a másodiknak hirtelen vakbélgyulladása lett, egy maradt, egy örmény elnök, aki teljesen jó szándékú volt. Elmondatta az atyával a prédikációt. Elmondhatta, mert Manszvét atya minden prédikációját leírta és megtanulta szóról szóra. Ellenőrizhették, mert a szekuritáté elkobozta a prédikációs füzetét. Két évre ítélték el. Amikor kikerült, deportációba vitték Esztelnekre. Meghalt. Márványtábla hirdeti az ő dicsőségét. Nem szabad feledni a múltat, mindenkinek meg kell bocsátani, de ne feledjünk, tanuljunk belőle.

Hatvannégy évvel ezelőtt Ambrus József volt itt a plébános. Tanította a gyermekeket hittanórán. Ketten mentek be hozzá. Egy fiatal apácanövendék veszélyt sejtve beszökött a haranglábakhoz, meghúzta a harangot. A nép összefutott: viszik el a papot! Mi lesz most?

Miért voltak ott az illető elvtársurak? Rá akarták venni Ambrus Józsefet, hogy fogadja el a fizetését. Hallottatok ilyent, hogy követelni kell, hogy valaki fogadja el a pénzt? Ezt csak akkor értjük meg, ha elmondom, hogy én 1949-ben, úrnapján a zetelakiakkal ott voltam Udvarhelyen a búcsún. Ott volt Márton Áron püspök is. Utolsó rendelkezéseit adta. Mellette ültem mint ünnepi szónok, és amikor búcsúzott, elmondta végrendeletét: egyetlen papnak sem szabad elfogadnia a fizetést, amit ad az állam. Aki elfogadja, az áruló, ki van közösítve. Így már érthető?

Ambrus József megkapta, de postán visszaküldte a pénzt. Ezért jött a két illető. Zúgott a nép, s jobbnak tartották az urak, hogy elszeleljenek. Csergő Vilmos jött haza a mezőről, látta, hogy a nép összegyűlt, s egy pasas fut. Öreg volt, egy pálca volt a kezében, azzal egyet ráütött az elvtársra. Ez még nem lett volna baj. A két személy elment, s mit jelentettek, mit nem, éjfélkor Brassóból egy hadsereg kiszállt Szárhegyre: forradalom van. A községházánál aludt az őr, bizonygatta, dehogy van forradalom. Reggelre már körül volt fogva a község, a fekete kocsival szedték össze a népet, százat, százötvenet 3-4 nap alatt. Ott volt Czimbalmas Lajos is. Tizenhat éves volt. Első nap agyonverték. Csergő Vilmost elvitték Szamosújvárra, ott verték agyon. Ez az emlékmű azokért készült, akik Istenért, népükért, földjükért bebörtönzést, vértanúságot vállaltak. Tisztelet, becsület és hála, aki ezt az emlékművet létrehozta. Ez meg kell maradjon. A múltra emlékeztet, fejet kell hajtanunk mindazok előtt, akik vállalták a hitükért a vértanúságot. Mindenünket elvehetik, de a hitünket nem. Egy veszteség érhet bennünket, egyetlenegy: ha lemondunk hitünkről. Azt soha!

Valami másnak kellett volna itt történnie, de azt nem is említem. Az én életemben is olyasmik történnek, amik kicsit felzaklatnak, amelyek miatt a fejemben is valami maradt, de nem sok” – mondta mosolyogva a szerzetes, majd kitüntetéssel teli zakóját vetette le, és terítette rá a vértanúk emlékművére. „Én, alázatos szegény barát tele vagyok kitüntetéssel. Nem tudom, miért. Nem tettem sokat. Most annyit teszek, hogy ezt a kabátot a kitüntetéseimmel együtt a vértanúk síremlékére teszem, itt hagyom a plébániának. Ezt a kabátot soha többet fel nem veszem, soha többet a kitüntetéseket fel nem teszem.

– Vitézzé avatásra jöttünk. Miért maradt el?

– Tavaly kellett volna a budapesti fő plébániatemplomban engem a történelmi vitézi rend tábornagya vitézzé avasson. Igazoltam a gyergyószentmiklósi főorvossal, hogy kórházban vagyok. Hát két helyen nem lehettem, mint Szent Antal! Akkor elmaradt. Most pedig elmaradt azért, mert elvesztettem az elküldött kitüntetést. De lehetséges, hogy odaadtam az öcsémnek, hogy őrizze meg, mert az örökölhető. Hogy is gondolják, én kilencvennégy éves koromban kacagtassam magamat, hogy vitézzé avatnak? Na, nézzen oda az ember!

– Ervin atya búcsúzik Szárhegytől?

– Én nem búcsúzom sohasem. Szárhegyről kétszer elhajtottak. Egyszer Szabó Anti községi szolga, a néptanács elnöke. El kellett fussak, küldte a milicistákat, s én nem akartam időnap előtt börtönbe kerülni. Utána, börtön után Császár milicista őrmester hajtott el. Én innen többet el nem megyek. Nézzék, van egy lelki és egy testi távozás. Testi távozás például a halál, lelki, amikor az ember megveti valakinek a társaságát és eltávolodik tőle. Én Szárhegytől nem távolodom el. Azt hiszik, kényes kérdéseket tudnak nekem feltenni? Én már vén diplomata vagyok!

– Augusztustól Csíksomlyóra megy Ervin atya, erre vonatkozott a kérdés….

– Hiába kérdezne rá. Magának férje van-e? Mikor verekedett utoljára férjével? Lehet hazudni, mert senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi történik a családban. Ahhoz, hogy én megyek-e Csíksomlyóra, senkinek semmi köze.

Ferencz Ervin ferences szerzetes, a gyergyószárhegyi ferences kolostor házfőnöke. 1920. május 10-én született. Márton Áron püspök szentelte pappá 1943-ban, a következő szavakkal: “Vértanúkká szentellek titeket!” Papi hivatását 16 helyen gyakorolta. Háromszor tartóztatták le a Szekuritáté emberei, kétszer ítélték halálra, majd az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták. Összesen 13 évet ült Románia börtöneiben. Életútjának elismeréseként 2006. október 23-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.

A 90 évét meghazudtoló szellemi és fizikai frissességgel bíró szerzetes atya hétköznapjaiba, gondolataiba enged bepillantani a film.

Többet Ferencz Ervin atyáról itt.

Forrás Székelyhon .