PálFeri interjú

“Van valami más is a világban, mint a teljesítmény, a siker, az elismertség.” Az egykori magasugró magyar bajnok, egy személyben katolikus pap és mentálhigiénés szakember, Pál Ferenc már szinte sztár, nem csak a hívek, de az útkeresők számára is hazánkban.
A 2013-as Prima Primissima közönségdíjasával arról beszélgettünk, hogy milyen konfliktusokkal kell megküzdenie hivatásában, milyen küzdelmeket lát a magyar emberek életében, és kikértük a véleményét a Sipos-ügyről is. Interjú.

hvg.hu: Pályafutását sportolóként kezdte, magasugró országos bajnok volt. Hogyan vezetett el innen az útja a papi hivatásig?

Pál Ferenc: A sporthoz kötődő élményemhez is köthető a váltás. Fiatal emberként álltam egy magasugró verseny eredményhirdetésén a dobogó tetején, a nyakamban volt az aranyérem, és magam számára is meglepő módon erőt vett rajtam valamiféle szomorúság. Ürességérzés, csalódottság, hiányérzet. Azt tudtam megfogalmazni magamban, hogy állhatok akármilyen rangos verseny dobogójának a tetején, az akkor is kevés lesz nekem. Ez volt az egyik alapélményem arról, hogy van valami más is a világban, mint a teljesítmény, a siker, az elismertség. Van valami, ami ehhez nem fogható, de ami bennem ugyanúgy megvan, mint ahogy mindenki másban. Ezért sikerrel, győzelemmel, teljesítménnyel ezt a területet a személyiségemben, az életemben nem tudom betölteni, nem tudom lefedni. Semmilyen sikerrel sem.

hvg.hu: Ekkor ez még csak egy ilyen szabadon lebegő, alaktalan hiányérzetként jelent meg?

P. F.: Igen, érzések voltak, sejtések, gondolatok, amelyek összekapcsolódtak azzal, hogy serdülő koromban elkezdtem a spiritualitás iránt érdeklődni, amely egyszerre táplálkozott a serdülőkori természetes identitáskeresésből és válságból, de közben azt valahogy felül is múlta. A családom nem nevelt vallásosan, és így annak a kultúrája is hiányzott, hogy hogyan tudnám a spiritualitás világát megélni és azt kifejezni. Vagy hogyan lehet társakat találni az útkereséshez. Egyébként is erős vágyat éreztem a spiritualitás felé, és a sportbéli élményem csak megerősítette azt, hogy van itt valami, ami több, és különbözik attól, ami eddig kitöltötte az életemet. És hogy ez a több nekem nagyon fontos, talán a legfontosabb.

hvg.hu: És hogy jött be a képbe a lélektan? Papként miért érezte azt, hogy mentálhigiénés szakemberré is kell válnia?

P. F.: Itt is két szálat említenék. Az egyik, hogy önmagammal kapcsolatban sok mindent nem értettem és kíváncsi voltam. Egy vágy, hogy szeretném tisztábban látni magam. Hogy tulajdonképpen nem tudom, hogy ki vagyok, nem tudom, mikor miért azt érzem amit érzek, miért abba az irányba indulok, és nem a másikba. Miért vagyok sok szempontból különböző, mint a kortársaim, és hogy ez jó-e, vagy nem jó. Hogy az adottságaim, alkatom hogy tud jó lenni valami értékessé? Volt nagyon sok kérdésem magamra vonatkozóan, válaszokat meg nem nagyon találtam. Ez volt a személyes indíttatás a lélektan felé.

Másrészt, amikor fiatal pap voltam, még harmincéves sem, egyre több ember fordult hozzám az ügyes-bajos dolgaival. Pusztán azért, mert papnak lenni egy erőteljes hivatali szerep is. Nálam idősebb emberek kerestek meg az életvezetési problémáikkal. Pillanatok alatt rádöbbentem arra, hogy nem tudok nekik hatékonyan segíteni. Nagyon sok mindenhez egyszerűen nem értek. Még a saját életemmel kapcsolatban is van sok bizonytalanságom. Egy másik ember életéhez hogyan is lenne merszem hozzászólni. Ez pedig átlendített a cselekvésbe. Nem akartam felelőtlen lenni, és úgy tenni, mintha tudnék valamit.

Rájöttem arra, hogy szisztematikusan, intézményes képzésekre kell járnom, nem elég csupán autodidakta módon felszedni információkat, mert akkor nagyon egyoldalú lesz a tudásom, és nem fogom látni a saját árnyékomat. Pont ott nem fogom fejleszteni magamat, ahol a legjobban kellene. Azt sem fogom észrevenni, hol kellene igazán növekednem, változnom.

Bővebben…

jobban akarni.

Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok.
Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszom túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos.

Gyerekkoromban tizenegyszer szúrták fel a fülemet, ugyanennyiszer tiltott el az orvos az uszodától.
Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra.
A katonaságtól gerincsérv miatt felmentést kaptam, azóta már a nyakamban is van két porckorongsérv, 16 éve csuklószorítóval játszom, képtelen vagyok a kézfejemre támaszkodni.
Először 2005-ben voltak problémáim a szívemmel, amik 2009-ben megismétlődtek.
Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.”

Benedek Tibor (Budapest, 1972. július 12. – Budapest, 2020. június 18.) háromszoros olimpiai bajnok, Európa- és világbajnok vízilabdázó, 2013 és 2016 között a férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, az International Swimming Hall of Fame vagyis a Hírességek Csarnoka magyar tagja a Team Hungary 2000–2008 keretén belül.

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?

Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?

98 éve ezen a született Pilinszky János magyar költő, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Pilinszky János (Budapest, 1921. november 27. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, úgynevezett „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt, mivel a Nyugat, s szellemi utódjának a Magyar Csillagnak megszűnése után az Újhold körül csoportosultak. E lapnak 1946–1948 között társszerkesztője is volt. Mindemellett munkatársa volt a Vigilia, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak is.

Mucsi Zoltán (Abony, 1957. szeptember 9. –) Jászai Mari-díjas magyar színész, érdemes művész.

férfidolog.

Vannak dolgok, amiket egy férfinak meg kell tudnia tenni – interjú Böjte Csabával

Böjte Csaba ferences rendi szerzetessel, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítójával beszélgettünk Körkérdés című új rovatunkban, amelyben ugyanazt a 15 kérdést tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Sok ilyen történetem van, egyet elmesélek. Hatodikos vagy hetedikes koromban elhatároztuk a barátaimmal, hogy lemegyünk az Olton át a Fekete-tengerig. Kiváltottuk a halászengedélyt a Duna-deltára és nekiálltunk csónakot készíteni. Egész nyáron ezen dolgoztunk, de sehogy sem lett csónak formája. Emlékszem, amikor nagyapám megkérdezte: mi ez a torony? Amikor láttuk, hogy sehogyan sem jön össze, felültünk egy tehervonatra, amivel eljutottunk Bukarestig, de tovább már nem mentünk, mert nagyon elfáradtunk. Édesanyámnak akkor azt mondtam, hogy elmegyek egy barátom nagyapjához – a barátom meg azt, hogy az enyémhez jön –, s így elengedtek minket egy hétre. Édesanyám akkor tudta meg az igazságot, amikor érettségikor meglátta azokat a fényképeket.

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

Szegény édesapám börtönben volt, amikor én megszülettem és nagyon hamar meghalt. Idézni őt nem tudom, de azt tudom róla, hogy ’56-ban kiállt az igazság mellett és felolvasta a verseit. Az egyik arról szólt, hogy hideg tél van, a farkasok üvöltenek, de ki kell tartani, mert jön a tavasz és a dolgok jóra fordulnak. A kitartás és remény azóta is velem van, és az is, hogy az igaz dolgok mellett ki kell állni – kerüljön bármibe is.

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a gyermekeinek?

Gyakran szoktam mondogatni: Isten selejtet nem teremt. Az én gyermekeim nagyon nehéz helyzetben kerülnek hozzám. Őket sokan genetikai hulladéknak nevezik, én azt mondom nekik: Isten drága remekművei vagytok, csodák, amiket elsősorban magatoknak kell megcsodálnotok.

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

Szerintem ennél fontosabb, hogy legyenek férfi pedagógusok. Ha nálunk többen jelentkeznek egy nevelői állásra, és van köztük férfi, életbe lép az „F koncepció”: a férfit alkalmazzuk.  Úgy látom, a pedagógia nagyon elnőisesedett, pedig nagyon kellene, hogy a fiúkat férfiak is neveljék, oktassák.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

A fizikai, verbális erőszakot kontraproduktívnak tartom, nem látom a hozadékát. De a határozottság fontos.  Legyünk királyok – mondta Jézus Krisztus. Az a király, aki vállára veszi a környezete gondját, aki tud parancsolni saját magának és tud határozott döntéseket hozni.

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

A férfi először oldja meg a problémáját. Utána sírjon vagy kacagjon vagy igyon meg egy jó pohár bort, de a feladatot, amivel szembetalálkozott, azt először oldja meg.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

Nekem kétezervalamennyi gyerekem van, és minden 6-7-8 gyermek mellett van egy-egy felnőtt. A nevelőnőimet mindig arra kérem: ügyeljenek a gyerekekre, viseljék gondját az otthonuknak, családjuknak. Ha meg lennék nősülve, ezt kérném a feleségemtől is. Én elég konzervatív vagyok ilyen téren. Azt látom, a gyermeknevelés fontos a nők számára, boldoggá teszi és kiteljesíti őket. Szívesen jönnek hozzánk, és nem vágynak például a benzinkútra menni dolgozni, örömüket lelik abban, hogy a gyereket, a családjukat, a házukat rendben tartják. A férfi dolga egzisztenciát teremteni a családjának, és biztosítani, hogy mellette a nőből boldog feleség és anya legyen. A férfi merje megfogni a nő derekát és táncba vinni őt – de ne rángassa, hanem vezesse őt. A nő vágyik arra, hogy táncolhasson, és ha van partnere, társa, aki vezeti, akkor ebben kölcsönösen ki tudnak teljesedni. Mindenkinek a maga természete alapján kell kibontakoznia. Van olyan munka, amit együtt, és van, amit külön kell elvégezni. Nem vagyunk egyformák. A napraforgóból nem kell illatot kinyerni, sem olajat kipréselni az ibolyából. A gyermeknevelésben is van feladata a férfinak. Nem az erőfitogtatás, hanem az, hogy mozgásban tartsa a gyermeket: vigye halászni, kirándulni.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Keményebb munkát – felsúrolni a padlót, szőnyeget mosni – mindig is végeztem. Ősszel a zakuszkakészítésbe és padlizsánsütésbe is mindig bekapcsolódom. Ennek pedagógia célja is van: a gyermek tanulja meg, hogyan kell állatot tartani, hogyan készül az étel. 14 éves voltam, amikor nagyapám kezembe adott egy bicskát, hogy szúrjak le egy bárányt. Amikor visszakérdeztem, hogy miért, azt válaszolta: „hogy legyél férfi”. Vannak dolgok, amiket egy férfinak meg kell tudnia tenni.

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Sokféle munka van. Én pénzért nem szoktam dolgozni soha. Amit végzek, azt mindig örömmel végzem. Az ember 60 éves korára már tudja, mennyi az ő teherbírása. A mennyiség sokszor a munka kárára válik. Nem a munka mennyisége a lényeg, hanem az, hogy annak milyen hatása, következménye van a társadalomban. 60 évesen már csak olyat teszek, aminek gyümölcse van.

Ön szerint, mi a házasság értelme, célja?

Az ember életének értelme, célja a 10 parancsolat szerint: „Uradat, Istenedet imádd”. Van bennünk egy éhség a végtelen szépség, bölcsesség, gyöngédség iránt, amit egyedül Isten tud beteljesíteni. Aki viszont nem hisz Istenben, az a párjától várja ezt, és ebből rengeteg kudarc szokott származni. A párunkból, gyermekünkből, focicsapatunkból nem érdemes bálványt csinálni. Az Istent kell mindennél jobban szeretni, a feleség, férj pedig legyen az a társ, akivel bebarangolom a végtelent, váll-váll mellett. De nem lehet cél sem a férj vagy a feleség, sem a gyermek, mert akkor bálvánnyá válik és csalódni fogunk benne, mert a végtelen utáni szomjunkat nem tudja kioltani. Ahogy Antoine de Saint-Exupéry mondta: „Nem azok szeretik egymást, akik egymást nézik, hanem akik együtt tudnak közös célra nézni”.  Számomra ez a közös cél az Isten.

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

Igen. Csak egy kicsit bátrabban, nagyobb lendülettel, kevesebbet vacillálnék. Az ember sok időt tölt el a kétségeivel, kérdéseivel; érzi egyrészt a korlátait, másrészt Isten akaratát. Sokkal jobban kellene bíznunk magunkban és Mózes példájával mernünk rácsapni a tengerre. De az ember kicsi, gyenge és nem hiszi, hogy pont neki szét fog nyílni a tenger. Mindenkit arra bíztatok, hogy jobban bízzon az Istenben, jobban higgyen önmagában és csak nézzen és menjen bátran előre!

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Rengeteg történész van, aki a múltat fürkészi. Olyan emberekre van szükség, akik mernek előre nézni, álmokat látni, feladatokat vállalni és cselekedni. Épp nemrég mondtam valakinek: Jézus Krisztus a tévedő bűnös embernek meg tudott bocsájtani, de annak nem, aki a talentumát elássa. A terméketlen fügefát Jézus megátkozza. Persze, hogy van szükség hősökre és mindannyiunknak az a feladata, hogy alkosson, teremtsen. Mert Jézus nemcsak a gazdag ifjakat hívja erre. Úgy látom, ma a világ tele van gazdag ifjakkal, akik mindenféle parancsokat megtartanak, de nem mernek Jézussal elindulni, a világot jobbá tenni, feladatokat felvállalni, és azokat megoldani.

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Nagyon kicsi gyermekként nagyon szerettem a barátaimat. Mindig próbáltunk valami kajibát, bunkert vagy barlangot ásni, ahol elférünk, de mindig minden kicsi volt, olyan sokan voltunk. Emlékszem, hogy azon imádkoztam – miközben a barátaim nevettek rajtam –, hogy akkora házat szeretnénk, ahova mindenkit be tudok fogadni. Most több mint kétezer ember eszik minden nap nálam és rengeteg vendég megfordul nálunk. Azt gondolom: ezt kértem és megkaptam.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?

Hát, van egy pár: édesanyám, édesapám, a Szűzanya, Szent Ferenc, Márton Áron…

Mit jelent az ön számára az, hogy „szent”?

Azt mondják: az a szent, aki környezetét szentté teszi. Ha mellettem a kollégáim, gyermekeim szentté válnak, akkor én jó úton járok. Ha azt akarnám bebizonyítani, hogy mellettem mindenki buta, akkor egészen biztosan tévúton járnék. Vagyis: tegyek meg mindent, hogy a mellettem élő ember kibontakozzon, növekedjen, erős, szép és bátor legyen, és akkor én is jó úton járok.

NÉVJEGY

  • Kolozsváron született, 1959. január 24-én.
  • Az általa létrehozott gyermekmentő szervezet (Dévai Szent Ferenc Alapítvány) célja az Erdélyben sanyarú körülmények között élő gyermekek felkarolása. Jelenleg 2500 gyermekről gondoskodik intézményeiben és további százakról nevelőszülői rendszerben.
  • A ferences rendbe még a Ceaușescu-diktatúra alatt jelentkezett, a legnagyobb titokban. Tanulmányait Gyulafehérváron és Esztergomban végezte. Több helyen eltöltött papi szolgálata után helyezték Dévára, ahol oltalmába fogadott néhány utcagyereket, és a lakatot leverve az ottani elhagyott és évtizedek óta üresen álló ferences kolostorba költöztek. A román hatóságok ellenezték ezt a lépését, és többször felszólították az épület elhagyására. Az árvákat befogadó ferences szerzetesnek hamar híre ment Déván. Tevékenységét elismerik egész Erdélyben, Romániában, Magyarországon, Nyugat-Európában, sőt a tengeren túl is. A gyerekek taníttatása mellett vallási és erkölcsi nevelésükkel is foglalkozik.
  • Elismerései: Magyar Örökség díj (2002), Év embere díj 2004, Sütő András-díj (2007), a Pannon Példakép alapítvány díja (2008), Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2010), Európai Polgári Díj (Civi Europaeo Praemium, 2011), Magyar Szabadságért díj (2015), Boldog gyermekekért, boldog családokért díj (Felelős Szülők Iskolája, 2018), Pro Cultura Hungarica díj (2019)

Az interjút készítette: Antal-Ferencz Ildikó

Forrás: ferfiakklubbja.hu .

Böjte Csaba (Kolozsvár, 1959. január 24. –) ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. Az általa létrehozott gyermekmentő szervezet célja az Erdélyben sanyarú körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása.

Radnóti Miklós : Huszonnyolc év

Radnóti Miklós : Huszonnyolc év

Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, – gyilkosod!
öcsémet halva szülte-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.

Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.

Milyen mély volt gyerekkorom
s milyen hűvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én
a gyermeket elrémítő,
nagy, hófehér pehely helyett.

Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é?
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Hoszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifjú nő,
komolykodó, tünődő.

Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska, véres szökevény!

Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.

73 éve ezen a napon halt meg Radnóti Miklós, magyar költő. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten nyugtassa békében.

Radnóti Miklós (Eredeti neve: Glatter Miklós, névváltozatai: Radnói, Radnóczi, Radnóti) (Budapest, Lipótváros [ma Újlipótváros], 1909. május 5.Abda, 1944. november 9.) magyar költő, okleveles középiskolai tanár, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése

Kosztolányi Dezső : Hajnlai részegség

Kosztolányi Dezső : Hajnlai részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Bővebben…

Pilinszky János : Keresztről keresztre

Pilinszky János : Keresztről keresztre

(részlet)

Az ember itt a földön nem is annyira
lépésről lépésre vándorol,
mint inkább keresztről keresztre száll.
Már geometriai formáját tekintve is a kereszt:
találkozás és ellentét, tiszta ellentmondás.
Tragikum és reménység egyszerre.
A teljes elhagyatottságnak és
kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja,
ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is
egészében és véglegesen Isten kezére adni.

Az első kereszt a gyerekkor keresztje.
Félelembõl és bizalomból ácsolták.

A második kereszt a kamaszkoré.
Egyik ágának fölismerés,
másik ágának tévelygés a neve.

A harmadik kereszt a felnőttkor keresztje.
Széthúzó találkozó két ága.
Most kell beilleszkednünk a világba,
s ugyanakkor megtanulnunk lemondani róla.

Az utolsó kereszt az öregkoré.
A legsúlyosabb és a legkönnyebb kereszt,
mivel az utolsó.
Olajfák kertje, agónia a neve. „ A többi kegyelem.
A többi tiszta csend…”
A többi: a kereszt, minden ellentmondás fölülmúlása,
végleges elnémulása. Végre és végül a béke-
mindennel és mindenkivel.

A kereszt tragikus metszőpontja ugyanis
legfőbb vigaszunk, reménységünk helye is.
S hogy ez a találkozás lehetséges,
arra csak az a magyarázat van.
Az, hogy túl mindenen, már itt a Földön
egyek vagyunk az Atyában.

Pilinszky János (Budapest, 1921. november 27. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, úgynevezett „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt, mivel a Nyugat, s szellemi utódjának a Magyar Csillagnak megszűnése után az Újhold körül csoportosultak. E lapnak 1946–1948 között társszerkesztője is volt. Mindemellett munkatársa volt a Vigilia, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak is.

SLIP.

Everyone will tell you it is hard to let go of pain… and it is. Since we are children we have been told to embrace the best of our experiences & disregard the worst… But what happens when the most beautiful memories from our past end up doing the most damage to our future?

How do we let go?

How do we move forward?

The past is comfortable
The past is familiar
The past is the prison I’m fighting to escape

—–

Mindenki azt fogja mondani, hogy nehéz elengedni a fájdalmat … és az. Gyerekkorunktól fogva azt mondták, hogy tegyünk magunkévá a legjobb tapasztalatainkat és felejtsük el a legrosszabbakat… De mi történik akkor ha a múltbeli legszebb emlékeink a legnagyobb kárt teszi a jövőnkben?

Hogyan engedünk el?

Hogyan haladunk előre?

A múlt kényelmes
A múlt ismerős
A múlt a börtön amiből menekülni akarok

áVideography by: Jmocak, https://www.youtube.com/user/jmOcak

Concept/Choreography: Phillip Chbeeb, Renee Kester

Editing: Phillip Chbeeb

Hivatalos Eliott Moss oldal itt, facebook oldal itt.

Radnóti Miklós : Nem tudhatom

Radnóti Miklós : Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944)

Radnóti Miklós (Eredeti neve: Glatter Miklós, névváltozatai: Radnói, Radnóczi, Radnóti) (Budapest, Lipótváros [ma Újlipótváros], 1909. május 5.Abda, 1944. november 9.) magyar költő, okleveles középiskolai tanár, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése

Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész. A nemzet legnépszerűbb színészeinek egyike, sokan úgy is nevezik: „a Színészkirály”

198o előtti. hősök.

Ilyenek a 80-as évek hősei

“Tudjátok hogy mi “Hősök” vagyunk?!

Akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, 1980 előtt születtünk, kész csoda hogy életben maradtunk.

Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv sem nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom.

A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén kinyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és amikor biciklizni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem.

Azért az sem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én sokáig kevertem a szódavízzel, Szúr szúr.

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen ki!!!
Nézd meg az életképeket az 1980-as évekből, emlékszel még

Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejthették hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk!

Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona.

Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele. Étkezési szokásaink Sóher Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét. Gondoljunk a zsíroskenyérre, a kolbászra, a disznósajtra, (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára, ( ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk.

A kakaóban nem volt A, B, C, D, és E vitamin, viszont bedekonak hívták, és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült.

A limonádét meg kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a még éretlen gyümölcsöt. Volt néhány barát aki ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép volt), de szó sem volt playstationról, nintendoról, 64 csatornáról, műholdról, kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, surrond soundról stb…

Viszont voltak barátaink!!!!!!!!!!!! Olyanok akikkel találkoztunk kint az utcán, focipályán, vagy a pingpongasztalnál, vagy ha még sem akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek.

Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket. Nem vittek, és nem hoztak a szülők.

Mégis itt vagyunk! Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és mégis itt vagyunk!

A szerelmet nem brazil szappanoperából tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sosem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm, szexújság, de még szálloda sem.

Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeit és újra próbálkoztunk.Ha egy tanár nyakon vágott,nem szúrtuk le késsel és nem pereltük be és nem panaszkodtunk otthon,nehogy kapjunk még egyet.

Ismertük a törvényt és, ha vétkeztünk, a szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk mit jelent a kötelesség, bűntudat, felelősség, boldogság. Ismertük e szavak mélységét.

Ezek voltunk. Hősök? Talán.

Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mai fiatalok értetlenül mosolyognak….”

Forrás : ferfibarlang.hu

Böjte Csaba : Kilenc diófa

diófa és termése

Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni:

-Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztet. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában…

– Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokba nagyon hamar eltudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot…

Az autó halad a tavaszi verőfényben… a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem és megálltam. Az utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat, aki a diófákat ültette…

Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.

Járható út… Megyek, én is veszek tíz facsemetét!

Szeretettel,
Csaba t.