Körmendi László: Tarts meg engem!

Körmendi László: Tarts meg engem!

Tarts meg engem!
Tarts, hogy gyászba
hulljon minden,
néma lázba
bénuljanak vak végzetek,
ha a hangjuk nem lehetek!

Tarts meg engem!
Tarts meg szépnek!
Lázadónak!
Gyújtó fénynek!
Fűzfán bújó vad rigónak,
magát rontó álmodónak…
Rejts a mélyre gyöngycipődben!
Tarts meg végre!
Tarts meg engem!

Tarts meg engem!
Tarts,
hogy lássa minden ember,
ahogy fázva viszem terhét égi szónak,
míg a végén földre dobnak…
Tarts, hogy varázsoljak
egyszer!
Tarts meg végre,
tarts meg engem…

Tarts meg jónak!
Virrasztónak!
Tábortűzbe bámulónak!
Engedd lelkem éjbe szállni,
túlvilágra poklot járni…
Eléd hozom szép hitemet,
csak te tarts meg,
ha még lehet…

Tarts meg engem!
Tarts,
hogy higgyem,
virág nő még lépteimben!
Dallamommal ég varázsol…
Tarts meg engem,
tarts meg mától…

Tarts csak engem!
Tarts,
hogy tudjam,
értelme volt, amíg írtam…
Értelme volt,
míg vártalak…
Tarts meg,
mert én
megtartalak…

Körmendi László adatlapja elérhető itt.

Reményik Sándor: Egy lélek állt

Reményik Sándor: Egy lélek állt

Egy lélek állt az Isten közelébe’
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a “miért”,
Mikor az Isten intett neki: “Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

S szólt a lélek: “Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

És szólt az Isten szigorún: “Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!”

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: “Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
“Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

127 éve, ezen a napon született Reményik Sándor magyar költő. E bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.