A hegek különös ismertetőjelek, azt mutatják, életben maradtunk. A hegek tapintható, simítható bizonyítékai annak, hogy túléltük a fenyegető égszakadást és földindulást, hogy emberfeletti lelkierővel egyenként lefejtettük magunkról az egészséges sejtjeinket pusztító és fojtogató indákat, vagy lerúgtuk magunkról azt, ami éppen a lelkünket készült megerőszakolni és maga alá gyűrni, hogy aztán módszeresen vitriolba mártogathassa a szívünket.

A hegek azt jelentik, túléltük az éjszakát, pedig nyüszítve, homlokunkat a hideg ablaküveghez szorítva vártuk a hajnalt. A hegek azt jelentik, az Élet kézen fog, segít felállni a sarokból, segít újra ingatag lábainkra állni, és odakísér a tükörhöz. Tessék, nézz bele, simítsd végig ujjaiddal különös ismertető-hegeidet, legyél büszke rájuk, mert mind a háború emlékei, amit megnyertél. Az éjszaka emlékei, amit fulladva végigküszködtél, és ziháló mellkassal azt vártad, a vékony sötétítőfüggönyön át mikor jelenik meg az első nyugalmat árasztó narancsszínű, melengető fénycsóva. A szoba tónusa megváltozik, úgy tűnik, a hegek is halványodnak, de soha nem tüntethetők el egészen. A hegek térképek a testeden, egy valódi életút-vonal, egy katasztrófa sújtotta övezet helyreállítást követően, egy tájkép vihar után. A hegek azt mutatják, hogy egy átvacogott, tagjaidat és szívedet csontig fagyasztó tél után végre megérkezik a várva várt melengető tavasz. Akkor a hegeket kitakarod, nem érdekel már, ki nézi, ki figyeli, és a fény felé fordulsz. A hegek minden nap szépséges papírba csomagolják az életet, és átnyújtják neked selyem masnival átkötve, hogy mindig tudd: igazi kincsed van.

A hegek olyanok, mint amikor sötét alagútban autózol egyedül. És először úgy gondolod, a sötét alagutak az élet velejárói, természetes tartozékok, mert hiszen hegyet mászni ezerszer több fáradtság és idő. Muszáj végigmenni az alagúton. De ez most itt túl hosszú már, túl sötét, és sosem lesz vége és nem kapsz levegőt, mert az alagútban nincs elegendő oxigén, csak magányosan, vészjóslón keringő ventillátorok vannak. Egyetlen megnyugtató, bíztató reflektorfény sincs sem előtted sem mögötted, senki nem küld reményt keltő morzejeleket, hogy nyugodj meg, mi is itt vagyunk veled, mindjárt itt a vége, mindjárt meglátod a fényt. Az alagútban vissza lehet fordulni? Az alagút csak egyirányú, csak előre visz az út, és ki kell jutni onnan, megtépázva, szétkaszabolt testtel kell befogadni a fényt. Az alagút végén, majd időnként a hegekre helyezed a kezed, megsimítod a furán érzékeny bőrt, ami egyelőre még sikolt az érintésedtől, aztán lassacskán megszokja azt.

Szeretni fogod valaha a hegeidet? Rejtegeted-e majd őket szivárványszínű ruhák mögé? Belefáradsz-e a történeted elmesélésébe és inkább némán elfordulsz és továbbsétálsz? Nem kell mindenkinek tudnia, milyen élettörténet húzódik a hegek mögött. Neked üzennek úgyis, téged emlékeztetnek mindvégig arra, hogy a csatádat megnyerted, és cáfolhatatlanul gyógyulttá nyilvánítanak. Mert a hegek tényleg pontosan olyanok, mint a hajnali fénycsóva a betegágy mellett, mint a tavasz egy átdidergett, utcán eltöltött, hajlék nélküli tél után, és a napfény a sötét, fülledt, nyomasztó alagút végén. Ahol a párás fűben kabócák várnak, búzavirágok, napfény, és szerelem, és minden más, ami életrevaló és életet igenlő.

Király Eszter

Forrás : Eszter élete.

Hegek

meddig tart a kapcsolatunk?

GettyImages_86079360Kapcsolatunk addig tart, ameddig érted a szavaimat. Nem pattannak le rólad, mintha simára csiszolt felület lennél és én egyre csak dobálnálak szavaim színes kavicsaival, vég nélkül, céltalanul. Ameddig nem ismételgeted a múlt sérelmeit, szavaid nem végszavak, éles felszólító mondatok és ameddig nem horzsolnak,  nem sebeznek, vagy nem találnak el halálosan.  Ekkor lemaradok majd tőled az úton, észre sem veszed, úgy haladsz tovább. Kapcsolatunk addig tart, ameddig észleled, igényeled, hiányolod és szomjazod a jelenlétemet. Társaságom, hangom, illatom, lényem, teljes nőiségem nélkülözhetetlen, nem pótolható hamis imitációnak esélye sincsen. Kapcsolatunk addig tart, ameddig nyugodtan alszom a mellkasodon, ameddig úgy nyugtat meg emelkedése és süllyedése, hogy nincs szükség szavakra sem. Ameddig nyitva a szívem és érzéseimről nyugodtan suttoghatok neked a sötétben, mert tudom, ugyanezt érzed, csak Te hallod és én.

Kapcsolatunk addig tart, ameddig női kisugárzásom rád ragyog és megrészegít. Ameddig megleplek, megnevettetlek, rám csodálkozol, megilletődsz, és sírsz. Ameddig érzéseket váltok ki benned. Ameddig vakon megbízol mindenben, amit feléd nyújtok, nem érzékeled mérgező szerelmi bájitalnak, nincs gyanakvás benned, nincs félelem. Ameddig úgy szagolsz bele a nyakam bőrébe, hogy a tüdőd megtelik az illatommal, engem szívsz magadba mélyen. Ameddig nem mosod le magadról a szerelmünk illatát, nem helyettesíted, nem feded le szintetikus szappanokkal, engem akarsz érezni, nem engedsz sokáig el.

Kapcsolatunk addig tart, ameddig szabadon követhetjük egymást. Bár élesen érzékeled, hogy lemaradok tőled, mégis észreveszed, mikor haladnék kicsit egyedül az úton. Mindvégig látlak magam előtt, és bármennyire lemaradok, sosem hagylak el. Magányomba burkolózva új élmények érnek, ezek megújítanak, frissítenek, időt hagynak, hogy rácsodálkozzam a körülöttem lévő dolgokra. Szükségem van ilyen időszakokra is. Téged mindvégig látlak, lehet közeli vagy távoli a sziluetted, élesen kirajzolódó, vagy homályos, mindvégig ott vagy és engem mindannyiszor bevársz.

Kapcsolatunk addig tart, ameddig vitázunk, és nem szitkozódunk. Ameddig nem érzed azt, hogy mert engedtél, akkor behódoltál nekem. Ameddig háborgó lélekkel álmatlanul forgolódsz, és amikor felkelt a nap, alig várod, hogy magadhoz ölelj. Ameddig úgy érzed, minden problémánk megoldható, mert az általános, nem megtámadható tény, hogy szeretjük egymást, a problémapiramis legtetején áll, megingathatatlanul. Kapcsolatunk addig tart, amíg büszke vagy rám és segítesz az utunkon. Ameddig kudarcaimat nem rovod fel, nem használod fel ellenem, nem élsz vissza gyengeségeimmel. Ameddig nem válik lélekgyilkos belőled, és nem ismered a lélek meggyilkolásának ezer módozatát. Nem akarom ezt az arcodat látni. Kapcsolatunk addig tart, ameddig folytatni tudod az általam harapott almát, nincs benned undor, nem vágod le azt a részt, amit ajkaim érintettek. Addig, ameddig enni adsz a vacsorádból. Ameddig minden szavad, megnyilvánulásod kettőnk köré irányul. Ameddig nem engedsz az ágy és asztal alapvető kettősségéből.

Kapcsolatunk addig tart, ameddig mi ketten éltetjük. Ameddig újraélesztjük, ameddig mesterségesen lélegeztetjük, ameddig beszélünk hozzá, ameddig ápoljuk, és nem hagyjuk, hogy elhagyjon bennünket. Idő előtt nem kapcsoljuk le a gépről és nem engedjük elmenni. A szerelemnek nincs kegyes halála.

Király Eszter

Forrás : Eszter élete.