siker. kudarc. szempont.

Popper Péter halála előtt nem sokkal ezt nyilatkozta:
„Ez az egész családprobléma nagyon nehéz história – mondta a professzor. – Régen mindig volt a közelben egy nagymama vagy egy nagybácsi, akinek a vállán el lehetett sírni az embernek a baját. Ma az emberek többségének rengeteget kell dolgoznia ahhoz, hogy az anyagi lecsúszást lassítsa, és nincs a közelben senki. Jön tehát az a modell, hogy kívülről kell segítséget kérni, amiben én nem hiszek.

A klinikán, ahol dolgoztam, az egyik doktornő egyszer körbevezetett, és azt mondta, hogy az ott fekvő gyermekek többségének csak az a baja, hogy cirókahiánya van, azért vannak ott, mert nem kapnak elég odafigyelést és törődést. És ezt nem csak a gyerekekről lehet elmondani. Azt gondolom, hogy baj van az emberi kapcsolatokkal.

Annyi kompromisszumot hoz valaki élete során, annyifelé kell alkalmazkodnia, hogy otthon már nem akar, viszont enélkül meg nem lehet együtt élni, így fel is borulnak a kapcsolatok. Nálunk a házasságok fele tönkremegy, elválnak, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az emberek szeretnének újra hinni benne, meg is próbálják megint, újraházasodnak, de nem megy, mert ahhoz sok lemondás kell.

Mert végül is mi a szeretet? Az, hogy a másik ember jó érzése, öröme fontosabb nekem, mint a sajátom. Vagyis az ő öröme nekem is öröm. Ez a dolog lényege, de ez nagyon könnyen sérül. Sikerre nevelünk, de arra nem, hogy kudarcok is jönnek az életben.

Ez utóbbiakat rettenetes traumaként élik meg az emberek. Mérei Ferenc, a neves pszichológus szerint a sikeres élet titka nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni.
El kell fogadni, hogy vannak a vereségeknek, a bukásoknak, az életnek olyan szempontjai is, amelyeket az ember csak akkor láthat meg, miután kiütötték, és a földön fekszik.”

Popper Péter (Budapest, 1933. november 19. – Budapest, 2010. április 16.) pszichológus, klinikai gyermek-szakpszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár.

Karácsony külön. És együtt

István.

Elváltunk. Igen, el. Azt mondta másfél évvel ezelőtt, hogy nem akarja velem folytatni. Az érveit inkább el sem mondom. Nevetségesek. De eljöttem. Most itt állok, immár a második karácsony előtt az „elvált” életemben. És már másodszor kell úgy megajándékoznom Gyuri fiamat, hogy az én angyalfiám nem lesz a Szentestén a fa alatt, nem énekeljük együtt a Menyből az angyalt a gyertyafényben, hanem másnap, amikor én vagyok a „soros”, és a fiam hozzám jön ünnepelni, akkor bontja ki a tőlem kapott ajándékát. De örült tavaly is, persze, hogy örült a drága gyermek. Hiszen megkapta azt a méregdrága számítógépes játékot, amiért olyan rég könyörgött, de amit az anyja, elvekre hivatkozva sosem vett meg neki. Na, akkor megvettem én. Ha már ilyen keveset vagyunk együtt, legalább így pótoljam – gondoltam. Persze, Annának is meg akartam mutatni, hogy fütyülök az elveire. Vegye tudomásul, hogy azt veszek a fiamnak, amit akarok. Ha számítógépes játékot kér, hát azt kap. Ha drága, hát drága. Ha az anyjának nincs rá pénze, hát megmutatom, hogy van nekem. Persze, a játékot itt szereltük fel, nálam. Naná. Így legalább többször jön hozzám a fiam, hogy játszhasson. Persze, tudom, hogy az anyja ezért dühös, mert szerinte más játékkal, vagy friss levegőn kellene játszania többet, de a gyerek a számítógépes játék kedvéért képes egész nap a házban ülni. Hát üljön. Nálam szabad. Az anyja meg mondjon, amit akar. Legalább érzi majd a gyermek, hogy hol, kivel jobb neki.

Anna

Már előre félek a karácsonytól. Tudom, hogy István ismét kitalál valamit, amivel feldühítsen. Tavaly is megvette azt a méregdrága játékot Gyurinak, fütyült arra, hogy én mit gondolok erről. Ráadásul egy vagyonba került. Én pedig itt állok a válás óta lényegesen kisebb költségvetéssel, és nem tudom tartani a lépést. Tavaly megvettem Gyurinak azt a versenyautót, amit annyiszor emlegetett, de, miután megkapta az apja ajándékát, jóformán elő sem vette többet. Sőt, még el is mondta, hogy apához „kedvesebb” angyal jött, mert a „kedvenc” játékát hozta. Mit ért ő az ötéves fejével ebből az egészből? Csak annyit, hogy apánál lehet, anyánál nem. Apánál van, anyánál nincs. És én nem tudok szabadulni ebből a csapdából. Úgy érzem, nem tudom tartani a lépést. Honnan vegyek elő annyi pénzt, hogy versenyezni tudjak Istvánnal? Mert szívem szerint azt tenném, csak el ne veszítsem a fiamat.

István

Megmutatom Annának, úgyis megmutatom. Az idén is kitalálok valamit, amivel levegyem Gyurit a lábáról. Járom az üzleteket, és már láttam is egy pár márkás sílécet, teljes felszereléssel. A múltkor említette a gyerek, hogy jó lenne, ha tudna sízni, mert az óvódás társai is tudnak már, de az anyja azt mondta, hogy még várnia kell, mert az idén nincs pénze, hogy felszerelést vegyen és beírassa síiskolába. Hát beíratom én. Megveszem neki én. Az anyját meg egye a méreg.

Anna

A tegnap levelet írt Gyuri az angyalnak. Azaz, rajzolt. És a rajzon egy karácsonyfa volt, körülötte három alak. Azt mondta, ő van ott, én meg az apja. Merthogy azt szeretné, ha az idén az angyaltól az lenne az ajándék, hogy Szentestén mind a hárman itthon legyünk. Közöltem vele, hogy ez kizárt dolog. Sírt egy darabig, de azt hiszem, megértette.

István

Felhívott ma Anna, és meghívott, töltsem náluk a Szentestét. Azt mondta, Gyuri fiam ezt kérte karácsonyi ajándékba. Meglepődtem. Azonnal rávágtam, hogy szó sem lehet róla.

Anna

István visszahívott, és közölte: meggondolta magát. Átjön a Szentestére. Megkérdezte, mit szeretnék Gyurinak ajándékozni. Mikor elmondtam, hogy egy meséskönyvre gondoltam, meg egy új sínadrágra, amiben játszhat a hóban, azt mondta, rendben, a nadrágról gondoskodik ő. Majd leestem a székről meglepetésemben.

István

Ma, az ünnep másnapján nálam van Gyuri fiam. Éppen úgy, mint tavaly. De mégis másként. Mert itt ma már nincs ajándékbontás, az megtörtént Szentestén, náluk. Nagy öröm volt látni a fiam gyertyafényben csillogó tekintetét, amint bontotta ki az ajándékait: a meséskönyvet és a sínadrágot. Igazából nem is került szóba, hogy melyiket kitől kapta. Ma már az új nadrág van rajta. Felhúzta, hogy mehessünk hóembert építeni. Hát indulunk. Ketten, a fiammal.

Forró-Erős Gyöngyi

Forró-Erős Gyöngyi (Csíkszereda, 1975. március 4. – ) erdélyi magyar pszichológus, mentálhigiéné mesterképzős hallgató, ujságíró, jelenleg a csíkszeredai Hargita Népe napilapnál dolgozik.

(A fenti történet kitaláció. Minden hasonlóság létező személyekhez vagy valós szituációkhoz a véletlen műve.)

Indulj el – Ősi moldvai zene

Indulj el (Moldva) / Ősi zene – Ancient music (Moldavian) #hu#, #en#

Kimegyek az útra, lenézek az úton
Látom édesemet, ő es lát engemet
I go out on the road, I look down along the road
I see my sweetheart, and he also sees me.
Akarom szólitni, szálongósítani
úgyis megszorítom egy szóval kettővel

I want to hug him, to call? him
Im going to hug him anyway with one word or two.

Ne menj el édesem ne hagyj el engemet
sír a szívem érted maj’ meghalok érted

Dont go my sweetheart, dont leave me,
My heart is crying for you I almost die for you.

Vékony a pókháló az is megtart engem
csak egy hajszálon is hozzád ránthatsz engem

The spidernet is thin, it can hold me
You can pull me towards you even with a single hair.

Te túl, rózsám, te túl a világ erdején,
De én jóval innet, bánatnak mezején,

You are overthere, my rose, You are over the forests of the world
But Im here, on the field of sorrow.

Indulj el egy úton, én is egy másikon,
Hol egymást találjuk, egymásnak se szóljunk

Start out on one road, Ill take the other one.
Where we find each other, we wont say a word to each other.

Aki minket meglát, mit fog az mondani,
Azt fogja gondolni, idegenek vagyunk.

Those who see us what is he/she going to say?
He/she is going to think that we are strangers.

Idegenek vagyunk, szeretetet tartunk,
Ahol összegyűlünk, ketten szeretkezünk.

Idegenek vagyunk, szeretetet tartunk,
Ahol összegyűlünk, ketten szeretkezünk.

We are strangers, we keep love
Where we gather together we make love.