elengedés

Egy komor arcú fiatalember lépett be a kórház főbejáratán, majd határozott léptekkel egyenesen a nővérpulthoz ment.

Szigorú vonásai elárulták, hogy fiatal életkora ellenére sok szenvedést megélt már, meleg tekintete azonban mély érzésekről tanúskodott. Édesapját kereste.

Az ügyeletes nővér elindult vele az egyik hátsó kórteremhez, és egy idős, nagyon gyenge, szemmel láthatóan haldokló bácsi ágyához vezette. A fiatalember megköszönte a nővér segítségét, majd leült az édesapja ágya mellett elhelyezett kis székre.

Teltek az órák, eljött az este, de a fiatalember nem mozdult az ágy mellől. Csak fogta apja kezét, időnként mondott néhány szeretetteljes szót, és így ült ott, nem törődve a nővérek beszélgetésével, a többi látogatóval, a környező betegek nyögéseivel, és semmilyen más külső hatással sem.

A nővér többször megjelent ellenőrizni a beteget, de a fiatalember szinte észre sem vette – ő csak haldokló édesapjával foglalkozott. Hiába mondta neki a nővér, hogy pihenjen le egy kicsit, nem mozdult el az idős ember ágya mellől. Hajnalodott.

Az idős férfi nem szólt semmit – talán nem is tudott már – a fiatalember pedig csak fogta édesapja kezét, és időnként halk, kedves szavakkal törte meg a csendet. Egészen addig, amíg az idős ember végleg le nem csukta a szemét.

A fiatalember elengedte a már élettelen kezet, csendben felállt, és az ágyhoz engedte a nővéreket. Türelmesen megvárta, míg befejezik a tennivalójukat, majd szomorú arccal így szólt ahhoz a nővérhez, aki előző nap édesapjához vezette:

„Ki volt ez az idős bácsi? Mit tudnak róla?”

„Ő a maga édesapja.” – felelte döbbenten a nővér azt gondolva, hogy a férfi a lelki megrázkódtatás hatására össze-vissza beszél.

„Nem, ő nem az édesapám. Soha életemben nem láttam ezt az idős bácsit.” – hangzott a sokkoló válasz, de a nővér a férfi szemébe nézve pontosan tudta, hogy amit állít, az igaz.

„Akkor miért nem szólt tegnap, amikor idevezettem hozzá?”

„Azonnal egyértelmű volt számomra a tévedés, de azt is egyből láttam, hogy ennek a haldokló bácsinak nagyon nagy szüksége lenne a saját gyerekére, aki nem volt itt vele. Láttam rajta, hogy túl beteg már ahhoz, hogy tudja, én a saját fia vagyok-e, vagy sem, de éreztem rajta, mennyit számít, hogy érzi, nincs egyedül. Ezért vele maradtam.”

eredj és élj, a világ a tied!

Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg.

Most eredj és élj, mert a világ a tied!

49 éve ezen a napon halt meg Hamvas Béla író, filozófus. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten nyugtassa békében.

Hamvas Béla (Eperjes, 1897. március 23. – Budapest, 1968. november 7.) Kossuth-díjas magyar író, filozófus, esztéta és könyvtáros, Hamvas József evangélikus lelkész, tanár, író és hírlapszerkesztő fia.

elfogadás. elengedés. hit.

Fogadd el ami van, engedd el ami volt, és higgy abban ami lesz.

Accept what is, let go of what was, and have faith in what will be.

boldogságért.

Hogy boldog légy a következőket kell tenned:
1. Engedd el ami elment.
2. Légy hálás azért ami marad.
3. Örömmel várd azt ami ezután jön.

To be happy you must:
1. Let go of what’s gone.
2. Be grateful for what remains.
3. Look forward to what’s to come next.

cipelés. elengedés.

Egy napon két szerzetes gyalogolt az erdei úton a kolostor felé.
Egyikük már idősebb, tapasztaltabb volt, a másikuk még fiatal, aki csak néhány éve csatlakozott a rendhez.
Ahogy haladtak útjukon, egy erős sodrású patakhoz érkeztek.
Amint elindultak volna, hogy a patakon átgázolva a túlpartra jussanak, megláttak egy szép és fiatal nőt, aki szintén ezzel próbálkozott.
Gyönyörű selyemruhában volt, és szeretett volna átjutni a patakon anélkül, hogy vizes és sáros legyen.
A két szerzetes egymásra nézett. A rendbe való belépésükkor fogadalmat kellett tenniük, hogy nem érintenek meg egyetlen nőt sem.
A fiatal szerzetes ennek megfelelően indult is volna tovább a patakon keresztül, ekkor azonban valami olyat látott, amit maga sem akart elhinni: idősebb társa odalépett a fiatal nőhöz, felkapta őt, átvitte az erős sodrású patakon, majd finoman letette a túlparton.
A fiatal nő nagyon megköszönte a szerzetes segítségét, majd elbúcsúzott.
A két szerzetes folytatta útját a kolostor felé, ám a fiatalabbik szemmel láthatóan emésztette magát a látottak miatt. Így haladtak tovább az erdei úton anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna, azonban néhány óra elteltével a fiatal szerzetes már nem bírta magában tartani a dolgot.
Idősebb társához fordult, majd felháborodva így szólt:
„Nekünk még csak megérinteni is tilos egy nőt!
Hogy voltál képes a karodba venni azt a nőt a pataknál?!”
Az idősebb szerzetes ránézett, majd nyugodtan így felelt:
„Én már rég letettem a túlparton. Te még mindig cipeled?”

birtoklás. elengedés.

“Ha azt, ami most megadatik, képes vagyok elengedni, akkor tudom élvezni is, hiszen nem akarom megtartani, nem kívánom birtokolni, ezért nem kell félnem az elvesztésétől sem.

Ezért nem is a birtoklás az élvezetnek a kulcsa, hanem az elengedés képessége.”

Pál Feri: A függőségtől az intimitásig

Pál Ferenc, közismert nevén: Pálferi, (Budapest, 1966. június 29.) római katolikus papmentálhigiénés szakember, 1986 és 1989 között válogatott atléta.

Hivatalos facebook oldala itt.

Hivatalos oldal itt található.