Gryllus Vilmos: Beköszöntő

Gryllus Vilmos: Beköszöntő

Adjon Isten minden jót
ez új esztendőbe!
Jobb időt, mint tavaly volt
ez új esztendőbe.
Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt,
jó termést és jó vásárt
ez új esztendőbe.

Adjon Isten minden jót
ez új esztendőbe!
Drága jó bort, olcsó sót
ez új esztendőbe.
Jó kenyeret, szalonnát
tizenkét hónapon át
ez új esztendőbe.

Adjon Isten minden jót
ez új esztendőbe!
Vegye át mind a nem jót
ez új esztendőbe!
Mitől félünk mentsen meg,
amit várunk tegyen meg
ez új esztendőbe!

Gryllus Vilmos (Budapest, 1951. október 28. –) Kossuth-díjas (2000) magyar zenész, előadóművész, zeneszerző.

Élet. élni.

Úgy vélem, Isten nem azért teremtett bennünket, nem azért adta nekünk az életet, hogy lemondjunk róla, és engedjük teljesen föloldódni egy másik életben, legyen bár az a legdrágább és legmagasztosabb.

Éljük a magunk életét – nem önző módon, és nem úgy, hogy másokat csak ahhoz való eszköznek tekintünk, de nem is önzetlenül, hanem önállóan és saját meggondolásunkból eredően, a mások és magunk iránti kötelességeink okos egyeztetésével.

Thomas Mann (Lübeck, 1875. június 6. – Zürich, 1955. augusztus 12.) német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. Elbeszéléstechnikája a 19. századhoz, elsősorban Tolsztojhoz, illetve Theodor Fontane és Richard Wagner szimbólumaihoz és vezérmotívumaihoz kapcsolódik. Prózájára jellemző az irónia és a kétértelműség, az allegóriákat és mitológiai motívumokat művészileg egyre érettebb módon használta fel.

Bródy János – Filléres emlékeim

Bródy János – Filléres emlékeim

A sok kacat, ócskaság
mi évek óta összegyűlt
szerteszéjjel ott hevernek ők
a polcokon, meg mindenütt.

Gyertyaszál, gyöngyszemek
felébe tört mézeskalács
Hajcsatok, karkötők
s egy régen elszakított lánc.

Filléres emlékeim oly drágák nekem
Kidobni őket nincs erőm, s mind értéktelen
Filléres emlékeim oly drágák nekem
Ők tudják, mennyit ér az életem.

A művirág sok éve már
a céllövöldében kinyílt
Se fénye már, se illata
de őrzi még az álmait.

A rongybaba csak porfogó
és ott hever az asztalon
A lelke már az égbe szállt
de eltemetni nem tudom.

Filléres emlékeim oly drágák nekem
Kidobni őket nincs erőm, s mind értéktelen
Filléres emlékeim oly drágák nekem
Ők tudják, mennyit ér az életem.

Nem ketyeg az óra sem
törékeny szíve megszakadt
A kis tükör homályosan
de őrzi még az arcokat.

Egy régi dal a szalagon
és több a zaj már, mint a jel
De néhanap, ha felteszem
a szívemet szorítja el.
Filléres emlékeim oly drágák nekem
Kidobni őket nincs erőm, s mind értéktelen
Filléres emlékeim oly drágák nekem
Ők tudják, mennyit ér az életem.

Bródy János Kristóf (Budapest, 1946. április 5. –) Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas magyar énekes, gitáros, zeneszerző, szövegíró, az Artisjus Szerzői Jogvédő Egyesület elnöke volt 2011 decemberéig. 2000-ben Kossuth-díjat kapott az Illés-együttessel megosztva.

Karácsony külön. És együtt

István.

Elváltunk. Igen, el. Azt mondta másfél évvel ezelőtt, hogy nem akarja velem folytatni. Az érveit inkább el sem mondom. Nevetségesek. De eljöttem. Most itt állok, immár a második karácsony előtt az „elvált” életemben. És már másodszor kell úgy megajándékoznom Gyuri fiamat, hogy az én angyalfiám nem lesz a Szentestén a fa alatt, nem énekeljük együtt a Menyből az angyalt a gyertyafényben, hanem másnap, amikor én vagyok a „soros”, és a fiam hozzám jön ünnepelni, akkor bontja ki a tőlem kapott ajándékát. De örült tavaly is, persze, hogy örült a drága gyermek. Hiszen megkapta azt a méregdrága számítógépes játékot, amiért olyan rég könyörgött, de amit az anyja, elvekre hivatkozva sosem vett meg neki. Na, akkor megvettem én. Ha már ilyen keveset vagyunk együtt, legalább így pótoljam – gondoltam. Persze, Annának is meg akartam mutatni, hogy fütyülök az elveire. Vegye tudomásul, hogy azt veszek a fiamnak, amit akarok. Ha számítógépes játékot kér, hát azt kap. Ha drága, hát drága. Ha az anyjának nincs rá pénze, hát megmutatom, hogy van nekem. Persze, a játékot itt szereltük fel, nálam. Naná. Így legalább többször jön hozzám a fiam, hogy játszhasson. Persze, tudom, hogy az anyja ezért dühös, mert szerinte más játékkal, vagy friss levegőn kellene játszania többet, de a gyerek a számítógépes játék kedvéért képes egész nap a házban ülni. Hát üljön. Nálam szabad. Az anyja meg mondjon, amit akar. Legalább érzi majd a gyermek, hogy hol, kivel jobb neki.

Anna

Már előre félek a karácsonytól. Tudom, hogy István ismét kitalál valamit, amivel feldühítsen. Tavaly is megvette azt a méregdrága játékot Gyurinak, fütyült arra, hogy én mit gondolok erről. Ráadásul egy vagyonba került. Én pedig itt állok a válás óta lényegesen kisebb költségvetéssel, és nem tudom tartani a lépést. Tavaly megvettem Gyurinak azt a versenyautót, amit annyiszor emlegetett, de, miután megkapta az apja ajándékát, jóformán elő sem vette többet. Sőt, még el is mondta, hogy apához „kedvesebb” angyal jött, mert a „kedvenc” játékát hozta. Mit ért ő az ötéves fejével ebből az egészből? Csak annyit, hogy apánál lehet, anyánál nem. Apánál van, anyánál nincs. És én nem tudok szabadulni ebből a csapdából. Úgy érzem, nem tudom tartani a lépést. Honnan vegyek elő annyi pénzt, hogy versenyezni tudjak Istvánnal? Mert szívem szerint azt tenném, csak el ne veszítsem a fiamat.

István

Megmutatom Annának, úgyis megmutatom. Az idén is kitalálok valamit, amivel levegyem Gyurit a lábáról. Járom az üzleteket, és már láttam is egy pár márkás sílécet, teljes felszereléssel. A múltkor említette a gyerek, hogy jó lenne, ha tudna sízni, mert az óvódás társai is tudnak már, de az anyja azt mondta, hogy még várnia kell, mert az idén nincs pénze, hogy felszerelést vegyen és beírassa síiskolába. Hát beíratom én. Megveszem neki én. Az anyját meg egye a méreg.

Anna

A tegnap levelet írt Gyuri az angyalnak. Azaz, rajzolt. És a rajzon egy karácsonyfa volt, körülötte három alak. Azt mondta, ő van ott, én meg az apja. Merthogy azt szeretné, ha az idén az angyaltól az lenne az ajándék, hogy Szentestén mind a hárman itthon legyünk. Közöltem vele, hogy ez kizárt dolog. Sírt egy darabig, de azt hiszem, megértette.

István

Felhívott ma Anna, és meghívott, töltsem náluk a Szentestét. Azt mondta, Gyuri fiam ezt kérte karácsonyi ajándékba. Meglepődtem. Azonnal rávágtam, hogy szó sem lehet róla.

Anna

István visszahívott, és közölte: meggondolta magát. Átjön a Szentestére. Megkérdezte, mit szeretnék Gyurinak ajándékozni. Mikor elmondtam, hogy egy meséskönyvre gondoltam, meg egy új sínadrágra, amiben játszhat a hóban, azt mondta, rendben, a nadrágról gondoskodik ő. Majd leestem a székről meglepetésemben.

István

Ma, az ünnep másnapján nálam van Gyuri fiam. Éppen úgy, mint tavaly. De mégis másként. Mert itt ma már nincs ajándékbontás, az megtörtént Szentestén, náluk. Nagy öröm volt látni a fiam gyertyafényben csillogó tekintetét, amint bontotta ki az ajándékait: a meséskönyvet és a sínadrágot. Igazából nem is került szóba, hogy melyiket kitől kapta. Ma már az új nadrág van rajta. Felhúzta, hogy mehessünk hóembert építeni. Hát indulunk. Ketten, a fiammal.

Forró-Erős Gyöngyi

Forró-Erős Gyöngyi (Csíkszereda, 1975. március 4. – ) erdélyi magyar pszichológus, mentálhigiéné mesterképzős hallgató, ujságíró, jelenleg a csíkszeredai Hargita Népe napilapnál dolgozik.

(A fenti történet kitaláció. Minden hasonlóság létező személyekhez vagy valós szituációkhoz a véletlen műve.)

Dsida Jenő : Psalmus Hungaricus

Dsida Jenő : Psalmus Hungaricus

I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi “de”.
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, –
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.

Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! –
– dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.

Csurka László (Budapest, 1936. január 21. –) Jászai Mari-díjas magyar színművész, rendező, érdemes művész.