szerencse.

Egy öreg embernek olyan csodálatos fehér lova volt, hogy az ország leggazdagabbjai irigykedtek rá.

Mindenki szerencsésnek gondolta, hogy az övé ez a gyönyörű állat. Valahányszor sok pénzt ajánlottak fel neki a lóért cserébe, az öregember így válaszolt:
– Ez a ló sokkal többet jelent nekem, mint egy állat, ő inkább barát, nem adhatom el.

Egy napon a ló eltűnt. Az üres istálló előtt összegyűlt szomszédok már mondták is a véleményüket:
– Te szerencsétlen bolond, sejteni lehetett, hogy el fogják lopni tőled ezt az állatot! Miért nem adtad el? Micsoda balszerencse!

A paraszt azonban óvatosabb maradt:
– Szerencse vagy szerencsétlenség. Senki nem tudhatja. Mondjuk csak azt, hogy a ló nincs az istállóban! Ez tény. Minden más csak a ti értékelésetek. Hogyan lehetne tudni, hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség? A történetnek csak egy töredékét ismerjük. Ki tudja, mi fog történni?

Az emberek kinevették az öregembert. Jó ideje már bolondnak tartották. Két héttel később visszajött a fehér ló.

Nem lopták el, egész egyszerűen csak elszabadult, és mintegy tizenkét vadlóval együtt tért vissza kiruccanásáról. A falusiak újra összegyűltek:
– Igazad volt, nem szerencsétlenség, hanem áldás, ami történt!
– Én ezt azért nem mondanám. Elégedjünk meg csak annyival, hogy a fehér ló visszajött. Hogyan tudhatnám, hogy ez szerencse-e vagy baj?

Hiszen ez csak egyetlen fejezet. Meg lehet ismerni egy könyv tartalmát egyetlen mondat elolvasása után?

A falusiak szétszéledtek, meg voltak győződve arról, hogy az idős ember összevissza beszél. Kapni tizenkét gyönyörű lovat minden kétséget kizáróan égi ajándék. Hogyan is lehetne ezt tagadni? A paraszt fia elkezdte a vadlovak betörését. Az egyik levetette magáról és összetaposta.

A falubeliek ismét eljöttek, hogy elmondják a véleményüket:
– Szegény barátunk, igazad volt! Ezek a lovak nem hoztak neked szerencsét. Lám most egyetlen fiad nyomorék lett. Ki segít majd neked idős napjaidban? Igazán sajnálatraméltó vagy!
– Ne szaladjatok ennyire előre – válaszolta nekik a paraszt. – A fiam nem tudja többé használni a lábát, ez minden. Ki tudja megmondani, mit hoz ez majd nekünk? Az élet apránként mutatkozik meg, senki nem tudja megmondani a jövőt.

Nem sokkal később kitört a háború, és a falu összes fiatalemberét besorozták, kivéve a nyomorékot.
– Öregember – panaszkodtak a falubeliek –, igazad volt, a fiad ugyan nem tud járni többé, de legalább melletted marad, míg a mi fiaink mennek a halálba.
– Kérlek benneteket – válaszolta a paraszt –, ne ítélkezzetek rögtön. A fiaitokat besorozták a hadseregbe, az enyém itthon marad, ennyit tudunk mondani csupán. Isten tudja, hogy ez jó-e vagy rossz. Az élet, apránként mutatkozik meg, a mi dolgunk embernek maradni úgy a szerencse, mint a szerencsétlenség, az egészség vagy a betegség, a béke és a háború idején.

Egészen a tied

Egészen a tied

Neked adom Uram, a kezeimet, tedd velük, amit szeretnél.
Neked adom Uram a lábaimat, vidd őket arra az útra, ahol Te szeretnéd, hogy járjak.
Neked adom Uram az ajkam, hogy mindig Te szólj általa, ha beszélek.
Neked adom a szándékaimat Uram, hogy amikor mozdulok, Téged lássanak a mozdulataimban.

Neked adom a mosolyomat, hogy a Te derűd tegye széppé mindenkinek a napját, akivel találkozom.
Neked adom a hallgatásom, hogy a csendben Téged halljanak meg Uram.
Neked adom a pillantásom, hogy a szememben a Te ígéreted fénye csillanjon fel.
És Neked adom a könnyeim, hogy végre tisztára moshasd velük fáradt lelkemet.

Neked adom Uram a testi erőmet, minden tudásomat, a gondolataimat,
és mindent, amiben kicsit is jó vagyok,
hiszen általad kaptam őket és csak Téged akarlak szolgálni velük.
Neked adom az életem, az időm, a szívem, és a tárgyakat, a javaimat, amivel rendelkezem.

Használd mindet a Te dicsőségedre.
Egyetlen dolgot szeretnék cserébe Uram:

add nekem a Te szemeidet, hogy úgy tudjak nézni mindenkire,
ahogyan Te teszed Atyám,
azzal a feltétel nélküli szeretettel és irgalommal,
aminek mindannyian éhezői vagyunk itt a földön.

És remény lehessek a reménytelenségben,
híd a mélységből a magasság felé,
parányi tiszta hang a fullasztó zajban,
pislákoló mécses a sötétség félelmei közt,
– és minden, ami vagyok, Tehozzád vezessen el.

Ámen.

Garai Gábor : Jókedvet adj

Garai Gábor

Garai Gábor : Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Garai Gábor (eredeti neve: Ruprecht Gábor) (Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.) Kossuth-díjas (1965) magyar költő, író, műfordító, kritikus.

szeretet

Csak egy hétköznapi dolgozó ember, de mégis kis apróságokkal, szivességekkel segít a szegényebbeknek, ahol tud. Nem vár el cserébe semmit, inkább névtelen szeretne maradni, de amit kap az mindennél többet ér, ez a szeretet.
Forrás: http://eztnezdmeg.com/egy-atlagos-ember-megis-egy-hos-meghato-reklam/