Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Tóth Árpád (Arad, 1886. április 14. – Budapest, Várnegyed, 1928. november 7.) költő, műfordító.

egyházi ének

Nagyasszonyunk, hazánk reménye – egyházi ének

Nagyasszonyunk, hazánk reménye!
Bús nemzeted zokogva esd!
Nyújtsd irgalomjobbod feléje,
Botlásiért, ó, meg ne vesd!
Mi lesz belőlünk, ha Te elhagysz?
Ó, árvaságunk sírba hervaszt!
Minden reményünk csak Te vagy:
Szent Szűzanyánk, szent Szűzanyánk,
Ó, el ne hagyj!

Hozzád sír a jobbak keserve
Jámbor családok tűzhelyén!
A szebb idők után esengve,
Mikor nap ült hazánk egén.
Ó, kérjed Istent újra értünk;
Ne hagyd elveszni árva népünk!
Minden reményünk csak Te vagy…

Oltáridat körülzokogjuk
Naponta mert, ó, vétkezénk!
És sírva szent Neved kiáltjuk:
Szűz Mária, tekints felénk!
Mutasd meg még egyszer e népnek,
Hogy pártfogásod mit segíthet!
Minden reményünk csak Te vagy…