Horváth István : Tornyot raktam

Horváth István : Tornyot raktam

Künn a jégfogú télsárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt: babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
És ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
— Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
Majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
,,Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
De hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
— A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

Horváth István (Magyarózd, 1909. október 9. – Kolozsvár, 1977. január 5.) erdélyi magyar költő, regényíró, elbeszélő. Álneve Náci Pista, a család falusi ragadványneve után. Panek Kati nagyapja.

De kinyomta meg a csengőt?

Forró-Erős Gyöngyi

Gyermekkorom egyik legemlékezetesebb Mikulás-járása volt, mikor nálam jóval nagyobb, így minden titok ismerője-nővéremmel a tömbházlakásunk kicsi szobájában elbújva vártuk a Mikulást. A szobából kimennünk nem volt szabad, hiszen félő volt, hogy elriasztjuk a nagyszakállút, tehát ott kecmeregtünk az ágyon, és reszketve vártam a csodát.

A nővérem meg, a mindentudók bölcsességével fokozta a hangulatot, suttogva beszélt, pisszegtetett, merthogy motoszkálást hallott, vagy éppen suhanó árnyat látott az ablak alatt – szóval minden tőle telhetőt megtett, hogy az én izgalmi állapotomat fokozza.

És egyszer csak megszólalt a bejárati ajtó csengője – ki csengethet? – ugrottam föl, hiszen úgy tudtam, szüleim vendégségbe mentek – és már rohantam is ki az előszobába, mint a puskából kilőtt a golyó, ahol – láss csudát! – a szépen kivikszolt csizmáimban ott volt már az ajándék.

Szüleim a nagy örömöm kellős közepén toppantak be a lakásba, kabátosan, csizmával, sapkával, így semmi kétségem nem volt afelől, hogy valóban akkor érkeztek haza. Mint ahogy afelől sem, hogy a csengőt a Mikulás nyomta meg, mikor az ajándékokkal megérkezett.

Dehogy kellett nekem ehhez látni is az apót! Elég volt, hogy tudtam: itt járt.

Később, mikor már magam is sejtegettem a titkot, sokáig ezzel a Mikulás-esti történettel hárítottam azt, amit a velem egykorúak már igazságnak tartottak.

Hiszen a csengőt valakinek meg kellett nyomnia azon az estén!

És ugyan, ki tette volna, mikor a szüleim nem voltak otthon és a nővérem mellettem volt? Sokkal később is, mikor a tények már tények voltak, számomra még ott volt a kérdés: de akkor ki csengetett?

Annyira erős volt az azon az estén megélt csodaélmény, hogy eszembe sem jutott, mi mindenben segíthet egy kisgyermekes szülőnek egy beavatott, jó szomszéd, vagy, hogy kabátosan-csizmásan a tömbház előtt is lehet álldogálni, és éppen akkor betoppanni, amikor kell.

Mai napig sem tudom, hogy ki nyomta meg akkor a csengőt, de már nem is fontos: annak az estének az élménye a fontos.

Mert a gyermeki fantázia határtalan: nem kell lássa a csodatevőt ahhoz, hogy higgyen a csodában. Igazából csak rajtunk, felnőtteken múlik, hogy megtörténik-e ez a csoda.

És hogy ez maradandó emlék lesz-e majd, vagy egy ajándékozós estévé szürkül a sok másik között.

Forrás : Hargita Népe.

Forró-Erős Gyöngyi (Csíkszereda, 1975. március 4. – ) erdélyi magyar ujságíró, jelenleg a csíkszeredai Hargita Népe napilapnál dolgozik.

Horváth István: Tornyot raktam

erdélyi költészet, Horváth István, irodalom, kultúra, költészet, Tornyot raktam, vers, Horváth István: Tornyot raktam

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.

Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
– Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
„Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”
– A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

Magyarózd, 1942

Forrás : vhegy.com.
Horváth István (Magyarózd, 1909. október 9. – Kolozsvár, 1977. január 5.) erdélyi magyar költő, regényíró, elbeszélő. Álneve Náci Pista, a család falusi ragadványneve után.