lószelídités.

Nem kis feladatra vállalkozol, ha a saját lelkeddel barátságot akarsz kötni. Ha az egód és a magasabb Én-tudatod között szeretet-viszonyt akarsz kialakítani. Vagy ahogy manapság mondják: ha önmagadat meg akarod szeretni. Hasonlít ez a vadló befogásához és megszelídítéséhez, melyről gyönyörű vallomást olvastam az észak-amerikai prériindiánoktól.

A vadlovakkal ugyanis nem lehet barátságot kötni.

Nem akarnak.Nagyon nem akarnak.
Rettegnek tőle. Menekülnek előle.
Meg kell tanítani őket – így mondják – a “jót akarni.”

Az indiánok – akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukát – azt mondják, hogy nem “betörni” kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk.

Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez.
A szeretetnek pedig – így mondják az indiánok – kétféle ereje van.

Az egyik az Erély. (Szigort is írhatnék, de a magyar “erő”-ből képzett “erély” jobb szó.)

A másik a Gyengédség.

Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a véle való kapcsolata harmonikus lesz.
Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. “Lónyelven” beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: hóóóó… hóóó… hóóóóó… hóóó…

A gondolat a lényeg nem a szó. “Hó… hóóóó… hóóó…”
Ez lefordíthatatlan. De a ló érti.

Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza.

Ez a szeretet az Erély nyelvén. “Te döntesz, nem én!” – üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze.

A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy. Puha. Mindent megengedő. Elomló. Gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik – amit nem ismerünk – az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet.
Innen kezdve már nem kell pányva – a ló az ember kezében van.

Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét, homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait – vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. “Nem bánthatsz, mert szeretlek!” – üzeni ilyenkor az emberi tenyér.

Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan… egészen lassan följebb-följebb kúszik.
Végül elfoglalja helyét a ló hátán.

Ekkor már uralja a lovat. Aki ezentúl gazdájának hű társa lesz. És azt üzeni, néma gondolatával: “ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!”.
Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is.

Ha csak az Erély működik – így tanítják az indiánok -, az ostor és a pányva, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad.
Rabszolga ló lesz belőle.
Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény.
Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép.

Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad.
Önfejű és fékezhetetlen.
Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal.
Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár a Szigor ereje, azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán.

Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni.
És ezt a ló nem csak “érzi”, tudja is.
A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi – mondják az indiánok.

Azt is tudják például, ha a harcos így megszelídítette, ezentúl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal meg vele.

Barátommá tenni valakit ugyanis azt jelenti, hogy én is odaadom magamat neki, teljesen. Figyelek rá, és én is éppúgy érzem az érzését, és ismerem a gondolatát, mint ő az enyémet.
A megszelídített ló és a bölcs indián barátsága szép példája minden nevelésnek és önnevelésnek.

Ha látod magad előtt a képet: a nemes arcú, nyílt tekintetű indiánt, amint pompás, istenkirályi tolldíszében ül barátjának és leghűségesebb társának a nyergében, akinek minden vad és nyers szeszélyét ismeri, s tud vele bánni, máris képet kaptál arról, mit értek én ezalatt a fogalom alatt, hogy önmagunkat megszeretni – vagy ami ugyanaz: mit értek azalatt, hogy öntudatos ember.
Ritka manapság.
Olyan valakit jelent, aki saját lelkével egységben él.

És nem a hangulatai rángatják, nem a szenvedélyei, nem a szomorúsága, félelme, szorongása, idegessége, nyugtalansága – mert ura a saját lelkének.

Ura a lelkiállapotainak. Ura önmagának. Ez nem elfojtást jelent, hanem szeretetet.
Láttam ilyen embert – csodálatos!

Két dolog sugárzik belőle: az egyik az erő.
A másik: a derű.
A kettő összefügg.

82 éve, ezen a napon született Müller Péter író, dramaturg. E bejegyzéssel Rá emlékezünk, Isten éltesse sokáig Őt!

Müller Péter (Budapest, 1936. december 1. –) József Attila-díjas íródramaturg, forgatókönyvíró, előadó. A hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja. 1956-ban átesett egy halálélményen. Ez a tapasztalat egész lényét és művészi célkitűzéseit megváltoztatta. Mind színpadi művei, mind regényei és esszé kötetei ennek a megrendítő tapasztalatnak az élményéből születtek. Könyvei minden kétséget kizáróan az utóbbi évek legsikeresebb ezoterikus kötetei közé tartoznak, ezt jelzi a több százezer eladott példány. Spirituális művei mellett drámaíró tevékenysége is meghatározó. Itthon s a világ sok színpadán játszott szerző.

higgy. magadban.

Él egy régi történet egy fiatalemberről, akinél hogy, hogy nem, de egy éjjel megjelent egy angyal és csodálatos dolgokról mesélt neki, amelyek az életben várnak rá. Minden lehetőség adott lesz számára, hogy hatalmas vagyonra tegyen majd szert, a társadalom megbecsült tagja lehessen, és egy gyönyörű nőt vegyen feleségül.

Emberünk egész életében várta, hogy az ígért csodálatos dolgok valóra váljanak, de nem történt semmi és végül egyedül, és szegényen halt meg. Amikor a Mennyország kapujához ért, meglátta az angyalt, aki sok-sok évvel ezelőtt meglátogatta álmában, és felelősségre vonta:
– Te hatalmas vagyont ígértél nekem, társadalmi rangot és gyönyörű feleséget. Egész életemben vártam, de nem történt semmi.
– Én neked nem ígértem ezt – válaszolt az angyal. – Én ezeknek a dolgoknak a lehetőségét ígértem neked, de te elmulasztottál élni ezekkel a lehetőségekkel.

Az ember megdöbbent. El sem tudom képzelni, miről beszélsz! – mondta.
– Emlékszel, egyszer volt egy ötleted, de te féltél, hogy nem sikerül, ezért nem tettél semmit? – kérdezte az angyal. Az ember bólintott.
– Mivel te visszautasítottad a megvalósítást, az ötletet néhány év múlva egy másik embernek adták, aki nem ijedt meg a nehézségektől, és ha visszaemlékszel, akkor ez az ember az egyik leggazdagabb ember lett a környéken.
– És arra emlékszel-e, – folytatta az angyal – volt egy eset, amikor a várost óriási pusztítás érte, sok ház romba dőlt, sok ezer ember nem tudott szabadulni a romok alól. Neked lehetőséged lett volna segíteni a bajbajutottakon és a túlélőket kimenteni, de te féltél, hogy ha elmész otthonról, akkor betörnek hozzád és kirabolják a házadat, ezért nem mentél el segíteni a hívó szóra, hanem otthon maradtál.

Az ember szégyenkezve bólintott.
– Ez egy hatalmas lehetőség volt, hogy száz és száz ember életét megmentsd, a város összes életben maradt lakója tisztelt volna téged. – mondta az angyal.
– És emlékszel arra az asszonyra, arra a fekete hajú nőre, aki neked annyira tetszett? Nem hasonlított egyik nőre sem, akikkel korábban, vagy későbbi életedben találkoztál, de azt gondoltad, hogy sose menne férjhez egy olyan emberhez, mint te, féltél, hogy elutasít, és elmentél mellette.

Az ember újra bólintott, de már sírt.
– Igen barátom, – mondta az angyal – ő a feleséged lett volna, vele sok gyermeket neveltetek volna, vele igazán boldogságban éltél volna egész életedben.
A tanulság:

Ilyen lehetőségek mindannyiunk életében adódnak, de gyakran, ehhez a történetbeli emberhez hasonlóan, mi is megengedjük, hogy a félelem felülkerekedjen rajtunk, és megzavarjon bennünket, hogy éljünk a lehetőségekkel.

Mi nem megyünk oda másokhoz, mert félünk az elutasítástól, mi nem beszélünk az érzéseinkről, mert félünk, hogy kinevetnek bennünket, és nem bízzuk rá magunkat más emberre, mert félünk a fájdalomtól, ha elveszítjük. De még nincs veszve semmi. Még életben vagyunk.

Elkezdhetjük kihasználni az előttünk álló lehetőségeket!

Elkezdhetünk létrehozni lehetőségeket saját magunk számára!

Elkezdhetünk hinni magunkban!

magyar delfin.

Amikor Hajós Alfréd 1896-ban vizsgára jelentkezett a műegyetemen, egyik tanára, Ilosvay professzor majdnem eltanácsolta: “Csak léha emberek sportolnak, amikor tanulniok kellene. Az ivás, a kártya, a tánc meg a sport sohasem vezet jóra!”

A versenyszerű sportolás csakugyan úri hóbortnak számított akkoriban. De Hajós nem divatból kezdett el sportolni. A szegény zsidó család Guttmann Arnold néven született gyermeke 13 éves korában árva lett: édesapja a Dunába fulladt. Ekkor határozta el, hogy megtanul úszni. 15 éves korára már versenyszerűen úszott, hol a Dunában, hol a Rudas-fürdő meleg vizű medencéjében gyakorolt. Edzéseit a hajnali órákban tartotta, mert iskoláiban nem nézték jó szemmel a hóbortját. 17 évesen már magyar és Európa-bajnoki címet szerzett. Hetedmagával – egyetlen úszóként – került be az első magyar olimpiai keretbe. Mindössze 18 éves volt.

Az úszóversenyeket 1896. április 11-én az Athén mellett Zea-öböl 11 fokos hideg vizében rendezték. A 20 indulót gőzhajók szállították ki az öböl közepén fekvő 100 m-es versenypálya rajtjához, egy bójákra kifeszített kötélhez. Az úszásnem nem volt meghatározva. Hajós azt a váltott karú úszástechnikát használta, amelyet a dunai matrózoktól tanult. A mai gyorsúszás kéztempóját ezzel ő honosította meg az úszósportban, lábtempója pedig a pillangóúszáséhoz volt hasonló. Hajós a hullámzó vízben végig vezetve 1:22,2 perces idővel elsőként ért célba. Az első magyar olimpiai bajnok tiszteletére maga a görög trónörökös vonta fel a hajó árbocára a magyar zászlót, amelyet Hajós hozott magával Budapestről. A győzelmét követően a görög zenekar elkezdte játszani a bajnok országának himnuszát: az osztrák császári himnuszt. A jelen lévő magyarok ezt azonnal leállíttatták és eljátszatták a magyar himnuszt.

A ceremónia elhúzódott, pedig Hajósnak sietős lett volna. Benevezett ugyanis az 500 méteres távra is, amelyet nem sokkal később indítottak. A magyar sportoló végül lekéste a középtávú versenyt, így nem maradt más választása, mint hogy elinduljon az 1200 méteres távon. Mivel már tudta, hogy a víz nagyon hideg lesz előzőleg faggyúval kente be a testét. Az verseny 15 versenyzője egy gőzhajó oldaláról pisztolylövésre ugrott a vízbe. Hajós azonnal az élre tört, 15 méteres előnye behozhatatlan volt. Még versenyzett, amikor már elkezdték felhúzni a magyar zászlót. Annyira átfagyott, hogy nem tudott kijönni a tengerből, a közönség ovációja közben a matrózok segítették partra. Az éljenzés közben a trónörökös felkiáltott: “Ez a magyar fiú egy valóságos delfin!” Másnap a görög újságok címlapján már a “Magyar Delfinként” szerepelt. A bajnoki címet jelentő ezüstérmét (aranymedál még nem volt) a görög királytól vehette át.

Hazatérése után folytatta egyetemi tanulmányait. Eközben – professzora rosszallása ellenére – bajnoki érmeket szerzett síkfutásban, gátfutásban és diszkoszvetésben is. Hamarosan megismert egy új sportágat, amelynek teljesen a hatása alá került: a footballt. A Budapesti Torna Club csapatában 1897-ben játszott először mint csatár. Amikor 1899-ben megszerezte a diplomáját, elhatározta, hogy felhagy az aktív sportolással, és építészként dolgozik tovább. Nem sokáig bírta. 1902-ben a magyar válogatott első hivatalos mérkőzésén – csapatkapitányként – újra pályára lépett az osztrákok ellen.1906-ban ő lett az első magyar szövetségi kapitány, majd a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke. Eközben, mintegy mellékesen, meghonosította a modern sportújságírását. Az első sportlap, a Sport Világ az ő szerkesztésében jelent meg.

Persze nem a sportból élt. Először Lechner Ödön mellett dolgozott építészként, majd 1907-ben saját irodát nyitott. Ő tervezte többek között a debreceni Aranybika Szállodát, Európa akkor legmodernebb stadionját, az újpesti Megyeri úti sporttelepet, és a később róla elnevezett margitszigeti sportuszodát. Az 1924-es párizsi olimpián még művészeti vetélkedőket is tartottak. Benevezett és egy stadiontervével ezüstérmet nyert (aranyat nem adtak ki). Eredményeinek is köszönhette, hogy a zsidótörvények hatálya alól kezdetben mentességet élvezett, később pedig, ha nagy nehézségek árán is, de túlélte az üldözéseket. A háború után, a magyar futball 50. születésnapján, az 1947. május 4-én rendezett Magyarország – Ausztria mérkőzésen ő végzete el a kezdőrúgást. Budapesten halt meg 77 éves korában.

Forrás : sikertreningek.hu .

140 éve ezen a napon született Hajós Alfréd, magyar építészmérnök, az első magyar olimpiai bajnok, e bejegyzéssel Rá emlékezünk.

Hajós Alfréd (eredetileg Guttmann ArnoldBudapest, 1878. február 1. – Budapest, 1955. november 12.) magyar építészmérnök, gyorsúszó, labdarúgólabdarúgó-játékvezető, újságíró, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, az első magyar olimpiai bajnok. A sportsajtó által adományozott beceneve a „Magyar delfin”.

Még több Róla itt.

Böjte Csaba : Megmaradunk!

Böjte Csaba :  Megmaradunk!
Én is olvasom az okos, precíz  kimutatásokat, hogy az elmúlt években itt is – ott is mennyivel  fogyott a mi drága népünk, és hogy a statisztikák fényében mire számíthatunk. Természetesen  én is ki tudom számolni, hogy ha havonta leesik 10 cserép a házamról,  akkor mikor fog elfogyni az összes  cserép és rám roskadni a ház. Az is logikus, és ki is lehet számolni, hogy ha jön nekem ezer méterről az autó ötvenessel, akkor hány  másodperc múlva fog elütni… csak az nem logikus, hogy miért nem ugrok  félre, miért nem igazítom  meg a cserepeket az  otthonomon, miért várjuk némán, passzívan a sorsunk beteljesedését?
Egy statikusan gondolkodó világban élünk, a legtöbb ember abból indul ki, hogy ilyen a világ, ez  van, ezt kell elfogadni.  Mostanában újból és újból felcsendül bennem egy régi, Kájoni János által  gyűjtött csíksomlyói dal refrénje: “ha  nincs kenyér, keresünk!”
Igen, mi keresztények a mi  Urunktól Istenünktől azt  halljuk: “Keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek”,”bármit kértek az én nevemben, azt  megkapjátok”. Igen, egy változó, növekvő, kibontakozó világot teremtett az Isten, és mi ennek a folyamatosan születő  világnak vagyunk a gyermekei. Nem statikus, fáradt gondolkodás kellene vezessen bennünket, hanem egy dinamikus, bátor, cselekvő, keresztény lelkület, a mi Urunk Istenünk szelleme. Isten ránk bízta a teremtő erőt, merem-e azt használni hittel, reménnyel? Szépnek látom Isten adta drága szülőföldemet? Azt, ami érték nekem, azt örömmel  meg merem-e osztani gyermekeimmel???

Bővebben…

De kinyomta meg a csengőt?

Forró-Erős Gyöngyi

Gyermekkorom egyik legemlékezetesebb Mikulás-járása volt, mikor nálam jóval nagyobb, így minden titok ismerője-nővéremmel a tömbházlakásunk kicsi szobájában elbújva vártuk a Mikulást. A szobából kimennünk nem volt szabad, hiszen félő volt, hogy elriasztjuk a nagyszakállút, tehát ott kecmeregtünk az ágyon, és reszketve vártam a csodát.

A nővérem meg, a mindentudók bölcsességével fokozta a hangulatot, suttogva beszélt, pisszegtetett, merthogy motoszkálást hallott, vagy éppen suhanó árnyat látott az ablak alatt – szóval minden tőle telhetőt megtett, hogy az én izgalmi állapotomat fokozza.

És egyszer csak megszólalt a bejárati ajtó csengője – ki csengethet? – ugrottam föl, hiszen úgy tudtam, szüleim vendégségbe mentek – és már rohantam is ki az előszobába, mint a puskából kilőtt a golyó, ahol – láss csudát! – a szépen kivikszolt csizmáimban ott volt már az ajándék.

Szüleim a nagy örömöm kellős közepén toppantak be a lakásba, kabátosan, csizmával, sapkával, így semmi kétségem nem volt afelől, hogy valóban akkor érkeztek haza. Mint ahogy afelől sem, hogy a csengőt a Mikulás nyomta meg, mikor az ajándékokkal megérkezett.

Dehogy kellett nekem ehhez látni is az apót! Elég volt, hogy tudtam: itt járt.

Később, mikor már magam is sejtegettem a titkot, sokáig ezzel a Mikulás-esti történettel hárítottam azt, amit a velem egykorúak már igazságnak tartottak.

Hiszen a csengőt valakinek meg kellett nyomnia azon az estén!

És ugyan, ki tette volna, mikor a szüleim nem voltak otthon és a nővérem mellettem volt? Sokkal később is, mikor a tények már tények voltak, számomra még ott volt a kérdés: de akkor ki csengetett?

Annyira erős volt az azon az estén megélt csodaélmény, hogy eszembe sem jutott, mi mindenben segíthet egy kisgyermekes szülőnek egy beavatott, jó szomszéd, vagy, hogy kabátosan-csizmásan a tömbház előtt is lehet álldogálni, és éppen akkor betoppanni, amikor kell.

Mai napig sem tudom, hogy ki nyomta meg akkor a csengőt, de már nem is fontos: annak az estének az élménye a fontos.

Mert a gyermeki fantázia határtalan: nem kell lássa a csodatevőt ahhoz, hogy higgyen a csodában. Igazából csak rajtunk, felnőtteken múlik, hogy megtörténik-e ez a csoda.

És hogy ez maradandó emlék lesz-e majd, vagy egy ajándékozós estévé szürkül a sok másik között.

Forrás : Hargita Népe.

Forró-Erős Gyöngyi (Csíkszereda, 1975. március 4. – ) erdélyi magyar ujságíró, jelenleg a csíkszeredai Hargita Népe napilapnál dolgozik.

Kányádi Sándor: A mindennapi kenyér

Kányádi Sándor: A mindennapi kenyér

Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta. Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta. Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.

– Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta az édesanyja.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.
Szaladt a kisfiú a pékhez.
– Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.

Futott a kisfiú is a molnárhoz.
– Kérek szépen kenyeret.
– Tőlem, fiam, még lisztet is hiába kérsz.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.

Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.
– Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.
– Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.

Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta.
– Add csak ide a sapkádat!
A kisfiú odaadta.
A földmíves megtöltötte búzával.
– Na, szaladj vele a molnárhoz!
Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna! Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.

Forrás: Darvas Kozma József blog.

Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. május 10. –) Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.