Se cigány, se magyar: költő

Se cigány, se magyar: költő

Farkas Wellmann Endre beszélgetése Rafi Lajossal

Rafi Lajos bádogosként dolgozó cigány költő volt. Cigány, nem roma, hiszen származására így volt büszke. Rövidre szabott élete negyvenkét éves korában ért véget valahol Gyergyószárhegy és Gyergyóremete között egy éjszakai személyvonat kerekei alatt. Két rendhagyó, döbbenetesen izgalmas verseskötet maradt utána, melyek közül az elsőt svéd nyelvre is lefordították… A magyaroknak cigány volt, de sajátjai is elfordultak tőle: köztük sem talált befogadásra a hagyományokkal szembeszegülő csodabogár írástudó. Rafi Lajos 2013 június 23-án halt meg.

– Mi az első gyerekkori élményed?
–Emlékszem, ahogy a gyerekek reggelente óvodába indulnak. Ballagnak minden reggel, és nekem itthon kell maradnom mindig. Egyszer mondtam az anyámnak: „Mondd meg apunak, hogy valahogy csináljuk úgy, hogy én is menjek oviba”, és addig sírtam, amíg édesanyám megvette az akkori uniformist, ilyen kis szürkés óvodás ruhát, és akkor elkezdtem a kicsi csoportot az óvodában.

– Ez hol történt, hol laktál akkor?
–Itt, Szárhegyen. Annyira megszerettem az óvodát, hogy végig, három évig jártam oda. A nagyapám elkísért, hazakísért, nagyszerűen telt az idő.

– Ez azt jelenti, hogy a család már régóta ott élt Gyergyószárhegyen, vagy akkoriban költöztetek oda?
–A családom 1972-ben kerülhetett Gyergyószárhegyre, és ezt alátámaszthatom, mert édesapámnak ilyen feliratozott csatornái vannak, számtáblázva, ott látszik, hogy édesapám’71, ’72-ben már járogatott Gyergyószárhegyre. A család a Nyárádszereda melletti jobbágyfalvi. Ez egy jobbágyfalu volt, az én nagyapám ottan kovácskodott. Édesapám egyedüli gyerek volt a családban, nevelőszülők gyerekeként elvégezte a nyolc osztályt. Nem tetszett neki a kovácsmesterség, ezért elment Nagyváradra. Hallotta, hogy ott van egy profi bádogos, és másfél évig nála tanult. Miután visszatért, a cigánytörvények szerint megnősült, és nagyapám félbehagyott a kovácsmesterséggel. Elköltöztek Gyergyószárhegyre. Gyergyószárhegyet úgy ismerte meg édesapám, hogy az édesanyám Csíkdánfalván nevelkedett, és miközben édesapám udvarolgatott, került egy szárhegyi illető, aki megkérte, szálljon le a vonatról, és mérjen fel neki valami munkálatokat, és édesapám akkor megkedvelte ezt a Szárhegyet.


– Mikor tudatosult benned először az, hogy te nem olyan vagy, mint a magyar gyerekek, az óvodás társaid? Mikor és hogyan szembesültél először azzal, hogy te egy más etnikumhoz tartozol? Gondolom, hogy az egy törés volt az életedben, amikor rájöttél arra, hogy a te családod másképp él, mint azok a gyerekek, akikkel te együtt vagy?
– Volt egy Polgár Karcsi nevű óvodás társam, aki most az egyik legjobb barátom, ilyen keserűlapikkal próbált engem megverni. Letépdesett néhány keserűlapit, s miközben a hátamra pallt, mondta: „Te cigány gyermek vagy, cigány gyermek vagy.” És akkor én hátat fordítottam, hogy üssön, de nem az ütés fájt. Hát keserűlapiból egy gyerek mekkorákat kaphat? Az a levélütés nem fájdalmas. De akkor hirtelen egy kissé sokkos állapotba kerültem, mert rádöbbentem a valóságra, hogy tulajdonképpen én cigány vagyok. Rádöbbentem arra, hogy valóban van valami eltérés. Én beszéltem már magyarul óvodás koromban. Értettem minden egyes szót, és beszéltem, válaszoltam, sőt nagyon jól válaszoltam, rengeteg piros pont, csillagos pont került az én javamra, tehát ilyen problémák nem voltak, de ekkor rájöttem arra, hogy én cigány vagyok, tényleg rádöbbentem.

– Te a cigány anyanyelvet hoztad magaddal a családból, igaz? Többek között erre akartam rákérdezni, hogy ezt hogyan élted meg, hogy te otthon egy más nyelvet beszélsz, mint a többiek az óvodában?
–Ez a későbbiekben volt katasztrofális, amikor már iskolába jártam. Mert mennél mélyebben igyekeztem azonosulni a másik a környezetemmel, annál nagyobb konfliktusokba keveredtem odahaza. Mert elővettem a könyvet, eltöltöttem azt az öt-hat órát az iskolában, majd odahaza folytattam a tanulást, és ez eléggé sok konfliktust szült. Láttam a magatartást az én környezetemben, és láttam a másik környezet magatartását is, ez pedig egy kettős amőba-életet teremtett az én számomra, amely akkora gyökeret vert bennem, hogy mai napig így élek.

– Ebből számodra nincs kiút, igaz? Mert köt a kultúra, amelyet magaddal hoztál, és köt az is, amit te választottál magadnak, többek között a magyar irodalom, a magyar kultúra szeretete. A családod hogyan viszonyult ahhoz, hogy ennyire szereted a könyvet?
–Említettem az előbb, hogy édesapám abszolvált hét osztályból, és amikor már iskolába kerültem, és kezdtem tanulni, elvette kezemből a könyvet, hogy „Hadd lám’, na, hadd lám’, mit tanulsz, na? Nézzük meg, milyen könyveket kaptatok?” Mindig úgy bele-belekukkantott a dolgaimba, és az első pár évben egészen tizenkét éves koromig, nem mondhatom, hogy ellenezték volna a tanulást. Tizenkét éves koromban azonban édesapám már fölfigyelt arra, hogy vannak készségeim, szakmai hajlamaim is. Azelőtt már harmadik-negyedik osztályban is csinálgattam lemezből kis sípokat. A sípok után következtek a kis asztalkák pléhből, székek, amelyeket édesapám, meg nagyanyám így a falra kiszegeztek, s ahogy teltek az évek, ezeket csiszolgattam, alakítottam, másokat csináltam helyettük. Na, mire elértem a tizenkét évem, akkorra már nyitszegeket, szemétlapátokat, kereszteket kezdtem gyártani, és akkor édesapám azt mondta édesanyámnak: „Na, a gyerek nem muszáj minden nap menjen iskolába. Jöjjön és segítsen nekem. Legyen itthon foglalkozása. Ha mégis, délután csináljon mást. Aztán a lámpa mellett átnézheti az írásait. Átnézheti a leckét, leírhatja a leckét egy óra alatt, és az elég neki… Mert nem muszáj a cigányból pap legyen.”

– Te pedig ezzel szemben egy teljesen más dolgot éreztél a lelkedben, igaz?
–Természetesen.

– Tehát nyilvánvaló, hogy ezeket a dolgokat hobbiból csináltad, mert ez tetszett neked és szeretted. Hogy a cigányból ne legyen pap, annak meg nyilvánvalóan az volt a lényege, hogy belőled egy ügyes cigány csávó legyen, aki megtanulja a szakmát, és aki majd továbbviszi az apai hagyományt.
–Igen, igen. Beilleszkedik a cigány társadalomba, tiszteletben tartja a cigányságon belül előírt törvényeket, szabályokat, és nem veszti el az identitását.

– És pláne nem paktál a gádzsókkal.
–Igen, csak annyira, amennyire a dolgok megkövetelik.

– Mi volt az első ilyen, mondjuk morális vagy erkölcsi konfliktusod, amikor a saját kultúrád, vagy hagyományaid rovására kompromisszumot kellett kötnöd azért, hogy a gádzsókkal való, vagy a másik kultúrával való kapcsolatod működni tudjon?
Gondolom, a kilencedik osztály volt az első lépés, nem?
– Volt a kilencedik osztályban is egy, amikor édesapám egyáltalán nem engedte, hogy továbbtanuljak, és a felvételit elindítsam. Megtiltotta. Viszont nem tudtam hová, merre, kihez forduljak, de volt egy olyan törvény a kommunizmusban, hogy kötelező az iskola.

– Most is van különben…
–Jött az ősz, és jött az osztályfőnököm azzal a szöveggel, hogy: „Lajos, a doszárodat, fiam, a gazdasági licibe betettem. Te nem azt érdemelted volna, de ott van. Mondd meg édesapádnak, hogy legyen szíves, engedje meg, hogy járjál iskolába. Neked ott a helyed.”Nem volt, amit csináljak, elkezdtem keményen dolgozni, vödröktől, fazakaktól elkezdve mindent készítettem, napszámba jártam, hogy legyen nekem egyenruhám, ami kötelező volt akkor, legyen nekem füzetem, írószer készletem úgy, mint normálisan, ahogy illik.

– Gondolom, ebben az időben aztán még hangsúlyosabb volt mindenféle nehézség.
– Igen, egyre fokozódtak ezek. Különben ekkor már fogalmaztam. Ekkor már a versek annyira megbűvöltek, a magyar irodalom annyira megbűvölt…

– És itt akkor tegyük hozzá, hogy annak ellenére, hogy román iskolába jártál, ugye?
–Igen, román szakon tanultam, de akkorra már annyira megbűvölt volt a magyar irodalom szépsége, a könyvek, a versek, hogy automatikusan fogalmaztam rímben játszó szövegeket. Tizedik osztályban megjelent az első versem a Hargitában, aztán a Brassói Lapokbanés az Ifjúmunkásban. Azt akarom mondani, hogy a konfliktus csúcspontja az volt, amikor érettségi előtt édesanyám édesapámmal egy éjszakai beszélgetést folytatott. Valahogy így beszélt édesanyámmal: „– Te, ez a gyerek mintha nem volna normális, vajon meddig akar iskolába járni?” Azt mondja édesanyám: „– Nem tudom, mit akar az életével, de már eléggé kiestünk az időből, meg kellett volna nősítsük hamarabb.” Azt mondja erre édesapám: „– Tudod mit? Te menj, vegyél két korsó bort, ribizli bort, s én a többit beszerzem más úton, tyúkokat is, amint illik, mert megyünk Karácsonyfalvára. Holnap csináld úgy, hogy a gyermek ne menjen iskolába. A holnapi déli vonattal megyünk, és elhozzuk neki Etát. Meg fog nősülni.” Ezt a párnán hallottam. Jött a reggel, én elmentem iskolába. Ők még aludtak, én már kihúztam az ajtón. Elmentem iskolába és a legjobb barátomnak mondtam: „– Nézd meg te! Édesapám, a te kedvenc öreg barátodmit akar velem csinálni.”(Attila járogatott be hozzánk, és édesapám annyira megkedvelte, hogy megengedte, tegeződjenek.) Azt mondja: „– Nem hiszem, hogy Lajos bácsi ezt megcsinálná veled.”Mondom: „– Jól van Attila, majd meggyőződsz a valóságról. Ha nem fogadok szót, baj lesz. Muszáj szót fogadnom. De kapok megoldást.” Ez úgy történt, hogy hazamentem az iskolából és azt mondja édesapám: „– Na, már el kellett volna menjünk a vonattal, mert Nyárádmentén a gázszámlák, villanyszámlák felgyűltek nagyon, s te is kell gyere, hogy menjünk, nézzük meg, hogy lesz odahaza a Nyárádmentén. Ki kell fizessük az adókat, mindent.” Mondom: „– Miért nem vagy őszinte? Meg akarsz nősíteni?”„– Igen fiam. Azt akarom, hogy legyen egy normális életed. Eddig nem mondható, nem vertelek, nem erőszakoskodtam, az egy dolog, hogy rád ordibáltam néha, de most már eljött az idő, hogy megnősülj.”Na, hát másnap hajnalban felkészültünk, és én mind a két korsót eltörtem. Úgy csináltam, hogy törjön el mind a két korsó. Nálunk egy ilyen alkalomkor, ha törik valami, akkor szerencsétlenséget jelent, és édesapám már nem is akart felülni a vonatra, azt mondta: „– Elintézted az életedet. Szerencsétlenül megyünk és szerencsétlenül jövünk.” Azt mondtam: „– Véletlenül kicsúszott a kezemből, majd Vásárhelyen veszünk mást.” Amikor megérkeztünk a helyszínre, tudtak az érkezésünkről, és édesapám bedugott a zsebembe két nagy tábla csokit, két tasak cukorkát, s azt mondta: „– Akire rámutatok, az lesz a te menyasszonyod.” Megdöbbentem, amikor egy kis vézna kislányt mutatott édesapám. Egy tizenhárom és fél éves gyereket mutatott. Egy kékszemű, aranyos, szép lánygyereket. Az apósom fölállt, üdvözölt, és azt mondta: „– Íme a te menyasszonyod.” Hát az én apósom nem tudta, hogy én nem akarom nagyon ezt az akciót. Ő nem tudta.

– És mit éreztél ebben a pillanatban?
–Nagyon mély keserűséget. Később, amikor koccintottak, én is koccintottam, fenékig ittam velük a bort, hogy ne vállaljam tiszta fejjel ezt az ügyet. Azt akartam, hogy ittasodjak meg. Részegedjek meg. Mert nem mertem szembenézni önmagammal. A mai napig az én számomra egy házassági fogadalom, egy frigykötés nem a cigányok törvényei szerint zajlik le. Számomra a házasságkötés nem olyanfajta történés, ami hétköznapi. No, amikor minden a javában folyt, táncok, párbeszédek, és tárgyalták, hogy mikor hozzuk el a menyasszonyt, akkor azt mondtam, egy kikötésem van: „Egyetlenegy mozdulatot sem teszek ki a házból a menyasszonnyal, ha nem egyeztek bele, hogy leérettségizzek. Minden nap fogok iskolába járni addig, amíg le nem érettségizek. A másik dolog, állami, magyar állami munkahelyet fogok választani.” És azt mondta édesapám: „Fiam, hát én érted mit ne tennék meg, hát akkor érettségizz le, de iskola után ugyebár dolgozunk együtt, mert a menyasszonyodnak kell cipő, kell csizma, kell ez, kell az… – Ezeket a dolgokat vállalom. – Hát te már kész mesterember vagy. – Vállalom.”És ez így történt. Akkor volt még egy olyan dolog, hogy kellett tisztáznom – tisztáztam is magammal –, hogy én ezzel a nővel nem fogok tudni azonosulni. Hiszen ez a kislány egy egészen kis gyerek. Elmagyaráztam, hogy nekem kell az iskola, elmagyaráztam, hogy nekem ez az életem. És hogyha most, helyből nem ért velem egyet, mondja meg. Ez így ment egy pár hónapig, aztán cinikusságból egy alkalommal bepakolta a táskámba a pléhvágó ollót, a patentfogót, a kalapácsot. Én meg csodálkoztam, hogy mért nehéz a táskám. Egy adott pillanatban órán nyitom ki a táskát, és benne találtam a szerszámokat. Hazamentem s megkérdeztem: „Ezt miért csináltad? – Hát azért, hogy már legyen vége ennek az iskolának egyszer, ember! Már egyszer legyen vége, unatkozom nélküled, te meg mész iskolába. Én nem értem, milyen ember vagy.”Azt el kell mondanom, hogy nem közösültem ezzel a lánnyal. Amint említettem, úgy kezeltem, mint egy gyereket. Akivel el lehet beszélgetni, akit lehet alakítani és lehetne oktatni valamilyen formában. Na, de amikor már az érettségiig jutottam, akkor ő már egyre többet sírt. Hogy én nem tudok táncolni, nem tudok énekelni, hogy én nem szeretem a kalapot, pedig gyönyörűen áll nekem, mindig megborotválkozom, levágom a serkenő bajuszomat és ehhez hasonló dolgok voltak. Aztán, miután leérettségiztem, megkaptam a kihelyezést Székelykeresztúrra, nyertem egy ilyen pályázatféleséget egy farmra, és akkor ő végleg kiakadt, azt mondta, hogy legyek szíves, engedjem meg, hogy menjen vissza a szüleihez. És akkor odaadtam ötszáz lejt, és hazaszállítódott Eta a szüleihez.

– Ekkoriban neked milyen fogalmad volt a nőről, a szerelemről, a szépségről, egyáltalán mi volt a te lelkedben, a te agyadban ezekkel a dolgokkal kapcsolatosan?
–Már eleve nemcsak, hogy szépnek tekintettem a nőt, hanem édesanyámtól adódóan, – mert ez is közrejátszott –, az elképzelésem az volt, hogy a nő a férfinak egy olyan alkotó része, mint különálló élőlény, amely nagyon okos. Nálunk a nőt nem kezelik egyenjogú emberként, nem tekintik olyan személynek, aki beleszólhat a férfi dolgaiba, és közrejátszhat egy férfi terveinek véghezvitelében. Nálam fordítva van. Már akkor úgy képzeltem el a nőt, hogy ő egy olyan okos tanácsadó, akinek lehet a szavára menni, lehet bízni benne, lehet hinni, hogy pozitív döntéseket tud alkalmazni az életben, és azon kívül jó családanya. Ha korábban kérdezték volna ezt, lehetséges, hogy mást mondok, de akkor is csak ez volna aválasz valahol. A nő legyen társa a gondolataimnak. Az az ember vagyok, aki elmondja a benső vívódásait, tömören fogalmazva a gondolatmenetek játékát közlöm, kommunikálok, és én azt szeretném, hogy ennek is legyen társa, egyik oszlopa a nő. Mondja azt: „Ember, ez és ez jó, ez megfelel, amaz pedig nem jó”, és ezt hiányolom nagyon. Óriási nagy hiány ez. Ez az életemet végigkísérte. Nem volt olyan tervem, hogy nekem nem lesz gyerekem, ez meg sem fordult az eszemben. Sőt, úgy képzeltem, hogy nekem gyerekem lesz, de nem olyan környezetben, és lehetőleg nem olyan anyától, aki a cigány törvények között vergődik, vagy nő fel. Akkoriban a cigányok eléggé elzárt életmódot folytattak. Nem voltak ennyire nyitottak, még ennyire sem voltak nyitottak, és a törvények eléggé bántották azt, aki próbált kitörni ebből, vagy esetleg más nemzetiségűvel kötött házasságot.

– Itt a cigány törvényekről van szó…
– Igen. Nálam egyetlen egy dolog volt, ami dominálta az életet: az, hogy továbblépni, főiskolát végezni, s lehetőleg átadni másoknak azt, amit sejtek magamban. Elhatároztam,hogy sokat fogok olvasni, bármilyen áldozatok árán is. Hiszen akkoriban képes voltam egy könyvért elmenni a csíkszeredai könyvtárba, vagy képes voltam elutazni Kolozsvárra azért, hogy egy bálon részt vegyek, amelyet Széken tartottak, egy ilyen tatár-török-magyar faluban, azért, hogy a kultúrából egy cseppet kapjak. Az akkori olvasmányaim sarkallták az indítékaimat, és hozzásegítettek ahhoz, hogy a sorsommal tisztában legyek. A sorsom pedig eléggé negatívnak nézett ki. Mert egy bizonyos idő után szakítanom kellett a munkahelyemmel, és sajnos, újra kellett nősülnöm.

– Újra csak a családi törvények miatt?
–Igen. Otthagytam a munkahelyemet, és elvettem a mostani feleségemet.
Ő az első unokatestvérem anyai ágon, az előbbi pedig az édesapám részéről volt, édesapámnak volt első unokatestvére. Az új feleségem nálamnál két évvel idősebb volt, akinek már volt egy gyereke, és valamilyen formában, hogy úgy mondjam, érettnek találtam, és az érettsége mellett voltak ilyen jó kacagó pillanatai, amikor meg tudtam nevettetni, ez pedig közrejátszott abban, hogy úgymond, kedvet is kapjak valamilyen formában a cigány életmódhoz. De ez az én kedvem úgy volt, mint például a ruházatommal: felakasztottam a kalapomat a szegre, magyarán megmondva, aztán amikor úgy esténként mondta a feleségem, hogy: „Na, tedd fel, na, a fejedre, bár egy órát nézzelek így, kalappal.” Feltettem, mondtam egy nagy hülyeséget, vagy mondtam neki egy verset, egy órát kacagott, aztán meguntam és visszaakasztottam a kalapot.

– Neki írtál verseket különben?
–Igen. Több esetben megemlékezem róla, és az van, hogy sajnos elváltam ettől a nőtől. Született egy fiam közben. Átmentem egy újabb krízisen, hogy úgy mondjam. Elváltam Zsuzsától és újranősültem, de egy más családból. Egy olyan környezetből vettem feleséget, ahol nem dominál a népviselet. Az apósom félig magyar vérű volt, és próbáltam alkalmazkodni a magam módján ehhez a környezethez, és megfelelni az elvárásoknak.

– És ez mennyire sikerült?
–Részben sikerült, részben nem sikerült.

– Mármint abban a tekintetben, hogy itt valamelyest békét találtál? A családba való beilleszkedés és a saját céljaid elkezdtek kicsit egy irányba haladni vagy nem?
–Nem mondhatom azt, azért mert nekem állandó konfliktusaim voltak, belső és külső vívódásokon mentem keresztül, ami most, mai napig is dominálja az életemet. Ez a belső és külső vívódás olyan formában zajlott le, hogy sokszor Istennel civódtam, sokszor a szüleimmel, sokszor a feleségemet vádoltam, és ezek a dolgok mindig az én negatívumomra íródtak föl. A belső világomat igyekeztem annyira kinyilvánítani a környezetemben, hogy lehetőleg értsék meg, mit is akarok, mi is a célom, mi is a belső vívódásaimnak az alapértelme.

– Gyakorlatilag ez volt a vers, igaz? Mielőtt tovább mennénk, ez a második feleséged a tebenned megfogalmazódó nőideállal valamelyest egybeesett? Vagy ez is egy olyan megoldás volt, hogy le akartad csitítani a családi kedélyeket?
–Nem tudom, mert egy idő után Zsuzsa próbált hatalmat gyakorolni fölöttem, és ezért van egy olyan mondatom, hogy „Beledugod lábad kis csizmádba / és úgy taposol / Nem tudod már megérteni kicsi léhám,/ hogy életem temiattad futott / némán / kész őrültségbe”. Na, most ezzel azt akarom mondani, hogy én áldozatot hoztam bizonyos esetekben, és nagyon sokszor meg is tagadtam önmagam ahhoz, hogy érvényesüljön a nemzetiségem, igyekeztem a szabályok szerint viselkedni, alkalmazkodni a környezethez, és megfelelni a családi követelményeknek.

– Miközben, gondolom, szabad akartál lenni, igaz? S közben a lelkedben voltak-e még nők? Mert végülis az a nőideál, amit a költészetedben megfogalmazol, azért elég sok mindenből van összegyúrva, ezek inkább egy elképzelt nőről szóló versek. Tehát ezzel a nővel ezek szerint sosem találkoztál?
–Nem találkoztam, természetesen. Mert említettem, hogy ifjú koromban, hogy is képzeltem el a nőt. Nem azért, mert cigány vagyok. Nekem ez volt az elképzelt ideál, amire én vágytam.

– Tehát az, hogy cigány vagy, tulajdonképpen még segítségedre is volt, ugye, mert egyrészt volt egy viszonyítási alapod otthonról, hogy hogyan képzelik el a nő szerepét, ugyanakkor láttad, hogy a magyarok kultúrájában hogy viszonyulnak ehhez a témához.
–Természetesen ez eléggé mélyen meghatározott. A másik dolog pedig az, hogy jelenleg együtt élek ezzel a nővel…

– Elváltatok és utána megint összeházasodtatok?
– Igen. Eltelt tíz év, és arra gondoltam, hogy most már valóban nincs értelme másnak. Négy gyerekkel maradtam el, négy apró gyerekkel, és már nincs értelme más életformát kezdeni. Ugyanazt a nőt visszakérem feleségül és megesküszöm a polgári törvények szerint. És ez így is történt.

– És milyen szertartás szerint esküdtetek végül, vagy csak polgárilag?
– Megesküdtünk polgárilag, egyházilag, de jelzem, hogy van nekem egy ilyen megrögzött elképzelésem, hogy akkor esküszöm meg igazából, amikor az egész belső világomat valóban papírra töltöm. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, sok közrejátszó negatívumot ki kellene iktatnom a lábaim alól, és ennek fő indítórugója az volna, ha végre egy más otthont tudnék kialakítani, ahol megváltoztathatnám a feleségem népviseletét, és megpróbálhatnám úgy megközelíteni a többi társamat, hogy ezáltal emeljek rajtuk a nyitottság érdekében, a társadalomba való beilleszkedés érdekében, és főleg az iskola érdekében. Az iskola azért volna fontos jelenleg a cigányoknak, mert ez lenne az alapköve a nyitottság útjának. A nyitottság útját pedig másképp nem tudják a cigányok normálisan követni, csak akkor, ha ez a jelenlegi fiatal generáció – a gyermekgenerációról van szó most –, olyan szinten végezne iskolát, amely már nem csak az általános iskolát jelenti. Itt, Erdélyben szükség volna olyan nyitott cigány emberekre, akik összefogva megpróbálnák a két nemzet közötti feszültségeket összehangolni.

– Mondtad, hogy a második feleségeddel megesküdtél egyházilag is. Milyen vallás szerint esküdtél meg?
− Az adventista egyház szertartása szerint.

− Ezt csak azért kérdezem, mert a verseidben nyoma van annak, hogy mélyen hívő ember vagy időnként, amikor éppen nem haragszol a világra, van neked egy nagyon sajátságos és szimpatikus istenképed, és én azt hiszem, hogy te magában az egyházban nem hiszel, Istenben viszont igen.
− Én Isten létezésében mindig is hittem, hiszen kell legyen egy alkotó. Egy tervező kell hogy legyen ahhoz, hogy valamilyen formában megélhessük a teremtés csodáját, hiszen szenzációs dologról van szó, amelynek mi is az alkotóelemei vagyunk, ennek a műnek mi is tartozékai, kockái vagyunk. Ahhoz, hogy elmondjam az Istenhez való viszonyomat, el kell mondanom azt is, hogy könnyű bízni, könnyű hinni egy Istenben, amikor jól megy az embernek a dolga, akkor nagyon könnyű hinni Istenben. Óriásit taszít pozitív irányba akkor. Amikor az ember lezuhan, elesik, önmagában marad, elhagyatottnak érzi magát, már nem annyira könnyű. Az én típusomnak már nem annyira könnyű …

− Éppen akartam kérdezni, hogy milyen a te „típusod”?
− Én Istennel csatázom. Próbálok egyfajta középutat megteremteni, hogy azért maradjak meg a talpamon és a hitben, hogy azért ne dobjam el az Istent, mert lezuhantam. Igyekezzek a saját lábamon megállni, de úgy, hogy azért túlságosan ne szidjam, ne bántalmazzam, vagy ha bántom is, tudjak bocsánatot is kérni. Azt tudjuk, hogy Isten megbocsátó, szerető, sőt gondviselő, s pontosan ezért van nekem a konfliktusom, pontosan ezért. Aztán meg az van, hogy Isten szabad akaratot adott az embernek, adott neki döntő jogokat, lehetőséget adott a választásra, a saját útjának fő emberévé avatta Isten az embert, és ehhez mérten lázongásunknak egyik oka az, hogy sokszor nem azt teszem, amit kellene csináljak, sokszor tudom, hogy mit kellene csináljak, sokszor tudom, hogy mást, humanikusabb szerepet szánt nekem, de vissza kell térjek az önmagam valóságához, és olyan formában kell legyek önmagam, mintha az volnék, aki vagyok. Na, és ezek a dolgok, ezek megvannak bennem, ezek benső vívódással járnak. Hogy úgy mondjam egyik részből jó is, mert finomítják az emberi alkatot.

− Egy másik probléma, amely nagyon sokat foglalkoztat téged, az a szépség. Nem azt kérem, hogy határozd meg, hogy ez számodra mit jelent, hanem inkább azt, hogy miért ennyire fontos téma ez az életedben?
− Én a szépség nélkül nem tudnám, mihez kezdenék.

− Melyek a szép dolgok számodra?
− Az én szépségeim nem mindig azok a szépségek, amelyek az átlagos embernek szépek. Olyan dolgokban tudok gyönyörködni, amelyeket az én cigányaim esetleg ki is röhögnének. Inkább azt mondom, hogy az elvontabb dolgoknál gondolok a szépségre. Valahol mindig szomjazom a szépség után és keresem. Úgy keresem a szépséget, mint egy olyan jogot, ami az embernek adatott meg. Ha én ember vagyok, akkor jogom is van a szépséghez. Ha jogom van benne, akkor természetes, hogy gyönyörködöm benne.
− Melyek ezek a szépségek? Mondj egy párat!
− Ezek a szépségek kövek, füvek, dombok, fák, emberek, madarak, csermelyek, vízforrások, de nem mindenik. Nem mindenik. Megdöbbentő az, amikor elmegyek csipkebogyót szedni, a feleségem várja a csipkebogyót, közben én magamat keresem és nem a csipkebogyót. Elmegyek a bokrok mellett, és magam keresem ebben is, a természetben keresem magam, hogy megtaláljam a szépet. Ezt már számtalanszor, ösztönösen is megtettem, elmentem innen harminc kilométerre áfonyát szedni, aztán találtam egy olyan természeti sarkat az erdőben, ahol ilyen korhadó fatörzsek, szétdobált fadarabok között virágok voltak, és ott töltöttem egy teljes délutánt. Másnap újra elmentem, hogy akkor szedjek hát áfonyát is. Két nap alatt úgy egy liter áfonyát szedtem, de az, amit láttam, megérte az erre fordított időt: egy ilyen kitermelt erdőrészből megmaradt még néhány ép fa, szanaszét tuskók, kallódó fadarabok, zöld, lenyesett faágak között gyönyörű szép virágok voltak, de különböző színűek, mint egy ilyen tenger, egy ilyen hullámzó tenger a nyárban. Tudod milyen szép volt az, amit láttam? Hogy hullámzott, a levegő meleg volt és úgy hullámzott, úgy simán, tudod, az a tenger, a virágok tengere. Fölülkerekedett a hordalékon, és az tényleg nagyon szenzációs volt.
A nőben említettem, hogy a szépséget milyen formában keresem. A szép nővel az értelem kellene párosuljon, és akkor igazi számomra a nő. Máskülönben, testi készségében hegedűnek hívhatnám a nőt. Azért, mert ha megfigyeljük a testi alkatát, karcsúságát, egy hegedűhöz hasonló. A hegedű számomra a zene, az életünk alkotóeleme, a cigányoknak is, és akkor automatikusan jön ez nálam, hogy a zenére összpontosítok. Ha a zene szép, akkor a nő is szép. Van egy olyan versem, hogy „karcsú tested langyos estém, mögötte a mosolyod”. Az estéket nagyon szeretem. Ha estének nevezem azt a karcsú testet, aki engem megtisztel a jelenlétével, akkor természetesen az egész természetet üdvözlöm benne, ezért ezt így próbáltam egy magyarországi barátomnak elmesélni. De ő azt mondta, hogy ti, cigányok, a szépséget másnak tekintitek, ti a szépet nem ismeritek, és én ezért mondtam, hogy a szépség joga mindenkinek megadatott. A cigány is pontosan úgy szereti a szépet, mint te, barátom, pontosan úgy. A többi cigány pontosan ugyanolyan joggal nevezi a szépet szépnek, mint ahogy te is.

− Különben milyen típusú értékrendbeli különbséget vettél észre a két kultúra között? Ez különben nagyon izgalmas, amit mondasz, például egy cigány értékrendjében mi az, ami mondjuk eltérő módon szép egy más nemzetiségű értékrendjéhez képest?
− Egy gazdag cigánynál dolgozott az egyik bádogos cigány, lemezfödéssel. Pikkelyfödésről van szó: a hal pikkelyéhez hasonló lemezdarabkákat kell kivágni. Azt mondja a bádogosnak ez az arannyal kereskedő cigány, aki aranyból bővelkedik: te, a házam tetejére tervezzél egy olyan tornyot, ami csapágyakon forogjon és azt född be nekem pikkelyekkel. Annyit fizetek, amennyit kérsz. De amikor forog, szabály szerint forogjon a maga síkján belül. Ez a bádogos szereti a bonyodalmas munkákat, nekifogott és csinált egy tornyot a tetőre csapágyakkal felszerelve. De valamiben tévedett, valahol a toronynak az egyik csúcsa félrehúzott, ezért, amikor forogni kezdett – elektronikusan be lehetett indítani –, akkor a maga síkjával nem szimmetrikusan ment, és miután befödődött, ez a gazdag cigány hozott ki mérnököket is, és meggyőződtek, hogy valahol hiba van. Majd pedig fogta a két lovát, ilyen díszlovakot tenyésztett, és utánuk kötötte azt a bádogost. A két ló után. És vagy két-háromszáz métert húzatta. Szabály szerint utánuk kötötte, aztán a bádogos valamilyen úton-módon bekerült egy ilyen sebészeti kórházba, és túlélte. Ezzel azt akarom mondani, hogy a cigányoknál az arany szépsége, az építkezés szépsége, a nők szépsége, a népviseleti szépség más formában van. Rengeteget tudnak áldozni a nők ruháira, a szegény cigány inkább megvonja magától a táplálékot, de akkor is megveszi a ruhacikket, amit az ő felesége kell fölvegyen. Ezt azért csinálja, mert magában hordja, a génjeiben azt a szépség utáni vágyat, hogy az ő nője legyen szép, ezért fizet a férfi. Nálam ez nem azonos. Nekem tök mindegy, milyen ruhában járok, a másik dolog pedig az, hogy felismerem, hogy bizonyos emberek pontosan annyira vágynak a szépség után, mint én. Nálam az igazi szépség visszaadja az igazi énem, visszatükrözi nekem. Magam keresem benne. Tulajdonképpen ez az önkeresés nálam úgy tizennégy-tizenöt éves korom óta indult el, amikor így a természettel kezdtem egy kicsit tisztában lenni, elkezdtem csatangolgatni az erdőben, és kezdtem a virágokat is megismergetni, mezei virágokat, füveket. Nem az az átlagos virág a szép, nem amit a kirakatokban árulnak. Nekem nem az. Nekem az, amit én meggyőződéssel a fűszálak között kiválasztok. Lehetséges, hogy nekem virág a fűszál.

− Hogyan kapcsolódik a fájdalom fogalma nálad a nő fogalmához, illetve szépségéhez? Ahol nőről írsz ott általában fájdalomról is szó van.
− Igen.

− Tehát ezek az elvesztett esélyek az életedben, ezek azok a dolgok, amelyeket mindig is kerestél és szinte bizonyos vagy benne, hogy nem találsz meg soha?
− Erre egy újabban írt versemmel válaszolnék: „Az út, mely engem készített, a fölismeréstől a valóságig, nehéz kereszttel szúrja át minden nap haldokló imáim.”
A fájdalom fogalma és a nő azért jár együtt bennem, mert még soha el nem értem azt, hogy fájdalommentes legyek. Már eleget fájtam, pedig megtaláltam azt az ideát, ami megvalósíthatja a fájdalommentességet bennem. Ha elértem volna, megmondanám, de ha elérem, azt is megmondom majd…

− De nem mondtál le róla, ugye?
− Nem. Nem tudok lemondani. Rengetegszer próbáltam ezeket az óhajaimat elterelni. Ez történt velem a nyáron is, hogy elmentem sírkészítő kisegítőnek. Úgy képzeld el, hogy én földmunkás még nemigen voltam, de azt akartam, hogy ne fájjon már semmi, legyek már kibékülve magammal, átterelem a testem egy nehéz fizikai munkára, és elvállaltam azt, hogy ilyen szűk kis helyeken száz-kétszáz kiló maltert toljak be, ahova kell, hogy beöntsék a sírkeretet. Belapátoltam, megkavartam, helyszínre szállítottam a maltert. Olyat is vállaltam, hogy ahhoz, hogy elkészüljön egy kripta, ki kellett ásni a régi sírt, és a földet egy másik sírba tenni. Végül rájöttem arra, hogy ez nem jó. Négy napig csináltam és azt mondtam magamnak, ez nem helyes, mert a szakmámban többet megfoghatnék, és mert ez egyfajta önmegtagadás. Utánanéztem, hogy a Szentírásban is azt írja, hogy „ne sanyargassátok a testeteket”. Ez pedig egy olyan önsanyargatás volt, amely által a fizikumomat próbáltam a szellemi síkjaimmal olyan egyensúlyba hozni, hogy mentesüljek a benső világomtól. Ez egyfajta öngyógyítás lett volna. De nem így sikerült. Született ennek kapcsán nyolc versem, és azt mondtam, hogy ez az én igazi utam: a fájdalom útja, a fájdalomkeresés, amely a szépség joga keresésével egyenlő.

− Életednek melyik volt a legmeghatározóbb, a legnehezebb és a legdurvább konfliktusa? Benső konfliktusra gondolok nyilván.
− Miután 1996-ban elváltam a feleségemtől huszonhat éves voltam, négy gyerekkel maradtam el, ami megszokott a cigányok körében, más nemzetiségűeknél ez elég ritka, elég furcsa lehetett volna. Két és fél évig egyedül dolgoztam a gyerekeimmel, egyedül gondoskodtam róluk. Képzeld el, amikor egy öt hónapos csecsemőt kell etetned, és a nagyobbik testvére négy és fél éves, és próbálod neki a levesecskét beadogatni. Elfogadtam ezt a tantételt magamnak, és ennek kapcsán úgy döntöttem, hogy soha el nem hagyom az igazi benső rugót, amely az életre indít engem. Ez a rugó, ez az úgynevezett életrelökő bombám nem más, mint az állandó tanulmányozás, és ennek az állapotnak a fenntartása. Igyekszem azon lenni, hogy amíg életben vagyok, és testileg úgy, mint szellemileg megfelelek önmagamnak, addig olyan szinten viszonyuljak az emberiséghez, hogy ne csak fogyasztója legyek a társadalomnak, a természetnek, a pozitív lehetőségeknek, hanem termelője is. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, állandó kutatásban kell részem legyen, állandó keresésben.

− Jó, de hát erről nem lehet azt mondani, hogy ez lett volna életed konfliktusa. Ez mondjuk egy állapot, hozzáállás, egy életstratégia…
− Konfliktusom…

− Tehát az, ami a legnehezebb volt, a legrosszabb volt.
− A konfliktusom az mai napig megvan, mert állandóan a közösségemen belül, a kasztomon belül, olyan sokszor kell megerőltetnem magam, hogy valósággal úgy érzem, mintha nem én volnék. Én vagyok, de nem én vagyok. Ezért kérdezte Bajna Gyuri is, hogy ki is vagy te, Rafi Lajos? Hát adott pillanatokban igyekszem az lenni, akinek születtem: cigánynak.

− De az sem tudsz lenni.
− De az sem tudok lenni. Valójában nem az vagyok. Létezem, de nem ott vagyok. És a múlt nap jött egy nagyon gazdag cigány hozzánk, aki édesapámnak rokona, és érdeklődött utánam. Ott volt édesapáméknál és azt mondja: „Hol van az a te nagyfiad?” Azt mondja édesapám: „Azt hiszem, otthon van”. Jött a nagyobbik fiam és az mondja: „Hallod, érdeklődnek utánad, nem mész át?” Mondom: „Menj, mondjad: nem vagyok itthon. Menj és mondjad bátran: édesapám nincs itthon, nincsen.” Azt mondja: „De hogy mondjam azt, hogy nincs itthon, amikor húsz centi választ el attól a faltól?” Hát mondom: „Ha ő nem hiszi, hogy nem vagyok, akkor jöjjön be és győződjön meg. Jöjjön be és győződjön meg.” Érted? És bejött. Azt mondja: „Hát ember, itthon vagy, Lajos.” Mondom: „Nem vagyok itthon.” Nézi a feleségemet, nézi a fiamat, az meg azt mondja: „Hejj, Bocsán bácsi, édesapám most nincs itthon.” „Hát hol van?” „Messze. Messze.”
Én más tájakon voltam akkor pillanatnyilag, és azt akartam, hogy ne is találkozzam vele. Elkezdett imádkozni értem az Istenhez, hogy valahogy legyek otthon, mert lehetséges, hogy meg vagyok zuhanva. De azt mondja: „Fiam, nem hiszem, hogy te bolond ember lennél. Benned valami gonosz erő működik, lehet, hogy az ördög annyira hatalmába kerített.” Mondtam neki egy verset, és akkor mondta: „Még ilyent tudsz-e?” „Tudok. Mondjak még?” „Mondjál.” S mondtam. Mondtam, szövegeket szúrtam be neki, és azt mondja: „Hát én nem gondoltam, hogy az unokatestvéremnek ilyen a nagy fia, ez a Lajika. Kérlek, látogass meg engem.” Mondom: „Mondjad Mihálynak, az öcsémnek, megbeszélitek az időpontot, s aztán megyünk.” Mihály múltkor elment hozzá, vendégeskedett két napig nála, szeretettel fogadták, hívott engem is, de mondtam, hogy még most sem vagyok otthon, még mindig nem vagyok otthon, amikor otthon leszek, megyek. Vannak esetek, amikor látszólag azonosulok úgy a szakmámmal, mint a környezetemmel, de odabent megmaradok annak, aki vagyok.

− Mi volt a legnagyobb siker az életedben?
− Az eddigi életem legnagyobb sikere azt hiszem, az volt, amikor megismerkedhettem személyesen egy olyan illetővel, aki más nemzetiségű, svéd származású, az édesanyja norvég, és ez az illető egy orvos Stockholmban, és azt mondta nekem: „Köszönöm, hogy egy évig és két hónapig Rafi Lajos lehettem.”

− Ő fordította le a verseidet svédre. Igaz?
− Igen. Ez az ember azt mondta, hogy a verseimben az életet fedezte fel. Azt mondta, átnézte a magyar irodalmat. Most jelenleg Kányádi-gyermekverseket fordít, átfordította Radnóti Miklóst és József Attilát is. Én voltam a harmadik magyar, bocsánat, magyar ajkú, akit átfordított, és ez az ember egy szenzációs egyéniség, aki egy olyan szakmában dolgozik, amely bizony elhivatottságot és komoly felelősséget jelent. Képzeld el azt, amikor egy ilyen orvos próbálja szavalni a Güdüci február című versemet. És két nyelven, úgy képzeld el: előbb magyarul, utána svédül, hogy adja meg nekem a tiszteletet. Milyen élményben lehetett nekem részem ott bent, a nagy nemzetközi könyvtárban, amely szenzációs volt számomra: kétszázhetven nyelven léteznek könyvek abban a könyvtárban, és azon kívül, mint történelmi múzeum is működik, hiszen az ősi vikingek, – a svédek viking származásúak –, népviseletét, bútorzatait, vadászati tárgyait is tartalmazza. Egy ilyen helyiségben mondták el a verseimet.

− Van még egy érdekes dolog. Mondtad, hogy, amikor volt az az első kényszerleánykérés, úgy érezted, hogy le akarod inni magad.
− Igen. Az szörnyű volt.

− Később aztán milyen volt a viszonyod az alkohollal? Segített verset írni vagy egyáltalán milyen szerepe volt az életedben?
− Az életemben domináns szerepet töltött be az alkohol, néha-néha segített azonosulni önmagammal. Segített abban, hogy szembenézzek önmagammal. Segített, hogy vállaljam önmagam úgy, amilyen külsőleg vagyok. Nem a bensőmről beszélek.

− De erre mi szükséged volt, vagy mire volt ez jó neked? Mármint a külső önmagaddal való azonosulás.
− Képzeld el azt, hogy megvan a pénzem ahhoz, hogy taxit hívjak, és elmenjek Hévízre és vállaljak el egy munkát. És én mérlegelem önmagam, és azt mondom, bármilyen anyagi nehézséget vállalok, de most per pillanat nem fogok én egy hónapot eltölteni azzal, hogy egy bármilyen összeghez jussak, inkább csinálok vedreket, megiszom egy pohár bort vagy egy pohár pálinkát, és írogatok, meg kávézok. És aztán eladom ezeket a vedreket, veszek kenyeret, lesz leves, s meglesz minden. Ezt sokan nem értik, de én értem.

− Jó, de az alkohollal való összefüggésben kérdezem ezeket…
− Elmondtam úgy nagyjából, hogy az alkohollal való viszonyom abban az esetben vált, válik negatívummá, amikor túlzásba vittem. Ha túlzásba vittem, bizony, nem jól alakultak a dolgok. Anyagilag is kiesés, a feleségem olyankor ki nem állhat, olyankor én is kissé gyűlölöm magam. Akkor születnek ilyen önvádak bennem. És ezt próbáltam megfogalmazni is, most az új könyvemben is vannak ilyen versek: a Vád, Az út. Ezek a dolgok azért vádolnak, mert ilyenkor kissé önzőnek érzem magam, mert nem nyitott szemmel vállalom a halált. A halál vállalása egy embernek az életében fontos, mert ilyenkor tud az ember szembenézni önmagával, de egymással is. Az embernek az önmegismerés pontosan olyan fontos, mintha a legközelebbi barátjával szeretne mélyebben megismerkedni. Ez a tükörkép azért lényeges, mert az ember tisztázza egyes s más dolgait, úgy a szennyes dolgait, mint a tisztább dolgokat. És ez egy olyan tanulmányi utat jelenthet számára, amelyen csiszoltabbá válhat. Csiszoltabbá, finomabbá válhat. Az az ember, akinek nincs fejlődése az életben, az az ember számomra valahol megbukott. Aki megbukik, kénytelen ismételni. Az pedig, aki ismétel, tanul és tud.

− Az utolsó kérdésem: alapvetően az emberről mi a véleményed?
− Nagyon szép kérdés. Köszönöm szépen ezt a kérdést. Az új könyvben pontosan ezt helyeztem főbb hangsúlyba, ezért a címe: A szépség joga. Ebben a könyvemben az embert helyezem a természetbe. Az embert úgy fogadom el szépnek, ahogy van: a kudarcaival, a zuhanásaival és a sikereivel együtt. Az ember szenzációs teremtménye a természetnek. Óriási dolog az, hogy tudunk kommunikálni. Az emberek megérzik egymás közös vonásait, és ez már annyira fantasztikus számomra, hogy érdemes ezért is élni, mikor az ember rájön arra, hogy vannak még hozzá hasonló személyiségek, ez egy megdöbbentően szép öröm. Ezért mondom, hogy az ember értéke felbecsülhetetlen.

1970-ben Marosvásárhelyen született, cigánykovács nemzetségből. Egy éves korában került Gyergyószárhegyre a Nyárád mentéről. Iskoláit Gyergyószár­hegyen és a Gyergyószentmiklósi Mezőgazdasági Szakközépiskolában végezte. 1989-ben érettségizett. Hat gyermek édesapja. Bádogosságból tartja fent családját, Gyergyószárhegyen él. Télen szociális segélyből. Földhöz vert csoda című kötete 2007-ben jelent meg, a L’Harmattan Kiadó gondozásában.

RAFI Lajos (Jobbágyfalva, 1970 – Gyergyószárhegy, 2013. június 24.) erdélyi cigány költő.

Továbbá : Rafi Lajos facebook.

Forrás: Székelyföld Kulturális Folyóirat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.