Molnár Vilmos : Csicsó után az Is­ten

Molnár Vilmos

Molnár Vilmos : Csicsó után az Is­ten

„Látod, anya, lerajzoltam az eget: a felhőt és az esőt… Bocsánat, a Jóistent kifelejtettem.”

(Csíkszentdomokosi barátom három és fél éves kisfiának kiszólása.)

Madéfal­vi vasútállomásnak hívják, de csicsói csomópontként is em­le­ge­tik; mondják így is, úgy is, épp a két összeépült község határán fek­szik, tu­laj­donképpen a madéfal­vi részen, bár az el­osztópálya­ud­var már csicsói terület; hi­va­ta­lo­san Madéfal­va van kiírva az állomásépüle­tre, ak­kor vi­szont le­gyen itt Csicsó.

Csíkból Gyergyó felé vo­na­toz­va Csicsó után szo­kott meg­je­len­ni az Is­ten. Mond­juk, felül az em­ber Csíksze­redában a mára­ma­ro­si gyors­ra, fel­te­szi hol­miját a cso­mag­tartóba, le­vac­kolódik a helyére, szétnéz ki­csit, s máris megint áll a vo­nat, ezúttal a csicsói csomópontnál. Gyor­sulással-fékezéssel nyolc perc alatt te­szi meg a szer­elvény azt a nyolc ki­lométert a két állomás között, ennyi kevés egy ren­des természet­fe­let­ti látomáshoz. Vi­szont Csicsótól a követ­kező megállóig, Csíkszent­do­mo­ko­sig már ti­zenhét ki­lométer a táv, jó ne­gyedórát megy a vo­nat. Meg­te­hetné ha­ma­rabb is, elvégre gyors­vo­nat, de nem. Régi a pálya, nincs pénz felújításra. Biz­tonságo­sabb, ha csak las­sacskán gyors a gyors. Így aztán van idő min­den­re. Is­ten­nel való találkozásra is. Az Úr is számon tart­ja ezt a sza­kaszt, s ha szükséges­nek látja, Csicsó után feltűnik va­la­me­lyik kupéban.

A mára­ma­ro­si gyors este három­ne­gyed ti­zen­egy után hagy­ja el Csicsót, ak­kor­ra az em­ber már eléggé fáradt, több­nyi­re álmos is. Így beül va­la­me­lyik sa­rok­ba, kényel­me­sen kinyújtja a lábát, s ha nincs más a fülkében, rövid mérle­gelés után lehúzza a cipőit. Aztán kényel­me­sen hátradől, sze­me néha le­csukódik, me­reng vagy szunyókál, félálom­ban már maga sem tud­ja, me­lyik. Ak­kor egy na­gyob­bacs­ka zökkenőnél kinyílik az em­ber sze­me és látja: vele szem­ben ott ül az Is­ten.

Az Úris­ten Csicsó után Szőcs Géza, erdélyi származású, je­len­leg Ma­gyar­országon élő költő képében szo­kott meg­je­len­ni a vo­na­ton. Va­la­ki­nek az alakját az Úrnak is magára kell ölte­nie, ha em­be­rek közé megy. Nem vegyülhet el közöttük csak úgy csórén, a maga pőre is­tenségében, az em­be­rek azt nem élnék túl. Szőcs Géza külse­je meg­te­szi, meg­fe­lelőképpen ro­busz­tus ter­metű. Hol­mi nyápic, gir­hes alakként csak nem mu­tat­koz­hat az Úr. Ilyen formában az ördög szo­kott kos­lat­ni a Földön, ha va­la­mi tisztáta­lan célból történe­te­sen em­be­rek közé eszi a fene.
Is­ten világos acélkék színű öltönyt vi­sel, zakó ki­gom­bol­va, látni en­ge­di te­kintélye­sen dom­bo­rodó hasán az ugyan­olyan színű mellényt, még az alatt sötétkék ing. Földön járva prak­ti­ku­sabb a sötét alsónemű, a fehér ha­mar ko­szolódik. Az Úrnak nagy ke­rek feje van, egész arcát ta­ka­ro­san nyírott, rövid, szürkésfehér szakáll ke­re­te­zi, egyáltalán nem olyan hosszan lelógó, mint egyes festménye­ken ábrázol­ni szokták. Haja is ezüstfehér, az sem hosszabb három-négy cen­tinél, lazán hom­lo­ka felső részébe lóg. Fésű nem­igen járta, mégsem bor­zas, összefüggő ta­karóként borítja a fejét. Nem is állna jól a választék az Úr fri­zurájában. Fésűvel, választékkal az ördög szo­kott ex­pe­ri­men­te­ket végez­ni saját fején; muszáj neki, ha sza­lonképessé akar­ja ten­ni magát az em­be­rek előtt.

Drótke­re­tes ke­rek szemüveg ül az Úris­ten orr­nyergén, átható te­kin­tet­tel néz mögüle, hun­cu­tul hu­nyorítva néha.

Meg­te­hetné az Úr, hogy szemüveg, sőt szem nélkül is jól lásson, de mi­nek? Ha a Fenn­való em­be­rek közé megy, te­kin­tet­tel van az em­be­rek­re, nem akar külsejével kilógni a sorból. Ami azt il­le­ti, a szemüve­get fel­találók is az ő találmányai, miért ide­gen­ked­ne ak­kor a szemüvegtől? Ott ül az Úr a másod­osztály ko­pot­tas ülőhelyén, egy az egy­ben olyan, mint Szőcs Géza, és mégsem. Függet­lenül attól, hogy mi­lyen ala­kot ölt, azt va­la­hogy min­dig tud­ja az em­ber, ha Is­ten je­le­nik meg neki.

Ül az em­ber Is­ten­nel szemközt a vo­natfülkében, el­akadt léleg­zet­tel. Nem képes  megszólal­ni, sem­mi­nek érzi magát.

Le­merült zseblámpa­elem vil­la­mossági erőmű mel­lett. Ha Is­ten nem el­vont vi­tatémaként je­le­nik meg, olyan irányú diskúciók tárgyaként például, hogy léte­zik-e vagy nem, beléavat­ko­zik-e a dol­gok me­netébe vagy nem, ha­nem hús-vér valóságként, karnyújtásnyi­ra tes­tesül meg, ak­kor igen erős resz­ketés fog­ja el az em­be­ri test va­la­me­lyik zugában megbúvó, pin­durkára össze­ku­co­ro­dott lel­ket.
Pe­dig az Úr nem tűnik fe­nye­getőnek. Kényel­me­sen hátradőlve üldögél az ülésen és ke­rek szemüvege mögül könnyed érdeklődéssel, mond­hat­ni szőcsgézásan néze­ge­ti a szemközti ülésen fe­szengő em­bert. Az em­ber­nek hir­te­len erős vágya támad beszélni s csak beszélni, számot adni min­denről. Pon­to­san maga sem tud­ja, miről, hát min­denről. S ha az Úr részle­tek­re vo­nat­kozó kérdése­ket ten­ne majd fel, ak­kor ki­merítő és igen őszin­te vála­szo­kat adni neki. De érzi, fölösle­ges itt a sok duma. Is­ten­nel nem azért nehéz beszélget­ni, mert nem tud bi­zo­nyos dol­gokról vagy nem ért va­la­mit, éppenséggel pont azért nehéz, mert min­denről tud és min­dent ért.

A csend kezd kínossá válni, az em­ber úgy gon­dol­ja, mégis­csak szólnia kéne va­la­mit. Len­ne elég, amit. Csak most nem jut eszébe sem­mi. Min­den gond­ja-baja je­lentékte­lenné törpült és oda­lett. Pe­dig az Is­ten fi­gyel­me­sen, vára­kozóan ül vele szem­ben. Nem adódik min­den­nap le­hetőség, hogy di­rekt a Min­den­hatóhoz apelláljon az em­ber. Nem azért je­lent meg neki az Úr, hogy ő csak hall­gas­son, mint süket disznó a búza­vetésben.

De Is­ten előtt nehéz hall­gat­ni is, szólni is. Le­gelőször is mindjárt számot ad­hat­na a hitéről. Bár ott ül előtte, ta­pint­ható létezőként, hi­szi-e egyáltalán Is­tent? És ha hi­szi, ho­gyan hi­szi? Sze­re­ti, féli, ámul­ja, áhítja? Vagy megrögzött ate­is­taként, bár nem hisz ben­ne, azért kíváncsi rá, mi­lyen le­het? A tudással is van­nak gon­dok, még inkább a hit­tel.
Az em­ber ab­ban sem biz­tos, ho­gyan szólíthaná meg az Urat. A pápa őex­cel­len­ciájától a leg­el­du­got­tabb falu plébánosáig magázza Is­ten szolgáit az em­ber, de a Jóis­tent régi cim­bo­raként te­ge­zi min­den­ki. Le­gyen az bűnei súlya alatt görnyedő vénség vagy ártat­lan ágy­ba­pi­silő kis­gye­rek. „Szen­tel­tessék meg a te ne­ved; jöjjön el a te országod; le­gyen meg a te aka­ra­tod…” Simán megy a per­tu, már-már  bra­tyizás, míg fi­zi­kai valójában nincs je­len az Úr. Ha sze­me előtt tes­tesül meg, ak­kor az em­ber­nek mindjárt torkán akad a szó, a leg­aláza­to­sabb önözést sem találja elég tisz­te­let­tel­jes­nek.

Az sem mind­egy, miféle első mon­dat­tal szólítja meg a Fenn­valót, tu­sa­ko­dik láza­san magában az em­ber. Ki­je­lentő módot használni olyan, mint­ha már in­dulásból dek­larálna va­la­mit. Ki­csit ki­nyi­lat­koz­tatás vagy leg­alábbis ki­hir­detés jel­le­ge van. Ilyen­formán az Úr szo­kott szólni az em­be­rek­hez. A felszólító mód meg pláne nem fek­szik. De­hogy­is akar­na di­rigálni az em­ber Is­ten­nek, ami­kor épp szemközt ül vele. Még ha más körülmények között előfor­dul is néha, hogy ki­ejt a száján ilyes­mit. Nem könnyű az em­ber dol­ga Is­ten színe előtt.

Ma­rad hát a kérdő mon­dat; végül min­dig az ma­rad. Nem meg­kerülhető a te­gezés sem: egy pap­pal le­het távolságot tar­ta­ni, Is­ten­nel nem. Egyes szám máso­dik személy­ben kell meg­ad­ni neki a tisz­te­le­tet, Is­tent muszáj te­gez­ve önözni.

Nem túl ere­de­ti, amit kérdez az em­ber Is­tentől Csicsó után a vo­na­ton. El­hang­zott már mástól is, máskor is, bi­zo­nyság a Bib­lia. De Is­ten előtt nem­igen vágyik ere­de­ti­es­ked­ni az em­ber. Hiába­valónak érzi cifrázni a szót, nincs ándung­ja a fi­gurás beszédre. A szó sze­re­pe úgyis csak annyi, hogy cso­ma­golása le­gyen a gon­do­lat­nak. A nagy kérdések cso­ma­golástól függet­lenül min­dig ugyan­azok.

Va­la­hol már Csíkrákos táján za­ka­tol a síne­ken a mára­ma­ro­si gyors, ami­kor tes­ti­leg-lel­ki­leg lenyűgözve, szel­le­mi­leg megszédülve, az em­ber szájából re­ked­ten tör elő a kérdés:

− Ki vagy te, Uram?

Mint szűz leány a nászéjszakát, féli is meg reméli is a választ, tud­ja is meg nem is, hogy mi lesz az. Is­ten tisztában van az em­ber­rel, nem késle­ke­dik a válasszal. Ami min­dig ugyan­az, még ha különböző meg­fo­gal­mazásban kerül is ki­mondásra. Hal­kan, ki­csit szőcsgézás dunnyogással mond­ja az Úr, de azért min­den sza­va jól ért­hető:

− Hi­szen tu­dod. Én va­gyok a táv, a prog­ram és a prog­ram sze­rint bejárt táv.

Az em­ber­be be­le­nyi­lall, hogy tény­leg tud­ta, min­dig is tud­ni fog­ja, csak min­dig el is fe­lej­ti. Pe­dig ben­ne van János evangéliumában is, 14, 6, nem pont így, cso­ma­golás válto­zik, tar­ta­lom ma­rad. Mind­azonáltal érzi az em­ber, sza­vai az Úrnál tetszésre találtak. Sze­re­ti Is­ten, ha kérdéssel üdvözlik, nincs el­lenére válasz­ban meg­nyilvánul­ni. Kérdez­ni kéne még, jön tűzbe az em­ber. De ha­mar elmúlik neki, s töpreng. Ho­gyan kérdez­ni sem könnyű, mit kérdez­ni még ne­he­zebb.

Talán itt a nagy al­ka­lom némi útmu­tatást kérni po­li­ti­kai ügyek­ben, jut eszébe kínjában az em­ber­nek. Jól jönne az is­te­ni di­rektíva el­iga­zod­ni a különféle párt­el­vek között. Me­lyik­nek van iga­za, mi­kor, mi­ben, s mennyi­ben? Azt gon­dol min­den­ki, amit akar, de mit mond ki belőle, s miért? Kinél ho­gyan ke­ve­re­dik közjó és önérdek? Igazság és öni­ga­zolás?

Miért tartják fon­to­sabb­nak azt, ami elválaszt, annál, ami összeköt?

Másképp beszélnek az em­be­rek falkába verődve, másképp külön-külön.

Gond­ban van az em­ber, ho­gyan kérdez­ze erről Is­tent. Ak­kor egy­szer­re megérzi, nem kell ilyes­miről kérdez­nie. Csak úgy beül az em­ber fejébe a bi­zo­nyosság, ahogy esténként elülnek a pajtában a tyúkok. Pe­dig az Úr nem szólt, nem írt, nem is in­tett. Nem is kell neki. Is­te­ni szin­ten más módok is adódnak a kom­mu­nikációra. Is­ten hall­gat, s hol sajnálkoz­va, hol vi­szo­lyog­va nézi az em­bert. Az em­ber­nek jóle­sik mégis, ben­ne van a bi­zo­nyosság: a sajnálat neki, a vi­szolygás a po­li­tikának szól. Utólag örül, hogy nem kérdezősködött pártügyek mentén. Ak­kor mégis miről kérdez­zen?
Saját bol­dogságára vo­nat­kozó csipp-csupp kérdések­kel mégsem zak­lat­hat­ja az Urat. Kis­szerű és il­let­len do­log vol­na apró, uti­litárius is­me­re­tekért ost­ro­mol­ni Is­tent. Nem is biz­tos, hogy jó néven venné, nem is biz­tos, hogy fe­lel­ne. Az em­ber sze­ret­ne átfogó, nagy ívű kérdése­ket ten­ni fel a Min­den­hatónak. Rej­tett fortély­o­kat tud­ni meg a min­denség működéséről. Be­lelátni a létezés tit­ka­i­ba és trükk­je­i­be.

Miért vonzzák egymást az égi­tes­tek, miért nem taszítják vagy közömbösek? Le­het-e ki­sebb a mik­ro­koz­mosz a mak­ro­koz­mosznál, mi­kor mind­kettő végte­len? Hon­nan tudják az em­be­rek, me­lyik a jobb kezük és me­lyik a bal, ha egy­szer szim­met­ri­kus a testük? Übe­re­li-e az ab­szolút a végte­lent? Mi­lyen eredménnyel fog zárul­ni a prímszámok ku­tatása? Ami tojásdad, igye­kez­zen-e len­ni ke­rek­ded, a gömb vagy a tojás a tökéle­te­sebb  for­ma? Mi az igazság ab­ban, hogy ha fehér ló fordítja feléd a fe­nekét: sze­rencsét hoz?

Va­la­mi­lyen formában min­den­kit fog­lal­koz­tat­nak ezek a kérdések. Vagy közülük leg­alább egy-kettő. Eset­leg csak az utolsó. Lel­ke mélyén mind­azonáltal érzi az em­ber, nem jó fir­tat­ni efféle ok­kult tit­ko­kat, a tudás fájának til­tott gyümölcse­it. Ahol til­tott gyümölcs te­rem, a közel­ben ott ólálko­dik az ördög is.

Ek­kor nyílik a vasúti fülke aj­ta­ja, kénszag szivárog be, s képén kaján vi­gyor­ral, az ajtóke­ret­ben ott áll az ördög. Til­tott gyümölcs­re sincs szükség, amer­re Is­ten jár, nyomában ott set­ten­ke­dik az ördög is. Az ördögnek kecs­ke­szakálla van, ka­la­u­ze­gyen­ruhát vi­sel, és kéri a je­gye­ket. Az al­világi lények­hez min­dig passzolt a kecs­ke­szakáll és az egyen­ru­ha.
Is­ten nem reagál a jegykérésre, rá sem néz az ördögre. De ábrázata elsötétül. Nem esik jól az Úrnak, ha eszébe jut­tatják, hogy ke­rek sajtjából hiány­zik egy sze­let. Arca va­la­hogy megnyúlik, be­esett lesz, eltűnik róla a szakáll és egy­he­tes fehér bo­ros­ta je­le­nik meg raj­ta. Vonásai meg­keményed­nek, s még ke­rek szemüvege is szögle­te­sebbé válik. Te­kin­te­te ko­mor lesz és el­gon­dol­kodó, mint aki a lét ab­szur­ditásán me­reng. Szóval Is­ten egészen olyanná válto­zik, mint Bo­dor Ádám, erdélyi származású, je­len­leg Ma­gyar­országon élő prózaíró, le­han­gol­tabb pil­la­na­ta­i­ban. Szólni nem szól sem­mit, ez is stim­mel, Bo­dor Ádám is ritkán szo­kott. Ül Is­ten összeráncolt hom­lok­kal és némán. Mélyebb dol­gok ked­vet­lenítik el, nem vo­nat­jeggyel kap­cso­la­tos idétlenségek. Is­ten­nek örök bérle­te van földi, vízi és égi járművek­re.

Tisztában van ez­zel az ördög is, nem fog­lal­ko­zik Is­ten­nel. Vi­szont csúfondáro­san fixíroz­za az em­bert. Az em­ber tud­ja, most nehéz per­cek követ­kez­nek. Pe­dig a je­gye rend­ben van. De ha mégis belé akar­nak kötni, egyen­ruhásnál és ördögnél ez nem számít. Az em­ber re­megő kézzel nyújtja a jegyét, de az ördög oda se pil­lant, le­gyint rá. Majd galád módon csíki tájszólást véve a szájára, su­nyin kérdi az em­bertől:

− Hallám, ki­csi komám, mondd­sza meg ne­kem, mi­lyen nagy sze­rin­ted az Is­ten? Olyan nagy-e, mint a végte­len, vagy pe­dig olyan nagy, mint az ab­szolút?

Az em­ber gon­dol­ko­zik, iz­zad, s közben tud­ja, va­la­miért egyik sem jó válasz. Nem sze­rencsés szem­besíteni a végte­lent az ab­szolúttal. Pláne nem Is­ten vi­szony­latában. Bárme­lyik­re tip­pel, rossz vége lesz. Az ördög nem szo­kott módot hagy­ni jó választásra. Kibújni sem le­het a kérdés alól, ha az ördög kérdez. Ak­kor járna leg­rosszab­bul, ha nem fe­lel­ne. Kínjában oda­pil­lant Is­ten mellényére, ami alól – orcájának bo­dorádámos­ra való átformálódása köze­pet­te – diszkréten felszívódott a szőcsgézai po­cak, s egy csapásra be­ug­rik a he­lyes válasz:

− Is­ten olyan nagy – vágja ki, mint kártyázáskor az adu ászt −, ami­lyen nagy éppen len­ni akar.

Érzi az em­ber, jól vála­szolt. Nem is tar­tott sokáig, amíg rájött, mit kell mon­da­nia. Csak len­ne min­dig szem előtt Is­ten mellénye. Po­cak­kal vagy anélkül.

Az ördög le­han­golódik. Nem­csak ked­ve­sze­gett lesz, de hátat is fordít és szó nélkül továbbáll. Az ördögnek, bár gya­kor­ta beüti magát Csíkba, sok­szor ala­kul­nak úgy a dol­gai, hogy nem támad ked­ve hossza­san időzni. Csak meg­leb­ben­ti magát, s húz el.

Úgy­le­het, Is­ten­nek nincs ked­ve el­lenére az em­ber vála­sza. Bo­dor Ádámból visszaszőcsgézásod­va ül ismét a másod­osztályú fülke ülésén. A po­cak is ott dom­bo­ro­dik a világos acélkék színű mellény alatt. Újra ke­rekké lett szemüvege mögül derűsen néz az em­ber­re. Nem történik sem­mi különle­ges, a pil­la­nat mégis a legkülönle­ge­sebb. Az em­ber érzi, köze­lebb került Is­ten­hez. Olyan, mint­ha új, ad­dig is­me­ret­len érzékszer­vei léptek vol­na működésbe. Mint ami­kor egy születésétől vak hir­te­len látni kezd. Olyan is, meg nem is, sza­vak­kal nem leírható. Nem ha­sonlít sem­mi­re, de az em­ber számára megér min­dent. Nem evilági pil­la­nat, ami ab­ban is meg­nyilvánul, hogy egy ide­je nem hal­lat­szik a ke­re­kek kat­togása, nem érződik a va­gon zötykölődése.

A vo­nat áll. De le­het, hogy nem is áll, ha­nem ro­bog tovább a síne­ken, csak egy pil­la­nat ke­cse­sen kis­asszézott a múló időből, mági­ku­san ki­me­revítődött, hogy mielőtt a szer­elvény tovább­za­ka­tol­na és begördülne a szent­do­mo­ko­si állomásra, Is­ten­nek le­gyen módja be­fe­jez­ni dolgát az em­ber­rel. Egy pil­la­nat örökkévalóság. Vagy csak megint zűr támadt a vágányok körül, régiek már a sínek, néha meg kell állni és várni, míg sebtében bütykölnek raj­tuk. S le­het, eset­le­ges ci­ni­kus kétkedések dacára is le­hetséges, hogy a kettő egy és ugyan­az.
Is­ten az ab­lak felé for­dul, kinéz a csíki éjszakába. Va­la­hol arra az Észak-Har­gi­ta vo­nu­latának or­mai találhatók, a

Vigyázó-kő, az Os­to­ros-csúcs. Ad­dig elszórtan fal­vak, tanyák, esz­tenák. Is­ten vissza­for­dul az abl­aktól, nézi az em­bert, majd hal­kan, ta­gol­tan és mégis lágyan, hogy ajándékká válik külön min­den szó és együtt még inkább, rímes disz­ti­cho­nok­ban mond­ja:

„Éjre csukódnak az ak­lok, jönnek az éjje­li bag­lyok,
csönd­ben a törpe tanyák, félnek az édes­anyák.”

Nem gya­ko­ri a rímes-időmértékes vers­for­ma a költészet­ben, de Is­ten most ilyent válasz­tott. Az sem gya­ko­ri, hogy Is­ten élőszóban szól az em­ber­hez. Az Úr által idézett le­o­ni­nu­sok szerzője nem erdélyi költő, bár da­rab ide­ig élt Erdély­ben. Ver­se­i­ben oly­kor fog­lal­ko­zott Is­ten­nel, Is­ten most jónak látta fog­lal­koz­ni egy versével. Az Úr ódz­ko­dik han­gos szóval nyi­lat­koz­ni po­li­tikáról, de ha úgy adódik, a Fenn­való fenn­han­gon mond ver­se­ket. Úgy tűnik, hogy nem­csak ide­lenn, de oda­fenn is − a vers az, amit mon­da­ni kell. Utóbbit egy gye­rek kiszólása nyomán je­gyez­te fel egy másik nagy költő, erdélyi származású, je­len­leg Ma­gyar­országon élő.

Talán mégsem mind­egy a sza­vak cso­ma­golása. A karácso­nyi sza­lon­cuk­rot sem szürke zsírpapírba cso­ma­golják, ha­nem fényes szta­ni­ol­ba. Job­ban örül úgy neki a gyer­mek.

Az em­bert erősen megérin­ti a két sor, talán mert Is­ten mond­ta, talán mert szép. S le­het, ha na­gyon je­len van Is­ten vagy na­gyon je­len van a szépség, ak­kor le­hetséges, hogy a kettő egy és ugyan­az. Rövid ide­ig tény­leg Szőcs Géza ült a másod­osztályú fülke ülőhelyén (csodálkoz­ha­tott, ho­gyan került oda), mert amíg mond­ta az Úr a fen­ti so­ro­kat, el­hagy­ta Szőcs Géza testét, igévé lőn, és a vers volt Is­ten és Is­ten volt a vers. Géza pe­dig ott ült Is­ten és vers nélkül, össze­huttyan­va, mint ami­kor a kolbászból ki­megy a töltelék. Ám nem­sokára visszatért belé mind­kettő, Gézát sze­re­ti Is­ten és a vers.

Érzi az em­ber, il­le­ne neki is méltóképp vála­szol­ni, talán idézni egy másik versből. Ha már ilyen szép ajándékkal ked­ves­ke­dett neki az Úr. Olyas­mi len­ne jó, ami klap­pol az éjjel félő édes­anyákra. Mert mint­ha azt érezné, Is­ten némi szem­rehányással is mond­ta, amit mon­dott. Pe­dig személy sze­rint ő nem érzi fe­lelősnek magát a világra csukódó éjszakákért, félel­mekért. De újfent nem jut eszébe sem­mi. Szo­rultságában maga rögtönöz. Bu­gyután, bum­for­din ez sza­lad ki a száján:

Bar­na kenyér, fehér re­tek,
Uram, erről nem te­he­tek.

Érzi az em­ber, ne­vetséges az ő kis ver­sikéje, nem az Is­ten által válasz­tott so­rok­kal talál. Is­ten mégsem ne­ve­ti ki őt.

De derűsebb sem lesz tőle, szo­morúan nézi az em­bert. Egy­szer­re ismét kat­tog­nak a vo­nat­ke­re­kek, újra rázkódik a va­gon. A pálya­munkások be­fe­jez­hették a sínek­kel való ma­tatást, in­dul a szer­elvény tovább. Vagy az ügyet­len rig­mustól az idő vissz­azökkent a prózai valóságba. Kez­det­ben az Ige mozgásba hoz­ta a világot, most pár suta szó a mára­ma­ro­si gyor­sot. Azt sem szándéko­san. Az em­ber még szíve­sen elüldögélt vol­na egy örökkévaló pil­la­nat­ba zárva az Úrral. De el­baltázta ezt is.

Ott ülnek tovább, egymással szem­ben, Is­ten s az em­ber, gon­do­la­tok­ba, s gond­ba merülve. Gyarló az em­ber, mind­azonáltal sok szép és sok jó gon­do­lat fészkel néha fejében. És eszébe jut ilyen is: ha le­het vétkez­ni gon­do­lat­ban, miért nem le­het érde­me­ket is sze­rez­ni ugyanúgy? Gyarló is, hun­cut is az em­ber.

A vo­nat köze­le­dik Csíkszent­do­mo­kos­hoz. Is­ten feláll az ülőhelyéről, össze­gom­bol­ja zakóját, leszálláshoz készülődik.

Nem kell so­kat sze­delőzködjön, nincs bőröndje. Em­be­rek között járva igyek­szik ugyan nem kilógni a sorból, de azért nem vi­szi túlzásba a kellékek­kel való fel­sze­rel­kezést. Szemüveg, mellény, mi­egymás, elég. Is­ten, ha útra kel, cso­mag nélkül uta­zik.

Az Úr a fülke aj­tajából még egy­szer az em­ber­re néz. Szája sarkában halvány mo­soly bujkál, s mint­ha még el­is­merően bic­cen­te­ne is, miközben mond­ja:

− Tojásdad és ke­rek­ded.

Aztán in­dul a fo­lyosón a va­gon vége felé. Hátulról is látszik, ki­csit csóválja a fejét. Hogy az em­be­rek mi­ken jártatják az eszüket néha!

Az em­be­ren átfut a ri­a­da­lom. Is­ten nem­sokára eltűnik, s ő még sem­mi érdem­le­ge­set nem beszélt vele. Még a min­den lében kanál ördöggel is volt egy rázós szóváltása, de Is­ten­nel csak épp érin­tet­tek pár témát, azt is igen rövi­den. Az ördöggel nem nehéz dis­kurálni, foly­ton résen áll, pro­vokál. Is­ten több­nyi­re hall­gat, vár.

Ak­kor eszébe jut va­la­mi. Világért sem sze­retné, ha vad na­ci­o­na­listának tar­tanák, főleg nem Is­ten, de úgy érzi, ha törik, ha sza­kad, muszáj ezt megkérdez­nie. Még ha le­ha­rapják is a fejét. Fel­ug­rik helyéről, felrántja a fülke aj­taját. A va­gon szűk fo­lyosóján még látszik távo­lodóban Is­ten széles háta, az em­ber elfúló han­gon utánakiált:

– Uram! Mi­kor jön rend­be a ma­gya­rok ügye? Külön-külön, s úgy együtt is?

Is­ten megáll, gon­dol­ko­dik, fo­gas kérdés le­het ez neki is. Las­san meg­for­dul, átható te­kin­tet­tel nézi az em­bert. Majd mond­ja a választ, de már nem Szőcs Géza hangján. Vári At­ti­la, erdélyi származású, je­len­leg Ma­gyar­országon élő prózaíró jel­leg­ze­tes, érces hangján hang­zik el a fe­le­let:

− Ha majd va­la­ki ve­szi a fáradságot és függőle­ges­re állítja a ma­gyar Szent Ko­ronán a fer­de ke­resz­tet! Ránt­son már egyet va­la­ki azon az elbüklent ke­resz­ten, áll­jon végre egye­ne­sen!

Az em­ber csak áll és ámul, hogy né, tény­leg, mi­lyen kézen­fekvő a do­log, annyi­ra nyilvánvaló, hogy épp ezért sen­ki­nek sem ju­tott eszébe.

Már lassít a vo­nat, nem­sokára meg is áll Csíkszent­do­mo­ko­son. Aki Balánbányára tart, in­nen me­het tovább autóbusszal. Másképp is ne­ve­ze­tes hely Do­mo­kos. Va­la­mi­kor a határában öltek már bíbo­rost is, később vi­szont a te­lepülés adott egy nagy püspököt, mos­tanában so­kat beszélnek a szentté avatásáról. Úgy­le­het, egy szentéletű püspök felér egy meg­gyil­kolt bíbo­ros­sal. Pil­la­nat­nyi­lag tehát olyan­formán áll a hely­zet, hogy a do­mo­ko­si­ak egálban van­nak: egy-egy. Ilyen hely­ze­tek­ben szo­kott kiszállni te­rep­re az Úr. Körülnéz egy ki­csit: mi is az ábra, mi­lyen az akarás?

A szer­elvény már túl jár Csíkszent­do­mo­ko­son. Ma­rosfő lesz a követ­kező megálló, de az már nem Csíkban van. Az em­ber visszaül a helyére, mi egye­bet te­het­ne? Ha meghúzza a vészféket, nem Is­ten je­le­nik meg neki, ha­nem egy egyen­ruhás. Hát csak ül az ab­lak mel­lett, és bámul ki az éjszakába. A rendkívüli élmény ki­merítet­te. Ahogy ide­ge­i­ben en­ged a feszültség, ha­tal­mas fáradság és álmosság vesz erőt raj­ta. Sze­me le­kop­pan, elbóbis­kol.

Egy na­gyob­bacs­ka zökkenőnél ismét kinyílik a sze­me. Nézi erősen a szemközti ülést, de azon már nem ül sen­ki. Talán álmod­ta mind­ezt. De le­het, a valóságban is megtörtént az egész. S elképzel­hető, hogy máshon­nan, egy felsőbb helyről nézve, álom és valóság egy és ugyan­az.

Forrás : Eirodalom.

Molnár Vilmos ( 1962. március 31., Csíkszereda – )

Tanulmányai: Márton Áron gimnáziumban, Csíkszereda, filológia-történelem, 1981

Életút.: A kilencvenes években irodalmi szerkesztője volt a Zabhegyező c. romániai magyar ifjúsági havi folyóiratnak. Jelenleg, az 1997-es alapításától kezdve, a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld kulturális havi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik. 1999-től tagja a Magyar Írószövetségnek, 2002-től alapító tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.

Díjak: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1994), Látó irodalmi folyóirat Nívódíja (2000), Bálint András Emlékdíj (2001), Látó irodalmi folyóirat Nívódíja (2006), Tokaji Irótábor Kuratóriumának Díja (2006), Márai Sándor-díj (2009).

A szerző facebook oldala itt.

Szőcs Géza (Marosvásárhely, 1953. augusztus 21. –) Kossuth-díjas és József Attila-díjas erdélyi magyar költő, politikus.

Bodor Ádám (Kolozsvár, 1936. február 22. –) Kossuth-díjas erdélyi magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.