Weöres Sándor – Harmadik nemzedék

Weöres Sándor

Weöres Sándor – Harmadik nemzedék

Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · ŐRJÁRAT

Sej-haj, szeressük egymást, nemzedékem,
hisz azt mondják, mind egyformák vagyunk,
miként a kanadai ötös ikrek,
avagy Frigyesnek díszgárdája és
bírálóink előtt csoportban állunk,
akár a rekruták a sorozáson.
Költők vagyunk-e, vagy futballcsapat,
regatta, körmenet, népünnepély,
költözködő darvak tömött phalanxa,
vonúló hangya-sor, marhák a réten?


Csicsóné három lánya mi vagyunk-e,
hogy egy-szoknyát húz ránk a kritika?
Hogy mit firkál ez és az: csillagokról,
mezőkről s más íly apolitikus
vacakságról: ugyan kit érdekel?
Itt nincs jó és rossz költő: nemzedék van
s mi a közös vonás: csak ez a lényeg.
Hát fölvonúl a teljes nemzedék,
rájuktekint a sasszemű biráló
és az eredmény – áj-váj! – míly siralmas:
«Miféle csöndes generáció ez?
ehhez képest az aggok menhelye
vad táncmulatság és csöndháborítás –
szegény fiókák, még annyit se tudnak,
hogy egy költőnek rosszalkodni illik,
sok újat hozni, mit ne értsenek,
Petőfi és Ady is így csinálta,
itt ez szabály s a szabály, az szabály.
De hajh, ezek formával bibelődnek,
a multat bálványozzák és az élő
politikától elhúzzák az orruk,
az életnek hátat fordítanak
s elkorcsosult, távlattalan világban
füszállal és bogárral édelegnek.»
Igy szól a nagyfejű. Mit is feleljünk?
Szemünkre hányja a viselt cipőt,
pedig az ő lábujja kandikál ki.
Petőfiéknek fővonása volt
a «népi», «egyszerű», «természetes»,
így hát nyomukban ez lett követelmény –
Adyék «újak» és «szokatlanok»,
«egyéniek» – hát fiaik mitőlünk
szokatlant és egyénit követelnek:
jőjjön az új, a botránkoztató,
tandemben jőjjön «zseni» és «tehetség»
és kész az útlevél a Helikonra.
De nem ismétlő-pisztoly a világ:
van-e ma szükség és mód új irányra?
hogyan próbáljunk ablakot beverni
ott, hol már minden ablakot bevertek?
s míly lázadás az, melyet hagyomány
s illem kiván? ha az ablak-zuzás
kötelező, úgy akkor lázadunk, ha
azért se vandalírozunk. Világos.
S hogy egyformák volnánk s egymásra-nézők?
Jékely, Vas, Dsida ugy illik össze,
mint sárgadinnye sóval és tubákkal.
«Politikátlan» korosztály vagyunk? ha
«szociális» versünk mind megpipázzák,
a plajbász csúcsa elkopik, fogadjunk.
Hibátlan forma-művészek vagyunk?
(«hibás, mivel hibátlan»: furcsa szempont)
de hol a mesterség roppant tökélye?
hisz legtöbb versünk jambus s még ez is
göcsörtös, mint a Hátulszent Domonkos.
Van egy régebbi versem törzsökös
görög-magyar mértékben: sapphicumban
– birálóm formajátéknak nevezte –
rossz verslábak terén nábob e dal
s bukfencmesternek számítok vele.
Álomvilágban élünk? – hiba volna? –
«Petróleumszag s kávésbögre – zsíros
papír és tört kenyér» (Zelk verse): bájos
vágyálom…! Lám, ki fart vet a valónak,
nem a poéta, de a kritikus.
És játszunk, csip-csup dolgokkal? Igen:
atom, dióbél, Puck és gyönge árnyék,
ringó kecsesség, hajlós, mint a nádszál,
fény tánca rengeteg tükör között,
virág, leány, szerelmes folytatódás,
romlandó csipke, romlandó acél,
vérrforraló és nyugtató ütem,
éles csikorgás, tompított dübörgés,
ezernyi köldök, kapcsolat, kihullás
és száz titok nyomán ezer titok,
ég és pokol! – ezt kívánd láncra verni,
parányban kívánd elfogni a mindent
és Jupitert aranyeső-alakban.
Mit bánom én, hogy versed mért s kinek szól,
csak hátgerincem borzongjon belé.
Csak épület legyen, zárt, teljes egység,
sokrétü, mégis áttekinthető
s nem kérdezem, hogy vajjon lakható-e.
Csak minden szónak fénye, súlya, izma
legyen helyén s mindannyi talpra essék,
miként izgalmas, hajlós macskatest
s még azt se bánom, ha semmit se mond.
Csak szép legyen, csak olyan szép legyen,
hogy a könny összefusson a szememben,
ezt add nekem, e gyilkos rebbenést,
mi oly szép, hogy szinte kibírhatatlan,
ezt a csodát, nagy művész, add nekem
s mit bánom: jobb- vagy baloldali vagy
és társaid kik és a swifti tyukmonyt
hegyes vagy tompa végén bontod-e
és hány fogad van és őrült vagy-e
s még azt se bánom, hogy mi a neved
és nem veled, csak műveddel törődöm.
Ugy irigyellek, egiptomi költő!
kis munkás voltál és megrendelésre
szóltál királyok, istenek nevében
s egy szót se ten-lelkedből és talán már
ükunokád se tudta nevedet,
de műved él, a névtelen csoda
s ne érdekeljen senkit, hogy ki voltál.
Lyukas szépség ura, tökéletesség,
csak egy csöppecskét adj ambróziádból
s én elfelejtem még azt is, hogy élek
s hogy azonos vagyok sajátmagammal.
Az ég: két-féltekéjü Janus-arc,
örök igaz s hazug: csak ő vezessen!
Ó, szépség lázmérője, hátgerinc,
te néma bölcs: te légy, te légy birálóm!

Weöres Sándor (IPA: [‘vœrœ∫ ‘∫a:ndor];[1] Szombathely, 1913. június 22. – Budapest, 1989. január 22.) költő, író, műfordító, irodalomtudós. Felesége, Károlyi Amy költő.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.